MUNKÁK GYAPJÚFONALLAL
MUNKÁK GYAPJÚFONALLAL
Fonás után a fonál a kétméteres nagy kézimotollára került, ahol megmérték a készített fonal hosszát: 3 szál = 1 ige; 20 ige = 1 zseréb; 8-10 zseréb = 1 darab fonal. A zserébeket motollával együtt vízbe mártották s csak száradás után vették le róla, mert így a fonal nem sodródott össze.
A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.
A gyapjúfestés módjait a Székelyföldről ismerjük. Fekete színnél a cserfakérget megáztatták, majd addig főzték, amíg kézzel szét nem lehetett nyomni, aztán boltban vásárolt gálicot tettek hozzá, majd ebbe a lébe belerakták a fonalat. Sárga színt úgy 367kaptak, hogy nyírfalevelet megfőztek, s ennek a főzetébe mártották a fonalat. Ugyancsak sárga színt ad a rogyica főzete is. A szujfű (vagy szurfű) főzete piros színt ad, a fűzfalevél új hajtásának főzetével pedig zöld színűre festettek. Szép és tartós kék szín a következő eljárással érhető el: egy nagy mázatlan cserépfazékban vizeletet gyűjtöttek, és amikor a fazék háromnegyed részt megtelt, a boltban vásárolt porlókékkövet zacskóba kötve beletették. Egy nappal később a fonalat is belehelyezték, ennek tetejére pedig nehezékül követ tettek. A fonalat a folyadékban többször meg kellett forgatni, a fazekat pedig állandóan meleg helyen, leginkább trágyába ágyazva tartották. Festés után a fonalat jól átmosták folyóvízben, majd kifeszítve szárították (Palotay 1937b).
Ezek után következett a szövésre való előkészítés. A kézimotolla hosszának megfelelő méretű, baklábra állított és ezen forgó leveles gombolyítóra tették fel a gyapjúfonalat. A fonalköteget a levelek végén álló cifrafák (néha orsók) tartották, s innen bomlott le a fonal, amikor azt kerek vagy lyukas gombolyagba hajtották fel. Amit láncfonalnak szántak, azt vetőfára (vetőszegre) egyszerre két gombolyagból spirálisan felvezették. Ilyenkor fent egy faszegen megakasztva a fonalpárt visszafordultak, s vezették le a spirális vonalon a fonalat, nagyon vigyázva, hogy véletlenül át ne lépjenek vele a szomszédos fonalkötegbe, mert az igen komoly bonyodalmat idézne elő a szövőszékre való felhúzáskor. Tehát ugyanolyan eszközökkel és ugyanúgy vetették fel a gyapjú láncfonalat, mint a kenderből és a lenből készültet. Nagyobb gyapjúszőttesek készítésénél általános volt, hogy a láncfonalat kenderből fonták, ami erősebb, mint a gyapjú.
Ismert volt a gubásoknál a vetőfogas használata is: ez két párhuzamos gerenda, egymástól 2-3 m távolságban, a falnak támasztva és arasznyi hosszú kiálló faszegekkel sűrűn megrakva. E szegek között szerpentinszerűen vezették le, majd fel a fonalkötegeket, miközben nagyon kell figyelni, hogy a visszafordulásoknál a keresztezetet mindig pontosan megcsinálják. Ez a keresztezet ugyanis a legfőbb biztosítéka annak, hogy a szövőszékre felhúzott láncfonal tökéletesen párhuzamosan fusson (N. Bartha 1939).
A gyapjúfonal szövése ugyanazon a szövőszéken és ugyanúgy történt, mint a kender, a len vagy a pamut szövése. Legfeljebb aszerint volt némi különbség, hogy mester, illetve nő vagy férfi dolgozott-e a szövőszéken. A takácsok és gubások használta szövőszék súlyosabb, masszívabb volt, jobban be volt rögzítve a helyiségbe, néha még a mennyezeti gerendákhoz is. A gyapjúszövésnél használt nyüstök, valamint a borda is – alkalmazkodva a gyapjúfonal vastagságához – ritkábbak, mint a kender vagy a len szövésénél használtak. A szövetbe csíkot, mintát, díszítményt szintén a kenderfonal szövésénél tárgyalt módon szőttek.
