ÁCSMESTERSÉG

Teljes szövegű keresés

ÁCSMESTERSÉG
Sok szép míveket az faragó rendnek,
nézd elmélyeket ez Áts embereknek …
nagy tisztességben tartom az faragást,
az eleiben tészem tsak az szántást.
(Szentmártoni Bodó János: Az Áts mesterek ditséreti, 1647)
Ács szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. A 12. században a dömösi és a pannonhalmi egyházi birtokon, a 13. század elején egyes várszervezetekben számos háznép ácsmunkával teljesített szolgálatot. Több településen a lakók zöme ácsként dolgozhatott, innen eredt e falvak Ács és Taszár (vagy Teszér) elnevezése (a szláv taszár szó ’ács’-ot jelent). Árpád-kori és középkori forrásainkban a mesterségnév gyakran alch (alcs) alakban bukkan elő.
A korai ácscéhek Erdélyből ismeretesek, ahol 1485-ben önálló barcasági ács céhunió alakult (Kovách–Binder 1981: 28). Az ácsok a céhalapításra rendszeresen társultak – főleg kisebb városokban – más famegmunkáló kézművesekkel (kerékgyártókkal, molnárokkal), vagy építőmesterekkel (kőművesekkel és kőfaragókkal). A Felföldön és a Nyugat-Dunántúlon – az ismert forrásanyag szerint – a 17. század első felében létesültek ácscéhek: Selmecbányán (1607), Lőcsén (1614), Pozsonyban (1615), Kismartonon (1633) stb., de az Alföldről és a Tiszántúlról csak a török utáni időkből ismerjük az ácsok önálló, illetve más iparágakkal társult céheit. Az ácsmesterek – Erdélyt nem számítva – 33 önálló céhet, a molnárokkal 16 és a kőművesekkel 20 társult céhek alapítottak Magyarországon (Céhkataszter II.) – kevesebbet, mint más faipariágak: a kádárság, asztalosság és a bognárság mesteremberei. Pedig az ácsok a mindenkori népesség alapvető szükségletének ellátásán: hajlékának építésén dolgoztak. Az okok boncolgatása messzire vezetne, és egyelőre kevés a mesterség helyi múltjáról föltárt forrásanyag, de annyi megállapítható, hogy céhbeli ácsmesterek a 17. század elejétől a 19. század közepe tájáig csak városokban és földesúri, uradalmi központtal, várral rendelkező településeken működtek. Az ácscéheknek voltak ugyan vidéki, „filiális” mesterei, de elég kevesen, és ők is mezővárosokban vagy hasonló nagyságrendű helységekben dolgoztak. A céhbe tömörült ácsokat a városi magisztrátusok, iparos és kereskedő polgárok, a földesurak és az egyházak látták el munkával. A falvak parasztnépe az ország nagy részén évszázadokon keresztül maga építette, faragóspecialisták közreműködésével lakóházát és egyéb épületeit. Falun csak a nemesi udvarház, kúria vagy kastély, a templom és a harangláb épült céhes ácsmesterek munkája révén – azok sem mindenütt. Ez a helyzetkép tájanként más-más ideig látszik jellemzőnek, amire alább még visszatérünk.
A 17. századi összeírások gyakran említenek olyan molnárokat, akik a földesúrnak ácsmunkával szolgáltak; például: „A molnárok tartoznak fejszével szolgálni minden esztendőben két hétig, ahová kívántatik” – írják a felvidéki Nagy-Tapolcsányról. Ennek az a magyarázata, hogy a korabeli molnárok faragók, malomépítők is voltak, így kiválóan ismerték a faszerkezetek illesztésének és rögzítésének módját (Takáts 1961: 40–50). Bizonyára ezért alapítottak számos településen az ácsokkal közös céhet. Hódmezővásárhelyen, ha a faragás munkáját mesteremberre bízták, még a 18. század 440végén is jobbára molnár végezte. Uradalmi molnárok ács- vagy más fafeldolgozó munkával való foglalkoztatása Erdélyben a 19. század közepén is előfordult: „Meg fogadtam Molnáromnak a Náznánfalvi malmamba Bágya Juont kinek is lészen kötölössége … Mikor szükségem lészen udvaromba dolgozni, áts vagy asztalasi munkát kötolös tenni” (Szabó T. A. 1976–1984: I. 71).
