A MAGYAR NÉPMESEKINCS TÖRTÉNETI RÉTEGZŐDÉSE ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI
A MAGYAR NÉPMESEKINCS TÖRTÉNETI RÉTEGZŐDÉSE
ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI
ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI
A népmese nagyon sok ősi elemet őriz, de amint láttuk, a saját korára és a közelmúltra vonatkozó emlékek is bőven találhatók benne. Ezek az elemek, emlékek bizonyos értelemben terminus ante quem, illetve post quem jellegű megállapítások alapjául szolgálhatnak. Hiányuk vagy meglétük alapján a mese adott formája kialakulásának, más esetekben a változat elmondásának idejére vonatkozóan vonhatunk le következtetéseket.
A fentebb bemutatott és elemzett, A hazug és a szót szóra mondó vagy a Két szem magyaró c. mesékben a bennük vázolt társadalmi háttér alapján a mesék adott formájának 65kialakulására tudunk következtetni. A társadalmi háttér bizonyos jellegzetességei ugyanis a mese szerkezete szempontjából is kulcsfontosságú szerepet játszanak.
Bizonyos fokig hasonló a helyzet az olyanféle népéleti sajátosságoknak mesébe való beszűrődése esetében is, mint a juhászélet és tartozékai, az értékesebb holmikat áruló házaló vagy az átalvető, a járompálca, illetve a vízimalom kerekének megállítása, a sövényfalú disznóól stb.
Más esetekben a terminus post quem inkább a mesélés időpontjára vonatkozik. Tipikus példája ennek az a baranyai mese, amelyben a mesei szerkezet követeli meg azt, hogy a hős utazása több időt vegyen igénybe. A mesélő ennek indoklásául arra hivatkozik, hogy akkor még nem volt vonat. A hős viszont úgy értesült a számára kedvezőtlen események bekövetkezéséről, hogy jó emberei „sürgönyöztek”, táviratot küldtek neki. Ilyenformán viszont egy kedvesen naiv anakronizmus jött létre (Banó 1941: 97–98).
Ugyanilyen véletlenszerű, inkább a mesemondó személyére, mint az illető mesei redakció kialakulására utaló áthallások: a pisztoly, sőt a „brolling”, a műtárgy, a termelőszövetkezet, a „nagy kulák ember”, a villamos, a csarnokban való bevásárlás, az öreg király nyugdíjba vonulása vagy mesebeli szerepének köztársasági elnökkel való helyettesítése stb.
Ennek a kettősségnek: a hagyományokhoz való meglehetősen tudatos ragaszkodásnak és az új benyomások iránti nyitottságnak a sajátos összefonódását figyelhetjük meg a Tolna megyében letelepedett bukovinai székelyek mesekincsében (Sebestyén Á. 1979; 1981; 1983).
Az esetek többségében a mesei történések bukovinai tájakon: Andrásfalván, Hadikfalván, a Szucsáva partján játszódnak; a népi élet jelenségei ugyanúgy, mint a mesékben emlegetett dalok, táncok, szokások a régit idézik; még a mesékben szereplő állatok is bukovinai ruhákba vannak öltöztetve. – Hozzátehetjük azonban: nyomot hagyott már a mesékben az új környezet is; van, ahol egyszerűen csak az arra való utalás formájában, hogy (sok szempontból talán szerencséjükre is) már nem Bukovinában élnek. A „tojáshijba kerekedő” lakodalmas nép egy-egy mesében már a belaci vagy a hidasi hegyoldalon ereszkedik le. Ilyen jelenségek megfigyelhetők a hagyományokhoz legjobban ragaszkodó Fábián Ágostonné meséiben is. Más mesélőknél már az egész mese színhelye Bonyhád, és meséikben olyan fogalmak is szerepelnek, mint szérium, penicillin, kontinens, import, szputnyik. Mátyás Rózsikánál feltűnik a „szerbusztok” köszönés. A tsz-ek széles búzatáblájának képe Fábián Ágostonné meséiben is helyet talált.
A népmesék életének, alakulásának, hagyományozódásának ez a sajátos kettőssége hozza magával, hogy igen régi, még a honfoglalás előtti időkre visszanyúló elemeket is találunk bennük.
