VÍZIMALMOK
VÍZIMALMOK
A vízimalom első részletes leírását Marcus Vitruvius Pollio római építész adta, de feltehető, hogy a vízikereket már a fejlett öntözőkultúrával rendelkező föníciaiak és egyiptomiak is alkalmazták őrlőszerkezet meghajtására. Vitruvius leírásában szerepel a vízikerék, a fogaskerék-áttétellel meghajtott, függőleges tengelyre felszerelt malomkő, a garat – mindazok a fontos technikai elemek, amelyek a vízimalmokban a 19. század második feléig használatosak voltak (leírását idézi Pongrácz 1967: 57–58).
A vízimalom a víz energiáját kétféle szerkezettel hasznosította: 1. a vízszintes síkban forgó vízikerék tengelye egyben az őrlőmű forgástengelyét képezte, mint a turbina. Ez a régebbi, egyszerűbb malomszerkezet Románia, Jugoszlávia, Bulgária, Norvégia hegyvidékein élte meg a 20. századot. A malomtípus Krassó-Szörény megyei előfordulását bemutató Cs. Sebestyén Károly (1908) a vízikerék kanálszerű lapátjairól ezt kanalasmalomnak nevezte. Magyarlakta vidékről nem ismeretes. 2. A vízszintes tengelyen forgó vízikerék fogaskerék-áttétellel hajtotta meg az őrlőszerkezetet. A középkori Európában ez a római találmány terjedt el, s ez honosodott meg a magyarság körében is.
170A vízikerék meghajtásának módja szerint a technikatörténet megkülönböztet alulcsapó, középencsapó és felülcsapó vízimalmot (Pongrácz 1967: 23, 90). Alulcsapó vízimalomnál a víz sodra a vízikereket alulról hajtotta, a felülcsapó malomhoz pedig a vizet a vízikerék fölé vezették.
Etnográfiai szempontból fontosabb, hogy különbséget tegyünk a patakmalom és a hajómalom között. Az előbbi kisebb vízfolyás: patak vagy gáttal mesterségesen duzzasztott csatorna mellett, partra épült malomszerkezet, míg az utóbbi úszó hajótestekre helyezett malom, amelynek a helyét hajózható folyókon változtatni lehetett. Ebből is következik, hogy – az őrlőszerkezet azonossága mellett -- más volt a patakmalom és-más a hajómalom molnárjának munkája. A hajómalom kezelése, működtetése összetett feladatot, többirányú felkészültséget, tudást kívánt, ez indokolja, hogy működését külön tárgyaljuk.
A 19. századi malomösszeírások szerint hazánkban az őrlőszerkezetek nagyobb hányadát a vízimalmok képezték. Középkori okleveleink is leggyakrabban vízimalmokról, folyók, patakok menti malomhelyekről adnak hírt. Szélesebb körű alkalmazásuk részint természeti viszonyainkkal magyarázható, részint azzal, hogy a vízimalmok nem kívánták emberi vagy állati hajtóerő igénybevételét, mint a szárazmalmok. Az összeírásokból úgy látszik, hogy több Árpád-kori és számos középkori vízimalom a 19. század végén is fennállt: az 1885. évi országos adatfelvétel szerint a 11–13. századból 10, a 14–16. századból 83, a 17. századból 305 vízimalom maradt fenn (Jekelfalussy 1885). Ha az adatok kissé túloznak is, a helytörténeti kutatások igazolták több földesúri tulajdonú malom (pl. a veszprémi Gabriel-malom, a tatai Ciframalom) 13–16. század közötti építését (Pongrácz 1967: 95–99).
A patakmalmok és a hajómalmok számát csak az 1863. évi összeírásból ismerjük: akkor 9173 patakmalom és 4301 hajómalom őrölt vizeinken.
1894-ben, amikor a gőzmalmok versenye már éreztette hatását, a működő vízimalmok száma országrészenként a következő volt: Erdély: 5136, Dunántúl: 2880, Duna bal partja: 2686, Tisza bal partja (Tiszántúl): 1504, Tisza–Maros szöge: 1386, Tisza jobb partja: 1180, Duna–Tisza köze: 641 vízimalom.
Erdélyben és a Felvidéken – néhány tucat gőzmalom mellett – szinte kizárólag, a Dunántúlon túlnyomórészt vízimalmok elégítették ki a lakosság liszt- és daraszükségletét. Kevesebb vízimalom működött az Alföldön, a járgányos szárazmalmok és az újabban meghonosodott szélmalmok fő elterjedési körzetében, de a dunai és a tiszai hajómalmok szerepe itt is számottevő.
