A HISTÓRIÁK MEGÍRÁSA
A HISTÓRIÁK MEGÍRÁSA
A históriák megírása igen gyorsan, nemegyszer a helyszínen történt. Ahogy hallgatták az eseményt, mint elmondták, már magukban rendezték is a történetet, számították a sorokat és keresték a rímeket. Egy másik históriás, a vak Labanc János elbeszéléséből tudjuk, hogy az ún. kemencsei gyilkosság híreit Nyíregyházán felesége olvasta fel neki az újságból, és mire a végére értek és az asztal mellől felkeltek, mint mondta: „a históriának majd a fele megvolt a fejében”, csak le kellett diktálnia. Albók is gyakran egy ültében, egy este vagy egy éjjel, a helyszínen készítette el verseit.
Ne gondoljuk viszont, hogy ez a gyors alkotás változatos formát, töredékes vagy éppen torz megoldást eredményezett. A gyors megírás is csak úgy vált lehetségessé, hogy a históriáknak nagyon is határozott formai képe élt bennük, meghatározott formulákkal és stílusmegoldással. Ehhez az ismert, megszokott szerkezeti vázhoz kellett az esemény egyes elemeit illeszteniök. De az események között az idők folyamán bizonyos tipizálódás történt, és az adott típusú esemény megfelelő és többször is kipróbált formába kívánkozott. Ehhez viszont emlékezetükben – időnként a kész históriák levelein is – készen állt a példa, amelyhez igazítva gyorsan históriaformába önthették az éppen aktuális eseményt. S hogy ezt a példát mennyire szó szerint lehet venni, arra jellemző az a reagálás, amit Albóknál tapasztaltam, amikor a históriák után érdeklődtem először nála, és eredeti históriapéldányt is akartam tőle szerezni. Kérdezősködésem alapján arra gondolt, hogy én is a mesterségét szeretném folytatni, és így a históriázáshoz kellene a nyomtatvány mint útmutató, minta, amelyet ő, mint többször is hangsúlyozta, jó lélekkel át is adott volna. Mint mondta, a kezdőkön mindig is szívesen segített.
A kezdők tevékenysége valóban nemegyszer csak abból állt, hogy a régi história kissé átalakított szövegébe illesztették az új neveket. Ezért is találhatunk oly sok egyező részletet távoli históriások versei között.
386De ha nem is ilyen szolgai átvétel történt, akkor is sok lehetőség adódott a hasonlóságra. A kezdő- és befejező sorok állandósult formáitól eltekintve, a szabványos eseményt leíró históriáknak is megvolt a speciális váza, tagolódása, amelyet a sikeres előadás egyenesen megkívánt. A szöveg általában több egységre tagolódott, melyek közül az első szakasz a bevezető, az alaphelyzetet mutatta be. Ez volt a legnyugodtabb hangú és a legrészletezőbb. A második szakaszban felgyorsultak az események, megmutatkozott a konfliktus, mely végül a harmadik részben csúcsosodott ki, drámai, tömör előadásban.
A vallásos szövegekben talán kevésbé volt kötött a váz. Ezekben gyakran a túltengő elmélkedés vagy a jóság és gonoszság részletezése borította fel a fenti egyensúlyt és a tömör előadást. A vallásos szövegekben különben is ritkán hiányzott az Isten vagy a szentek dicsérete, a jóra való intés és a hosszadalmas tanulság.
Érdekes viszont, hogy némelyik profán történetnél olykor túltengett a dalszerűség: vagy úgy, hogy a történethez, olykor alig indokolhatóan, leginkább csak hangulatilag egyező valamilyen dalszöveget csatoltak, vagy pedig oly módon, hogy az eseményt balladaszerű szövegben adták közre. Ilyen esetben a história hírközlő értéke minimálisra csökkent, és inkább egy-egy ismert, híres személy „nótája” megismétlésének igénye volt az, ami a hallgatókat vonzotta. Az az igény, ami a balladák tanulására is serkentette a hallgatókat.
