MEZŐTÚR
MEZŐTÚR
Mezőtúr volt a messze földön híres túri vásárok színhelye. Nemcsak a Tiszántúl, hanem az egész ország legjelentősebb vásárai közé tartoztak. Túr a Berettyó partján, fontos átkelőhelynél, nagyjából a Tiszántúl, tehát egy nagy kiterjedésű, egységes földrajzi táj, egyben termelési egység közepén, ősi tiszai átkelőhelyek (Szolnok, Csongrád, Varsány, Ug) közelében települt. Az egykor Külső-Szolnok megyébe kebelezett település a 13. században még falu volt, de a 14. század végén már mezővárosként szerepelt. Amikor 1411-ben Zsigmond több más helységgel együtt Brankovics György szerb fejedelemnek adta, már vámszedési joga és vására is volt. Óriási határa miatt „kis Debrecennek” is emlegették. Valóban sok hasonlóság van a két város története, gazdálkodása és árucseréje között. Túr, hasonlóan Debrecenhez, a Hunyadiak alatt élte első virágkorát. Hunyadi János és fia, Mátyás, különféle kiváltságokkal látták el, köztük vásárszabadalmakkal is. 1466-ból maradt ránk legrégebbi vásárszabadalma. A későbbiek során ezt erősítették meg, írták át és módosították. A megerősítések közül legfontosabb az 1724. évi (Bodoki Fodor Z.–Bodoki Fodor Zs. 1978: 9–10, 21, 46–47, 78–79, 128), mert ez vetette meg az újkori, okmányokkal és feljegyzésekkel már jól nyomon követhető túri vásárok alapját.
A túri vásárok a török hódoltság alatt sem szüneteltek, sőt, bizonyos értelemben virágkorukat élték. Sok török, balkáni kereskedő fordult meg itt, és rajtuk keresztül Túr bekapcsolódott a külkereskedelembe. Természetesen a hódoltság éveiben megtartott túri fásárok sem voltak kockázat nélküliek. Gyakori volt a „vásárütés”. Sepsi Laczkó Máté írta krónikájában, hogy amikor 1585-ben „a magyarok a thúri sokadalomra ütnek, sok nyereséget hoznak: Báthori István, Russel Claudius tokaji kapitány, egri Borbély András, kassai had: sárgák, vörösek” (Sepsi Laczkó 1858: 23). A vásárokat mégis megtartották, mert erre késztették a várost a termelési viszonyok, árucsere-hagyományok. Ki kell emelnünk a virágzó állattartást, a jó hozamú földművelést és nem utolsósorban a már ekkor erős kézművességet.
Mezőtúron korán alakultak céhek. A mesterek elsősorban a helyi vásárokra dolgoztak, de ellátogattak a környező kisebb vásárokra, sőt távolabb is, Debrecenbe, Kecskemétre, Jászberénybe. A túri céhek a környező kisebb településeken filiálékat szerveztek, a filiális mesterek a túri vásárokban majdnem a helyi mesterekkel egyenlő jogokkal rendelkeztek. A kedvezmények a túri céhekhez és a céheken keresztül a túri 701vásárokhoz kötötték őket. A hódoltság kora különösen elősegítette egy szerény kereskedőréteg kialakulását, amely aztán fokozatosan növekedett mind számát, mind súlyát tekintve. Túr esetében azonban a hivatásos kereskedőknél mindig jelentősebbek voltak a parasztkereskedők, különösen a kupecek. Mind a kézművesek, mind a kereskedők a vásárból éltek. Vörös István, Mezőtúr céheinek krónikása írta, hogy „a szabad adásvevés (legalábbis szabadabb!) színtere az országos vásár, a sokadalom volt. A helybéli céhek iparkodtak elsőséget biztosítani maguknak az idegenekkel és a kontárokkal szemben. Az első árulóhelyeket maguknak tartották fenn. Utánok, vagy mellettök a filiálisok árulhattak és csak ezek után jöhettek a vidékiek a már előre kijelölt sorrendben” (Vörös 1911: 66). De úgy látszik, hogy még így is kifizetődő volt a túri vásárokon megjelenniük és árusítaniuk, mert a nagyszámú helybeli mesternél mindig több vidéki, idegen iparos pakolt ki és árusított. A túri vásárok, bár állatforgalmuk (szarvasmarha, juh) sem volt lebecsülendő, főleg iparcikkvásárok voltak. Ezt fejezi ki Vörös István már idézett munkája is, amelyben a túri céhtörvények elemzésével, a törvényeknek a vásárokra vonatkozó részeinek kiemelésével voltaképpen a túri vásárok történetét írta meg.
Mezőtúrnak négy országos vására volt. A vásárnapok január, május, augusztus és november elsejére estek és kétnaposak voltak. Mégpedig úgy, hogyha ezek a vásárnapok hétköznapok voltak, akkor az előtte való vasárnap kezdődtek az állatvásárral és hétfőn folytatódtak a kirakodóval. Erre a beosztásra vonatkozóan ismét Vörös Istvánt idézzük: „Nyári időben 6, télen 7 órakor csináltak sátort, az árusítást 10-12 órakor kezdték meg. Mikor vasárnap is volt jószágvásár, csak vasárnap délután készíthették a sátort és hétfőn a reggeli harangozáskor kezdődött a vásár. Aki a kitűzött óra előtt árulni mert, bírságot fizetett” (Vörös 1911: 66). Tehát a túri vásárokat szinte kizárólag a kirakodóvásárokkal azonosítja. A vasárnaponként tartott állat- és részben terményvásárokról nem is emlékezett meg. A mezőtúri mesterek között legtöbb volt a csizmadia, szűcs, szabó, kocsigyártó, szíjgyártó, tímár, korsós, tálas, egyszóval fazekas, asztalos, lakatos, kovács, szappanos, takács, kerékgyártó, bodnár, köteles, szitás, fésűs, kalapos, esztergályos, késes. Kölcsönösségi alapon árultak a túrkevei, kisújszállási, karcagi, törökszentmiklósi, cibakházi, békési, szarvasi, gyomai, dévaványai, szeghalmi, füzesgyarmati és gyulai vásárokon, hetivásárokon. A mesterek mintegy negyede távolabbi vásárokra is eljárt: Kecskemétre, Jászberénybe, Debrecenbe, Hódmezővásárhelyre, Aradra, Nagyváradra, Szentesre és Szegedre.
Társadalmilag vizsgálva a túri vásárok fejlődését, a mezővárosi polgárság gazdasági és politikai törekvéseinek valóra váltását kell bennük látnunk. Túr korai mezővárosaink egyik legnagyobbika, ahol viszonylag erős és nagy létszámú parasztpolgárság alakult ki. A város birtoklástörténete is nagyban elősegítette a polgári fejlődést. A török időkben bizonyos védelmet élvező khász-város, majd Rákóczi-birtok. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése után egy része jó ideig kamarális birtok, más részein a Kállay és a Paluska család osztozott, a kuruc város sok bajára, megpróbáltatására. Mezőtúr – Nagytúr – parasztpolgársága már 1514-ben, a Dózsa-féle parasztháborúban is jelentős tényező. Jellemző, hogy a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcnak is éppen a túri vásárral kapcsolatosan jelentkeztek utórezgései. Nemcsak Polgár Mihály lázítási ügyére kell gondolnunk, hanem arra a vásárokon is végzett szervező-, előkészítő munkára, amely Túron Törő Pál (a család a 17. században tőzsérségen meggazdagodott) vezetésével állt ellen az idegen elnyomásnak. Köztudott, hogy a Péró-féle „kis-kuruc mozgalom” (1735) úgy kezdődött, hogy a lázadók a szomszédos Békésszentandrásról kiindulva, a túri vásárra igyekvő szarvasi polgároknak és mesterembereknek útját állták. Kifosztották őket, és az így szerzett pénzzel, anyaggal, felszereléssel kezdték meg rövid ideig tartó felkelésüket (Bodoki Fodor Z.-Bodoki Fodor Zs. 1978: 30-53).
A túri vásár a közlekedés átalakulásával, a vasút kiépülésével, a kézművességet mindinkább visszavető gyáripar, nagyüzemi ipari árutermelés következtében a századfordulóra hanyatlani kezdett. Az ekkortájt keletkezett népies műdal okosan tapintott rá a túri vásárok lényegére:
Túri vásár sátor nélkül,
Mit ér a jány legíny nélkül…
Mit ér a jány legíny nélkül…
– vagyis arra, hogy a túri vásárok jellegzetessége a sátrakban árusító kirakodóvásár (beleértve a lacikonyhákat, korcsmákat), iparcikkvásár volt. A túri sátrak ponyva-, gyékényalkalmatosságok voltak, nem épültek fából, vasból, kőből, mint például Debrecenben, ahol a hosszan tartó vásárok miatt érdemes volt állandóbb jellegű vásári építményeket, sátrakat emelni. A túri vásár hanyatlásának idején e vászon-, gyékénysátrak is elmaradtak, jelezve, hogy csökken a vásár jelentősége. Még a vásári ponyvaárusok se sátorból árusítottak. Kivéve a helyi céget, a sok-sok ponyvát, hírverset kiadó túri Braun János-, Gyikó 702Károly-, majd Dolesch Géza-féle nyomdát, amely sátorból árult – továbbárusítás céljára, nagyban is (Pogány 1978: 291–292, 341). A túri vásárokon mindig sok volt a koldus, ezek egy része ún. énekes koldus. Énekmondók, históriások is gyakran felkeresték, ponyvaárusok szintén. A koldusok, énekes koldusok, históriások, vásári énekesek csak kis részben voltak túriak. Zömük a környező nagy vásárhelyekről származott (főleg Hódmezővásárhelyről, Makóról, Szentesről, Kecskemétről).
A vásárokon tapasztalt nagy érdeklődés, kereslet vehette rá a túri nyomdászokat, különösen Gyikó Károlyt, hogy egy neves helyi ponyvaszerző pár, Nagy Károly és Csató Ignác állandó foglalkoztatásával számos ponyvatörténet kiadója és terjesztője legyen. A Gyikó-cégen kívül más nyomdák nem árultak a túri vásáron, csak könyvárusok, ponyvások, viszonteladók. A könyvárusok legkeresettebb áruja a kalendárium volt. Leginkább a Bucsánszky-féle budapesti ponyva- és kalendáriumkiadó termékeit árusították, de sok debreceni kiadvány is eljutott rajtuk keresztül a túri vásárra. A túri vásáron is árultak Bibliát, zsoltároskönyvet, imádságoskönyveket, de egyiknek se volt olyan keletje, mint a Szikszay György írta, nagyon elterjedt Keresztyén tanításoknak. A könyvárusok a kalendáriumot általában nem magában árulták, hanem kópertás levélparírral, zsebbéli kis notesszel, képeslappal, irkával, irkára ragasztható, ragasztós hátú címkékkel, hegyvédő ceruzával és még sok minden mással együtt. Különösen márciustól kezdődően, amikor már a kalendáriumok igen lejárták magukat, és az elmúlt idővel arányosan az értékük is csökkent. De csökkent még más okok miatt is. A kalendáriumokat és minden más olvasmányt főleg télen olvasgatták az emberek, amikor ráértek. Márciusban vagy még később már azért sem vettek kalendáriumot, mert mikor olvasták volna? Beköszöntött a tavasz a maga ezer munkájával, törődésével. Nem jutott idő az olvasásra. Aztán még egy szempont. Az év elmúlt három hónapja tanúskodhatott arról, hogy jó-e, igaz-e, megbízható-e a kalendárium időjóslása vagy sem. Ha nem volt az, akkor bizony azt a kalendáriumot ezért sem vásárolták. Nagyon is kellett a mindenféle melléklet, hogy mégis megvegyék.
A túri vásár leginkább a debreceni és a hódmezővásárhelyi vásárokkal állítható párhuzamba. Nemcsak magának az árucserének a város életében betöltött szerepe, hanem a települések sok hasonlóságot mutató gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai fejlődése következtében is. Mindhárom tisztántúli vásár a saját, nagy kiterjedésű vonzáskörzetén messze túl hatással volt az árucserére és az árucseréhez kapcsolódó kulturális jelenségekre. Ennek köszönhették méltán nagy hírüket.
