BOSZORKÁNY
BOSZORKÁNY
A mesevilág boszorkánya olyan mitikus lény, amely távol lakik az emberektől, s bűvös hatalma van. A magyar népmesék boszorkányainak egy része jóindulatú, más része rosszindulatú démon. A hitvilág boszorkánya másfajta tulajdonságokkal rendelkezik. Ő már nem misztikus, hanem valóságos lény, egy természetfeletti képességekkel rendelkező ember, aki a faluban lakik, s titokban tartja a tudományát. Ez a boszorkány elveszi a tehén tejét, állatot és embert varázslattal beteggé tesz, állatalakban indul mások megrontására; az embert éjszaka megrontja vagy lóvá változtatja, s rajta hajnalig lovagol. A boszorkányok (asszonyok) seprűnyélen repülnek a boszorkányos helyre, például a Szent Gellért-hegyre, ahol lakomát ülnek és az ördögökkel bujálkodnak.
A középkori boszorkányképzetek kialakulására jelentős hatással voltak a nyugati boszorkányperek. A boszorkányüldözés alapját képező Malleus maleficarum (1489) kérdésföltevései nálunk is óhatatlanul jelentős hatást gyakoroltak az egyébként korábban is meglévő boszorkányhitre.
Népmeséinkben a gonosz boszorkány elvarázsolt erdőben lakik, kővé változtatja a hőst és állatait (AaTh 303), a leánykérő fiútestvérek megölésére törekedik (AaTh 328) stb. A magyar népmesék másik boszorkányalakja, a vasorrú bába viszont már jóságos öregasszony, aki szíves szállást és útbaigazítást ad a hozzá betévedt mesehősnek. E mesékben a hős többnyire az eltűnt, elrabolt feleségét keresi, akit a vasorrú bába és annak fiai (Nap, Hold, Szél) segítségével végül is sikerül fellelnie, főleg a táltosló megszerzése 92révén (AaTh 400, 531, 532). Ugyancsak vasorrú bába az, aki útbaigazítja az égigérő fára mászó legényt. Solymossy Sándor foglalkozott a rejtélyes mesei „vasorrú” bába elődeivel (Solymossy 1927b). Kimutatta, hogy a sámánhitű népek, melyekhez a honfoglaló magyarság is tartozott, az elhunyt ősök tiszteletére – a halott lelkének lakhelyéül – bábukat faragtak. A halottakat etették is, azaz a bábu szájához, orrához nyomkodták a vaskanalat. Ez az etetés a bábu arcrészének elkopásához vezetett volna, ha az orrát nem vasból formálták volna meg. Solymossy Sándor a mesei vasorrú bábát e gyakorlatból, az anyai ős nagyfokú tiszteletéből eredezteti. Ezzel teszi érthetővé a jóságos boszorkány mesei alakját is. Más teória szerint a vasorrú bába a sámánhitű népek erdei szelleme (öreganyója) volt (Beke 1957). A vasorrú bába leggyakrabban az AaTh 328* (Égitestszabadító) mesetípusban fordul elő.
A hiedelemvilág és a mesevilág boszorkányalakja ötvöződve jelenik meg A megpatkolt boszorkány történeteiben, mely típus változatainak egy részét a hiedelemmondák, más részét a népmesék (BN 335**) közé sorolják. Erre a történetre az állattá változás tárgyalásakor még visszatérünk.