Az efféle históriák közrebocsátásának nyilván az lehetett az egyik indoka, hogy – a hírközlés mellett – a még élő epikus énekek iránti igény kielégítését segítsék, illetve az énekekhez szövegkönyvet nyújtsanak. Ez a szövegkönyv azonban még annyira sem a históriás leleménye, mint a fent említettek. A históriás ez esetben az élő dalanyag szövegeit vette mintául, és azokba helyettesítette – jól-rosszul – a konkrét neveket. Mindez így igen érthetőnek látszik, a gyakorlatban mégsem ennyire egyszerű. Ugyanis – amennyire megállapítható – az efféle dalfeldolgozások nem közvetlenül az események után készültek, hanem bizonyos idő elteltével. Az első históriák általában igyekeztek az eseményt hűen és részletesen közreadni: ez volt fő vonzerejük. Később aztán, amikor az újdonság varázsa megszűnt, és az esemény híre széltében ismertté vált, már másféleképpen vált érdekessé a történet. Úgy, hogy az ismert személyről nóta is lett, amit a hír újdonsága elmúltával is énekelni lehetett. S hogy aztán a dalszerű feldolgozásban az énekfenntartó közösségnek és általában a szóbeliségnek milyen szerepe lehetett (azaz az első feldolgozást esetleg már a história közönsége is kezdte átalakítani, és ennek nyomán ösztönzést kapva a históriás, azt tovább folytatta és befejezte), azt most folyamatos adatokkal nehéz lenne igazolni.
Mégis, a dalszerű vagy balladaszerű szövegek ismételt jelentkezése – akár egyes históriák részeként, akár egy história teljes terjedelmében – a históriás és közönsége szoros együttműködésére utal, mégpedig olyan közönségére, amelynek ugyan átalakulóban volt szóbeli hagyománya, de azért még mindig elég erős az epikus énekek iránti igénye. Ehhez az igényhez igazította dalait e speciális énekköltészet legfőbb letéteményese, a históriás.
S ha nagyon durva és áttételes formában is, de valami hasonló történhetett korábban, a história előtti, töretlen szóbeliség időszakában is: az illető műfaj legfőbb képviselői voltak azok, akik a változó igény szerint igazíthatták hagyományos dalaikat, és próbálták megfogalmazni a hagyományos énekköltészetben is az akkor modern, aktuális mondanivalót. Mindez persze akkor, az énekköltészet jellegének megfelelően, jóval 387kiegyensúlyozottabban, természetesebben történhetett, mint az új műfaj, a história időszakában.
A versek felépítése – tárgyuk jellegének megfelelően – igen változatos lehetett. A leggyakoribb mégis a hagyományos énekköltészetben is megszokott 11-es és 12-es sor. A sorok hosszúságát gyakran a dallam is befolyásolta. A dallam ugyanis legtöbbször már a vers születésénél jelen volt, és a históriás dúdolgatva próbálta sorait. A dallamok viszont igen eltérőek lehettek, hagyományosak éppúgy, mint egészen újak. A fontos az volt, hogy a közönség könnyen megtanulhassa.
A vers megírása után gyorsan kellett azt kinyomtatni. Nyomdák pedig elsősorban városokban voltak. Ezért is kötődtek a históriások oly szorosan a városokhoz.
A históriásoknak egyébként igen jó kapcsolata alakult ki az egyes kisebb nyomdákkal, ahol apró nyomtatványokat állítottak elő. Némelyik históriás, mint pl. Faliznyó, korábban maga is nyomdászmesterséget folytatott, és ha kellett, személyesen is beállt a gép mellé. Máskor az ismerős nyomdász némi felpénz ellenében nyomtatta ki idő előtt a szöveget. Egyébként minden históriásnak megvolt a törzsnyomdája, ahova legtöbbet járt, amit vándorútjába is belekalkulált. Körútjaik során, ha visszatértek, itt frissítették fel anyagukat. De különösen a hosszú tél után, első nagy útjukra indulván látták el magukat bő anyaggal.
A nyomda egyébként ezresével nyomtatta a históriát pár forintért. Jónak ígérkező históriánál már eleve öt-tízezret nyomtattak. A bevált históriát viszont ismételten újranyomatták, esetleg növekvő példányszámban. Így előfordult, hogy egy-egy história 50–60, sőt 100 ezer példányban is megjelent.
Ha viszont útközben érte őket valamely váratlan hír, a gyorsan megírt szöveget csak a legközelebbi nyomdába vitték.
