KALÁCS

Teljes szövegű keresés

KALÁCS
A késő középkori-kora újkori parasztkalács két fő formája a kenyér módjára kiszakított cipó (kerekes kalach), illetve a fonott tészta (fonth kalách, fonatos kalácz). Mindkettő töltelék nélküli, a kemence földjén, nagyünnepre sült. Kelt tésztájuk a kenyérnél finomabb összetételben készült. Rozskenyeres vidéken a különbség lehetett csak annyi, hogy a kalácstésztát búzalisztből dagasztották. Búzakenyeres vidéken a fonott kalács kezdetben készülhetett a kenyérétől nem különböző tésztából is. Úgy látszik, a korai időszakban a fonott kalácsok is kerekek voltak.
Az újkori kalácsok tésztája finom összetételű (búzaliszt, vaj, tej, erjesztőanyag, esetleg tojás). A rázósziták használatának bevezetéséig a malmok egyféle egységes őrleményt adtak. A malmi rázósziták Magyarországon a 16. századtól kezdve bukkannak fel, de lassan terjedtek és ott sem használták következetesen, ahol fel voltak szerelve. A malom egységes őrleményét otthon, kéziszitákkal választották szét. Ritkább szitán kifogták a korpát, a megtisztított lisztből sűrűbb szitán átejtették a legfinomabb részt. Ezt a lisztlángot legfontosabb felhasználási területe nyomán kalácslisztnek nevezték, a 19. században ebből készült a rétes is. A 19. századi malomipari forradalom a kismalmokban is technológiai 520modernizációra vezetett. Kis és nagy malmok a parasztoknak két vagy háromféle étkezési lisztet őröltek: a legjobb minőséget kalácsnak, rétesnek, a következőt gyúrt főtt tésztának és kenyérnek, vagy három lisztminőség esetén a két utóbbit is különválasztva.
A ma használatos sajtolt sörélesztőt térségünkben Ausztriában, 1848-ban találták fel. Korábban sütemények kelesztésére, már ahol hozzáférhető volt, sörfőzdei felszínen erjedő élesztőt használtak folyékony állapotban. Ez megfogyatkozott, ahogy a sörfőzésnél áttértek az eltarthatóbb sört nyújtó fenéken erjedő élesztőfajták alkalmazására, amelyek viszont nem fejtik ki a kívánt hatást lisztbe áthelyezve. Új megoldás keresése eredményezte a fenti találmányt. Ezért mérték a (folyékony) élesztőt még kanállal az 1840-es években a szakácskönyvek (Czifray I. 1840: 440–441). A korábbi folyékony sütő sörélesztő a parasztokhoz csak korlátozottan juthatott el. A Somogy megyei Lábodon a századfordulón például muzsikus cigányok asszonyai hordták a faluba, üvegben árulták. Itt tréfásan még ma is mondják: Höjj, de erős vagy – akár a sörélesztő (Kisbán E. 1966: 215). Az új találmány viszonylag gyorsan eljutott a magyar falusi lakossághoz. Az 1890-es években a sajtolt élesztő rendszeres használatával már számolnunk kell. A helybeli postamester 1897-ben írta a csupán közel 1500 lakosú Tiszanagyrév községről (Jász-Nagykun-Szolnok vm.), hogy az élesztőből, amit nemrégiben még nem is ismertek, most évente öt métermázsa fogy el „kenyér és más sütemények” sütéséhez, amit a postahivatal igazolhat – mert ezek szerint oda érkezett (Major B. 1897: 30).
A gyári sajtolt sörélesztő hozzáférhetősége előtt a parasztok kalácsai és egyéb kelt tésztái elsősorban a kenyér vidékenként szokásos erjesztőanyagával készültek. Amint a sajtolt élesztő hozzáférhetővé vált, kalácsnál, süteménynél azonnal áttértek erre, míg a kenyérnél csak később és részlegesen, vagy a házi kenyérsütés megszűntéig egyáltalán nem.
A parasztkalácsok legalább a 18. század végéig töltetlenek. A pusztakalács összefoglaló nevet az előbbiek akkor kapták, amikor töltött kalács is megjelent. Kalácsforma számtalan volt, itt csak a legfontosabbakat említhetem. Azonos típusú kalácsforma szerepe vidékenként nagyon eltérő is lehetett. Bár esetenként azonosítható a kalácsforma korábban is, a 20. század első feléből ismert állapotokból indulok ki. A kalácsok szokásosak maradtak a sütőkemencék eltűntéig, olykor még azután is.
Kalácsot egyrészt forró levegőben (kemencében, később sütőben), másrészt nyílt tűz parazsánál sütöttek (kürtőskalács). Először a régebbi, kemencében sült kalácsokat nézzük meg. Ezek egyik csoportját azok a formák képezik, amelyeket elsősorban az év során nagyünnepre, karácsonyra, húsvétra, de előadódó lakodalomra és más jeles alkalmakra is sütöttek. E kalácsoknak két alapformája volt, kerek és hosszúkás. Az előbbi a régebbi. A kerek kalácsok közül a cipó formára kiszakított, a kemence földjén sült kalács a legegyszerűbb, amely Dél-Dunántúlon és a Tiszahátak vidékén volt még mindig szokásos, cipó néven. (A kenyércipót itt másként nevezték.) Az ugyanilyen, fonatlan tésztát többnyire mégis tepsibe helyezve sütötték már meg, a kerek tepsi lehetett egyenes vagy bordás oldalú. A fonatlan kerek kalácsok domináltak a Dél-Dunántúlon és Abaújtól Három-székig a keleti magyar nyelvterületen. Ugyanide a hosszú fonott kalácsforma alig nyomult be. A kalácsformák tekintetében ezek az archaikus területek. Telt közepű fonott, kerek nagykalács az Alföld peremterületein, valamint az Ipolytól az Ondaváig a Felföldön gyakori, Erdélyben szórványosan fordult elő. A fonás módja különböző. Eredetileg ezeket is kemence földjén sütötték meg. Erdélyben előfordult, hogy a cipó módra kiszakított 521és kerek sütőedénybe helyezett kalács tetejére különleges alkalomra (menyasszony-kalács) fonatos fedőréteget illesztettek (Haáz F. R.–Siklódi P. 1932: 118). Hosszú fonott kalács dominált nagyünnepen a Kisalföldön, Észak-Dunántúlon, az Alföldön, valamint gyakori kalácsforma volt a Felföldön a Hernád vidékéig. Mindezek a kalácsok többnyire nagy, de nem óriási sütemények. Gyakran nagykalács nevet kaptak ott, ahol köznapibb kalács is szokásos volt (MNA VI. 409. térkép).
Egy másik csoportot képeznek azok a kemencében sült kalácsok, amelyeket az év során vasárnapra, munkaalkalmakra is megsütöttek amellett, hogy nagyünnepeken is szerepeltek. Ide tartozó telt közepű kerek sütemény, jellegzetes fonásmóddal az alföldi dúc, duc kalács, amit súlypontjával a Tiszántúlra eső elterjedésterületének jelentős részén így neveznek. E csoportba tartozik továbbá az egyébként Nyugat-Dunántúltól Moldváig elterjedt karika/koszorú alakú, lyukas kerek fonott kalácsok egy része. Ezek ilyen szerepben nagy zárt tömbben Dél- és Nyugat-Dunántúlon szokásosak. A csupán két tésztaágból tekert egyszerű formája Délnyugat-Dunántúlon dominált, elnevezése itt kukoris. Erdélyből szórványos adatok szólnak csigavonalban összetekert, telt közepű kerek kalácsokról (MNA VI. 410., 413. térkép).
A kalácsok szerepének alkalmait tekintve voltak kifejezetten lakodalmi kalácsok, nem mindenütt, de sok helyen (MNA VI. 412. térkép). Csak elvétve fordult elő ilyen differenciálódás Dél-Dunántúlon és Zempléntől Háromszékig a keleti magyar nyelvterületen, vagyis a két archaikus övezetben. Itt lakodalomban is csak az egyébként szokásos kalácsformák – jóllehet olykor speciális díszítéssel – szerepeltek.
Csak lakodalomra készült sok helyütt a koszorú alakú, lyukas kerek kalács. A lakodalmi menetben a tisztségviselők karjára, kulacsára, boros üvegére húzták, ajándékozták az eskető papnak, jegyzőnek, feldarabolva dobálták az utcán a lakodalmasokat nézőknek. Helyenként, így Kalotaszegen is, perec a neve.
A 20. században a Barstól az Ondava folyóig elterülő északi terület nagy részén, valamint a bukovinai magyar falvakban volt szokásos, hogy a nagyünnepen használatos kerek vagy hosszúkás nagykalács formából lakodalomra egy (vagy legfeljebb három) óriási nagy menyasszonykalácsot sütöttek. A sokszor 15–20 kilogrammos süteményhez bontással kellett megnagyobbítani a kemence száját. A szögletes óriás kalács mérete nem ritkán 60×40 centiméter volt. A kalácsok tetején lehettek tésztából rózsák, madarak és más díszítmények. Ezt a menyasszonykalácsot a menyasszony násznépe állította ki: keresztanyja, nyoszolyóasszony sütötte. Ünnepélyes menetben vitték a vőlegényes házhoz, ahol a lakodalom végén, az elhálás, kontyolás (vagy menyasszonytánc) után vágták fel, és a menyasszony szétosztotta a vendégeknek. Ilyen óriás lakodalmi kalácsot a palóc területen többfelé ma is sütnek (Schwalm E. 1981). 1961-ben Csitáron (Nógrád m.) az óriáskalácsot egyazon lakodalomra két méretben sütötték: a templomkalácsból vagy osztogató kalácsból a menyasszonynak és vőlegénynek is volt egy-egy, ezeket vitték a templomba, s a fiatalok keresztanyja osztogatta a hívatlanoknak. Ugyanekkora (34×24 cm, 12 cm magas) a menyasszony kontykalácsa, amit a kontyolás után osztott szét a vendégeknek. Az örömkalács 48×45 cm, 16 cm magas, ezt díszítették fel olyannyira, hogy a cifraságok alatt a kalács már nem is látszott. A menyasszonnyal együtt vitték a vőlegényes házhoz. A két utóbbi kalács egy korábban egyetlen sütemény kettéválása a lakodalom rövidülésével (MNA kézirat, Kisbán E. gy.). Akár ilyen óriási volt, akár közönséges nagykalács a menyasszonykalács, a Felföldön gyakran örömkalácsnak, helyenként 522nyoszolyókalácsnak nevezték. Az ugyancsak a Felföldön használatos morvány kalácselnevezés egyszerűen ‘nagykalács’ jelentésű; lehet kerek vagy szögletes, nagy vagy óriás fonott sütemény. A morvány a 18. század elején is kalácsként ismeretes. 1827-ben a Putnok vidéki gömöri parasztlakodalmakban Balogh Sámuel már pontosabban: hosszú és kerek, nagy fonott morványkalácsokról szólt, 1857-ben az Ipoly menti palócoknál a morványt Reguly Antal említette. Az óriás kalács korábban nem korlátozódott a fenti területekre. A 19. század elején az ormánsági Vajszlón is óriás kalácsról tudósítottak, amelyet ott a jegyalkuban a menyasszony anyja számára kötöttek ki rendszeresen egyebek mellett, a vőlegényes ház állította elő, anyakalács a neve, „melly közel akkora mint egy Vámkerék” (Jeremiás S. 1827–28/1954: 520). Orbán Balázs 1869-ben a gyimesi csángó lakodalomból tudósít óriás kalácsról Szent János néven: „... a Szt. János vagy is a nagy kalács ... mely tészta-nemű virágokkal, tojásokkal, aranyozott ékítményekkel felcifrázott roppant alkotmány, a gazdasszonyi ügyességnek valódi remeke, hogy minél szebb és nagyobb legyen a Szt. János, az az örömanya hiúsága” (Orbán B. 1869: II. 81).
Voltak végül rácsos lakodalmi kalácsok. Legelterjedtebb az a kerek rácsos kalácsforma, amit négy, majd további négy tésztarúd összekulcsolásával alakítanak ki és egy kilencedik keretezi be. Elterjedésterületének keleti szélén volt egy sorral kevesebb, csak öt tésztarúdból formált változata is. Használati területe a Kisalföld, Észak-Dunántúl és mélyen benyúlik az Alföldre. Jellegzetes elnevezései kalinkó, rostás lepény, fonott lepény, kulcsoskalács (MNA VI. 412–413. térkép). Rostás azért, mert rosta vagy szita tetején fonták, ahonnan két asszony könnyen tette át a sütőlapátra. Lepény a Szigetközben, ahol minden lapos sült tésztát lepénynek neveztek. Eredetileg nagyon sok (100–120 darab) készült belőle lakodalomra. A lakodalmas menetből feltördelve dobálták a nézőknek, az étkezésnél hús mellé ették kenyér helyett. Erről 1847-ben is írtak egy Magyaróváron kiadott vőfélykönyvben: „Itt van a végső tál / Kin a Pecsenye áll / Jó fonyott lepényekkel” (Vőfélykönyv 1847: 21). Más formájú rácsos kalácsok kistáji jelentőségűek. Ilyen a nagykunsági ablakos kalács, az előbbitől eltérően merőlegesen összerakott, sodort tészta-rudakból kialakult ablakszemekkel.
A gallyak burkolataként megsütött kalácstészta a legsajátosabb sütemény. Az Alföld kivételével minden országrészen előfordult még a 20. században, főként az elején, a menyasszony számára készült lakodalmi életfa. Ez több egyenes vagy pedig egy többfelé ágazó gally, feldíszítve. A gallyakat nagykalácsba, óriás kalácsba vagy akár kulcsos-kalácsba állították, másodlagosan a kalácsot helyettesítő faaljzatba. A tulajdonképpeni díszítés előtt a lehántott gallyakat tésztával vonták be. A tésztát vagy rajta sütötték meg, vagy külön előre. A bevonáshoz kalácstésztát, olykor forgácsfánk tésztáját használták. A gallyakat szorosan betekerték tésztaszalagokkal és kemencében vagy nyílt tűzön parázsnál, olykor zsírban lábosban sütötték meg. Az előre sült burkoló tészta fakanálnyélen zsírban sült pici kürtőskalács forma vagy lyukas közepű pici fánk. Ezeket ráhúzták a gallyakra. (A tésztaburkolatot később sokfelé színes papír váltotta fel.) A beburkolt gallyakat tésztamadarakkal, füzérbe fogott tésztavirágokkal, tésztagyümölcsökkel („mo-gyorófánk”) díszítették. (Később helyenként színes mézeskaláccsal túldíszítették.) A tésztába sütött életfa a 20. században Dél-Zalában, Dél-Somogyban, a Balaton mindkét partján (itt a század elején már csak emlék), a volt Komárom vármegyében (Martos), a volt Esztergom vármegyében (Bény), Nógrádban (Schwalm E. 1981: 355, 365), valamint nagy összefüggő területen a Székelyföld egy részén volt szokásos (Molnár I. 1958). Az 523életfás kalácsot ünnepélyesen hordozták a lakodalmi menetben, a lakodalom végén a gallyakat széttördelve szétosztották a vendégeknek. Jellegzetes elnevezése a Székelyföldön prémes. Előfordult a régiesebb perémes alakban is (Haáz F. R.–Siklódi P. 1932). Ez ’szegélyezett’ jelentésű, nem világos egyelőre, mi az alapja (gallyak szegélyezik a kalácsot vagy a tészta burkolja be a gallyakat). A prémes süteményt az annak erdélyi elterje-désterületén, a marosszéki Kibéden született Mátyus István 1787-ben említette (Mátyus I. 1787: 109, 113). 1868-ban udvarhelyi (Nyikó melléki) székely lakodalom kapcsán Orbán Balázs részletesen leírta: „A prémes egy eredeti és csak ez alkalomra használt székely sütemény, kerek idomú kalács, melynek külkerülete tésztaszelettel van szegélyezve, benn pedig kikoczkázva; ezen kerület és koczkákba van szurdalva a prém; a prémet pedig arasznyi, vastag vesszőcskék képezik, melynek zöld lombos ágaira vékony fonadékba tekert vagy dió nagyságba idomított (zsírba kisütött) csemegék vannak aggatva” (Orbán B. 1868: I. 111). Marx Rumpolt, aki Erdély környékéről („Kisoláhország”) származó magyar születésűnek mondja magát, 1581-ben csemegefogásban grófok és más főurak asztalára ein Beltz [Pelz] der gemacht sey von gebrentem Teig (egy prém, amit tésztából kell sütni), illetve nemesek asztalára Beltz [Pelz] der Gebacken (sült prémes) süteményt ajánl reprezentatív közép-európai szakácskönyvében (Rumpolt, M. 1581: 31 verzó, 36). Készítésének módját sajnos nem közölte. „Prémes” nevű sütemény a német nyelvterületről ezenkívül egyelőre nem ismeretes. Érdekes az erdélyi életfa sütemény nevével való megegyezés. További vizsgálatot igényel, vajon Rumpolt gondolhatott-e erdélyi süteményre. Az erdélyi élő lakodalmi fácskákról (fenyő) – melyeken tészta csak felfüggesztve volt – itt nem szólok.
Az emberábrázoló kalácsok nem foglaltak el feltűnő helyet a magyar népi kultúrában. A menyasszonyi kalácsokra állítottak sokfelé kicsi, tésztából készült emberpárt. Somogyban Kaposkeresztúr környékén karácsonyra sütöttek Ádám-Éva nevű emberpárt. Legfeltűnőbb a csecsemő nagyságú és formájú, a zalai Hetésben az 1910-es évekig szokásos fonott kalács. Ez a főkeresztanya ajándéka volt a keresztelői lakomára, végül már lakodalom alkalmával készült. Sokszor pékkel süttették meg. Fumu elnevezésével egy ugyanott a 15–16. században is használatos süteményelnevezést (fumoly) éltetett tovább, de annak kora újkori mérete és formája nem ilyen volt. A fumu kalács alapját a századfordulón dióval, mákkal, almával megtöltött három tésztarúdból fonták. A csecsemő alakú kalács legközelebbi párhuzama Közép-Burgenland német községeiből ismeretes (Dömötör S. 1959).
Kalácssütéskor, kenyérsütéskor rendszeresen készült a tésztából gyerekeknek egy-egy kicsi madár. Ilyen madarak a lakodalmi kalácsoknak is gyakori díszei.
A kalácsok külön osztálya a töltött kalács, mákos, diós, olykor lekváros. Minden ünnepen, kisebbeken is, mindenfelé előfordul a 20. században. A kérdés az, hogy mióta szokásos paraszti környezetben. Megerősítésre vár az a képzeletbeli helyzet, miszerint 1793-ban Gvadányi József mákos kalácsot is rendelt hősének, Rontó Pálnak keresztelői lakomájára módos borsodi parasztcsaládban. Az 1900 körüli századfordulón a töltött kalács általánosan szokásos, a kortársak közül 1894-ben Istvánffy Gyula a Mátraalján (mákos, lekváros patkó), 1901-ben Koritsánszky Ottó a tolnai Kölesden (mákos kalács) lakodalomban találkoztak vele.
A kuglóf a kalácsfélék ismét külön fiatal osztálya. Tésztája abban különbözik, hogy nem dagasztással, hanem keveréssel készül, több vaj és lehetőleg cukor kell bele. Az 524összekevert, jól felvert tészta sütés előtt a bordás kuglófsütő edényben kel meg. Az ausztriai eredetű (Gugelhupf) sütemény első magyarországi nyelvi emléke 1835-ből való (kuglupf). Ausztriában először 1699-ben, főúri szakácskönyvben szerepelt (Neunteufl, H. 1978: 109). Hozzánk az új sütemények készítésének a 18. század végén kibontakozott úri divathullámával érkezett. Gazdaságilag virágzó vidékeken a nyugati országrészen helyenként igen gyorsan eljutott a parasztokhoz is, legnagyobb ünnepükre, a lakodalomra. A megbízhatónak ítélhető rábaközi vőfélykönyv 1867-ben a süteményfogásban a mákos rétes mellett „Van itt még kalács is, perecz, lepény, kugli” süteményeket jelent be (Vőfélykönyv 1867: 9). 1840-ben a Duna-Tisza közi Kecel községben kiemelkedően gazdag, modern felszerelésű parasztháztartásban volt már három „kuglófsütő” edény, a sütemény azonban itt még nem terjedt el (Bárth J. 1984: 304). A kuglófsütés a faluban az 1910-es évek újdonsága, az 1920-as évektől nem hiányozhat lakodalomból. Erre az alkalomra a bordás kuglófsütők mellett egész utcák cseréplábosait is összeszedték.
Nyugat-magyarországi megjelenése után a kuglóf a parasztok közt kelet felé későbbi hullámokban terjedt. Északkelet-Magyarországra és Erdélybe a 20. század közepéig sem jutott el. A sütemény elnevezései Nyugat-Dunántúlon kugli és kuglihupp, innen keletre az irodalmi kuglóf és alakváltozatai. A Vág és az Ipoly közti vidékeken ezt nevezik buktának, illetve babának. Elsősorban lakodalmi sütemény (MNA VI. 411., VII. 445. térkép).
Nyílt tűzhely parazsánál sült nagykalács a közép-európai szakácsművészetben a 16. század végén már nem újdonság, hozzánk azonban lassan érkezett el. Amikor Bornemissza Anna az erdélyi fejedelmi udvarban Rumpolt szakácskönyvét 1680-ban lefordíttatta, a süteménynek (Spießkuchen) még nem volt magyar neve, a fordító egyszerűen fánknak nevezte (Rumpolt, M. 1581: CLXVII. 20. recept; Rumpolt, M.–Keszei J. 1680/1983: 224. 20. recept). Kürtő kalács néven idehaza 1723-ban, erdélyi nemesasszony Apor Péternéhez írt levelében találkozunk vele először (Csefkó Gy. 1950: 257). Gyakoribb neve Erdélyben rövidesen kürtőskalács lett, bár kürtőspánkó (kürtősfánk) is előfordul. 18. század végi kolozsvári összeírások a sütés sajátos eszközéről, a kürtőskalácssütő-ról is tudósítanak. A sütemény magyarországi elnevezései dorongos fánk (1789: Csefkó Gy. 1950), dorongfánk, botra tekercs, a német Baumkuchen tükörfordításai. A sütemény Erdélyben és kisugárzó területén teljes körben eljutott a paraszti rétegekhez, bár egyelőre nem tudjuk, mikor. Egyébként Magyarországon parázsnál sült kalács falusi készítéséről csak Észak-Dunántúl több, gyakran kisnemesi községéből tudunk, ahol azonban elhagyták a 20. század elején. A kürtőskalács készítésénél vékonyra nyújtott finom kelt tésztából mintegy 2 cm széles csíkokat vágnak, és ezt a tésztaszalagot kürtőskalácssütő-fára, dorongra tekerik fel úgy, hogy a tésztacsíkok széle egymásra tapad és egybesül. A kürtőskalácssütő-fa legegyszerűbb formájában egy darab keményfából készült nyeles eszköz. A tészta helye ezen a 9–10 cm átmérőjű, 30–35 cm hosszú, hengeres, esetleg enyhén keskenyedő csonkakúp alakú rész, amely egyik oldalon hosszú, vékony nyélben, a másikon a feltámasztást szolgáló rövid, vékony szakaszban folytatódik. Az eszköz teljes hossza mintegy méternyi. Hengeres részére gyakran cserépborítás kerül. A nyél lehet vasrúd is. Az eszközt a kalácssütés idejére két oldalon állványra támasztva forgatják parázs felett. Közben a tésztát vajjal, kacsazsírral öntözik, cukros tojásfehérjével kenegetik, esetleg vágott dióval is meghintik. Az egyetlen ismert dunántúli botratekercssütő-fa nem nyeles.
525A kürtőskalács a 20. században szokásos volt a bukovinai és moldvai magyaroknál, a legfontosabb kalács Erdélyben, fontos sütemény észak felé Szilágyban, Szatmárban, Ugocsában és fent Ungban is, északnyugaton pedig benyúlva Bihar és Hajdú vármegyék területére (Debrecen: fánsült kalács 1935) (MNA VI. 410. térkép). Mindenütt ünnepi sütemény, lakodalomra, farsangra, újévre, helyenként gyermekágyas asszonynak ajándékba készül (MNA VII. 445., 460., 462. térkép). Kis méretű változata a hasonló módon feltekert, zsírban sült tészta (kürtősfánk kisalföldi mezővárosokban). Itteni központjával és súlyával a parázson sült kürtőskalács az újkori erdélyi táplálkozáskultúrának méltó jelképe.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages