VENDÉGFOGADÁS, PARASZTI ILLENDŐSÉG
VENDÉGFOGADÁS, PARASZTI ILLENDŐSÉG
A házbeli élet sajátos jellemzői a vendégfogadás íratlan paraszti illemszabályai. Ha idegen érkezett a házhoz, a házajtóban vagy egy lépéssel beljebb állt meg és elmondta jövetele célját. Imeretlen embert, vándort a házba nem engedtek be szívesen. A szállást kérő vándoriparosoknak (drótós- és ablakostót) a dél-alföldi tanyákon az istállóban adtak fekvőhelyet. Az utcaszomszéd, rokon, koma télen az érkezés után mindjárt a kemencepadkára telepedett. A szívesen látott vendéget „kerüljön beljebb”, „tessék beljebb kerülni”, „kerülj beljebb komám” felszólítással hívták a szoba belsejébe és az ágyak előtti székre ültették. Megtiszteltetés, ha a vendéget az asztal mellett kínálják hellyel, és a háziasszony a székét köténye sarkával megtörli. A Nagy-Sárréten azt tartották, hogy a sarokpadon csak a nagyon közeli rokon foglalhat helyet (Dám L. 1975: 127), Tápén az orvosnak, tanítónak járt ez a szíves helykínálás, és a szomszéd, aki hóna alatt a gyékény selymével gyakran átment ijant sodrani, telepedett az oldalpadra (Juhász A. 1971: 496–497). Megbecsült vendégeknek a konyhába, nyáron a tornácra vagy a ház elé is karszéket vittek.
Göcsejben a 19. század végén a vendég kalaplevéve köszönt be a házba. A gazdának vagy feleségének a szíveslátás jeléül elhangzott – „minket ne süvegöljön! – nem vagyunk mink urak” – felszólítására azután a vendég föltette a kalapot, sipkát (Gönczi F. 1914: 150–151). Századunkban már az a gyakori, hogy a férfivendég kalapját az ágyra, az utóbbi időben a fogasra tette. A parasztember egyébként otthon csak étkezéskor tette le fejrevalóját, a báránybőr sipkát idősebbek még a meleg szobában is viselték. Ezt a szokást 191csak a 20. század közepe óta felnövő nemzedék hagyta el. Ahol nem kívánták a látogatást, a háziasszony háttal fordult a vendég felé és a válla felett válaszolgatott. A látogatónak ebből észre kellett vennie, hogy terhére van a háziaknak. Tunyogon és Matolcson (Szatmár m.) a távozó vendégnek illett azt mondania: „engedelmet kérünk az alkalmatlankodásért”. A válasz: „már kész is az engedelem”, vagy „máskor is szívesen látjuk”. A szívesen látott vendéget a háziak így búcsúztatták: „köszönjük a látogatást”, amire azt illett felelni: „jó szívvel, máskor is”. Ezt a formulát előkelőbb vendég üdvözlésénél használták (Luby M. 1935).
Tápén a távozó vendéget a pitvar vagy a színalja (vagyis a fedett ereszalja) ajtajáig kísérték, csak az 1930-as évek óta terjedt el a kiskapuig való kísérés. Ha az asszony a házban gyékényt sző, a szomszéd, rokon, jó ismerős kísérése elmarad, s ezt a távozó nem veszi sértésnek, hiszen mindenki tudja: első a munka. Nyáron az érkezőt a színalján ültették le. Itt fogadták a szaladó vendégeket: postást, kézbesítőt, kisbírót, üzenetvivőt, koldust is (Juhász A. 1971). A koldus és a cigány nem léphetett be a szobába, egyes helyeken a házba sem. Furtán a koldust a pitvar sarkában lévő sárpadkára (megnevezése kolduspadka), Szeghalmon az ereszalján ültették le, ahol enni adtak neki (Dám L. 1975: 127; Cs. Tábori H. 1979: 640). Szegény család sem engedte el a koldust alamizsna vagy ennivaló nélkül.
Példáink rávilágítanak, hogy a vendégfogadásnak voltak a szűkebb közösség: egy-egy falu által jól ismert illemszabályai. Ezek íratlan normák, melyeket a városi hatások, az iskolai nevelés, a 19–20. századi migrációs folyamatok bizonyára sokat alakítottak, csiszoltak, de népi gyökerük, parasztmentalitást tükröző jellegük kétségtelen.
