SZÖSZCSÁVÁZÁS
SZÖSZCSÁVÁZÁS
A legapróbb pozdorjaszilánkoktól is megtisztított rostot marokba, fejekbe összehajtva 4-10 napi időtartamra különböző anyagok oldatával hatékonyabbá tett lében áztatták, majd ezután tiszta vízben kimosták és megszárították. A szöszcsávázás célja kettős: egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat.
A szöszcsávázás nagy kádakban történt. Az áztatólében különböző összetételekben a következő anyagok fordultak elő: korpa, kukoricaliszt, főtt sárgatök, savó, kovász, só, hamu. A felhasznált anyagok hatására az áztatólé megsavanyodott, megposhadt, majd megkelt benne a szösz, s ettől az erjedéstől kimosás után puha, selymes tapintású lett. A főtt sárgatök, valamint a kukoricaliszt hatására pedig élénksárga, meleg színt kapott.
A szöszcsávázás általános volt a Tiszántúl középső és északi részén, de egyedi előfordulással távolabbi országrészeken is megtaláltuk.
A tiszta rostanyagnak ilyen jellegű áztatását, csávázását a magyar kenderkikészítő gyakorlaton kívül sehonnan sem ismerjük. Ellenben a bőrt az ukránok, a volgai tatárok, a tuvaiak, az evenkik, a burjátok stb. tejjel, vajjal, korpával, kovásszal és tejsavóval készítették ki. A magyar szöszcsávázáshoz és a savanyításos bőrkikészítéshez használt anyagok jóformán teljes egyezést mutatnak, amellett azt is, hogy nemcsak egyes eszközök esetében történt funkcióbővülés és funkcióváltás, amikor korábbi bőrkikészítő szerszámok a kenderfeldolgozásban új alkalmazást kaptak, hanem a magyarság lényegében az egész bőrtechnikáját – ahol arra csak mód kínálkozott – átvitte a kenderre; még az olyan eljárást is, mint a savanyúleves áztatást, amit pedig a rostanyag nem igényelt különösképpen.
A savanyúleves szöszáztatási eljárást ezért kultúránk honfoglalás előtti rétegéből származónak ítéljük.
