KÖZSÉGHÁZAK
KÖZSÉGHÁZAK
A faluközösség igazgatási, gazdasági, igazságszolgáltatási teendőit ellátó falusi elöljáróság tanácskozására szolgáló külön épülete nem volt minden falunak. Ilyen esetben a mindenkori bíró háza töltötte be ezt a funkciót: ide vitték át bíróválasztáskor a bírói hatalom jelképét, a bírói pálcát, a falu pecsétjét, az iratok és a helység pénzének tárolására szolgáló bíróládát; e ház előtt állították fel a kalodát (Paget, J. 1987: 149). Sok faluban s főként mezővárosban viszont már a 18. században volt községháza, „helység háza”, amelynek építtetéséről és fenntartásáról a faluközösségnek kellett gondoskodnia.
Elszórt adatokból következtetve a községházák alaprajzilag nem voltak egységesek, minthogy az eltérő körülményekből adódóan különféle funkciókat kellett az épületnek ellátnia. A községházák rendszerint a falu középpontjában álltak, egy részüket az utcavonallal párhuzamos elhelyezése is kiemelte a falu házai közül. A községházak legnagyobb helyisége az elöljáróságnak szolgált tanácskozóhelyül. Általános gyakorlat szerint a községháza 238egyúttal a jegyző lakását is magába foglalta, aki huzamosabb ideig állt a falu szolgálatában. Ugyanebben az épületben volt a község ingóságainak, borának, terményeinek tárolására szolgáló kamra, pince is. Utóbbiak szükség esetén börtönként is funkcionáltak. Emellett a községnek másutt is lehetett pincéje, községi istállója.
Szemléletes képet nyújt az ilyen jellegű épületekről Csege falu községházának 18. század végi vagyonleltára. Eszerint a communitas épületei a falu két részén helyezkedtek el: a „falu háza” a lakóövezet központjában, míg az istálló, a szekérszín és a bikaól a kertövezetben. A „helység háza”: vagyis a tanácsterem egy fedél alatt volt a nótárius házával, kamrájával és a helység számára szolgáló kamrával vagy börtönnel (Papp J. 1977). A községháza tanácskozótermét Barabás Miklós is megörökítette Kupaktanács c. festményén (Vas. U. 1860: 621).
Ahol a jegyzőnek külön háza volt, vagy ezt a tisztet a tanító töltötte be, ott a községháza helyiségei is jobban differenciálódhattak. A konyhát, szobát azonban ilyen községházákban sem nélkülözhették: a falu dolgában eljáró hivatalos személyeket fogadó híján a községháza vendégszobájában helyezték el, ellátásukról, amint a községházán rendezett lakomák előkészítéséről is, népesebb falvakban, mezővárosokban gazdaasszony, cseléd gondoskodott (Bárth J. 1984a: 163–164, 176–177, 187). Számos községházban egy helyiség csendőrpihenőül szolgált. Mezőberényben a téglából, fából épített, két szobából, konyhából, kamrából álló nádfedeles faluházat 1757-ben bővítették. Az új ház három szobából (törvényház, kancellária, vendégszoba), konyhából és cselédházból állt, előtte bolthajtásos ambitussal. Boltozatos fogház is tartozott hozzá (Implom J. 1973: 170–171).
A Közép-Tisza-vidéken fekvő Nemesbikk községháza a szentendrei szabadtéri gyűjteménybe került. A vályogtéglából épült, egykor zsindellyel fedett ház egyszerűségében is reprezentatív homlokzatát a múlt század második felében nyerte, de az épület valószínűleg 18. századi. Oszlopos tornáca a bejárat előtti timpanonos kiugróval a klasszicista kúriákat idézi, középfolyosóról nyíló két-két helyiségével is a kisebb kúriák alaprajzi beosztását követi. A folyosó középső része fölé a szobák füstjét összegyűjtő szabadkémény borul, hátsó részéből pedig a börtönként szolgáló kőboltozatos helyiségbe lehet lejutni (Balassa M. I. 1980: 137–138).
A kiskunsági településeknél megfigyelhető az a fejlődés, amelynek során a földszintes, egymenetű, 18. századi tanácsházakat a település létszámának növekedésével, a funkciók differenciálódásával emeletes, reprezentatív épületekké alakítják át. Kisebb településeken azonban megmaradtak a földszintes, egy helyiségsoros, gyakran L alap-rajzú épületek, barokk, majd klasszicista jellegű tornácaikkal (Kiskunlacháza 1741; Kiskunmajsa 1844; Szalkszentmárton 1842; Alsódabas 1820), amelyek inspirálói voltak hasonló lakóházak építésének (Imrényi I. 1957). Nagyobb mezővárosaink reprezentatív, emeletes tanácsházai már nem tartoznak a népi építészet körébe.