Minden nép költészetének, így a magyar népköltészetnek az ősforrása is valahol az idők végtelenségében van. A magyar népköltés honfoglalás előtti állapotára csak következtetni tudunk mai néphagyományaink és néprokonaink hagyományai alapján, a honfoglalás idejétől kezdve azonban már találunk népköltészetünkre vonatkozó utalásokat is.
A népmese mint műfaj – valószínűleg a hősénekek és a mítoszok anyagából táplálkozva – a honfoglalás körüli időkben keletkezhetett. A népmesékre vonatkozó legkorábbi nyomok is erre látszanak utalni.
A népmeséinkre vonatkozó első utalásokat P. mesternek, Béla király névtelen jegyzőjének (Anonymus) Gesta Hungarorum c. művében találjuk. P. mester bizonyos lebecsüléssel 66emlékezik meg „a parasztok hamis meséiről és a regösök csacsogó énekei”-ről, mint amelyek alkalmatlanok arra, hogy „az olyan igen nemes magyar nemzet belőlük ismerje meg történetét”. Ezért foglalja ő írásba a magyarok viselt dolgait. Annak ellenére, hogy P. mester megveti a hamis meséket és csacsogó énekeket, mégis felhasználja őket műve megírásához. Az idézet alapján elsősorban talán hősénekekre, történeti mondákra gondolhatunk, de ugyanolyan jogosan a mai népmesék elődeit is sejthetjük bennük.
Már sokkal biztosabban a népmese életére utaló értékes adat az, hogy Temesvári Pelbárt, a 15. században élt híres minorita szerzetes író a nép szájáról vette fel példái közé az Igazság és Hamisság történetét.
A 16. században a protestáns prédikátorok és katolikus papok egyformán szent gyűlölettel üldözik a nép közt élő, álnokul költött fabulákat, amelyek királyfia Kis Miklósról s más effajtabeliekről szólnak. E költött fabulák bizonyára népmesék lehettek. A későbbi időkben is egy-egy levél vagy szólásgyűjtemény őrzi nyomát annak, hogy a népköltészet, legalábbis a dal és a mese, él és virágzik.
Ilyen nyomokon végigmehetünk a honfoglalás idejétől egészen a 18. századig, amikor már észreveszik és gyűjteni is kezdik népköltészetünk alkotásait.
A ma is élő népmesék nagyon sokat vallanak népmeséink legrégibb állapotáról. Népköltésünk eredetének kutatása közben különösen szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a népköltészet élő valami, a nép életének fontos kísérője. Ezért együtt él és változik a nép életével. De mint a természetben, itt sincs ugrás. Az új dolgok nem mindig szorítják ki végleg a régieket; a régiek átalakulva, átformálódva továbbélnek. Az új viszont csak akkor marad meg, ha a hagyomány anyagába, főleg pedig szellemébe bele tud illeszkedni.
A magyar népnek volt akkor is népköltészete, amikor még lovas nomád nép volt. Mikor papjai, a sámánok lovat áldoztak isteneiknek, és hitük szerint az égbe felnyúló fán a sámán felvitte a főistennek a feláldozott állat lelkét; síppal, dobbal űzték el a gonoszt, így gyógyították a betegeket; a téli napforduló és a tavasz kezdete volt legfőbb ünnepük. Általában egészen másként látták a világot, mint ahogy ma látjuk.
A mai népköltési anyag őriz emlékeket a történeti folyamat mindegyikéről. Különösen érdekes ebből a szempontból népmesekincsünk. Erre mindössze néhány jellemző példát mutatunk be.
A magyar mesében – és ez talán az egyik legáltalánosabban ismert jellemvonása a magyar mesének – a hős igen gyakran a legkisebb fiú. Különösnek hat a dolog, amikor ma inkább az elsőszülöttségi joghoz vagyunk hozzászokva.
E rejtély pompás megoldását adja László Gyula A honfoglaló magyar nép élete c. könyvében. A kielégítő, megnyugtató felelet a magyarság ősi hiedelmei és hagyományai közt keresendő.
Tudjuk azt, hogy Attila a legkisebb fiát szerette legjobban, az is lett az utóda, Árpád utóda is legkisebb fia lett. A legkisebb fiú különleges jogait mai napig őrzi a népi jogszokás: az apa házát, háztartását a legkisebb fia örökli, a fölosztott vagyonból ő választhatja ki először a maga részét. De benne van Werbőczy Hármaskönyvében is, hogy „az apai ház pedig a legifjabbik fiúnak jut szállásul és lakásul”. Népi jogszokásaink első kiváló gyűjtőjénél, Tagányi Károlynál azt olvashatjuk, hogy a legkisebb fiú az apai ház tűzőrzője. Ehhez hasonló jogszokásokat találunk keleti rokonainknál is (László 1944: 205. skk.).
