ESZKÖZÖS PÁSZTORTÁNCOK
ESZKÖZÖS PÁSZTORTÁNCOK
A fegyvertáncokkal, harci táncokkal a világ minden részén találkozhatunk. Korai virágzásukról az antik tánckultúra emlékei éppúgy tanúskodnak, mint a germán tánctörténet első adatai (Sachs 1933). Tágabb értelemben fegyvertáncnak szokták nevezni mindazokat a táncokat, amelyeket valamely fegyverszerű eszközzel (kard, fokos, balta, bot stb.) járnak, illetve amelyekben a ma használatos eszközt korábban fegyver helyettesíthette.
Európában többféle fegyvertáncforma maradványa előfordul. A szabályozott szerkezetű, csoportos ún. lánckardtáncokban a kard vagy más eszköz (fakard, bot, pálca, abroncs) elsősorban a táncosok láncszerű összekapcsolódását szolgálja (Wolfram 1936–1937; Alford 1962). A magyar hagyományban ezt a táncformát csupán az erdőbényei bodnártánc képviseli (MNL I. 297–298).
A középkor óta sokat emlegetett moreszka (Domokos P. P. 1968) egyik napjainkig fennmaradt változata a Korcula-szigeti kumpanija (Ivančan 1967), mely a pogányok és keresztények harcát jeleníti meg.
Legáltalánosabbak az ún. mutatványos fegyvertáncok, amelyek egy-egy nagy ügyességet igénylő virtuóz mozzanatból állnak (Wolfram 1935).
E mutatványos és küzdő karakterű táncok sorában kiemelkedő jelentőségű a tánctörténeti forrásainkban megörökített hajdútánc (Réthei Prikkel 1924; Pesovár E. 1972). Névadói a 16–17. századi Magyarország gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai táncát jelentette, de tágabb értelemben a korszak általános népies táncstílusát is jelölte, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint páros táncként is említik a leírások, sőt hajdútáncos asszonyokról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre, Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílusnak az egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodik. A 18. század elejétől már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák.
A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob kísérte. Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc néhány stilizált dallamát is megőrizték (Szabolcsi 1954). Ezek a kanásztáncritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét (Martin 1965a; Kresánek 1959).
A történeti források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és 296udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csaták közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen szerkezetű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós (toborzók) jellegét, kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló, földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, ritmikus kiáltásokról is tesznek említést.
Eszközös pásztortáncaink történeti előzményeit a Kárpát-medencében minden bizonnyal a hajdútáncban is kereshetjük. A magyar, cigány, szlovák, gorál, ruszin és erdélyi román folklórban több olyan tánc tűnik fel, amelyek formai-zenei vonásaikban, s olykor még névleg is kapcsolódnak e fontos, s az említett népek tánckincsének összefonódását tanúsító régi táncfajtához (Martin 1964a; 1969a). E táncok a történeti hajdútánc egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, területi-etnikus színezetű elágazásai. A rögtönzött magyar és cigány változatokra (botoló, kanásztánc, seprűtánc) a virtuóz, változatos eszközkezelés, a hajdútánc szlovák és gorál ágára (odzemok, hajduch, zbójnicki) a csoportos előadás és a guggoló motívumok, az erdélyi román haidăura pedig a passzív eszközhasználat s a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás a jellemző. E tánccsalád eszköz nélküli rokonsági körébe tartoznak az ugrós és legényes táncok, amelyek – a történeti hajdútánccal és pásztortáncokkal megegyezően – szóló, csoportos és páros formában is élnek.