A 14. század közepén az alsólendvai uradalom birtokosa megengedte, hogy jobbágyai szabadon eltávozzanak, magukkal vigyék mindenüket, azonban nem vihették el a maguk készítette házat és kerítést, mely – a földesúr szerint –,,a telekkel kapcsolatban van”. Más, 14-15. századi oklevelekből tudjuk, hogy hatalmaskodó birtokosok a házak fáját elhordták. E forrásaink fagerendákból összerótt boronaházakról tanúskodnak. A középkor századaiban az ország erdős területein a faépítkezés általánosan elterjedt volt. Gyakran alkalmaztak fagerendákat a várak megerősítésére: „A bástyák vastag fákból faragott boronáknak magassan való fel-rakásokkal erősítettek” (Szarvas-Simonyi 1890–1893: I. 291). Valószínűleg igaza van Cs. Sebestyén Károlynak abban, hogy a középkor folyamán alakult ki az ács szó máig ismert jelentéstartalma: házgerendák megmunkálásával és összeszerkesztésével foglalkozó mesterember.
A 17. századi ács munkájáról Comenius ad szűkszavú, de kiválóan eligazító leírást: „Az ács megfaragja (bárdolja) a színlő bárddal az épületre való fát (…) és fűrészli fűrésszel … Azután fölemeli a megfaragott fát a tekerő emelővel, az ácsló- (faragó-) tőkékre (székekre) reászegezi (megerősíti) kajmáccsal (vaskapoccsal, kötővassal), egyenessen megméri zsinórral (csapómadzaggal), akkor osztán öszvefoglalja a falakat, és öszveszegezi (szörköszteti) a baronafákat öreg, vastag szegekkel” (Comenius 1959: 154–155). A jellemzésben a későbbi népéleti leírások néhány részletére és máig használt eszközeire figyelhetünk föl. Számunkra most az a legfontosabb, hogy a faházat alkotó gerendák megmunkálását és összeillesztését említi az ácsok munkájaként. Comenius Sárospatakon írta az egykorú kézművességet is bemutató kézikönyvét (A látható világ), amiből arra következtetünk, hogy ismeretanyaga szülőföldjén kívül az erdőben gazdag Felföldről származott. E területeken a 17. században a faépítkezés volt az uralkodó. Ahol építésre alkalmas fa a Kárpát-medencében előfordult, ott ehhez évszázadokon át hozzá lehetett jutni. A 18. század közepén például az egri püspöki uradalom még rendszeresen ellátta épületfával a jobbágyokat, a század vége felé azonban az erdők faállománya már erősen megfogyatkozott (Bakó F. 1967: 165). A fa értéke megdrágult. A Helytartótanács 1772-ben korlátozta a faházak építését, és rendeletét egyes vármegyék tovább szigorították. A tilalmak a faépítkezést egy csapásra nem tudták fölszámolni, de a fa felhasználásában változást idéztek elő. A teljesen fából épülő boronaházak helyett egyes vidékeken – például a Mátra és a Bükk hegység falvaiban, Baranya és Somogy megyében – kevesebb épületfát igénylő gerendavázas falakat (talpasház, tömésfal stb.) építettek, amelyek már korábban is ismertek voltak. Az építőanyag változása új épületszerkezetek kialakítását vonta maga után, vagyis módosította az ácsok munkáját is. A népi építészeti kutatások szerint faházak, a Székelyföld fában még bővelkedő területeit kivéve, körülbelül a 19. század közepéig épültek. Azóta a fagerendák alkalmazása a melléképületek (csűrök, pajták, gabonatárolók, ólak) építésében tartotta magát némely vidéken.
A faépítkezés régebben elterjedt voltát mutatja, hogy 1910-ben az ország területén a lakóházak 28,2%-a volt fából vagy más anyagból (sövényből) épült. Ez az arány nagy szóródást takar: míg Székelyföldön a házaknak 90%-a, Zalában 22,5%-a, Vas megyében 18%-a volt fa- vagy vesszővázas szerkezetű, addig a szintén dombos, erdős Nógrádban már csak 8,6%-a, Somogyban pedig 7%-a (Bakó F. 1967: 163).
441Az egyes településeken a 18–19. században ácsmunkával foglalkozók számát megállapítani nehéz, sok helyen nem is lehetséges. Szabó T. Attila a 17–19. századi levéltári források tanulmányozása alapján az alábbi magyar és latin köznévvel jelzett kalotaszegi jobbágyparasztokat tekintette ácsmunkával foglalkozóknak: ács, faragó, faber lignarius, molnár, molnármester. Ám ezek a mesterségnevek az egykorú iratokban nem mindenütt szerepelnek. Nagyobb városok összeírásai viszont már a 18. században föltüntetik a céhbeli ácsmestereket. Debrecenben az 1770-1780-as években megkülönböztették a magyar ács- és német ácsmestereket, utóbbiak 1783-ban a kőművesekkel alapítottak céhet (Varga 1981a: 310, 315). Ugyanez a két mesterségelnevezés előbukkan a szegedi forrásanyagban is: 1796-ban egy szegedi építőmester vállalta a kisteleki csapszék építését, mely szerint a lakóháznak „Magyarossan az pallattyai nádbul lészen megh vettve … az padlás egészlen gömölve sárral meg rakva”, az épület gerendáit pedig „német ács módjára” kell megfaragniuk (CsmLt Szeged város tanácsának iratai 1796. 678). Úgy látszik, a tapasztott nádpadlatot a „magyaros”, mai szóhasználattal a népi építkezés sajátjának tekintették, amihez képest a gerendák faragása, talán illesztése a német ácsok munkamódjával történt. Ezt a módszert egyelőre pontosan nem ismerjük, de a megfogalmazás arra utal, hogy a több évszázados paraszti építőgyakorlat mellett a 18. század végén éltek újabb munkamódok, amelyeket a német ácsok képviseltek. Nem véletlen, hogy ennek írott emlékei az Alföld két legnagyobb, fejlett kézművességgel rendelkező városából kerültek elő.
A Nógrád megyei Diósjenőn az 1910-es évekig nem dolgozott képesített ács, Tápén 1936-ban, Kecelen 1941-ben váltott iparengedélyt az első képesített ácsmester. Ez a helyzetkép – némi fáziskülönbséggel – a kisebb alföldi falvakban gyakorinak mondható. Korábban részben képesítés nélküli parasztfaragók, részben az iparhatóságtól háromévi gyakorlat után segédlevelet szerző ácssegédek végezték falusi építkezéseken az ácsmunkát. Századunkban a föld-, sár- és téglafalú házak építési vállalkozói többnyire a kőművesmesterek, akik közül számosan – főleg az idősebbek – értettek az ácsmunkához is, de gyakoribb, hogy erre képesítetlen barkácsolókat vagy ácssegédeket alkalmaztak. Az építkezők számára az volt a fontos, hogy a tetőszerkezetet igényeik szerint jól össze tudták állítani. A falvak és mezővárosok módos építettői az utcafrontos, széles, száraz kapubejárattal ellátott polgárházak tetőszerkezetének készítését természetesen képesített mesterekre bízták. Élelmes, jó hírű, ácspallérnak nevezett vállalkozók nagyobb építkezésen 8-10 segéddel és inasokkal dolgoztak.
A mesterség nem volt helyhez kötött iparág, ami mozgékonnyá tette művelőit. Ügyes ácsokat a környéken sokfelé elhívtak, a 19-20. századi építőkonjuktúrák idején számosan dolgoztak nagyvárosi építkezéseken. Az utóbbi kihatott a mesterség technológiai fejlődésére és létrehívta szakosodását: budapesti építkezésen már a század elején kötő-, zsaluzó- és állítóácsok tevékenykedtek.
A mesterség eredeti eszközanyaga nem nagyszámú: legfontosabb a fejsze (székely tájszóval fészi), aminek legalább két válfaját használták – a favágó vagy nagyolófejszét és a faragófejszét. Utóbbinak két változata a hosszabb nyelű szekerce és a rövid, rendszerint görbe nyelű bárd. A fejszés ácsolás régi eszköze a cigányfúró, amivel a szarufák végein a faszegek helyét fúrták be. Régen az ácsoknak is volt faragószékük (vonószék, vonópad), amelyen a vonókéssel szerszámnyelet munkáltak meg. A csapok kifaragására, vájatok vésésére vésőfejsze, más néven vésőcsákány, kapavéső szolgált (Frecskay 1912: 5; Kós 1972f: 30–32; Selmeczi Kovács 1976: 42–43).
Ácsfűrészt a székelyföldi Kászonban és a somogyi Nemespátrón az 1830-as évek óta használnak, bár az erdélyi írott forrásanyagban 1744-ben bukkan elő: „Edgy nagy 442áts fűrész” (Szabó T. A. 1976–1984: I. 71). Fatörzsek deszkának való feldolgozására használták: a vastag szálfát állásra fektették, egy ember húzta a fűrészt fenn az álláson, kettő pedig lenn a földön. Erdélyben a hegyi patakok mentén az 1830–1840-es években elsokasodó vízifűrészek, majd a Tisza, Duna, Maros melletti városokban létesült fűrésztelepek temérdek deszkát, fenyőgerendát állítottak elő, ami a kedvező fekvésű településeken megkönnyítette az ácsok munkáját. A rámás vagy félkézfűrész legutoljára, a századforduló táján Kászonban terjedt el.

93. ábra. Ácsszerszámok, Kecel (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.): 1. rámás fűrész; 2. szekerce; 3. gyalu; 4. véső; 5. vinkli; 6. tisztítóvas
Utóbb az ácsok szerszámkészlete különböző vésőkkel és gyalukkal egészült ki. A vándor ácssegédek állandó eszközkészlete az 1930-as években a következő volt: 1 szekerce, 1 rámás fűrész, 1 véső, 1 vinkli vagy ácsderékszög, 1 tisztítóvas és 1 kisgyalu (93. ábra). A mesterek ezenkívül faragófejszét, bárdot és fúrókat hordtak magukkal szerszámosládájukban.
A Kárpát-medencében boronafalas és gerendavázas, ún. ravásos vagy zsilipelt technikával készültek faépületek. Mindkét faltechnika múltját és összefüggéseit az 443építkezésről szóló fejezet tárgyalja majd a sorozat egy másik kötetében, viszont ki kell térnünk arra a – szakirodalmunkban elterjedt – véleményre, hogy az erdős hegy- és dombvidékeken régebben minden (vagy csaknem valahány) parasztember értett a faház építéséhez.
Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül, a fontosabb kutatási eredményeket. Legrégibb Nemes-Népi Zakál György Őrségről szóló leírása, 1818-ból: „A’ Házat az Eörséghi Ember maga építti magának fábul, szomszédjainak és jó Embereinek segíttségével. Minden Ember ért valamit a faragáshoz. Már ma ugyan minekutánna az Emberi mívelődés csinosabb lakhelyre vágy, találtatnak némely építtő Mesterek, a kiket a tehetősebbek az építtésre meg hívnak” (Nemes-Népi Zakál 1985: 42). Gönczi Ferenc Göcsej és Hetés vidékének régebbi faépítkezéséről századunk elején így írt: „Aki építtetni akart, összehívta jóismerőseit, kik között 1-2 faragcsálni tudó volt, kimentek az erdőre, levágták az alkalmas fákat s hazahordták, otthon a talpakat, gerendákat stb. kifaragták s hozzáhordták az építéshez. Fűrészt egyáltalán nem használtak; mindent bárddal, fejszével végeztek…” Ez a helyzetkép a 19. század első felére és közepe tájára vonatkozik, majd a századvég építkezésére térve a szerző így folytatja: „Most olyan parasztembert vesznek, ki a ház építéséhez ért. Csaknem minden községben van 4-5 ilyen egyén. Az ily ember kiegyezik a munkára, vagyis áttollába vállalkoznak arra több társsal… A munkát a derékok, vagyis a házrészek száma szerint számítják. Kis, 3-4 derékból álló épületet 80-100 koronáért s fél akó borért; a nagyobb, 8-10 derekas épületet 200-250 koronáért építik meg” (Gönczi 1914: 470).
Az Őrség népi építészetének újabb kutatója, Tóth János szerint a 20. század elején még minden falusi férfi értett az ácsmunkához. Az igényes ácsszerkezetek ismertetése után megállapítja: „A régi népi mesterek és a mai falusi ácsok szakképzettsége azért olyan fejlett, mivel csak azok foglalkoztak – és foglalkoznak – ácsmunkával, akik szerették – szeretik – ezt a nemes mesterséget” (Tóth J. 1971: 70, 72). Megállapítása – igaz volta mellett – leegyszerűsítő és úgy tűnik, ellentmond az őrségi parasztemberek között általánosnak vélt ácstudásnak.
