A KÖZÉPKORI SZÜRKE-FEHÉR GYÁSZ
A KÖZÉPKORI SZÜRKE-FEHÉR GYÁSZ
A késő középkor, kora újkor paraszti ünnepi öltözeteire csupán következtetni tudunk. Bár a 12. században a liturgia színei már kialakultak, a 14. század előtti Európában ezekhez a köznép még nem igazodott. Egyáltalában sem gyászruha, sem esküvői ruha nem volt. Mindenki a legszebb, legdíszesebb ruhájában jelent meg házasságkötés alkalmával. A menyasszonyt a leánytól csupán koszorúja, az asszonyt a menyasszonytól főkötővel borított haja, fátyolba burkolt feje különböztette meg. A temetésen is mindenki az egyébként viselt öltözékében jelent meg. Mint a középkori epitáfiumok halotti képmásai mutatják, a halottakat is a koruknak megfelelő öltözetben ravatalozták fel, illetve temették el.
A 14. század elejétől azonban a csuklya egyre inkább a gyász kifejezésére szolgált, amit a férfiak is és a fátylat, palástot viselő asszonyok is egyaránt a fejükre vontak (Taylor, L. 1983: 52–70). A 16. századi Itáliában – az egyébként a matrónáknak és özvegyeknek járó, a fejet és a vállat is beborító – mantilla (Herald, J. 1981: 50) vette át ezt a szerepet. A mantillát, ill. a palástot a 17. századi erdélyi gyászolók (Apor P. 1972: 70), később a 19. században pl. a nápolyi gyászmenet résztvevői is viselték. Ilyen célból egy nagy lepel a Dráva mellékén, a Dél-Dunántúl több pontján még a múlt században is hozzátartozott az idősödő asszonyok fejviseletéhez, és természetszerűleg gyász idején is ezt használták. Az asszony a nagy fehér kendővel úgy beburkolta a fejét, hogy csak az orra s a szeme látszott ki (Bátky Zs. 1911: 35–36, 40).
A kender-, lenvászon leplek természetes, sárgásfehér vagy éppen fehérített színe is gyászszín volt, amelyet ilyen szerepében az is megerősített, hogy a kereszténységben a fehér (és az azt helyettesítő ezüst) a lélek ártatlanságának, tisztaságának jelzésére szolgált, és az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színe lett. Ilyen értelemben kapott helyet a fehér a középkorban a szlávok körében és a bizánci, később pl. a francia udvarban, ahol egészen a francia forradalomig a megözvegyült királynék is fehérbe öltöztek, elnyerve ezzel a „fehér királyné” elnevezést (Bátky Zs. 1911: 35–36). Bár a fehér gyász a szláv népek körében maradt meg legtovább – náluk a halál jelképe is a „fehér asszony” volt (Bátky Zs. 1911: 38) –, nyomokban Európa más népeinél is hosszan szokásban volt, hogy a gyermekeket, hajadonokat, fiatalasszonyokat fehérben gyászolták.
761Idevonatkozó hazai példáink zöme a Dél- és Nyugat-Dunántúlról származik. Somogy megyében és az Ormánságban az idősödő asszony egyre inkább elhagyta a korábban, fiatalon használt színeket, és végül fehérben járt. A múlt században még Hetésben (Bátky Zs. 1911: 33, 101) és a Sárközben (Kovách A. 1907: 212) is általános volt a fehér gyász. Bőközben a fiatalasszonyok is fehérre cserélték színes főkötőjüket, pruszlikjukat, kötényüket, s a gyászoló faluban csak a férfiak kalapja volt fekete (Munkácsy D. 1985: 83). Ennek az egykor általános fehér gyásznak emléke maradt fenn pl. a torockói fehér gyászruhás asszonyok öltözetében is (Szendrey Zs. 1938a: 421).
A fehér gyász változatának, a természetes színű, fehérítetlen vásznak párjának tekinthetjük a sáfránnyal sárgított vászonruhákat. A sáfrányt a 15–16. században hazánkban is több helyen termesztették, idővel azonban csak a felvidéki vándorárusok portékájaként juthatott hozzá a dunántúli parasztság. A csökölyiek még a 19. század végén is sáfránnyal sárgították az idős emberek ruháját, halotti ravatali készületét és a gyászruhát is (Fél E. 1935b: 11). Érsekcsanádon pedig a 20. század elején is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított ingben-gatyában terítették ki a „nagy öreget”, az idős férfit (Fél E.–Hofer T. 1970: 140).
A középkori festetlen gyapjúszövet barnásszürke, sötétszürke, fekete színe is természetes velejárója volt a korabeli gyásznak. A szürke az ilyen ruhában járó alsóbb néprétegek mindennapi öltözetének, egyben szegénységének is jelképe lett. Ilyen darócruhát viseltek az egyházi hierarchia legalján lévő papok, a szegénységi fogadalmat tett szerzetesek is, ami miatt a gyászoló özvegyeket is gyakran apácának nézték (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1972: 145–147, 153, 182). A szürkét, mély árnyalatában „szomorú színnek” is nevezték, és a férfiak temetésénél már a 14. században mint gyászszínt használták.
