PATAKMALMOK, GÁTASMALMOK
PATAKMALMOK, GÁTASMALMOK
A korábbi szakirodalom az alulcsapó vízimalom 1369. évi és felülcsapó malom 1359. évi okleveles említése (Lambrecht 1915: 34) alapján valószínűsítette, hogy ilyen malmok már korábban is őröltek vizeinken. Az újabb történeti kutatások szerint okleveleink a 11–12. századból is említenek vízimalmokat (Makkai 1974: 44). A földesurak és háznépük lisztszükségletét – a kézi- és szárazmalmokon kívül – patakmalmokban őrölhették. Az a tény, hogy malom és molnár szavunk, valamint a vízimolnárság több fontos műszava – zsilip, gát, garat – óhorvát, ószlovén eredetű jövevényszó, arról tanúskodik, hogy a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élő szláv népek a malomszerkezetet – és éppen a víz erejével hajtott malmot – ismerték, és népünk az ő közvetítésükkel ismerhette meg.
171Zala megye vizein – az elég töredékesen fennmaradt kora középkori forrásanyagból – mintegy 200 vízimalmot regisztrált a kutatás (Holub 1963: 44). Takáts Sándor, 16-17. századi művelődéstörténetünk kiváló kutatója írja: „Az igazi magyar malom a gátasmalom volt” (Takáts 1961: 120). Magyarázatul hozzáfűzi, hogy „nálunk ez a malomtípus terjedt el a legjobban” – tehát megállapítása nem zárja ki az emberi és állati erővel hajtott szárazmalmok egyidejű használatát.
A patakmalmok többsége nem a vízfolyás mentén, hanem az abból kivezetett malomárok, malomcsatorna mellett épült, mivel ott jobban lehetett biztosítani a malom működésének feltételeit. Az áradások idején lezúduló víz ugyanis a főfolyásra épített malomban károkat okozhatott. A Mátra déli lejtőjén, a Bene-patak mellett az öregpatakkal párhuzamosan, 20-30 méterre ásták a malomárkot.
A patak és a malomárok elágazásánál duzzasztót vagy gátat emeltek, ahol zsilippel szabályozták az árokba engedett víz mennyiségét. A malomgátak vázát a középkorban vesszőből kötötték a gátkötő molnárok, a gátak azonban nem voltak tartósak és sok fát igényeltek, ezért például az erdélyi főkormányszék 1807-ben elrendelte: malomgátakat csak boronából (durván megmunkált tölgyfagerendából) vagy kőből szabad építeni (Tarisznyás 1982b: 124). A malomépület fölött a csatornából rendszerint leágazást, túlfolyót vezettek el, ahol árapasztó zsilip, más néven súgó biztosította a fölös vízmennyiség lezúdulását (Selmeczi Kovács 1969: 322, 333). A malomgátak egyes létesítményei tájanként különböztek, és olykor a szerkezeti elemek táji megnevezése is eltér, amit itt nem részletezhetünk (lásd Dékáni 1915; Selmeczi Kovács 1969: 322–323; Tarisznyás 1982b: 121–124).
Ha megfelelő volt a patak vizének esése, egy-egy malomárokra számos malom épült. Egy 1301. évi oklevél szerint a Mátrában „a Bene patakon egész malomsor van”. Századunk elején ugyanott, csak az abasári malomcsatornán 8 malom működött (Selmeczi Kovács 1967: 189; 1969: 322). A malomárok gondozását a vízimolnárok általában közösen végezték. Gyergyóban hóolvadás után a malomárok vizét „visszacsapták” a patakba, és a szárazon maradt árokból eltávolították a vízfolyást akadályozó köveket, fadarabokat, megjavították a gátkötéseket. A kalákában részt vevő parasztokat megvendégelték a molnárok. Fontos karbantartási munka a malomárokban lerakódott iszap szedése, ami a molnárok kizárólagos joga volt. A kiásott homokhordalékot építkezéseken értékesítették.
Lassú folyású vizeinken jobbára alulcsapott, a gyors folyású hegyi patakokon felülcsapott kerekű vízimalmok épültek. A felülcsapott vízikerék nem csupán a víz sodrát, hanem a súlyát is hasznosította, ezért jobb energiakihasználással működött. Erdélynek a technikai civilizációtól későn érintett területein, így Gyergyóban, a felülcsapós kerék csak a 20. század elején szorította vissza az alulcsapós vízikereket. Igen bővizű patakok mentén alkalmazták a középen vagy derékban csapott vízikereket, amelyre a tengely magasságában zúdult a víz (Tarisznyás 1982b: 124). 1780-ban a Magyar Hírmondó olyan vízimalomról tudósított, amely a Fehér-Körösön merülő, vagyis csigás szerkezettel a vízállás szerint emelhető vagy süllyeszthető kerékkel működött. Ilyen lisztelőmalom a Szamos romániai szakaszán még 1960-ban is kelepelt (Pongrácz 1967: 74, 241–242).
A patakmalom vízikerekét alul és kétoldalt gyakran körüldeszkázták, hogy a deszkázat a vizet felfogja és gally, fadarab ne kerüljön a kerék tollai vagy lapockái közé.
Voltak olyan patakmalmok, amelyek csak nagy esőzés, felhőszakadás idején működtek. Az ilyeneket pokolidő-malom, felhőt kiáltó malom, vizesidő-malom néven említik a források, például 1602-ből: „Pokolidő-malma, két bokor kő rajta, mikor 172nagy árvíz Vagyon, akkor forog” (Takáts 1961: 177, 350). Ezek kevés haszonnal őröltek, mégis szükség volt rájuk.
A kis patakmalmok egy vízikerékkel működtek, de nem volt ritka a két-három vízikerekű malom, sőt uradalmak, 1848 után tőkés vállalkozók 4-6 kerekes patakmalmokat is építettek. Pápa határában, Tapolcán hatkerekű vízimalom őrölt (Wöller 1980). Ahány kerekű a vízimalom, annyi „bokor követ”, vagyis kőpárt forgatott. Több vízikerék emellett lehetővé tette a malom többirányú felhasználását, így az őrlésen, daráláson kívül ugyanabban a malomban deszkametsző, kalló- vagy egyéb szerkezet is működött.
Gátasmalmok vízfolyásban szűkölködő területen, például a Nyírségben is épültek. A homokbuckák között összegyülemlő vizek elvezetésére a vármegyei hatóság a 18. században árkokat ásatott, amelyeken a víz esését kihasználva zsilipet építettek, és a felduzzasztott vízzel az ún. zuhanóknál malmot hajtottak. 1787-ben a nyíregyházi malombérlők előadták, hogy azért kérik két vízimalom építésének engedélyezését, mivel a szegényember a szárazmalmot húzató őrlős embernek nem tud fizetni minden véka búza után két garast, ha pedig pénze van, őrlős embert nem mindig kap. Ezért írja Kiss Lajos, hogy a nyírségi vízimalom a szegények malma volt. Akinek nem volt lova, az vitte gátasmalomba az őrölni valót. Száraz évszakban állt a malom, de ha volt víz, éjjel is őrölt. Valamennyi alulcsapott kerékkel működött, és az utolsók az 1880-as években pusztultak el (Kiss L. 1938a).
A malomház általában a táj népi építészetében használt anyagokból és az ott alkalmazott technikával készült, így a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben boronafalú, zsilipeléses vagy gerendavázas technikával, másutt földből, deszkából, kőből, újabban téglából. A 16. században a Mátrában a favázas malmok helyett már 24 kőmalom épült (Selmeczi Kovács 1967: 189). Voltak olyan patakmalmok is, amelyeknek a malomháza nem a parton, hanem őrhajón vagy cölöpökön helyezkedett el. Sok vízimolnár a malomházzal egy födél alá épült lakásban élt. A 16–18. században a módos nagybirtokosok – Tatán, Esztergomban, Pápán, Kőszegen – a kor építészeti stílusában fogant, többszintes malomházakat építettek. Egyik legszebb közülük a Fellner Jakab által tervezett, barokk stílusú tatai Nepomucenus-malom.
A Dunánál és a Tiszánál kisebb vízhozamú folyóink partján vagy partja mellé is építettek olyan malmokat, amelyek vízterelő gátak segítségével hasznosították a folyóvíz sodrát. Erre éppen a folyó kis vízhozama miatt volt szükség. Ilyen gátasmalmok a Körösökön, a Berettyón, a Szamoson, a Dunántúlon a Rábán, a Rápcán és a Marcalon őröltek. Győr megyében ezeket vizesmalomnak nevezték, megkülönböztetésül a két hajótestre épített hajósmalmoktól. Filep Antal (1979a) a „folyami malom” megnevezést használja, ám ezt nem tartjuk szerencsés, pontos meghatározásnak, mivel nem a malom lényeges jellemzőjére utal, és alkalmat ad a szintén folyón őrlő hajómalommal való összetévesztésre. E malmok lényege, hogy kizárólag a gáttal a vízikerékre terelt folyóvízzel őrölhettek, ezért gátasmalomként tárgyaljuk őket. Pontosabban: ez a malomtípus a patakon vagy a patakról leágazó malomcsatornán őrlő gátasmalomtól megkülönböztetésül folyami gátasmalomnak nevezhető. Népi megnevezése – a győri terminust kivéve – nem ismert, a magyarországi malmok rendszerezésében való elhelyezése talán azért volt eddig problematikus, mivel a módszeres kutatás kezdetére a kormányszervek és a folyószabályozást végző hatóságok rendeletei következtében ezek a malmok folyóinkról eltűntek.