Óceániai mesékig terjedő összehasonlítások alapján Meletyinszkij úgy látja, hogy az 67elnyomott, gyakran ügyefogyott legkisebb testvér alakja a nemzetségi nagycsalád széthullása következtében a bátyjai által elnyomott legkisebb fiú sorsával hozható kapcsolatba (Meletyinszkij 1958: 64. skk.; 1971: 27).
Ősi hagyományaink értékes emlékeit fedezte fel Solymossy Sándor a például felhozott következő két mesében.
Az aranyhajú leány (BN 531) típusához tartozó több mesében bizonyos kalandok elvégzése után arról van szó, hogy a mesehősnek, aki egy királynál van szolgálatban, a király számára el kell hoznia a tengeren túli szigetről a tündérek királynőjét. De a tündérlány csak akkor hajlandó feleségül menni a királyhoz, ha az elhozza a szigeten maradt sok kedves holmiját. A kívánt tárgyakat a király parancsára a szolgalegény hozza el táltoslova segítségével. A tündérlány újabb kívánsága az, hogy hozza el a király az ő ménesét is, ami a tündérszigeten maradt. Ezt azonban a mesehős, akinek a király ezt a parancsot is továbbítja, csak akkor tudja megtenni, ha az ő táltosménje megküzd a tündérlány táltosménjével, és a küzdelemben le fogja győzni a tündérlány táltosát.
Népünk hiedelemvilágában mind a mai napig él az a hit, hogy az emberfeletti hatalommal rendelkező táltosnak időnként meg kell küzdenie más táltossal, fekete bika, ló stb. alakjában; a győztes életben marad és megtartja hatalmát, a vesztes elpusztul.
Meséinkben a táltos mindig csak ló formájában szerepel. Rendszerint egy szemétdombon fekvő girhes, semmirevaló ló, és csak a beavatott mesehős veszi észre és becsüli többre – piszkosan is – apja ménesének ragyogó szőrű lovainál. Ettől kezdve azután hűséggel szolgálja gazdáját.
A tulajdonképpeni táltospárbaj már akkor elkezdődik, amikor a tündérek szigetéről a szolgalegény elhozza az aranyhajú lányt, a lánynak sok kedves holmiját, mert mindezt a mesehős táltoslova segítségével tudja véghezvinni. De mindaddig nincs döntés a mesében, amíg a két szemben álló fél táltoslovai össze nem mérik erejüket; az ő győzelmüktől függ a helyzet további formálódása. Mindig a beavatott mesehős táltosa győz.
Az aranyhajú lány még mindig nincs megelégedve az eredménnyel, mert a mesehőst, a szolgalegényt szereti, és mégis a legény zsarnok gazdájához, a királyhoz kellene nőül mennie. Most már csak akkor hajlandó feleségül menni a királyhoz, ha az kancáinak habzó tejében megfürdik. A király most is a szolgáját küldi be először a kancatejjel teli kádba, az megszépülve jön ki belőle, a király pedig bennég.
Miért van a mesékben a kancatejnek ilyen csodálatos ereje? Ez semmi esetre sem keletkezhetett tárgyi tapasztalatok alapján. Jobban megértjük a dolgot, ha népünk régi hagyományai közt keresünk rá magyarázatot. Őseink legkedvesebb állata a ló volt, lovat, mégpedig fehér lovat áldoztak isteneiknek. A kanca tejének is csodálatos erőt tulajdonítottak: oltalmaz, véd a gonosztól. Keleti rokon népeinknél a halottat a rontások ellen még ma is kancatejjel hintik be. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor egy, az istenítélethez hasonló elképzelés emlékének tarthatjuk a kancatejben való megfürdést. A kancatej az igazságos úton járó hőst nemcsak hogy nem égeti meg, de még meg is szépíti, a gonoszt pedig elpusztítja.
E mesetípus illusztrálására bemutatjuk a típusnak egy egyszerű, de a jellemző jegyeket annál plasztikusabban tükröző változatát:
