RÉZ- ÉS BRONZMŰVESEK

Teljes szövegű keresés

RÉZ- ÉS BRONZMŰVESEK
Összefoglaló nevükön fémműveseknek hívták őket. A vas tömeges elterjedése előtt nagy volt a jelentőségük, hiszen a városi, mezővárosi polgárok mindennapi használati tárgyai legnagyobbrészt rézből, bronzból készültek, s a parasztság is használta lekvár- és pálinkafőző üstjeiket. Hazánkban a legrégibb emlékek a velemi őskohók, réz- és bronzfeldolgozó műhelyek feltárásaiból ismertek. A honfoglalás korából szintén sok tárgyi emlékük maradt meg. A középkortól kezdve pedig az egyre fejlődő kézművesség szintjére emelkedtek. A mesterek céhes keretben dolgoztak, a 14–15. században még közös céhben a rézöntők, ólomöntők, ötvösök, ónművesek, bádogosok, lakatosok. Létszámuk nem volt nagy, így több város mesterei alakítottak közös céhet, például a győri mesterek a komáromi, érsekújvári, esztergomi réz-, bronz- és aranyművesekkel dolgoztak együtt, s közösen választott céhmester irányította munkájukat. Különösen Mátyás király udvarában, a Dunántúlon és Erdélyben virágzott a mesterség (Szádeczky 1913). Eger iparosai közt 1718-ban egy, 1785-ben már öt mestert tartottak számon, akik a városi polgárság és a falusi nemesség számára dolgoztak (Breznay 1933: 11. 214). A céhes mesterek mellett falusi kontárok és cigányok is foglalkoztak rézöntéssel, de róluk külön kell megemlékeznünk.
267A városi mesterek munkájának jelentős részét az egyházi megrendelések, a szíjgyártók, bútorasztalosok, háztartási fémtárgyakat eladó kereskedők szükségletei adták, de vásárokra is jártak. Templomok számára készítettek szentségtartókat, kelyheket, füstölőket, tömjéntartókat, öröklámpákat, gyertyatartókat, kancsókat, képkereteket, csillárokat, ezek javításával is foglalkoztak, a hiányzó részeket pótolták (Domonkos J. 1973: 253).
A szíjgyártóknak sokat dolgoztak. Még századunk első évtizedeiben is a lószerszámok fémrészeit leginkább rézből vagy bronzból készítették. Megrendelésre csináltak húzóvégkarikákat, nyakszíjkarikákat, szügykarikákat, lemezes Télkarikákat, kápakulcsokat, egyszerű és díszes kápaközépcsavarokat, végcsavarokat, szárkarikákat, gömbölyű, ovális vagy díszes gyeplőkarikákat, nyaklókarikákat, szemződíszeket, címereket, monogramokat, homlokláncokat, homlokrózsákat, fülrózsákat, sallangrózsákat, gömbölyű, lapos, szögletes vagy csipkés vereteket, különböző formájú és nagyságú csatokat. A karikákat, kulcsokat, gombokat, csatokat rézből, bronzból öntötték, a vereteket, rózsákat lemezből vágták ki, a címereket, monogramokat pedig lombfűrésszel faragták ki lemezből. Az úri díszszerszámok fémrészeit nikkelezték vagy ezüstözték (Timaffy 1973: 227).
Sokat dolgoztak bútorasztalosoknak is: réz vagy bronz bútorvereteket, fogantyúkat, sarkokat készítettek. Rézrudakat öntöttek lakatosok, bádogosok számára, akik aztán továbbmunkálták. Gépalkatrészeket is öntöttek ki – hozott minta után – kisiparosok megrendelésére. Kereskedőknek, illetve vásárokra sok háztartási fémtárgyat készítettek, egyéni megrendelőknek javításokat is vállaltak. Legkapósabb műveik a díszes kések, villák, kanalak, mozsarak, rézedények, tálcák, evőeszköztartók, szalvétagyűrűk, hamutartók, virágvázák, lámpadíszek voltak. Készítettek még vásárokra üstöket, bográcsokat, kancsókat, tálakat, lábasokat, pitykegombokat, habverő üstöket, konyhai tűzhelyekbe vízmelegítőket, kórházi felszereléseket, kondérokat, mosóüstöket, lekvárfőző edényeket, zsírsütő lábasokat, szőlőprés-alkatrészeket. A harmincas évek gazdasági válságával kezdett hanyatlani a forgalom, s aztán nem tudtak már versenyezni az olcsóbb gyári holmikkal. Már csak javítgatnak, esetleg galvanizálnak a még élő idős mesterek (Timaffy 1973: 228).
Minden munkát kézzel végeztek. A jelentősebb munkafázisok: öntés, domborítás, cizellálás, lemezvágás és patérozás vagy bevonás, később galvanizálás.
Az öntés volt fizikailag a legnehezebb munka. Először az öntőmintát készítették el. A szabványos csatokról, veretekről mintadarabjuk volt. A különleges díszes darabokat pedig először lerajzolták a kellő méretre, utána fából kifaragták, vagy plasztilinből mintázták meg, és gipsszel kiöntötték. Erről készítették el az öntőformát. Az öntéshez kétrészes formaszekrényt, formakasznit használtak. Mindkét részt megtömték nedves formázófölddel, majd az öntőmintát leformálták a földbe. A formát egy sima deszkára rakták, s erre tették rá a földdel megtömött szekrényt úgy, hogy a földes részbe a minta benyomódott. Ezután megfordították, s az alsó szekrényre pontosan ráillesztették a földdel tömött felső szekrényt is, így a forma alsó és felső felületének egyaránt megkapták a negatívját. Mindkét szekrényt beszénporozták, hogy öntéskor a föld ne ragadjon össze, majd a mintát óvatosan kivették. A szekrényt pedig kemencében kiszárították. Ezután összeillesztették az alsó, felső részt és préssel összeszorították.
A rezet, bronzot, horganyt házikemencéjükben olvasztották meg grafittégelyben. Ezek a tégelyek különböző méretűek voltak, a kívánt mennyiségű nyersanyagot gyorsan megolvasztották néhány dekától ötven kilóig. A kemencében kokszba ágyazták az öntőtégelyt. A koksz beizzott, és leghamarabb az ón, horgany, sárgaréz olvadt 268meg, legtovább a bronzot kellett hevíteni. Ha a fém megolvadt, a tűzről nagy fogókkal kiemelték a tégelyt és öntővillába rakták. Ebben vitték az öntés helyére, és így öntötték be az olvadt fémet a formaszekrénybe, a rajta lévő csatornán keresztül. Félretették egy-két óráig, amíg kihűlt, aztán szétbontották a mintaszekrényt és kivették a kiöntött anyagot. Egy jó negatívról cinből 50-100 darabot is ki tudtak önteni, rézből, bronzból pedig csak egyet. Ha már nem kellett, kipiszkálták a földet a szekrényből, és új munkára készítették elő. A kiöntött darabokról letisztították a homokszemeket, majd lereszelték az egyenetlenségeket, és végül csiszolókkal fényesre csiszolták. Így készültek a lószerszámok fémrészei, a bútorveretek, gépalkatrészek, háztartási fémtárgyak s az egyházi felszerelések egyes alkotórészei.
A nyersanyagot: rezet, bronzot, horganyt vették, de régi, avítt fémtárgyakat is összetörtek rézmozsárban és megolvasztották. A rézforrasztót úgy készítették, hogy a mozsárban összetörték a rezet apróra, majd bóraxszal összekeverték, tűzön összefőzték. Ez a massza hamarabb olvadt, így vele forrasztottak. Ez volt a keményforrasztás, míg a cinnel, ónnal, forrasztópákával a lágyforrasztás történt (Timaffy 1973).
Másik fontos technikai műveletük a domborítás vagy fémnyomás volt. A kívánt mintát megrajzolták, aztán fából kiesztergályoztatták, erre a famintára vékony rézlemezt borítottak, majd kézzel nyomkodták, s végül az esztergapadon préselték, nyomóacéllal, fakalapáccsal kalapálták, míg a réz a kívánt formát fel nem vette. Így készültek a templomi kelyhek, szentségtartók, tömjéntartók, füstölők lábazatai, kancsók alkotórészei. A kehelykupát szintén famintán domborították, de a szára tömör volt, két Télrészben öntötték ki, s a végén egybeforrasztották.
A mesterség legigényesebb, szinte művészi technikája a cizellálás vagy finomdomborítás volt. A szükséges rézlemezt vették, ennek hátára rajzolták a kívánt mintát. Ezután az elődomborítást végezték el. A lemezt tepsi alakúra formálták és teleöntötték szurokkal. Mikor megkeményedett, a kirajzolt mintát domborítóárral vagy cizellálópulznival óvatos ütögetés mellett bedomborították a szurokba. A szurkot leégették, és előtűnt nagy vonalakban a domború minta. Ezután maga a finomdomborítás következett. Több mint száz különböző méretű és nagyságú domborítóval, véső, reszelő, fogó kellett hozzá és egy könnyű kis cizellálókalapács. Ezzel ütögették óvatosan a megfelelő szerszámokat a rajzolt minta mentén, s ezek a lemez első oldalán kinyomták a kívánt díszítő domborulatokat. Hozzátartozott még az árnyékolás vagy matterozás: éles vésőkkel pontokat ütöttek vagy vonalakat karcoltak a kidomborított mintára, hogy a dimenziós hatás jobban érvényesüljön. Legfőbb díszítőeleműk a szőlőfürt, virág, levél, kacskaringó, inda volt, de ugyanígy készítették a díszes, domborított monogramokat is. (Timaffy 1973: 229).
A pántokat, vereteket, apróbb díszítőelemeket rézlemezből vágták ki. A lemezvágás technikája abból állt, hogy a rézlemezre rárajzolták a kívánt mintát, majd fém lombfűrésszel szépen kivágták. Egy kis reszelés, csiszolás után szállításra készen álltak.
Az ötödik fontos technikai művelet a bevonás vagy patérozás volt. Az öntött, domborított, cizellált vagy kivágott tárgyakat szükség és kívánság szerint nikkellel, ezüsttel vagy arannyal vonták be. Ez nagyon régi munkamódszer volt, csak a század elején váltotta fel a galvanizálás, vagyis bevonás elektromos áram segítségével. A patérozás a tűz erejét használta fel a bevonásra, ezért tűzezüstözésnek vagy tűzaranyozásnak is nevezték aszerint, hogy ezüsttel vagy arannyal vonták be a tárgyat. Csak abszolút tiszta felületet lehetett bevonni, ezért először lecsiszolták, kefével, ruhával letisztították a bevonandó tárgyat. Közben elkészítették a bevonóanyagot. Az ezüstöt vagy aranyat kilágyították, vagyis papírvékonyra kikalapálták. Ezután ollóval apró 269szeletekre vagdalták és az olvasztó grafittégelyben higanyba rakták. Tűzre tették az olvasztókemencén és hevítették mindaddig, amíg a higany megfalta a fémet, vagyis az arany, ezüst felolvadt benne. Az így nyert tömör higanyt kihűlve ecsettel felkenték a bevonandó tárgyra, majd a kemencén faszénparázs fölött lassan forgatva hevítették, míg a higany elpárolgott, az arany vagy az ezüst pedig rásült a tárgyra. Mikor már nem gőzölgött a higany, akkor lett kész a bevonás. A higanygőz a kemence kéményén át távozott, vigyáztak nagyon, hogy meg ne mérgezzen senkit. Amikor kihűlt, még a szükséges csiszolást, fényezést végezték el rajta. Ez a módszer volt a bevonás legrégibb technikája. Évszázadokkal ezelőtt is így dolgoztak az ötvösök, rézművesek. A bevonáshoz szükséges ezüstöt vagy dukátaranyat vásárolták, de szívesen dolgoztak mosott arannyal is (Timaffy 1973: 230).
A századforduló óta a tűzbevonás technikáját már csak ritkán alkalmazzák, helyette áttértek a galvanizálásra, mert egyre több lett a nikkelezés, és fogyott az arany-, ezüstmunka. Kezdetben elemmel, batériával fejlesztették az egyenáramot, ma már villanyárammal dolgoznak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages