ELNEVEZÉSEK
ELNEVEZÉSEK
Szóbeli rejtvényeinknek mind népi, mind irodalmi nevei igen változatosak. Mese szavunk a középkorban még ’enigma’ értelmű volt – első előfordulása (1333) személynévi adat (TESz II. 904). E szó finnugor eredetű (MSzFE II. 440–441), jelentésének alakulásával, változásával legutóbb Voigt Vilmos foglalkozott (Voigt 1980). Ma (enigma értelemben) csak jelzőkkel használatos: tanálós mese, találós mese, ez utóbbi első előfordulása: 1792 (TESz III. 827).
A műfaj különféle műnemeit nevezik találós versnek, találós kérdésnek (Gömörben fejtő kérdés – Ujváry 1975b), a 19. században, 1816 óta (Szily 1902: 321) azonban a talány, majd a néptalány megjelölés volt az uralkodó. A Magyar Nyelvőr IV. kötete Hibás szók és szólások javítása c. anonim (szerkesztőségi) cikkében elítélte a talány szót, és a rejtvény kifejezést javasolta helyette, mondván, hogy „E szóval s a szükséges jelzők hozzájárulásával igen alkalmasan kifejezhetők az enigma egyéb fajai is, mint: anagramm: betűrejtvény, charade: szótagrejtvény, logogriph: szórejtvény, rebus: képrejtvény. Ezek mellett különösen a népnél divatos szórejtvényekre megmaradhat az eddig is használatos találós mese” (Nyr 1875: 101). Voigt Vilmos összefoglaló névként a „találósok (tágabb elnevezéssel rejtvények)” megjelölést javasolta (Voigt 1969: 183).
A problémák boncolgatása helyett a terminológiát illetően megállapíthatjuk, hogy nagyon nagy szükség lenne egy olyan jellegű elemzésre, melyet a skandináv anyagon végeztek (Bødker–Alver–Holbek–Virtanen 1964). A finnugor terminológia terén is voltak kezdeményezések (Kitikov 1967: 7–8; Perevozcsikova 1978). Sürgető feladat lenne az ilyen jellegű összeállítások egybevetése, mert ez a jól kimunkált angol és német terminológia figyelembevételével a műfaj meghatározásában, tagolásában is sok tanulsággal járna.
