KÉZIMALMOK
KÉZIMALMOK
A termesztett gabonaféléket a neolit korszakban (az i. e. 5. évezredtől) mozsárban törték meg, vagy – ami elterjedtebb volt –,,a szemeket tányér vagy nyereg alakú kőre hintették és egy zsemle vagy hurka alakú dörzskő alkalmazásával morzsolták szét” (Childe 1959: 52). A kőkori őrlőeszközt az ógörög kultúrában azzal tökéletesítették, hogy a dörzsölőfelületet rovátkolt bevágásokkal érdessé tették, aminek következtében a gabonamagvak egyenletesebben morzsolódtak szét.
A kézimalom kialakulását és történeti rétegeit Selmeczi Kovács Attila külföldi szakirodalomra is ügyelő vizsgálatai nyomán így összegezhetjük: a forgóköves malom létrejöttének alapfeltételét a kerek malomkövek központosítása, a tengely alkalmazása teremtette meg, ami nem volt egyéb, mint a kocsikeréknél és a fazekaskorongnál már alkalmazott rotációs elv átvitele a gabonaőrlő eszközre. Az első forgatható malom a görögöknél kétféle formában jelent meg az i. e. 6. század táján: az egyik a helyhez kötött, állatokkal vagy rabszolgákkal működtetett nagyméretű malom, a másik a tulajdonképpeni kézimalom. Utóbbit az újabb kutatások szerint a görögökkel való érintkezés során a kelták vették át, és az ő közvetítésükkel ismerték meg a rómaiak és Európa más népei (Selmeczi Kovács 198 la: 204–212).
A kézimalom és a malomkő féltett kincs, erről tanúskodik az ószövetség egyik részlete: „Zálogba senki ne vegyen kézi-malmot vagy malomkövet, mert életet venne zálogba” (Mózes V. könyve, 24. rész 6).
A magyarság a forgóköves kézimalommal minden bizonnyal már a honfoglalás előtt megismerkedett. Bizonyíték erre, hogy a lisztkészítés legfontosabb kifejezése, őröl szavunk őr- igei töve ótörök eredetű jövevényszó, aminek jelentése ’forog, forgat’, vagyis a gabonaőrlés módjára utal (TESz III. 36). Kézimalom használatáról tanúskodik az 1061-1075 között keletkezett Gellért-legenda. Mivel „őrlés közben a szolgálóleány keze körben járt”, a szöveg értelmezője úgy véli, hogy a malom felső kövét a mennyezethez csatlakozó rúddal forgatta (Váczy 1958: 278). Méri István (1970) ugyanilyen fejlett technikai színvonalú kézimalmot rekonstruált a 11–13. századi leletek alapján (1. ábra).
A kutatók egyetértenek abban, hogy az Árpád-korban a vízimalmok működése nem tette fölöslegessé más őrlőalkalmatosságok, így a kézimalmok használatát. Makkai László szerint a 11–13. században a földesurak szemes termés helyett kenyérben és lisztben követelték meg a gabonaszolgáltatást, amit az önellátó parasztgazdaságok kézimalmokon állítottak elő (Makkai 1974: 45). Kérdés, így történt-e ez 161mindenütt. László Gyula a felgyői honfoglalás kori falu ásatásán sok malomkődarabot talált. Nyugat-európai párhuzamok alapján úgy véli, ezeket a földesurak törették össze, hogy jobbágyaik az ő malmaikba vigyék a gabonájukat őröltetni és dézsmáltatni. Föltételezését alátámasztani látszik egy „kincslelet”: ugyanott egy gödörből – vastárgyak mellett – ép malomkőpár került elő, amelyet valószínűleg elrejtettek (László Gy. 1978). Akármelyik véleményt igazolják a történeti, régészeti kutatások, annyi bizonyos, hogy a korai vízimalmok és szárazmalmok nem szorították ki a használatból a kézimalmokat.
1. ábra. Árpád-kori kézimalom. Rekonstrukció
A 17. században a kézimalmok hozzátartoztak a végvárak felszereléséhez, mert ha a vizet az ellenség felfogta, csak ezeken tudtak őrölni. 1661-ben az élelmezési hivatal 520 darab tölgy-, szil- és diófából készült kézimalmot küldött Magyarországra, 1682-ben pedig Németalföldről hoztak kézimalmokat (Takáts 1961: 124–125). A hadsereg ellátásához beszerzett nyugat-európai kézimalmok bizonyára fejlettebbek és nagyobb teljesítményűek voltak, mint a megfelelő hazai őrlőszerkezetek. Példák az 162egykorú összeírásokból: 1689: „Két ember hajtotta őrlőmalom”, 1685: „száraz malom, két ember hajtó”, 1626: „só és néha lisztet őrlő kisded kézzel forgató száraz malom és kézi malom szerestől” (Selmeczi Kovács 1981a: 223).
2. ábra. Vályús típusú kézimalom, Túrkeve (Szolnok m.)
A két ember hajtotta kézimalmok bonyolultabb és termelékenyebb eszközök voltak azoknál az egyszerű kézimalmoknál, amelyek a zempléni hegyvidék paraszti gazdaságaiban korunkig fennmaradtak. Ez utóbbiak tőkés foglalatú kézimalmok: a rendszerint 40 cm átmérőjü malomkövek közül az alsó kő teljes egészében, a felső félig be van süllyesztve a fatönkből kivágott, négyszögletes tőkébe. Az alsó kő közepén áthaladó tengely alsó vége a kézimalom lábai között elhelyezett keresztfán nyugszik, felső vége 1-2 cm-re kiemelkedik a kősíkból, ez illeszkedik a felső kő közepén kimunkált bemélyedésbe. A tengelyvég emelésével vagy süllyesztésével változtatható a mozdulatlan alsó kő és a forgó felső kő távolsága, ezáltal az őrlemény minősége (1. kép). A kézimalom állványát házilag készítették, a köveket pedig a sárospataki kőbányából szerezték be.
A 20. század első felében a zempléni falvakban búzát, árpát, kősót is őröltek, az utóbbi évtizedekben azonban már kizárólag kukoricát darálnak a kézimalmon, ún. malmocskán. A kézimalmon készült kukoricadarát jobb ízűnek tartják, mint a nagymalomban vagy a villanydarálón készítettet. Sok helyen éppen ez mentette meg az eszközt a korábbi pusztulástól. Selmeczi Kovács Attila szerint a zempléni hegyvidéken a kézimalom a középkor óta nem volt lisztkészítő eszköz – mert konstrukciója nem alkalmas nagyobb mennyiségű, tartós gabonaőrlésre –, hanem darakészítő, sóőrlő eszközzé vált, ami szerkezeti egyszerűsödést, technikai regressziót eredményezett (Selmeczi Kovács 1981b: 123–124). Hasonló volt a kézimalom alkalmazása Erdélyben és más vidékeken is (Kisbán 1980: 188–189).
