MÉHVADÁSZAT, MÉZRABLÁS
MÉHVADÁSZAT, MÉZRABLÁS
A magyarságnál a méz megszerzésének legegyszerűbb, de kétségkívül ősi módja az odvas fában meghúzódó méhraj mézének elrablása. (Összefoglalóan: Gunda B. 1966a: 205–246; 1968b – lásd még: Fényes D. 1934: 104–105. – Lapujtő [Nógrád m.]; Györffy I. 1935: 126–128. – Rév [Bihar m.]; Gönyey S. 1935: 97. – Börzsöny hegység; Sőregi J. 1935: 102. – Gulács [Bereg m.]; Tagán G. 1941: 331–334. – Székelyvarság [Udvarhely m.]; Vajkai A. 1945: 38–40. – Szentgál [Veszprém m.]; Gunda B. 1956: 69–71. – Magyarléta [Kolozs m.]; Szabadfalvi J. 1956: 452–454. – Szatmár m.; Molnár B. 1957: 485–490. – Domaháza [Borsod m.]; E. Fehér J. 1957: 285–287. – Ber-necebaráti [Hont m.]; Kotics J. 1988: 27–34. – Gömör m.). A méhvadászatról – amely őszi tevékenység, amikorra már elegendő mézet hordtak a méhek – már a 18–19. századi méhészeti munkák és a történeti források is megemlékeznek (például Implom J. 1935: 241; Györffy I. 1935: 126; Balassa I. 1957: 148). Erdei tisztásokon 69lépes mézet tesznek ki, viaszt égetnek, urinnal átitatott mohát szórnak el. Az urin, a méz, a viasz illatára seregesen szállnak a méhek, s a méhvadász megfigyelve a repülési irányukat, könnyen megtalálhatja az erdei odvas fát, amelyben a raj tanyát ütött (Székelyföld). Somogy megyében a pásztorok az urinra szálló méhek közül néhányat megfognak, gyapjúszálat, cérnát kötnek a méhre, hogy biztosabban követhessék repülési irányukat. A megfogott méhre dohányfüstöt is fújnak, amelytől a méh elkábul és lassabban, alacsonyabban repül. Az urin mint méhcsalogató ismeretes volt a lengyel, az orosz és az altáji török méhvadászoknál is. Erdélyben a moldvai csángóknál és a palócoknál Gömörben s helyenként a Dunántúlon napjainkig előfordul, hogy az erdei rétekre a méhvadász mézet visz ki. A mézre rövid idő múlva nagy számban szállnak a méhek, amelyek közül néhányat egy marhaszarvból, ritkábban szarvasagancsból készült kis „csapdába befog”. A csapda működése a következő: A mézre rászállt méhek fölé borítja a méhvadász a belül mézzel bekent csapdát, amelynek vékony deszkából készült alját előzőleg kihúzta. A méhek közül néhány felmászik a marhaszarv csapdába. Ekkor a méhvadász a deszka alját visszatolja a helyére. Az ügyes méhvadásznak 5–10 méh is kerül a csapdájába. Ezek közül egyet még a befogás helyén kienged a csapda oldalán lévő nyíláson, s a kirepülő méhet egy bizonyos távolságra (kb. 50–80 méter) követi. Ekkor egy újabb méhet enged ki a csapdából, és ezt az eljárást mindaddig megismétli, míg a rajjal teli méhesfát meg nem találja. A székely méhvadász nyaranként, ősz idején 20–30 erdei méhcsaládot is felkutatott. Ha a megtalált méhesfából nem szedik el azonnal a mézet, akkor tulajdonjeggyel jelölik meg a fát. Leginkább szalmakötéllel kötik át vagy különböző jelet vésnek a fa törzsére, ami azt jelenti, hogy más nem nyúlhat a fához, a méznek és méhnek már gazdája van (Tagán G. 1941: 334). Bereg megyében egy 1793-ban kiadott falusi törvény szerint, aki az erdőben méheket talál, a mézüket kiszedheti, de a fát ki nem vághatja. Ha a méhcsaládot élve akarja hagyni – hogy a mézet később vegye el –, a fát kereszttel jelölje meg. Aki az ilyen fából a mézet ellopja, mint tolvajt kell megbüntetni (Belényesy M. 1957b: 266).
15. ábra. Méhkereső szaruk: a) Magyarléta (Torda-Aranyos vm.); b) Beszterce-Naszód vm.
70A marhaszarvból készült „csapda” ismeretes a szlovákoknál, románoknál is. A zempléni Hegyközben szarucsapda helyett bodzafa csövet is használnak. Columella római író említi, hogy musttal bekent nádcsőbe kell befogni a méheket, majd abból egyenként kiengedni, s így a raj könnyen felkutatható. A rómaiak és a magyar méhvadászok eljárása között lényegében nincsen különbség. A révi fazekasok (Sebes-Körös völgye) agyagból formálnak méhcsapdát.
16. ábra. A méhvadász eszközei: a) létra, Domokos (Szolnok-Doboka vm.); b) kampó az odú megközelítéséhez, Szaporca (Baranya vm.); c) füstölőedény, Nógrádsipek (Nógrád vm.); d) gyalu a méhesbodon kitisztításához, Domokos (Szolnok-Doboka vm.)
A székely méhvadászok tudják azt is, hogy a nyest szereti a mézet. Ezért télen a hóban figyelik az állat nyomát, s azt a fát, amelyre a nyestnyom vezet, alaposan megvizsgálják, doronggal körülkopogtatják. Ha méhrajt vesznek észre a fában, akkor kidöntik, az odút szétverik, és a hidegtől megdermedt méhektől a mézet elrabolják. A székely, a moldvai csángó méhvadász kora tavasszal figyeli a napsütötte erdőszegélyeket, az erdei tisztások keleti és déli peremét, hogy a fák alatt nem talál-e az odúból kihordott törmeléket, szemetet. A törmelék a még el nem olvadt havon azonnal feltűnik, s annak nyomán azután a méhvadász kirabolja az odút. A méhvadászat két utóbbi módját az ukránok, románok, szlovákok is ismerik. Vannai István 1779-ben arról ír, hogy a méhkereső erdős helyeken megfigyeli a korhadt tuskókban összegyűlt hólére, esővízre szálló méheket, s azok repülési irányát követve a közelben felfedezi az odújukat. Vannai István kétféle módját ismerteti a méhkeresésnek, amelyet – valószínű Palócföldön – maga sem vetett meg. Arról is megemlékezik, hogy a „bujdosó” rajokat a szőlők, erdők szélére kitett bödönökbe lehet becsalogatni, befogni. A száraz fatörzsben talált méhcsaládokat legjobb fástól hazavinni. Szabolcs, Szatmár vidékén a megtalált Bombus-féléket (földi pösmön, pöször, poszméh) föld 71alatti odújukból kutyával kapartatják ki, Göcsejben pedig kis faásóval kiássák (Bödei J. 1943: 87–88).
A mordvinoknál, cseremiszeknél, a baskíroknál, az oroszoknál, a balti népeknél nagy jelentőségű erdei méhészetnek néhány emléke megmaradt a magyarságnál is (összefoglalóan: Balassa M. I. 1970b: 532–540). A székelyeknél a felkutatott erdei méhrajt nem mindig ölik meg, hanem a méhesfa kifosztása, a méz elrablása után a fatörzsön baltával, késsel kivágott farészt ajtócskaként visszaillesztik a helyére. Az ilyen méhcsaládot a méhvadász sajátjának tekinti, évről évre meglátogatja, s a mézet elszedi. Az erdei méhesfát tulajdonjegyével is ellátja. Nem más ez, mint az erdei méhészkedés kezdetleges formája vagy maradványa. Élő fákban a Bodrogközben, Szatmárban, Vas és Zala megyékben ezelőtt 50–70 évvel még tartottak méheket. A bihari Rév és Szentjobb határában a kelencék mellett a tölgyfák odvában az 1930-as évek elején esztendőkön át gondozott családokkal méhészkedtek. A három-négy méter magasan lévő odút létrával közelítették meg. Az udvarhelyi Bogárfalva határában az 1960-as években mutogattak egy erdei fenyőt, amelynek odvában éveken át méhek fészkeltek. A raj gazdája léptartó keresztfákat helyezett az odúba, s deszkalap zárta el a kezelőnyílást. A fenyő odvát mesterségesen vájták ki vagy legalábbis tágították. A Dunántúl déli részén (Zala megye) a köpűket gyakran a falutól távol erdei fákra vagy a kertek fáira helyezik el. Ismeretes volt a köpűk és kasok ilyen elhelyezése a bihari Margitta, az udvarhelyi Zetelaka, a zempléni Pusztafalu környékén is. Ez a szokás is az erdei méhészkedés maradványa. A finnugor eredetű magyar fedém szó is az erdei méhészkedésre utal. A fedém eredeti jelentése ’erdőben lévő élő fa, amelyben méheket tartanak’. Valószínű, hogy barkács szavunknak ’méh-vadász, erdei méhész’ jelentése is volt. Beszterce-Naszódban a román méhvadászokat, vadmézgyűjtőket bărcarnak nevezik. A bărcar a magyar barkács átvétele, így a román nyelv őrizte meg a barkács eredeti jelentését.
Linnus Ferdinand (1939) szerint az erdei méhészetről a házi méhtartásra való áttérés emléke a méhlakásoknak (köpű, méhkas) erdei méhesekben való tartása. Erdei méheseket találunk a lengyeleknél, ukránoknál, nagy- és fehéroroszoknál, baskíroknál, csuvasoknál.