A székely ház leírásai közül a legújabbat vesszük alapul: „Mindenki maga építette házát, s legfennebb kikérte az ügyesebb szomszédok tanácsát… Kimondott hivatásos ácsmesterek még ma [1950-es években – J. A.] sincsenek, mert … az idevalókkal úgy van, hogy nem kell külön tanulják, mert már a fészivel születnek… A szegődő ácsok általában a falu földnélküli vagy kevés földű szegény rétegéből kerültek ki, akik munkájuk ellenében, különösen régen, gabonát kértek.” Munkájukra elsősorban módosabb gazdák tartottak igényt (Kós 1972f: 33–34).
E leírások ugyan először a parasztok hozzáértését, a szomszédok, ismerősök segítő munkáját emelik ki, de nem kerülheti el figyelmünket, hogy a faházat építő módos gazdák az Őrségben, Göcsejben és Székelyföldön ácsokat fogadtak – az Őrségben már a 19. század első évtizedeiben. Arra is fölfigyelhetünk, hogy az Őrség 1818. évi leírása nem állítja általánosan elterjedtnek a paraszti ácstudást: „Minden ember ért valamit a faragáshoz” – szól a kortársi jellemzés –, és az építkező szomszédai segítségével építi föl házát. Akárcsak Göcsejben, ahol az építkezés ideje alatt jól tartott ingyenmunkások között mindenütt akadt egy-két „faragcsálni tudó” paraszt. Ezek a megjegyzések minden bizonnyal faragókra, mai fogalmaink szerint képesítés nélküli specialistákra, parasztácsokra utalnak. Az is kiderül a forrásokból, hogy a 19. század eleje óta a faházépítés munkaszervezete jelentős mértékben változott. A század elején még számottevő volt a kalákamunka, a faragásban jártas parasztemberek közreműködésével, később a faragómunkához különösképpen értő falusi parasztok szerepe nőtt, hozzáértésük 444révén kiváltak társaik közül, és már pénzért vagy természetbeni juttatásért végezték munkájukat. A korábbi szakirodalom ennek valószínűleg azért nem tulajdonított jelentőséget, mert az önellátást szolgáló paraszti házi munkát és a parasztspecialisták tevékenységét nem különböztette meg egymástól úgy, ahogyan az utóbbi évtizedben megtesszük (vö. MNL II. 505).
Újabban több kutató mutatott rá a parasztácsok, vagyis a képesítetlen specialisták szerepére a Heves, Borsod megyei boronafalú és zsilipelt falú faházak, valamint a Somogy megyei talpasházak építésében (Bakó F. 1967: 168–170; Knézy 1973: 216; Selmeczi Kovács 1976; Paládi-Kovács 1982: 86–87). Véleményüket alátámasztja, hogy a boronafal és a gerendavázas falszerkezetek készítése olyan famegmunkálási és épületszerkesztési ismereteket igényelt, amelyekkel egy-egy paraszti közösség, például falu minden férfitagja nem rendelkezett. Tegyük hozzá, nem is volt szükségük rá, mivel a munkamegosztás kibontakozásával ezt a munkát mások jobban el tudták végezni. A belső-somogyi falvakban például a talpasház gerendáinak és tetővázának összeillesztése ácsmunkához értők feladata volt. Az építkezéshez rendszerint egy mester szegődött el három legénnyel. A munkában a ház farészeinek rögzítéséhez szükséges faszegek kifaragásával, a fa kitermelésével, hazahordásával, a gerendák emelésével az építtető család férfitagjai is kivették a részüket. Az is igaz, hogy a faépítkezésen az építő ács, az építtető paraszt és segítőtársai munkája eléggé összefonódott. Csak az építéstechnika és a munkaszervezet aprólékos vizsgálatával lehetett az egyes személyek szerepét pontosan körülhatárolni (Knézy 1973: 216–219; Selmeczi Kovács 1976: 47–48).
A fából rótt épületek változatait, azok technológiáját a népi építészeti fejezet ismerteti, itt néhány olyan munkamódra kell szorítkoznunk, amelyek a paraszti szükségletekre dolgozó ácsok mesterségbeli fölkészültségét és az alkalmazott épületszerkezeteket érzékeltetik.
A faépítkezés eljárásai a 20. század első évtizedeiben az észak-magyarországi csűrök építésében éltek tovább. Ezek a csűrök gerendavázas szerkezetű, ravás- vagy fonásfalú építmények. Talpfának, falgerendának, oszlopnak tölgyfagerendát, az épület oldalának bükk- vagy tölgydeszkát használtak. A gerendák lehántolásában, megfaragásában az építkező parasztembernek faragók segítkeztek, akik értették az épületelemek elkészítésének módját, de az egész munkát fogadott mesterember, ács irányította. Az ács választotta és szabta ki az egyes épületrészeknek legjobban megfelelő gerendákat, kiszabta az elemek összeállításához szükséges bevágásokat, csapokat.
A csűr alapját négy talpfa alkotja, amelyeket a legvastagabb tölgygerendákból választották. Az épület sarkain a talpfákat a múlt században egyenes bevágással rótták össze. A csűr összeszerkesztésére az ácsok országszerte a ró, rovás (ravás) kifejezéseket használták. A századforduló után épült csűrökön már fél- vagy egészfecskefarkú rovást alkalmaztak, ami kapocsszerűen fogta az egymást keresztező gerendákat. Ezt a technikai fogást az építőanyag változása is szükségessé tette, a múlt században ugyanis gyakoriak voltak a 25-35 cm vastag talpfák, amelyeket nyugodtan összeköthettek akár 15-20 cm mély bevágással, de a század eleji építkezéseken leginkább 18 × 18 cm-es talpfákat fektettek le. Az épületgerendák vékonyodása tehát kikényszerítette az ácsolási technika megváltozását. Ugyanígy illesztették a négy anyatalpfába a kereszttalpfákat.
A csűr sarkain a talpfákba négy vastag sarokoszlopot és 1,5-2 méterenként újabb oszlopokat csatoltak. Régen kisméretű, 5 – 5 cm-es csapokat faragtak az oszlopok végén, amelyek a talpfából kivésett csaplyukba illeszkedtek. A talpfát és az oszlopokat kötésekkel, kötőfákkal erősítették egymáshoz. A csűr hosszában felállított oszlopok 445tetejére került a két koszorúgerenda, koszorúfa, melyeket igyekeztek – a jó megtartás végett – egy darab szálfából kiállítani. 16-18 méter hosszú csűrök építésénél ez ritkán fordult elő, ezért ahol szükségessé vált, a két koszorúfát teljes rálapolással illesztették össze, amit két somfaszöggel erősítettek meg.
A szarufák fenyőgerendából készültek. Alaphosszúságuk a csűr szélességének kétharmad része, amihez hozzáadtak a koszorúgerendán túlérő ereszre 40-50 cm-t. A leszabott, párba válogatott szarufákat felső végükön csapolással vagy villáskötéssel kapcsolták össze. A szarufa alsó vége régi csűrökön nem ért túl a koszorúgerendán, hanem abba volt becsapolva, ún. ojtott csapolással. Újabban a szarufán a végétől számított 50 cm-re derékszögű bevágást, ún. kármi bevágást ejtettek, ez illeszkedett a koszorúgerendára, s az illeszkedést szöggel biztosították.
Valamennyi épületelem előkészítése, megszámozása után került sor a gerendavázas csűr vázának felállítására, amit ácsmester irányított. A talpfák alá termésköveket helyeztek, hogy azok a földtől ne nedvesedjenek át. A kövekre lefektették a talpfákat és összeillesztették a keresztgerendákkal. Ezzel elkészült a csűr alsó gerendakerete. Most az alap közelében, sorban a földre fektették a sarokoszlopokat, a végükön kifaragott csapokra ráillesztették a koszorúgerendát. Az így előre összeácsolt, 16-18 m hosszú, 3-4 m magas falváz felállításánál általában 12-20 ember segédkezett. A művelethez 4-5 m hosszú rudakat használtak, amelyeknek a végére erős kötelet hurkoltak. Ezt az eszközt Észak-Magyarországon ollónak, a Pest megyei Acsán emelőkengyelnek, a Győr megyei Kapi községben ráklábnak nevezték (VajkaiWagenhuber 1937: 334–335).
Az építést vezető ács jelölte ki a munkában részt vevők feladatát. Négy gyengébb fizikumú embert az alsó gerendakerethez állított, ők ügyeltek arra, hogy emelés közben az oszlopok csapjai jól illeszkedjenek a talpfa nyílásaiba. A többiek megemelték a koszorúgerendát, bakokat tettek alája, majd rácsatoltak négy ollót, és egy-egy ollóhoz 2-2 ember állott. Miután az olló végén a kötélhurok megfeszült, az ács vezényletére egyszerre tolták a magasba az egész falvázat. Amikor az épületváz a helyére illeszkedett, az ollóknál egy-egy ember maradt, a többiek kötőfákkal rögzítették a sarokoszlopokat, s miután a falkeret biztonságosan állt, az ollókat levették a gerendáról, és pihenés után folytatták a munkát.
A falkeretek felállítása után állást készítettek, helyükre emelték a földön összecsapolt szarufapárokat és belécelték a tetőt. Ezzel az ács munkája véget ért. A falak elkészítése, a tetőfedés már az építtető gazda – és a kalákában dolgozók – feladata volt. Egy átlagos méretű csűr felállításáért az ács 6-8 mázsa búzát kért (Selmeczi Kovács 1976: 32–46). Sajnos, szakirodalmunkban kevés a hasonló alaposságú építéstechnikai leírás.
Észak-Magyarországon a gerendavázas épületek ácsszerkesztésében három szakasz különböztethető meg: 1. a 19. század közepén még olyan ácsszerkezeteket, kötéseket alkalmaztak, melyeket föltehetően korábban hosszú időn át használtak a gerendavázas építkezésben; 2. a 19. század végén és a századfordulón vékonyabb gerendákat építettek be, amelyekhez erősebb kötéseket kellett biztosítani; 3. a 20. század elejétől pedig a szakiskolázás hatása is meglátszik az ácsszerkezeteken.
A Borsod megyei Szölősardón több ács és faragóember élt, akiket a legutóbbi időkig (1950) a környékbeli községekbe is elhívtak gerendavázas csűrt építeni.
A falusi ácsok mesterségbeli tudásáról tanúskodnak a hatalmas erdélyi és felső-Tisza-vidéki jármos csűrök, a felvidéki torkos csűrök, illetve a nyugat-dunántúli torkos pajták fedélszerkezetei, de legmonumentálisabb alkotásaik a 17–18. századi fa harangtornyok, más néven haranglábak. Ezeket falusi és mezővárosi református gyülekezetek 446építtették, rendszerint a templom közelében. Építőik többnyire parasztácsok, némelyik a nevét meg is örökítette valamelyik gerendán. A jándi (Szabolcs-Szatmár m.) harangtorony „1791-ben Kakuk Imre jándi paraszt lakos ácsi kezelése és vezetése alatt Kancza József ácsmester utasítása nyomán épült”.
A harangtornyok bárdolt tölgygerendákból készültek. Talpgerendáik általában túlméretezettek: 30 × 30, néhol 35 × 35 cm átméretűek, ami növelte a torony súlyát, ezáltal viszont biztonságosabban állta a viharokat. Jellemző, hogy a felső-Tisza-vidéki harangtornyokban vihar által okozott károkról semmiféle följegyzést nem találtak a kutatók (Gilyén–Mendele–Tóth 1975: 148–149). Vegyük példának az 1794-ben épült nemesborzovai harangtorony vázszerkezetét! Talpfáit ötször ötös szerkesztési hálózatnak megfelelően fektették le, amelyeknek csomópontjaiban merevítőkkel rögzített lábdúcok állnak. A toronytestet átalgerendák, átlós merevítők és andráskeresztek rendszere képezi. Fent a toronytestből konzolosan túlnyúló, körbefutó, oszlopos tornác ugrik ki. A magas, karcsú toronysisakot a torony gerincét alkotó császárfa és a meredek szarufák alkotják, s négy sarkán kis fiatornyok vannak, melyek együtt a gótika és a reneszánsz hatására vallanak. A felső-Tisza-vidéki harangtornyokra a karcsú törzs és a magasba törő sisak jellemző, míg a göcseji, őrségi haranglábak – akárcsak az erdélyiek zöme – alacsonyabbak, így tömeghatásuk más, egyszerűbb. A haranglábakat általában zsindellyel, néhol zsúppal fedték.
Természetszerűleg más az ács munkája a föld- és sárfalú építkezés övezetében, ahol a födémgerendák, a tetőszerkezet leszabása, összeállítása és felrakása, zsindelyfedél alkalmazásánál a fenyőfa zsindelyek felszögezése volt a dolga.
A magyar népi építészetben Barabás Jenő háromféle hagyományos tetőtartó szerkezetet különböztet meg (Barabás–Gilyén 1979: 50–56). Nagy múltú és elterjedt az ágasos vagy szelemenes tetőszerkezet. A másik, a korábbi szakirodalomban szarufás tetőnek nevezett szerkezetet Barabás Jenő – jellegénél fogva – egyszerű tetőnek nevezi. Ezen a szarufapárokat a tetőgerinc alatt átkötőgerenda, ún. kakasülő rögzíti. A harmadik az állványos tetőszerkezet, amit leginkább az erdélyi és a szatmári csűrök példáznak. A neolitikumig visszavezethető ágasos vagy szelemenes tetőszerkezet válfajainak készítéséhez az Alföldön a közelmúltig kiválóan értettek a faragóspecialisták. Emellett például ollóágasos szelemenes tetőt a Dél-Alföldön tanult ácsmesterek is készítettek. A fában gazdag területeken épülő állványos tetőszékek és a 19. század második felében megjelenő székes, széklábas tetőszerkezetek építése az előbbinél igényesebb ácsmunkát követelt.
Ácsmunkák a parasztházak deszkaoromzatai, amelyeknek számos változata alakult ki. Legegyszerűbb formája a függőleges deszkázattal készült állóhézagos, a Dél-Alföldön végdeszkásnak mondott oromzat. Ezen a padlásablakok formája, a vízvető és a vihardeszkák szegélyének fűrészelt díszítése ad sajátos jelleget. Többfelé fölbukkan a napsugaras oromdíszítés, melynek leggazdagabb, legszebb változatai Szegeden és környékén találhatók. Maga a napsugaras orom barokk ihletésű, és Szegeden a barokk egyházi kultusz (az alsóvárosi templom 18. századi barokk főoltára, a ferencesek stb.) hatása mellett a tiszai faúsztatásnak köszönhette felvirágzását. Fontos tudnunk, hogy az 1879. évi szegedi árvíz után Lechner Lajos, a város tervezőmérnöke két, napsugaras oromzatú lakóház típustervét is megrajzoltatta. Így az újjáépítés során a parasztok lakta városrészekben (Alsóváros, Fölsőváros, Móraváros) egész házsorok épültek oromdísszel, s ezek a típustervnél sokkal több változatot képviseltek. A napsugaras deszkaorom szegedi és a kirajzó telepesek révén bácskai, békési településeken is föllelhető gazdag változatai az ácsok alkotókészségét dicsérik.
447A göcseji faragott és festett faormokon a virágos reneszánsz kései hatását mutatta ki a szakirodalom. A századunkban dokumentált díszes göcseji házormok a 19. század második felében épültek. Tóth János négy festett oromzatról derítette ki, hogy készítőjük ugyanaz a hegyhátszentpéteri (Vas m.) faragóember, parasztács volt – 1869-ben, 1879-ben, 1885-ben és 1891-ben! (Tóth J. 1962).
A történeti Magyarországon 1890-ben 24 570, 1900-ban 25 587, 1910-ben 31 939 ácsot írtak össze, tehát számuk korunkhoz közeledve mérsékelten nőtt. De ha figyelembe vesszük, hogy a közelmúltig fából építkező kászonalcsíki járás 17 falujában 1900-ban mindössze 9 ácsot, Gyergyóditrón és Gyergyócsomafalván egyetlen mestert sem, a többi csíki faluban csak pár mestert vettek számba – úgy látszik, hogy a képesítés nélküli, ám munkájukat kiválóan értő parasztácsokat nem tünteti föl a népszámlálás. Ez – a fentiekből következően – alföldi megyéinkre is vonatkoztatható, ahol pedig több ácsot mutat ki a statisztika. Kívánatos volna az ácsmesterségről, egyáltalán a házépítőkről monografikus összegzést készíteni, amit az egyes tájak népi építészetéről készülő, a különféle építőmesterek (ácsok, tetőfedők, épületasztalosok, kőművesek) szerepére ügyelő földolgozásoknak és további történeti adatföltárásoknak kell megelőzniük.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages