TÁNCÉLET ÉS TÁNCOS SZOKÁSOK

Teljes szövegű keresés

195TÁNCÉLET ÉS TÁNCOS SZOKÁSOK
A tánc fontos szerepet töltött be a falusi ember életében. Át- meg átszőtte ünnepeit, de munkás hétköznapjait is gyakran színesebbé tette. A falusi fiatalság egyik legkedveltebb szórakozása volt a múltban, a táncalkalmak jelentették egyúttal a fiatalok ismerkedési lehetőségeit és az emberekkel való érintkezés társas formáit is.
Nem csak a legény- és leánykorban, hanem később is elmaradhatatlan volt a táncismeret. Hatott a természetes mozgáshajlam és a társas kapcsolatok megteremtésének igénye, emellett számos közösségi esemény, ünnep alkalmával követelmény volt, hogy a résztvevők táncolni tudjanak. A táncban fiatalon bevált jó kedélyű legények, leányok később is megőrizték ezt a készségüket. Bizonyos alkalmakon – elsősorban a családi ünnepeken (pl. lakodalom) – a táncok rendjét, hangulatát az idősebbek irányították, legalábbis befolyásolták. Az ilyen összejövetelek ugyanis nemcsak a fiatalokat hozták együvé, itt mulatták ki magukat a házasemberek is.
Nagyon fontos volt tehát falun, hogy mindenki tudjon táncolni, s arra törekedtek, hogy az élő és éppen divatos táncokat időben megtanulják. A szülők is erre serkentették gyermekeiket, szégyen volt, ha valaki nem tudott táncolni. Az ilyeneket megszólták, sőt gyakran nevetségessé tették. Az eladó lányok között kapósabb volt az ügyes mozgású. A leányok azokat a legényeket kedvelték, akik szépen táncoltak és jó beszédűek voltak. A táncokkal együtt tanult meg a fiatalság viselkedni, lett részese a falu közösségi életének.
Az egyes vidékek mulatságaiban szereplő, általánosan ismert páros táncok elsajátítása kötelező volt. Itt nemcsak a 19. század folyamán előtérbe kerülő, különböző néven jelölt csárdásfajtákra utalunk, hanem ezekkel párhuzamosan az egyes vidékeken még élő régebbiekre is (pl. az ugrósokra, régi lassú táncokra, erdélyi forgatósokra stb.). A páros tánc volt a közösségi szórakozások lelke. Rendje és divatja a múlt században lassúbb ütemben alakult és változott, a rohamosabb átalakulás pedig a századforduló óta indult meg.
Az egyes táncciklusok rendszerint férfitáncokkal kezdődtek, melyeket a legények igyekeztek is megtanulni. A szép, ügyes mozgás ezek előadásában még jobban kiteljesedett, amit a falu közössége értékelt is. Egy-egy faluban a szokásos férfitáncokat (verbunkot, ugrós-legényest, különböző ügyességi táncokat) kiemelkedő formában csak néhány legény tudta járni. Az ilyenek természetesen hatottak a falu táncéletére, befolyásolták az ízlést, és meghatározták az átlagos tánckészséget is. Meg kell jegyeznünk, hogy bár szórványosan, de még a közelmúltban is voltak ún. táncos falvak (pl. Szék, Nagyecsed, Mikófalva, Simonfa, Rábatamási stb.), ahol a férfitáncokat többen járták és gazdag változatait ismerték.
196A századforduló óta a férfitáncok jelentősége a hagyomány felbomlása révén csökkent. Az átalakulást – a népművészet többi ágához hasonlóan – itt is folyamatossá tették a különböző gazdasági és társadalmi változások. A 19. század második felében – egy-két központi területen fekvő mezőváros kivételével – a férfitáncok táji változatai még virágoztak, a 20. században már változik a szerepük vidékenként vagy falvanként. Korábban ugyanis a táncrend részét alkották, mulatásra szolgáltak, és bemutató-virtuskodó rendeltetésük egyaránt jelentős volt. Több évszázaddal korábbi történeti forrásaink is hangsúlyozzák a férfitáncok fontos szerepét, szinte elsőbbségét a páros táncokkal szemben.
Az első világháborúig és bizonyos vidékeken később is a férfitánc még része volt a tánc rendjének, de mindinkább alkalmi, bemutató jelleggel. Így például a palóc vidék egyes részein (vasvári verbunk), a Dél-Dunántúlon (ugrós), Északkelet-Magyarországon (sarkantyús verbunk, magyar verbunk), a Rábaközben (verbunk, karéj, dus), különösen pedig Erdélyben (verbunk, legényes-változatok) járták. Változatait az ország központi területén már csak elszórtan lehetett megfigyelni, elsősorban a bemutató jellegük érvényesült. Egy-két szórványos kivételtől eltekintve legtovább a keleti táncdialektus területén (Erdély) virágzott, bár itt sem őrizte meg egyenletesen az említett hármas szerepét, tehát a tánckezdő, mulató és bemutató funkcióját.
A táncélet változása során először a férfitáncok tűntek el a hagyományos rendből. Ezeket már csak a közösség egy-egy kiemelkedő táncos egyénisége mutatta be alkalmilag. Ugyanez a változás figyelhető meg bizonyos időeltolódással a régibb páros táncokkal kapcsolatosan is. Fokozatosan kiszorultak a táncrendből, vagy az újabb táncok között már színtelenül, leegyszerűsödve élnek tovább. A hagyományos páros tánc is különlegessé válik a táncrend felbomlása után az újabb divattáncok között.
A szórakozásra szolgáló, mulató és virtuskodó táncok mellett a parasztság számon tartott szokásokhoz kapcsolódó, rituális jellegű táncokat is. Ilyenek voltak például a lakodalmi és dramatikus szokások táncai. Említsük meg ezek közül a menyasszonykísérő gyertyás táncot, az osztótáncot, a menettáncot, a menyasszonytáncot, a hívatlanok maskurás táncát (pl. a kunszentmiklósi törökös), a fallikus táncokat (pl. mozsártánc, söprűtánc), tréfás dramatikus, játékos táncokat (pl. tréfás verbuválás), hajnaltűztáncot stb. A lakodalom tisztségviselőinek, a násznagyoknak, vőfélyeknek, nyoszolyólányoknak jól kellett ismerniök ezeket. Mind a betöltött szerepről, mind a táncolási módról véleményt formált a lakodalom népe. A szertartásszerű mozzanatok és táncok sikere érdekében gyakran hivatásos vőfélyek működtek közre. Mozgékonynak, talpraesettnek, szórakoztatónak kellett lenniök, és a tánchoz is kiválóan kellett érteniök. Az egyéb dramatikus játékokhoz (pl. pünkösdölés, betlehemezés vagy farsangolás) is szükség volt bizonyos gesztusok, táncos mozgások, pantomimikus mozdulatok ismeretére. Erre szintén fel kellett készülni.
A falu igyekezett megismerkedni a divattáncokkal és polgári társastáncokkal is. Ezek a városokból, különböző társadalmi osztályoktól vagy más népektől jutottak el hozzájuk. Szerepük jó ideig csak esetleges, gyakran rövid életűek, de alkalmilag előfordultak. Egy részük a hagyományos táncrendbe is beépült. Elterjesztésükben különösen nagy szerepük volt az iparosmestereknek, akik sok vidéket bejártak. Terjesztette a módit (az új divatot) a katonáskodás, a hazatérő cselédlányok, a hivatásos táncmesterek, sőt a falusi értelmiségi is.
Megemlítjük a polkaféléket vagy az Erdélyben gyakori hétlépést, amely elnevezés nyilvánvalóan a német Siebenschrittből származik. A gólya nevű táncot a Székelyföldön 197az Amerikából hazatérő kivándoroltak terjesztették el. A Nyugat-Dunántúl táncéletére feltétlenül hatással volt Ausztria szomszédsága, e vidék tánckultúráját a céhes szokások és különböző nyugati divattáncok közvetítésével színesítette. A német telepítések szintén hatottak, közvetítették a nyugat-európai táncrendtartást és a polgári társastáncokat.
A kisebb-nagyobb magyar népszigeteknél különösen jól megfigyelhető az idegenből való átvétel. A bukovinai székelyek tánckincse például többféle nép (német, román, orosz, hucul) hatását tükrözi. A gazdag tánckultúrájú és táncéletű gyimesi csángóknál is sokoldalú hatást tapasztalhatunk. Az egyes táncfajták elnevezése is különböző néprajzi csoportokra utal: korobjászka, sánta németes, talján porka, békási ruszka stb. Erdélyben a magyarok, románok, szászok által vegyesen lakott területeken egymás táncainak átvétele természetes volt.
A századfordulón már több vidéken kedvelték a polgári társastáncokat. Egyes fajtáik (pl. a polka) egyenrangúként szerepeltek az etnikus táncok mellett. Különösen az első világháború után váltak általánossá, feltűntek a falusi mulatságokon is. Országszerte megjelentek a tánciskolák is. Az új táncok fokozatosan kiszorították a divatjamúlt régit. A hagyományos táncrend ekkor már megszűnőben van. Bizonyos időeltolódással a városokban mind sűrűbben megjelenő új módi jut el falura, a régi táncok fokozatosan eltűnnek, vagy csak elszürkült formában érnek tovább.
A táncalkalmak egy része a tánc kedvéért jött létre, és – mint már említettük – a társadalmi érintkezés egyik formáját jelentette. A tánchelyre a falu egész lakossága összejöhetett, fiatalok, házasok, idősebbek egyaránt. Ha nem is táncolt mindenki, de gyönyörködött a látványban. Megfigyelhették a fiatalok viselkedését, tánctudását, táncbeli magatartását. Az ilyen összejöveteleken a társas szórakozás volt a fő cél, és a tánc elsődleges szerepet töltött be. A szórakozásra szolgáló táncalkalmak egyik legrégibb formája a vasárnap délutáni játszó, amelyen eredetileg nagy szerepük volt a különböző játékoknak is (pl. énekes labdajátékok). Ez a valamikor összetettebb szórakozási forma idővel csak táncalkalommá alakult át. A románok joc (zsok) szava is lényegében játékot jelent, de általában a tánc, az egyszerű délutáni táncalkalmak, a tánchely jelölésére is használják.
A szertartásos (rituális) táncemlékek a családi ünnepekhez és a jeles napokhoz kapcsolódó szokások keretében maradtak fenn. Elhomályosult tartalmi jelentésüket a résztvevők már a közelmúltban különböző módon értelmezték. A lakodalomban a tánc csak egyik összetevője az eseményeknek, és a sokféle szokáselemmel (mágikus cselekmény, játék, ének, zene) együtt értelmezhető. Ilyen szokáskeretben él a hagyományos tánc is a legszívósabban.
A különböző társas munkákhoz (fonó, kaláka) kapcsolódó táncalkalmakra elsősorban az elvégzendő feladat érdekében került sor. A társas kapcsolatok megteremtésének lehetősége és az összetett szórakozás (ének, zene, tánc, találós kérdések stb.) is vonzóvá tette az ilyen összejöveteleket.
A parasztság táncéletével kapcsolatos vizsgálataink során a történeti emlékek, források segítségével rendszereztük, vázoltuk a néphagyomány emlékeit. Az általános érvényű mozzanatok mellett az eltérő sajátosságokra is kitértünk, s néhány jellegzetes példával a táji változatokra is utaltunk. Az egyidejűleg élő táncéletbeli sajátosságok különböző fejlettségi fokon jelentkeztek. Ez mindig összefüggött a különböző népcsoportok földrajzi, történeti, gazdasági és társadalmi körülményeivel. Másként alakultak a táncos szórakozások falun, melynek népe a 19. század közepéig jobbágy volt, másként egy mezővárosban, 198a tanyavilágban, az uradalmi cselédeknél, a havasi állattartó közösségben, a pásztorok körében stb. Összefoglalásunkban a paraszti táncélet virágkorát vesszük elsősorban figyelembe, amely a múlt század második felétől kb. az első világháborúig tartott. E korszak bizonyos elemei, átalakulóban lévő formái, a vidékenként eltérő hagyományőrzés erősségétől függően, még megtalálhatók, ma is megfigyelhetők.
A következőkben a tánc hagyományozódásának folyamatát és körülményeit, a tánc általános alkalmait, kötetlen és szervezett formáit, lebonyolításuk módját kívánjuk bemutatni. A táncolás sajátosságait sokban befolyásolták a különleges alkalmak, családi ünnepek, jeles napok, a paraszti munka szokásrendjének hagyományai.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages