TEMETŐ
TEMETŐ
A temető néprajzi szempontból sokféleképpen tanulmányozható. Alábbiakban a temetővel csak mint a nép vallásos életének egyik színterével foglalkozunk.
A vallásos élet fontos temetőbeli alkalmainak számítottak a katolikus temetések. A régi magyar parasztközösségekben a falu apraja-nagyja kivonult egy-egy temetésre. A halál közelségének rettenete fokozottan nyitottá tette a lelkeket a papi beszéd intelmeinek befogadására. Az esemény emlékének maradandóságát elősegítette a szabadtéri közös imádkozás és éneklés. A temetés befejezése után legtöbben nem indultak vissza azonnal a faluba, hanem felkeresték saját hozzátartozóik sírját, és mondtak mellette néhány Miatyánkot és Üdvözlégyet.
Közös temetőbeli ájtatosság volt a nagypénteken tartott temetőbeli szertartás, amelyet a pap vezetett. A résztvevők a temetőbeli kápolnánál vagy a keresztnél imádkoztak, és oda is tértek vissza. Útközben zárt menetben fekete lobogók mögött haladtak. A bukovinai Andrásfalván mindenszentek délutánján indult ünnepélyes körmenet a pap vezetésével a templomból a temetőbe. A résztvevők közösen imádkoztak a temető négy sarkában. Kezükben kis gyertya égett. Visszafelé is együtt mentek a templomig (Bálint S. 1977: II. 438).
A 20. században általánosnak mondható, hogy október utolsó napjaiban mindenki rendbe hozza és fölvirágozza hozzátartozóinak sírját, és halottak napján az élők többsége kivonul a halottak birodalmába. Mindenki a hozzátartozóinak sírja körül álldogál, térdel, ül, gyertyát éget és imádkozik. A sírok november eleji felvirágozása és a sírkeresztek megkoszorúzása viszonylag új szokás a magyar katolikus nép körében. Mintegy másfélszáz évre nyúlik vissza.
Öregebb asszonyok rendszeresen látogatják hozzátartozóik sírját. Akár hetente kijárnak a temetőbe. Gondozzák a sírokat, és hosszan imádkoznak mellettük.
Országszerte elterjedt szokás volt halottak napján a szegények és a koldusok megvendégelése. Ennek egyes mozzanatai a temetőhöz kötődnek. A régi szegedi asszonyok halottak napján mindenszentök-kalácsot vagy kúdúskalácsot sütöttek, és azt a temetőbe menve a temetőkapu mellett álldogáló koldusoknak kiosztották azzal a kéréssel, hogy emlékezzenek meg a család halottairól. Különböző ételek sírokra rakása inkább a délszláv és a délszláv eredetű lakosság körében volt szokás, de előfordult például a felföldi Vizsolyban is (Juhász Á. 1976).
A temető, illetve a temetőben pihenő halottak tiszteletével függött össze, hogy a temető mellett járva az emberek megemelték kalapjukat vagy keresztet vetettek. A búcsújárók is megálltak a temetők mellett, hogy ott helyhez illő imádságokat és énekeket mondjanak.
Meglehetősen töredékes emlékek maradtak ránk a temetőben járt hajdani kultikus táncokról, amelyeket az egyház rendre üldözött (Réthei Prikkel 1924: 93–100).