A Szamos folyón 1772-ben csupán Szatmár megyében hatvan olyan gátat és zsallót találtak, amelyek a folyó teljes szélességét átfogták (Takáts 1961: 121). Békés vármegye 1784. évi leírásában olvassuk, hogy Szeghalmon „… a réttségen ki ásatott 173Árkokon némely társaságban lévő gazdáknak több apró malmok vagyon” (Petik 1961: 30). Hasonló vízimalmok voltak Vésztő határában is, melyeknek árvíz idején vették hasznát. A kis lejtésszintű Nagyalföldön ezeknek a malmoknak a gátjai a folyami hordalék nagy tömegű lerakódását, áradáskor a víz szétterülését okozták, ezzel a folyók elzátonyosodásához és a folyó menti táj elöntéséhez, mocsarasodásához járultak hozzá. A Körösök és a Berettyó közi Sárrét vagy a Szamos melléki Ecsedi-láp hatalmas vízivilágát természetesen nem csupán a malomgátak okozták, mégis a vízrendezést a gátasmalmok felszámolásával kezdték. Mária Terézia 1774-ben elrendelte: „… a gátasmalmokat azonnal szét kell hányatni. Ha a tulajdonos ellenkezik, katonai erővel kell széthordani … a szegény községeket elrontott malmaik fejében kártalanítani kell. Az eddigi gátasmalmok helyében őrhajókra épített malmokat kell emelni”. A rendelet nyomán 1777-ben 42 malomgátat hányattak szét, és kihirdették „mind nemesi szabadsággal élőknek, mind parasztoknak, hogy senki a Szamost meggátolni vagy gátra új malmot építeni ne merészeljen” (Takáts kutatásai nyomán idézi Pongrácz 1967: 241).
A malomgátak rengeteg kárt okoztak a lakosságnak a Körösök mentén is. A gyulai vár mellett a földesúr az 1720-as évek elején új, négykerekű vízimalmot építtetett, amihez a Fehér-Körös medrét zsilipes duzzasztógáttal zárták el. A gyulaváriak panaszolták, hogy a malom okozta áradások tönkreteszik termésüket. Több család el is költözött a községből. Hosszú pereskedés folyt, végül az uraságnak a malmot 1805ben felsőbb rendeletre le kellett bontania. A füzesgyarmati, szeghalmi és vésztői vízimalmok vizsgálatára kiküldött bizottság 1808-ban a helybeli lakosság gazdálkodását s érdekeit szem előtt tartva minden esetben a gátasmalmok megsemmisítését javasolta. A malomtulajdonos birtokosok és községi testületek a végletekig ellenezték a malmok elbontását, s a lakosság lisztellátásához is szükség volt a működésükre, a hatóságok a 19. század első évtizedeiben mégis keresztülvitték a Körösök vidékén a gátasmalmok megszüntetését (Implom 1971: 247–248; Kiss A. 1978: 283–285). Az 1810-es évektől a vízimalmok pótlására Békés megyében egyre több szárazmalom épült, az 1830-as, 1840-es évektől pedig a szélmalmok is megjelentek (vö. Szilágyi 1983: 371–372; Vasvári 1983: 347, 376). Úgy látjuk, hogy az alföldi gátasmalmok megszüntetésének ilyen körülményeire és következményeire a technikatörténeti és néprajzi kutatás eddig nem figyelt föl kellőképp.
Napjainkig fennmaradt folyami gátasmalmokat a csallóközi Kis-Duna mellől ismerünk. Ezek alulcsapott vízikerékkel működnek, s favázas, rőzse és kavics borítású gátjukon hajóáteresztő zsilip van (Filep 1979a: 195).
A Séd patakon őrlő vilonyai (Veszprém m.) malom 1783. évi felszerelése a következő volt: 2 forgó és 2 alsó malomkő 4 koronggal és 2 korongvassal, 2 gerendő (vízikeréktengely) külső és belső kerekekkel, 2 fakéreg a malomkövek mellett, 1 öreg pöröly, 1 vasdorong, 3 malomkővágó csákány; faedények: 2 öreg bocska, 2 felöntő, 3 búzatartó hombár, 2 lisztesvályú, 1 finak; egyéb eszközök: 2 lisztmérő lapát, zsáktartó fa, 2 garatláda, 1 zsáktömő fa, 2 dorong, 2 vashíd serpenyőstől, a hombáron 6 lakat (Temesváry 1970: 86).
A patakmalmok korszerűsítését és őrlését a hajómalmokkal együtt ismertetjük. Itt annyit jegyzünk meg, hogy a technológiai újításokkal számos patakmalom – különösen a forgalmi hálózattól távol eső domb- és hegyvidéki településeken – egészen az 1950-es évek elejéig működött. Több patakmalom műemléki védelem alá került; a Kende család által épített, 18. századi túristvándi cölöpházas vízimalom a műemléki helyreállítás után látogatható, a nyirádi (Veszprém m.) vízimalmot pedig – a hasonló nagyteveli malom berendezésével kiegészülve – a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum mutatja be.
