HAJÓÁCSMESTERSÉG

Teljes szövegű keresés

HAJÓÁCSMESTERSÉG
A mesterség, az eddig kellően nem igazolt hazai, középkori előzményeket nem számítva, idegen hatás nyomán vált jelentőssé Magyarországon. A középkorban – mint külföldön – nálunk is egyrészt a sókereskedelem, másrészt a hadi szállítás támasztott igényt folyami szállítóeszközök iránt. Nem tudjuk, milyenek voltak és hol készültek a 12–13. századi tiszai, marosi sószállító hajók, adataink vannak viszont arról, hogy a török hódoltság alatt – részben a Tisza elzátonyosodása miatt – a sót fenyőszálfákból összerótt tutajokon szállították Máramarosból a hódoltsági területekre (Takáts 1904: 83–84).
A 16. században a déli végváraknál használt naszádhajók a Száva és Dráva menti tölgyesekben kitermelt fából épültek, de az építéshez szükséges vas alkatrészeket (szeget, iszkábát) osztrák tartományokból kellett beszerezni. Korai történeti forrásaink Győrött, Komáromban, Vácott és Budán települt hajóácsokat említenek (Csermák 1956: 23). A 16. században Bécsben sem voltak hajóépítők, oda is olasz mestereket fogadtak.
A török adójegyzékekben két szegedi komphajó építéséről vannak adataink, de a 18. század elején már Budáról kellett révhajókat vitetni Szegedre. Ez arra vall, hogy a volt hódoltsági területen, a másfél évszázados török uralom után, a hajójavítást sem voltak képesek ellátni. Bécs már a 16–17. században a felső-ausztriai Gmundenből hozatott hajóácsokat és hajóépítéshez szükséges anyagot Pozsonyba és Győrbe. A török alóli fölszabadulás után ez a folyamat Budára, Szegedre, Bajára, Eszékre és Máramarosba irányult. 1703-ban a hajózási hivatal 60 hajót, szekercéket, baltákat, fúrókat, majd az ottlévő 300 hajó „schopperolására” 50 schoppert kért Szegedre (Takáts 1904: 102). 1727-ben a bécsi kamara Baján létesített hajójavító telepet, 1738-ban pedig a főhajómester Szegedre 21, Pestre 10 osztrák, illetve bajor hajóácsot (Schopper) küldött. A mesterek telepítése elsősorban a 18. században nélkülözhetetlen dunai és tiszai hajózás megindításához volt szükséges, de azt is célozta, hogy helyben hajóácsokat képezzenek. Ezt a célt elérték, mert a kortársak a 18. század végén és a 19. század elején már olyan magyarországi hajóépítő központokról adnak számot, ahol száz, illetőleg több száz munkás dolgozott fahajók építésén és javításán.
448Vedres István 1805-ben írta: „Az egész Ausztriai birodalomban, ki vévén a tenger partjait, sehol jobb Hajógyártók vagy Hajótsinálók nem találtassanak, mint a Szegediek … Ezt magok a kereskedők és Hajóbirtokosok mondják…” (Vedres 1805: 36). Másfél évtizeddel később ugyanő így tudósít: „… itt [Szegeden – J. A.] a legerősebb, legnagyobb és legszebb Tiszai és Dunai Kereskedő Hajók, Győri, Komáromi, Mosonyi, s Horváth Országi Nagy Kereskedők által, sőt a Magyar Királyi Kamara számára is mind kemény, mind lágy fákból szünet nélkül készíttetnek, melyeknek alkotó mesterei ide való születésű Magyar úgy nevezett Faragók, akik noha sem a rajzolást nem tanulják, sem az írást közönségesen nem esmérik, mégis úgy alkalmatosabb és legarányosabb hajókat készítenek” (TGy 1821. V. 61).
A hajóépítő ipar kiugró szegedi föllendülését – az osztrák, bajor mesterek telepítésén kívül – részint a város kedvező földrajzi helyzete, részint a kereskedelem szükségletei magyarázzák. A napóleoni háborúk alatt gabonakonjunktúra bontakozott ki, és Szeged vált a dél-magyarországi gabonakereskedelem központjává. Növelte a szükségleteket, hogy a 18. század második felében települt Csongrád és Csanád megyei dohánykertészségek termékeit zömmel szegedi nagykereskedők (Wodiáner, Sina és mások) vették át és szállították tovább. Szeged környékén ugyan nem honos hajóépítésre alkalmas fafajta (tölgy és fenyő), ám a tiszai, a marosi és a körösi faúsztatás lehetővé tette, hogy elegendő fát halmozzanak fel – ott, ahol a szállítás szükségletei éppen megkívánták. Ugyanezek a körülmények magyarázzák a Vág folyó torkolatánál fekvő Komárom hajóépítő iparának fölvirágzását, ahol 1820-ban négy „hajócsináló kompánia” működött. óvatos becslés szerint egy-egy kompániában 10-20 ember dolgozott, így a gabonakereskedéséről híres városban 1820-ban legalább 40-80 munkás foglalkozott fahajóépítéssel (Kecskés 1978b: 171). A Duna mentén Győr, Komárom, Obuda, Tolna, Baja, Bezdán, Apatin, a Tisza mentén Szolnok, Csongrád és Szeged, a Dráva mellékén Eszék vált jelentős fahajóépítő központtá. Hajóácsok kisebb településeken – például Esztergomban, Vácott, Kisorosziban, a Tisza menti Mindszenten – is működtek, de helyben csak kisebb fahajókat készítettek, javítottak, s többnyire a nagyobb hajóépítő telepek biztosítottak számukra munkát. A fahajóépítő manufaktúrák létrejötte természetszerűen a 18-19. századi folyami hajózási központokhoz kötődött.
A hajóácsokat forrásaink a 18. század elejétől gyakran említik schupper vagy schupper néven, amelyet a szakirodalom a ’tömni’ jelentésű schoppen német mesterműszóból eredeztet. A hajódeszkák közének mohával való tömítése ugyanis a fahajóépítésnek fontos, elmaradhatatlan munkafázisa. Más vélemény szerint a super mesterségelnevezés a ’bárdol, farag, deszkát behasogat’ jelentésű schuppen igéből származnék. Megalapozottabb az előző eredeztetés, mivel bárddal történő faragást más faiparosok is végeznek, a deszkák közének a vízbeszivárgás elleni ilyen tömése viszont sajátosan s kizárólag folyami járművek (hajók, hajómalmok, kompok stb.) készítésére jellemző.
A Duna menti hajóépítő központok supermesterei rendszerint céhekbe tömörültek, míg a Tisza mellékéről nincs adatunk hajóácscéhekről. A 18. század első felében betelepített osztrák, bajor mesterek zöme – kézművestársaihoz hasonlóan – gyökeret vert új telephelyén, és utódainak nagy része idővel elmagyarosodott. Csak Tolnán és Apatinban tudnak a 20. századig német hajóácsdinasztiákról. Sajátos, hogy Szegeden a fahajóépítéssel – több egykorú forrás szerint is! – a 19. század első felében ún. magyarfaragók foglalkoztak. Említettük, hogy ugyanők, a céhbeli ácsok tiltakozása ellenére, majd a városi tanács jóváhagyásával házakat is építettek. Úgy tűnhet, hogy a szegedi magyarfaragók (Fabri Lignarii Hungarici) fagerendák, deszkák megmunkálásához 449és azokból épülő, többféle szerkezet összeállításához értő specialisták voltak. Ám egy 1812. évi összeírás szerint a városban 38 faragó, 37 malomépítő és 192 hajóépítő dolgozott (Reizner 1900: III. 484). A magyar faragók között tehát kialakult bizonyos szakmai munkamegosztás, csakhogy ezt a korabeli összeírások ritkán vagy egyáltalán nem veszik figyelembe. Az 1830. és 1844. évi szegedi kézműves-összeírás például már 515, illetve 530 magyarfaragót (mestert, legényt, inast) tüntet föl.
A hajóépítő mesterségen belüli szakosodásra még két támpontunk van. Az egyik 1813 előtti (sajnos datálatlan) szegedi levéltári forrás: „A Magyar Faragóknak úgy Fuseroknak azon munkákba mellyek Moh’ s Iszkábával vitetnek véghez, avatkozni egy átallyában szabad nem lészen, azonban Malom házak s ollyatén vizen álló építményeknek, mellyekhez Moh’ s Iszkábálás nem kívántatik készítése nem tilalmaztatik, szinte azonképpen a Tzéhbéli Super vagy is hajó készítő Legényeknek se engedtetik az meg, hogy a Super Mester híre s engedelme nélkül akármely nagyobb munkát, úgy mint Hajók, Kompok, Ladikok vagy Malom Hajók tsinálását fel vállalhassák” (CsmLt Céhekre vonatkozó szabadalomlevelek és iratok 1747–1814. Juhász 1962: 133).
Forrásunkból két tilalomra irányítjuk a figyelmet: l. a magyar faragók az alább részletezett, mohával és iszkábával történő hajóvarrást nem végezhették; 2. a hajóácslegények a supermester nélkül úszó járművek készítését nem vállalhatták. Mindkét tilalmat az hívhatta életre, hogy a valóságban ennek ellenkezője történt. Így a városi hatóság, illetőleg a supermesterek nézőpontjából megfogalmazott szakmai követelményként tanulságosak. Szegedi hajóácscéhet egyébként más történeti kútfő nem említ.
Más szegedi forrásunk, valamint Duna s Tisza melléki terepgyűjtésünk is arról tanúskodik, hogy a hajóvarrás speciális munka volt, amivel leginkább hajóvarrók, varró emberek foglalkoztak (a műveletet lásd alább).
A magyarországi fahajóépítés virágkora a 19. század közepére tehető. A gőzhajó vontatta vasuszályok és a vasúti forgalom az 1850-es évektől kezdték visszaszorítani a fahajókon történő folyami teherszállítást, de a mesterség hanyatlása a hazai vizek partján más-más időben zajlott le. Míg Komáromban a 19. század végén már elvétve épült fahajó, addig Szegeden 1891-ben még 7 supergazda (hajóépítő vállalkozó) működött 200-300 munkással, a század legvégén pedig 5 supergazda körülbelül 150 munkással (Juhász 1962: 136–137). Tóth Ferenc szegedi hajósgazda a millennium évében építtette a „Kossuth” nevű bőgőshajót, amely a legnagyobb hordképességű tiszai fahajó volt: 90 vagonnyi búzát volt képes szállítani (94. ábra). A szegedi hajóácsok akkori megrendelői azonban már nagyobbrészt szerbiai, romániai kereskedők voltak.
Az első világháború előtti és utáni években a supermesterek, hajóácslegények és -inasok a meglévő fahajók javításán dolgoztak, vagy beálltak a budapesti hajógyárak, illetve a Magyar Folyam- és Tengerhajózási RT dolgozói közé, ahol gőzhajók, uszályok fedélzetének famunkáit készítették. Az ország gazdasági konszolidációja idején, az 1920-as évek közepétől élénkült meg a kereslet: Szegeden a föllendülő városi építkezésekhez falazóhomokot és sódert szállító homokosdereglyéket, ugyanott és Szolnokon, Csongrádon, Mindszenten, Baján, Bezdánon tetejetlen fahajókat, tökösbárkákat (haltartó bárkát), a folyamkotró mellett alkalmazott sárhajókat, kompokat, ladikokat készítettek és javítottak. Az 1930-as évek végén Szegeden 6 vállalkozó 18 homokszállító fahajót tartott üzemben. A megrendelők folyóink déli mellékén – Csongrád-Szeged között és Baján – adtak több munkát a superoknak, de ez már a műszaki fejlődés által visszaszorított mesterség rövid életű utóvirágzásának tekinthető. 450Az utolsó homokszállító fahajót Szegeden 1947-ben, Baján 1955-ben építették. A szegedi fahajót 1960-ban szétbontották, mivel nem tartották érdemesnek megjavítani, a bajai dereglyét a hatvanas évek közepén az Erdőgazdaság még használta.

94. ábra. Szegedi bőgőshajó A–R = oldalról tekintve és hossz-átmetszetben; E–F és C–D = derék-keresztmetszetben; G–H és G = a hajó orra és keresztmetszete; A–B = a hajófenék a burkonyokkal
A hajóépítés legfontosabb nyersanyaga a tölgyfa és fenyőfa. Régebben többnyire tölgyfából építettek, de a 19. század elején is készültek hajók „lágy fából”, vagyis fenyőből. A superok a mocsári tölgyet tartották legalkalmasabbnak, mert szívós, erős, s emellett könnyen hajlítható. A komáromiak a Csallóközből és a Vértes erdeiből, a Tisza mentiek a Rétközből vagy a Maros melléki tölgyesekből szerezték be. A 19. század végén a tölgyfa hajókat fölváltották a tótfenyőből, vörösfenyőből készített hajótestek, de a hajó egyes részeit itt is keményfából (tölgyből vagy akácból) kellett készíteni.
A hajóácsok legszívesebben cigánykovácsok készítette szögeket, iszkábát használtak. A nagyobb hajóépítő központokban a közelmúltig dolgozott egy-két iszkábaverő cigánykovács, akiknek a készítményeit a kisebb települések hajóépítői is vásárolták. A varráshoz szükséges mohát vállalkozó szegényemberek erdőben szedegették össze és megszárítva adták el a supermestereknek.
1818-ban egy szeged-felsővárosi hajóácsnál a következő szerszámokat vették leltárba: 2 nagy fejsze, 1 bárd, 2 nagy fúrú, 3 kisebb fúrú, 2 deszkavágó fűrész, 1 avilt keresztfűrész, 1 félkézfűrész, 6 gyalu. A hajóépítők eszközanyagát a 95–96. ábrán mutatjuk be.

45195. ábra. A hajóács szerszámai: 1. hosszára vágó fűrész; 2. nagykarnic; 3. kiskarnic; 4. rókafark; 5. kallantyú a csapózsinórral és a vezetővel (6); 7. festékes; 8. faragófejsze; 9. faragóbárd; 10. félkézfejsze; 11. kerek véső; 12. kuka vagy srégvezető; 13. kapacs vagy kecer; 14 srégvinkli vagy gérléc

45296. ábra. A hajóács szerszámai: 1. párna; 2. furdancs; 3. macska; 4. mohozó; 5. sniccer; 6. iszkábásfiók; 7. szögűző; 8. szögszedő; 9. fogas szögszedő vagy heppám; 10. ugyanaz, nagyítva; 11. rajbók
453A hajóépítés munkafolyamata előtt röviden tekintsük át a folyóinkon ismert fahajók típusait (ezt részletesebben a Közlekedés, teherhordás fejezet tárgyalja majd a sorozat más kötetében).
A hajók jellege szerint megkülönböztetünk tetejes és tetejetlen fahajókat. Tetejesek voltak a gabonaszállító, ún. búzáshajók és a kofahajók, tetejetlenek pedig a homokszállító hajók és dereglyék.
Formájuk szerint ismerünk függőleges orr- és fartőkéjű hajót: ilyen volt valamennyi tetejes gabonáshajó és fekvő tőkés hajót, amelynek a Tisza mentén bornyúszájú hajó volt a megnevezése. Készítettek olyan fahajót is, melynek orrtőkéje álló, fartőkéje fekvő vagy csapott elhelyezésű volt.
A hajóépítést elsősorban Betkovszki Jenő részletes szolnoki leírása (1968: 17–27) nyomán mutatjuk be, de figyelembe vesszük mások munkáit és a magunk terepgyűjtését is.
A hajóácsok szinte kizárólag folyóparton dolgoztak, ahol a kész hajót vagy például a malom házhajóját könnyen vízre bocsáthatták, de a superplacc (hajóépítő hely) nagyobb áradásnál sem került víz alá. Itt fűrészelték a vastag tölgy- és fenyőszálfákból a körülbelül 3 m hosszú, 10-12 cm széles hosszára vágó vagy metszőfűrésszel a hajó deszkáit és bordáit. A fűrészelést három ember végezte: egyikük a farönkön állott és ügyelt arra, hogy a fűrész a csapózsinórral megjelölt vonalon haladjon, két ember pedig az állás alatt vagy a fűrészelőgödörben lefelé húzta a fűrészt (186. kép). A felül álló rendszerint mester volt, alul faragók vagy napszámosok dolgoztak. (Ebből a munkamódból született a régi szegedi szólás: „Fölül húzta az apja a fűrészt” – amit az öntelt, másokat lenéző emberre mondogattak.)
A fűrészelés után az első munkafázis az épülő hajó állványának összeállítása, a tőkézés. A hajó hosszára merőlegesen, egymással párhuzamosan, 2,5-3 m távolságra gerendákat, ún. kantárfákat helyeztek el, amelyek alá farönkökből 70-80 cm magas állványt készítettek. Az állvány olyan magasra készült, hogy a superok a hajó feneke alatt szerszámaikkal dolgozni tudjanak.
Ezután a kantárfákra lefektették a hajó fenékdeszkáit, először a középsőt, a vezérdeszkát. Ez adta meg a hajó hosszát. A vezérdeszkát csapózsinórral megközepelték, vagyis kijelölték a hajó középvonalát. A fenékdeszkák gazdaságos összeválogatása szakmai jártasságot kívánt, ezért ezt föltétlenül mester végezte. Végül a hajófeneket letusákolták, vagyis ideiglenesen a kantárfákhoz rögzítették.
Ácsplajbásszal felrajzolták a hajófeneket a lefektetett deszkákra. Rendszerint tervrajz nélkül dolgoztak, támpontjuk csupán a hajó megjelölt középvonala – amitől jobbra-balra egyenlő távolságokat mértek le – és a hagyomány megszabta tapasztalat volt. Ezután rókafark fűrésszel körülfűrészelték a hajó fenekét – úgy, hogy a fenékmederdeszkához kissé kifelé dőlve lehessen odailleszteni és -szögezni a hajóoldal legalsó deszkáját, az oldalmederdeszkát.
Ezután következett a fenékbordák – Szolnokon burkonyok vagy fenékbalkonyok, a Duna menti superok nyelvén bókonyok, fenékbókonyok – lefektetése, egymástól 70-80 cm távolságra. Ezek – és az oldalbordák – alkották a fahajó vázát, ezért fenyődeszkából való hajón is mindig keményfából: tölgy-, az utóbbi időkben akácgerendából készültek. A fenékbordákkal egy időben kiszabták a hajó oldalbordáit, az oldalburkonyokat, -bókonyokat, melyeket hablábnak is emlegettek. Idős superok emlékeztek olyan tetejes hajókra és hajómalomra, amelyekben a fenékborda és az egyik oldalborda egyfából volt kifaragva. Ez a fahajó vázának tartósságát szolgálta. Egyébként az oldal- és fenékbordákat összekapcsolták és 2-2 burkony- vagy bókonyvassal is rögzítették.
454Az oldalbordák hossza a hajó oldalának magasságához igazodott, ami a tiszai fahajókon 150-160, legfeljebb 180 cm, a dunai hajókon pedig elérte a 200 cm-t is. A tiszai fahajók a folyó gyakori zátonyosodása miatt készültek sekélyebb járatúra.
Bordázás után a fenékdeszkákat a fenékbordákhoz szögelték. A szögek helyét felülről a bordákon át fúrták ki kézifúróval, de a 20-22 cm hosszú szögeket a hajófenék alatt dolgozva kellett nagykalapáccsal beverni. Erre a célra deszkákból, párnának nevezett kis zsámolyt ácsoltak össze, amin hanyatt fekve végezte a hajóács a fenékszögezés fárasztó munkáját.
Nagy teherbírású, 40-50 m hosszú fahajókon a fenékdeszkákat ún. horvát toldással toldották össze, amit úgy készítettek, hogy az összetoldott deszkák hegye egy-egy szomszédos borda alá kerüljön.
A fenékdeszkák és a bordák összeszögezése után a hajófenéken öt keményfa deszkát, ún. mederriglit fektettek végig, az előbbi toldásokkal, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a terhelt hajó fenekének meghajlását.
Ezután felállították a hajó orr- és fartőkéjét. A gabonáshajók többnyire álló, függőleges helyzetű tőkével készültek. A supermester előbb faragófejszével kinagyolta, majd bárddal finomította a tőke faragását. Az álló tőkék két éle mellett hosszanti bevésést, ún. zsilipezést képeztek ki, amibe az oldaldeszkák végét szögezték. Gabonáshajókon, hajómalmokon szokássá vált az orrtőkén egy hatalmas nagybőgőfejet idéző faragvány kialakítása, amiről ezeket bőgőshajónak nevezték. Ez a díszítmény 19. századi ábrázolásokon tűnik föl, s jellegét jól példázzák a század végéről fennmaradt hajómodellek.
A fekvő tőkés, ún. bornyúszájú hajókon a fenékdeszkákat elöl-hátul föl kellett hajlítani a hajófenéknél magasabban lévő tőkékhez. Erre hévért (emelőt) használtak, s közben a deszkákat vízzel locsolták.
A tőkék beállítása után készítették a hajó oldalát. Először általában a legalsót, az oldalmederdeszkát tették a helyére, de voltak olyan mesterek, akik a legfelsővel, a prémdeszkával kezdték. Mindegyiket előbb az orr-, illetve a fartőke zsilipezésébe szögezték és azután hajlították az oldalbordákhoz. A deszkákat lassan, óvatosan hajlították, nehogy megrepedjenek. Különös gonddal végezték a prém vagy bálvány meghajlítását, mivel az a többinél vastagabb, gyakran félgömbölyű fenyőfa volt. Ezért faforgácsból gyújtott tűz fölött hajlították és közben öntözték, hogy meg ne égjen. Fokról fokra, többnapos munkával érték el az oldaldeszkáknak az álló tőkés hajók szép formája szerint megkívánt hajlítását. Az oldaldeszkákat a fenékhez hasonlóan vagy kapcsos toldással toldották.
Az oldal készítése közben a specialisták már hozzáfogtak a hajófenék varrásához. A deszkák közé gyékénykötelet vertek, erre két tétel mohát tömtek a véső alakú mohozóval, amire színvesszőnek nevezett, tölgy- vagy akácfából hasított vékony kis lécet tettek és az egészet iszkábával rögzítették. A szegedi, csongrádi és szolnoki superok körmös cigányiszkábát, pödrött iszkábát és fűzfalevél iszkábát ismertek. Hajóvarráshoz leginkább a körmös cigányiszkábát használták. A munkát többnyire idősebb emberekre bízták, nem tartozott a nehezebb munkafázisok közé, de tapasztalatot és odafigyelést követelt (190. kép).
Ezek után a fahajó tetőzetének és szerkezeti elemeinek elkészítésére került sor, ismertetésük más fejezetbe tartozik. Végül a fahajó fenekét és oldalát bekátrányozták, s a hajót görgőkön vízre eresztették.
E munkafolyamat a külföldi hajóácsok telepítése nyomán, nemzedékek tapasztalatát fölhalmozva csiszolódott ki. A szakirodalom arra vall, hogy az osztrák és a bajor Duna-szakaszon a 19. században és századunk elején a magyarországiakhoz hasonló 455fahajók épültek (Neweklowsky 1952–1954). Tudunk arról is, hogy az erdélyi hajóépítő telepeken a 18. században csak faszegekkel tákolták össze a hajókat, s emiatt nagyobb terhelésnél szétestek. Ezeket „erdélyi módra” épült hajóknak nevezték (Takáts 1904: 82).
A leírt módon készültek a fakompok, kisebb-nagyobb dereglyék, ladikok is. A ladikot sok halász maga készítette el.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages