AZ ÜSTÖK, KOLOMPOK, CSENGŐK, JUHÁSZKAMPÓK KÉSZÍTŐI
AZ ÜSTÖK, KOLOMPOK, CSENGŐK, JUHÁSZKAMPÓK KÉSZÍTŐI
Rézedényeket, öntött eszközöket nemcsak céhes, vagyis szakképzett rézművesek készítettek, hanem szervezetbe nem tartozó, kellő ügyességgel rendelkező falusi kézművesek és cigányok is. Az Északi-hegyvidéken, a Nagyalföldön és Erdélyben volt számuk jelentős. Termékeikkel kielégítették az igényeket. Vásárokra jártak, de egyes híressé vált készítőket messzi vidékekről is felkerestek (K. Kovács 1969).
Üstkészítőknek nevezték a kalapáló rézmunkát végző, üstöket, különböző rézedényeket készítő kézműveseket. Nyersanyaguk a rézlemez, más szóval üstfenék vagy sála. Ez laposra kovácsolt, körkereti lap, közepe vastag, szélei felé elvékonyodik, s rézhámorokból, rézöntő műhelyekből szerezték be. Szerszámaik a különböző méretű fém- és fakalapácsok, üllők, fogók, körzők. Az üstfenék alakítását – nyújtással, bővítéssel, mélyítéssel – dübörgetésnek nevezik. Az üstfeneket fatőkére teszik, kalapáccsal horpadásokat vernek ki rajta jobbról-balról, míg körül nem ér, s az elképzelésnek megfelelő félgömb alak kialakul. Ezt hidegmegmunkálásnak hívják. A réz közben rideggé lesz. Meg kell lágyítani kovácskohóban, izzítással. Vörösizzáskor a vízhűtő kádba mártva lehűtik és tovább kalapálják, majd újra lehűtik. Ezt a munkát hevítésnek vagy lágyításnak mondják. Ez a dübörgető eljárás ismétlődik, amikor az edény száját kalapáccsal szűkítik, a fenekét lapítják, vagyis zömöklik, az oldalakat domborítják, vagy homorítják, a szükségletnek megfelelően. Az edény szélének karimázásához drótot használnak. Drótbújtatással a szélet kikarimázzák, és a karimát ráhajlítják. Nagyobb üstöket, edényeket több darabból szegecseléssel, nitteléssel illesztenek össze, vagy összeforrasztják. A széleket farkasfogazzák, úgy illesztik jól össze, s kalapálással egymásba verik. A varratokról kaparással levakarják a piszkot, meghintik hegedűgyantával és megforrasztják. A kész üstnek, edénynek pirkasztással vagy vörhenyezéssel adják meg a színét. A legfinomabb simaságot polírozással érik el a sárgarezem, például habverő üstön, vázákon, edényeken (Frecskay 1912: 348–357).
A kolompok készítői nemcsak kolompár cigányok voltak, hanem ez a mesterség vidékenként virágzó kézműiparrá vált. Legjelentősebb színvonalra Jolsván emelkedett az 1700-as évek óta. A 19. század elején még 30-40 család élt belőle a lakatoscéh 270keretében (Márkus 1943). Hunfalvy (1867) szerint a jolsvai kolompkészítők évente több ezer, mindenféle nagyságú kolompot szállítottak az Alföldre, Erdélybe, a Dunántúlra, sőt külföldre is, Bulgáriába, Moldvába, Havasalföldre, Szerbiába. A jolsvai kolomp ilyen széles körű elterjedésének egyik oka, hogy itt bőségesen találhattak a mesterek olyan alkalmas égetőagyagot, amiben kitűnően olvadt a réz, de jó hírnevűk elsősorban a kolompok hangolásának finomságában rejlett, amely messze túlszárnyalta más vidékek kolompjaiét. És ez volt a legfontosabb: a szép hangú kolompért kilométereket gyalogoltak a pásztorok vásárokra vagy a készítőkhöz. A leghíresebb kolomposvásárok az Alföldön, Debrecenben és Kecskeméten voltak. Itt sokáig időztek a vásárlással, összepróbálták az egyes kolompokat, hogy hangjuk összecsengjen. Mindig a-meglévőhöz hangolták az újat. A szép kolompszó a pásztor büszkesége volt. A kolomp hangjából sokszor meg tudták mondani, kié a nyáj (Tálasi 1936: 76–77). A hajdan virágzó kolompármesterségre az első világháború tett pontot.
A kolompkészítéshez jó hallás és kézügyesség szükséges. Egyedül nem lehetett a munkát végezni, csak segédlettel, inassal vagy segéddel, sokszor családtaggal. Első teendő a vaslemez kimérése volt a mércével. Ez egy fapálcika rovásokkal. Mérés közben a sárgaréz drót jelzővel vagy jelölővel húzták meg a kivágást jelölő vonalat. A lemez közepét a középmérő rézsodronnyal mérték ki. A kirajzolt formát kivágták. Előbb a vaslemez éleit, majd sarkait szelték le, aztán a formát előrajzolás szerint. Éles lemezvágó ollót használtak, fatőkébe helyezett vasállványt mozgatható, kiélesített karral.
A kivágott formát a homorítótőkén kalapáccsal homorították, a nagyobb kolompokat pedig pöröllyel ütötték. Az aránytalanságokat szarvasünőn egyengették ki. A homorított lemezt meghajlították, széleit egymás fölé helyezték, és a szegecselés számára lukakat ütöttek bele, majd szegecseléssel összedolgozták. A fülezést alátéttel és hidegvágóval végezték, lukakat vágtak a kolomp vállrészén, és ebbe illesztették a fület.
A legkörülményesebb munka: a forrasztás kővetkezett. A hozzá szükséges agyagot 24 óráig áztatták, hogy minden agyagrészecske felázzon. Ezután négyszer széttaposták, ötször megfordították és végül még kétszer újra megtaposták, majd pelyvával jól összekeverték. Az így péppé gyúrt agyaggal a nyers kolompokat kitapasztották, hogy forrasztáskor el ne égjenek. Vele egy időben bemérték a rezet, vagyis elosztották az apróra tört rézdarabokat a kolomp nagyságától függően. Mindenféle hulladékrezet fel tudtak használni. A bemért rezet az agyaggal tapasztották rá a kolompra – egyenletesen kívül és belül, hogy a megolvadt réz szétfolyhasson a vasból lévő kolomplemez mindkét oldalán. Az így megtapasztott kolompot megszikkasztották, száradni hagyták. Ez volt az előmelegítés a szárítópolcokon. Innen rakták a forrasztókemencébe. Ebben hevítették a kolompokat, amíg a réz meg nem olvadt. Fújtatóval fújták a levegőt az izzó faszénre. A kemencét úgy rakták meg, hogy az aljába, a száklyavasra egy sor faszenet tettek, erre jött egy sor kolomp, majd megint egy sor faszén és egy sor kolomp, amíg tele nem rakták a forrasztófészek száját. Kékes láng jelezte a forrasztószer megolvadását. Közben a kolompokat piszkavassal forgatták, hogy a megolvadt réz egyenletesen osztódjék el. Körülbelül egy óra múlva a kalaplyukon át óvatosan vizet csurgattak a kolompokra, s ha kihűltek, az agyagsalakot letisztogatták róluk. Forrasztás után csiszolódobbal vagy reszelővel lecsiszolták őket, majd behelyezték a nyelvet úgy, hogy a fül kinyúló hosszabb ágára akasztották és a szárát behajlították.
Már csak a behangolás nagyon kényes munkája volt hátra. Ennek titkát minden mester őrizte, hiszen ettől függött a kolomp kelendősége. Minden darabot kézbe 271vettek, megzörgették a megcsiszolt kolompot, megfigyelték a nyers hangját. Aztán rátették a szarvasüllőre, azon hangolták kalapácsütésekkel. Tudni kellett, hogy hova és mekkorát üssenek az oldalára, hogy jó és tiszta hangot adjon. Ha magasabb hangot akartak, akkor a nyelv fölötti oldalát ütögették, míg kis horpadás nem keletkezett. Mélyebb hangért lejjebb kellett az ütést adni. Így sikerült sokszínű kolomphangokat elérni: sírót, verőt, pergőt, rengőt, buffogót, kopogót, pattogót, kisharangot, gulyaharangot.
A behangolt kolompokat drótra fűzték nagyság szerint, így raktározták, amíg piacra nem vitték. Tizenkét féle méretben készültek kolompok: volt fél, egy, kettő, három stb. nagyságú, vagy űrtartalom szerint ötdecis, literes és egyiccéstől öticcésig (Márkus 1943).
Az ország különböző területein működő kolompárok táji típusokat alakítottak ki, mint a közönséges alföldi kolomp, a finomabb csókvári kolomp, a szűk szájú bánáti, a liptói juhkolomp, a dunántúli magyar kolomp, az oláhcsengő s a négyszögletes, lapos disznókolomp.
A csengőöntés technikája nagyon régi, még bronzkori eredetű. Nálunk a 18. századból említik. Falusi rézöntők és cigányok művelték, módját titokban tartották. Az Északi-hegyvidéken, az Alföldön, a Hajdúságban alakultak ki a csengőöntés jellegzetes központjai, de a Dunántúlon Vas megyében és Győr környékén is foglalkoztak vele. A falusi mesterek tavasztól őszig a földet művelték, és inkább csak télen öntöttek csengőt. A konyhában vagy a kamrában dolgoztak, ide építették kisméretű, csonkagúla alakú kohóikat téglából, és sárral betapasztották, alul lyukat hagytak a fújtatónak. Ezekben a kohókban főzték a rezet egy grafittégelyben. A csengőöntéshez kétharmad rész sárgarezet, egyharmad rész vörösrezet használtak fel. A megtöltött tégelyt beletették a kohóba, alája faszenet raktak és meggyújtották. Közben körülrakták, s a tetejét is befedték faszénnel. Azt tartották, hogy „fojtott tűzben föl jól a réz”. A levegőt két kézifújtatóval adagolták szabályos ritmusban. Zsaráttűzben kellett a tégelynek állnia, nem volt szabad kialudnia a tűznek, ezért tűzpiszkáló vassal állandóan szenet piszkáltak köréje. Egy óra alatt megfőtt a réz. Egy kis szalmiákot vegyítettek bele, megkavarták és fújtattak tovább. Újabb kavarás után cint raktak bele, betemették izzó faszénnel és folytatódott a fújtatás. Negyedóra múlva abbahagyták. Kinyitották a tégelyt, és vaspálcára kötött evőkanállal próbaöntést végeztek. Ha ez meghűlt, és törése szép sűrű volt, akkor sikerült jól az olvasztás.
Míg a réz olvadt, a kohó mögötti égetőben kiégették a sárformákat, amelyeket vadnyúlszőrrel kevert agyagból készítettek a csengők nagyságának megfelelően. Velük együtt égették ki a henger alakú ütőformákat is. A farámába helyezett formát nagy öblű görbefogóval, a formafogóval kirakták a kohó elé, és a kibontott tégelyből teleöntötték rézzel. Fél óra alatt kihűlt, majd leverték róla kis kalapáccsal az agyagformát.
Az esztergályozás munkája következett, amit az egyik végén működő félesztergás végeztek úgy, hogy a behelyezett csengőt forgatták, és reszelővel leszedték a ragacsokat. Ez volt a nagyolás. Ezután finomabb reszelővel csiszolták tovább egészen fényesre. A fülét is szépen kireszelték és kifúrták, majd belehelyezték a csengő nagyságának megtelelő ütőt. A szárát meghajlították, beleakasztották a kengyelvasba és csavarosan visszahajtották. Már csak a mesterjel bemetszése volt hátra, esetleg a tulajdonos nevének kezdőbetűit metszették be a csengő oldalába (Ecsedi 1931).
A cigányok csengőöntése egészen primitív, nagyon ősi technikát őrzött meg. Nyersanyaguk a réz (elrepedt csengőkből, ágyúhüvelyekből, törött mozsarakból, más rézhulladékokból), valamint akácfából égetett szén és folyópartokról szedett iszapos 272homok. Szerszámaik: tűzifogó, kalapács, csengőszög, kés, pléhforma, kisüllő és birkabőr fújtató (Bodgál 1965b).
A negatív öntőmintát a pléhforma segítségével vizes homokból készítették, szikkasztották, majd szétkotort parázson szárították. Az egyszerű kohót szintén agyagos földből csinálták, kis lukat hagyva a fúvónak. Egy 30 × 30 × 30 centiméteres gödröt ástak, amibe a sárral körültapasztott összetett mintát behelyezték, földdel befedték. Körülötte mélyedést, tányért készítettek. A fúvót mindig a széljárás szerint állították be, a csövét átdugták a kohón. A minta körül a földet egyenesre nyesték, a mélyedésbe homokot tettek, s azt is tölcsér alakban kidolgozták. A kalapáccsal apró darabokra tört rezet a tűz tetejére rakták, bal kezükkel folyamatosan fújtattak, míg a réz meg nem olvadt, és az öntőnyíláson át a mintába folyt. Ha kihűlt, a mintát fülénél fogva kibontották, a csengőt kalapáccsal kiütögették. A kész csengőt a homoktól megtisztították, a durvább részeket lereszelték, majd beakasztották az ütőt. Meghallgatták a hangját. Hogy minél szebb hangja legyen, angolcint vagy ezüst ötkoronást öntöttek bele.
37. ábra. Hódossy-féle juhászkampók: a) név nélküli; b) kígyófejes; c) csillagos; d) név nélküli
Különböző nagyságú csengőket öntöttek, pár dekástól kilósig. Nagy volt iránta a kereslet még századunk első évtizedeiben is, mert gulyára, juhnyájra, csikókra, lakodalmas kocsikra szép hangú csengőket kerestek. Csapatos lóra vastagabb falú, éles hangú csengő, kellett, körülbelül egykilós. Tinókra vékony falú, vastagszavú, félkilós 274csengők készültek. A hatvanöt dekás hegyesszavú csengőket juhokra kötötték, míg a tizenöt-húsz dekás, vékony falú, vastagszavú csengők a csikóké voltak. A legkisebb csengők a bárányok nyakát díszítették. Velük járt a szép csat is, amit külön kellett megrendelni. A vevő óhaja szerint öntötték ki különböző formákba, s szépen kifényezték. Ma már a gyáripar elégíti ki csengőkből is a szükségletet (Ecsedi 1931).
27338. ábra. A juhászkampó készítésének eszközei: 1. „fa”; 2. tüske; 3. mintaszekrény-összefogó; 4–5. maró; 6. simítókanál; 7. öntőszekrény; 8. magminta; 9. fabunkó
39. ábra. A juhászkampó készítésének eszközei: 1. mintaszekrény-összefogó, vaslemezből; 2. edény vizes grafitnak; 3. homoktartó edény; 4. „tartó”; 5. homokoslapát; 6. drót, a keveréshez; 7. szita, homokhoz; 8. szita, szénporhoz; 9. fagömb; 10. vágó; 11. pontozó; 12. szeg
Juhászkampókat, fokosokat a csengőöntéshez hasonló technikával készítették a rézöntők és a cigányok, de sokszor maguk a juhászok is. Anyaguk a háborúból visszamaradt rézhüvelyek, öreg kampók, törött mozsarak, csapágyak, kilincsek. A juhászok ólomból öntötték, mert ez könnyebben olvadt. A megfelelő mintát dió- vagy bükkfából faragták. A ceruzával kirajzolt mintát fűrésszel kinagyolták, majd bicskával 275szépen kifaragták. Ritkábban homokkőből vésték ki, a juhászok pedig szaruból készítették.
A negatív elkészítése aprólékos munkát igényelt. Az öntőszekrényt lapos deszkára helyezték, aljába rakták ki a minta egyik felét és finomra őrölt faszénport, erre pedig nedves homokot szitáltak. A szekrényt aztán homokkal tömték tele, fabunkóval jó keményre döngölték. A fölösleges homokot simítókanállal levágták. A szekrény második felét ugyanígy készítették el. A mintát kivették, és a homokban maradt a negatívja. Ennek kisebb sérüléseit kijavították, majd grafitos vízbe mártott ecsettel lekötötték a homokot, hogy meg ne sérüljön. A negatívba helyezték a famag után nagy gonddal elkészített homokmagot, majd a mintaszekrény két felét összeillesztették, rögzítették. Amíg ez még száradt, azalatt elkészítették a rezet az öntéshez. Az apróra tört rézdarabokat a rézporral együtt öntőhüvelybe tették, ezt faszén között egy nagyobb átmérőjű olvasztótégelybe, lezárták és a kohóba helyezték. Egyenletes fújtatással szították a tűzet, s a réz lassan olvadni kezdett. Olvadását állandóan figyelték, mert a réz közben összecsúszott, újabb rézdarabokkal kellett pótolni és egy dróttal megkeverni. Vigyáztak rá, hogy ne korán öntsék a rezet, mert akkor megkásásodik, tönkremegy. Csak akkor foghattak hozzá az öntéshez, ha jó fehérizzó volt a réz, és a faszén erős zöld lánggal égett. Az öntőhüvelyt egy fogóval megfogták, kiemelték az olvasztótégelyből, s az olvadt rezet beleöntötték a kohó elé helyezett minta öntőnyílásába. Ezután a mintát kivitték az udvarra, s egy óráig hűlni hagyták, majd a mintaszekrényt kinyitották, s a hűlő kampót kivették belőle. Hasonló módon öntötték a kampó felerősítéséhez szükséges réz koponyaszeget és a fokosokat is.
A kiöntött juhászkampót és fokost tisztítani, finomítani és díszíteni kellett. A beégett homokot dörzsárral kisimították, a felöntést hidegvágóval vagy fűrésszel levágták, az esetleges öntési hibákat behegesztették. A díszgombot maróval körülmaratták, a tokot reszelték. Először durva reszelővel lenagyolták, majd sima és félhátú reszelőkkel finomra reszelték. Ezután következett a díszítés. A kampót satuba fogták, vágóval, apró ütésekkel mintát (levél, rozmaring vagy más virág) vágtak bele. A tarajt nagyobb ütésekkel kipontozták. A szép juhászkampónak egy választási bárány volt az ára, de akár öt kiló juhsajtot is adtak érte (Bodgál 1959).
Öntöttek még kengyelt, nyeregkeresztrezeket, szíjcsatokat, rézsarkantyúkat, rézgyűrűket, mozsarakat is, a pipaszurkálót hidegen készítették.
