MUNKASZERVEZET, ÉLETMÓD. A KŐVÁGÓK ÉS KŐFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN
MUNKASZERVEZET, ÉLETMÓD.
A KŐVÁGÓK ÉS KŐFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN
A KŐVÁGÓK ÉS KŐFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN
A kőfejtők a régebb ideje iparszerűen működő bányákat kivéve (pl. Tardosbánya, Csák-hegyi kőbánya) rendszerint egyedül vagy családi munkaszervezetben dolgoztak. A felnőtt férfinak leggyakrabban fia segített az egyes munkafázisokban, 12-13 éves korától. Ez a fiúgyermek munkába nevelésének és a foglalkozás elsajátításának igen elterjedt hagyományos formája. Egymást kisegítették, például rakodásnál, nagyobb kövek kiemelésénél, de mindenki „a maga karjára dolgozott”. Hogy a munka miért maradt individuális jellegű, annak több összetevője lehet: egyrészt a kővágás eléggé speciális hozzáértést igényelt, s ennek fortélyait a családon kívül nemigen adták át, másrészt az átlagosnál jobb kereseten a specialisták nem szívesen osztoztak volna tapasztalatlanabb társaikkal. Ha a földeléshez vagy más munkához családon kívüli munkásra szorultak, azt napszámban fizették.
Ez a kötetlen, családi szerveződésen alapuló munkavégzés a dunabogdányi kőbányában is élt egészen az 1930-as évekig: a ricerek kora reggeltől késő estig dolgoztak, gyermekeik, családtagjaik korlátlanul segíthettek, és az ő munkájukat is nekik számolták el. A harmincas évek közepén, miután megalakult a kőbányában is a szakszervezet, munkaidőrendet vezettek be, és 4-5 fős partikat, bandákat alakítottak, melyek már együtt végezték a munkát (I. Sándor 1973: 233; Hála 1983b).
A családi munkaszervezet a kőfaragó specialisták körében is eléggé elterjedt. Csak a kőfaragómestereknél tapasztalható az iparosságra jellemző munkamegosztás: tanoncok, segédek alkalmazása, akiknek már tanult szakmájuk, amivel foglalkoznak. A munkaszervezet hagyományosnak tekintett formája összefügg a magyarországi kővágók, kőfaragók gazdasági, társadalmi helyzetével.
A kőbányászattal föld nélküli és kevés földű, földjükből megélni nem tudó szegényés kisparasztok foglalkoztak. Lényegre tapintó a bükkaljaiak vélekedése, mely szerint „Bogácsot a szegénység, a földtelenség tette kőfaragó faluvá” (Szakáll–Viga 1984: 102). E sommás általánosítás mellett a kőfaragó régiók között eltérések azért kimutathatók. Székelyföldön a kőfejtéssel és -faragással foglalkozó embereknek általában volt kevés földjük. Többségük – a családdal együtt – gazdálkodott is, tehát kétlaki életmódot élt, mások napszámosokkal műveltették a földet, de a család megélhetését mindenképpen a föld haszna és a kőmunka együttesen biztosította.
Bükkalján a legszegényebb parasztok azért mentek el követ fejteni és faragni, hogy kiegészítő jövedelemre tegyenek szert, amiből – miután a kőmunkával jobban lehetett keresni, mint a földműveléssel – vagy kőbányát béreltek, vagy földet vásároltak. Utóbbiak ezáltal a mezőgazdasági munkához kötődtek, s inkább ez határozta meg létalapjukat. Számos zsellér tavasztól őszig alföldi vagy dunántúli uradalomban summásként dolgozott, ősztől tavaszig pedig kőfejtéssel kereste a kenyerét. 633A táj kőfaragó falvaiban (Bogács, Novaj, Sály, Szomolya) csak 10-15 család számára jelentett a kőbányászat és -faragás állandó foglalkozást, a többiek saját kis földjükön vagy mások földjén végzett paraszti munkák mellett folytatták a kővágást.
A Börzsöny falvaiban a 19. század második felében fölfejlődő kőbányászat megváltoztatta a lakosság életét. A századforduló után a Csák-hegyi bányákban olyan nagy volt a munkáskereslet, hogy Márianosztrán a parasztok parlagon hagyták földjeiket és a bányákba mentek, részben ricernek, akinek pedig lova volt, az kordézott: egylovas kordéval követ szállított. A konjunktúra az első világháborúig tartott.
A fővárosi építkezési és útépítő konjunktúra a Duna-kanyar iparszerű köbányáiban állandóan ott dolgozó kőbányászréteget hívott életre. Ők egy holdon alóli földdel rendelkeztek, vagy földnélküliek voltak. Azok a börzsönyi kisparasztok, akik 2-5 hold földet bírtak, vagy többet is, de családjukat ennek a jövedelméből nem tudták eltartani, szintén elmentek kőbányába dolgozni. A nagy kőbányák közelében Márianosztrán, Ipolydamásdon a munkaképes férfiak 60-70%-a, Kóspallagon 30-40%-a kőbányában dolgozott. E falvak társadalma három rétegre tagolódott: a földművelő gazdák, a bányamunkások és a kétlakiak – mezőgazdasági munkát és kőfejtést is végzők – rétegére. A falu vezetősége a gazdák közül került ki, akik a kőbányászokat tarisznyásnak, kobelkárnak gúnyolták. A kőbányászok közül a bányamesternek volt legnagyobb tekintélye, őt a ricerek, a kőfejtők, a rakodók, a kavicstörők és a napszámosok követték. A gazdák nem szívesen adták lányukat kőfejtőhöz feleségül (Hála 1983b).
A réti mészkő fejtésével is föld nélküli és egy-két holdas szegényparasztok foglalkoztak, akik az aratórész és a napszám mellett erre a kiegészítő keresetre is rászorultak. Változást az 1960-as évek elején a termelőszövetkezeti átszervezés hozott: akkoriban egykori kisparasztok is vállalkoztak kővágásra, hogy jövedelmüket kiegészítsék.
Összegezésül – Viga Gyulával egyetértve – megállapítható, hogy a kőmunkát végzőknek nagyobb része nem szakadt el a paraszti munkától, hanem a mezőgazdasági munkák szüneteiben folytatta ezt a tevékenységet. A kőbányászás és kőfaragás évi ritmusa a mezőgazdasági munka rendjéhez igazodott, mert jelentős részben mezőgazdasági munkaalkalmakból élő, képesítés nélküli emberek – parasztok – folytatták.
A kőfaragó régiókban jelentős a képesített iparosmesterek szerepe, ami – készítményeik révén – a szomszédos tájakra is kisugárzott, de ez az iparosréteg elég kisszámú. Iparszerűen működő kőbányáinkban jelentékeny munkásréteg dolgozott, amely azonban falusi lakóhelye, családja, rokonsága révén sok szállal kötődött a paraszti életformához.
