TEMPLOM
TEMPLOM
A 19. század második feléig a magyarországi közvéleményben is élt az a nagy múltú, Európa-szerte elterjedt gondolat, hogy az emberek elsőrendű közösségi szükséglete a templom. A templom nemcsak a vallásos kultusz legfontosabb színtere, hanem közéleti jelentősége is van, kisebb településeken az egyetlen középület. A középkor végén alakultak ki az ellenséges csapatokkal szemben védelmet nyújtó templomerődök, melyek bástyái később élelmiszertároló helyéül szolgáltak (Székelyföld, Szászföld). Az alföldi magas templomtornyok körerkélyei tűzőrség posztjai voltak. A templomtisztelő szemlélet magyarázza, hogy a hódoltság után újjáéledő közösségek telepeseinek első dolga volt a templomépítés, a Türelmi Rendelet kiadása után néhány évtized alatt pedig több száz protestáns templom épült.
A protestáns templom dogmatikailag nem szent, mint a római katolikus, amelyben az oltáriszentség és az áldozati kultusz a hittani meggyőződés szerint mindig biztosítja az Isten jelenlétét.
A protestáns istentiszteleti helyen csak imádság, ének és prédikáció hangzik el, minthogy a reformátori teológia szerint Jézus halála (egyszeri bűnmegváltó áldozat) után nincs szükség újabb papi áldozásra. Egy helyszín akkor lesz istentiszteleti hely, mondják a protestánsok, ha az emberek ott istentisztelet megtartásának céljából gyűlnek össze. Gondolati alapja: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté 18:21). Ez a mozzanat tette lehetővé, hogy a vallási üldözések idején sokféle épületben (csűr, pajta, magánlakás) tartottak istentiszteletet minden különösebb tárgyi kellék nélkül. Utóbb a paraszti vallásosságban nagy szerepet játszó kisközösségek, az ún. ecclesiolák, majd a belmisszió házi istentiszteletei is így kaptak létjogosultságot. Mindezek mellett a templom a protestáns hívek szemében is szent tér, mert az „Isten háza”, ahol nemcsak szertartás idején, hanem mindig illedelmesen kell viselkedni. A ki- és bevonulásnak, a test- és kéztartásnak, a mozgásnak kötött szabályai vannak.
A reformáció nem törekedett új templomtípus kialakítására. A változások a liturgia átalakulásából és kényszerből fakadtak, mint például az evangélikus „granárium” (magtár)-stílus és a Türelmi Rendelet után közvetlenül udvarban és torony nélkül épült templomok (többek között a somorjai evangélikus és a pápai református templom). A reformáció után emelt protestáns templomok oldalhajók, mellékhajók, kápolnák, sekrestyék nélküli, egyetlen nagy csarnokot képező épületek.
Az evangélikus, illetőleg a református és unitárius templomok belső különbsége a lutheri és kálvini elv eltéréséből ered. Luther csak azt távolította el a középkori templomból, ami szerinte a Bibliával ellenkezett, Kálvin viszont a Bibliával nem igazolható összes felszerelést kitiltotta. A magyarországi evangélikus egyházban – valószínűleg református hatásra – szigorúbb szellem uralkodott, mint számos német fejedelemségben, ahol az evangélikus templomokban funkciótlanul ugyan, de sértetlenül hagyták a katolikus szentek mellékoltárait. Nálunk csak a főoltár maradt meg kereszttel vagy Jézust ábrázoló képpel. Itt imádkozik a lelkész, itt keresztelnek, úrvacsoráznak, itt történik az esküvő. Tessedik írja, hogy kénytelen volt a szarvasi gazdasági iskola homlokzatára állított allegorikus szobrokat eltávolítani, mert a parasztok „bálványok”-nak, „Máriák”-nak nézték és rosszallották őket. A reformátusok olyan nagyméretű képrombolásairól, mint 464amilyenek például Németalföldön lezajlottak, nem ismerünk följegyzéseket, a funkciót vesztett felszereléseket sok helyen eladták.
A protestáns templomok általános dísztelensége azonban végső soron a racionalizmus és a liberális korszak eredménye. Jól ismert, hogy a késő középkori hagyományból a 17–18. században országszerte és felekezetre való különbség nélkül virágzott a mennyezet- és a bútorfestési (kórus, padok, szószék, papiszék) divat. Úgy látszik, ez ellen a puritanizmus és a pietizmus sem emelte föl szavát, sőt – néhány közelmúltban előbukkant emlék tanúsága szerint – a 17. században divatozott a bibliai idézeteket közrefogó növényi ornamentikájú falfestés (Magyarszecsőd, Őrisziget, Vas m.; Csaroda, Bereg m.).
A festett templomi berendezések provinciális népies műhelyeket képviselő asztalosok munkái, akik párhuzamosan világi megrendelőknek is dolgoztak. A templomi munkák gyakran jobbágyközösségek rendelésére készültek, tehát a korabeli közízlést képviselték, amit az egyház is elfogadott. 1769-ben Szikszai János dédesi református lelkész tapolcsányi (Borsod m.) filiális templomában a következőképpen vitázott a vizitáló gróf Esterházy Károly egri római püspökkel:
„– Képetskéket is tartanak kigyelmetek, hiszen meg vagyon írva Mózesnél: Ne tsinálly te magadnak faragott képet!
– Nem tartunk, kegyelmes úr.
– Hát a Pelikán kép és a kétfejű Sas. Mindezek mit mutatnak, vagy képzelnek?
– Ezek tsak az Asztalosnak qualitási. Mesterségét mutogatta a különb különb féle figurák festésébe maga akarattya szerint, nem pedig a mi parantsolatunkbúl, hogy valaminek a képét kiformálná” (Szuhay 1900: 195).
A történeti stílusokat közvetítő festett munkákat a kutatás a népi díszítőművészet közvetlen előképei közt tartja számon. Tény, hogy túlnyomó részük protestáns templomokban maradt fenn, aminek az az oka, hogy míg a barokk alkalmat adott a római katolikus templomok gazdag fölszerelésére, a protestánsokat az ellenreformáció és az egyházközségek szegénysége sok helyen megakadályozta a szükséges építkezésben. Ahol megvolt a mód, az új ízlésnek megfelelően a 19. században lebontották vagy lefestették a régi berendezést. Erdélyben és a nyelvterület más peremvidékein, elzártabb, konzervatívabb falvakban ragaszkodtak hozzájuk legtovább.
A középkorban szokás volt a templomépíttető vagy -javíttató kegyuraság nevét síremléken vagy külön táblán megörökíteni. Valószínűleg ez a hagyomány él tovább a protestáns templomokban, ahol a festett mennyezet vagy kórus egy kazettáján gyakran olvasható az építtető vagy újíttató egyházi vezetés névsora egy-egy bibliai idézet társaságában. A dunántúli református egyházkerület templomaiban a reformáció négyszázéves jubileumán mindenütt elhelyeztek emléktáblát. A Felföldön a gályarab prédikátorok emlékét őrző, sok romániai és szlovákiai templomban az első és a második világháború elesettjeinek nevét megörökítő táblák találhatók.
A protestáns templomok belső terének elrendezése sajátos légkört áraszt. Az evangélikusok az oltárt eredeti helyén, az apszisban hagyták, de a szószéket mindhárom felekezet az egyik oldalfal közepére helyezte, a reformátusok és az unitáriusok vele szemben rendezték el a padokat, teret (piac) hagyva előtte a legfontosabb kultikus berendezési tárgy, az úrasztala (áldozóasztal) és a keresztelőkút vagy -medence számára. Ehhez kapcsolódnak a központi szertartások és cselekmények. A centrális elrendezés – épp a legfontosabb liturgikus cselekmények egyesítéséért – az evangélikusoknál is megfigyelhető, a szószéket és az oltárt (szószékoltár) összeépítették, például Orosházán, Nemeskéren, 465Győrben. A reformátusoknál a 19. századtól terjedt el a nyugat-európai kálvini egyházaknál már korábban kedvelt forma, melyben a szószék, előtte az úrasztala, a főbejárattal és a hallgatók padsoraival szemben, a térség végében helyezkedik el.
A reformátusoknál és unitáriusoknál az oltár utóda, a kerek vagy négyszögletes úrasztala sok helyen ugyancsak művészi asztalosmunka. Elsősorban a nagy alföldi templomokban alacsony kerítés veszi körül, mely valószínűleg a mozgó úrvacsora rendjét hivatott szabályozni, de lehet, hogy pusztán dekoratív elem. A szószéket (katedra, pulpitus) gyakran összeépítették a mindig baldachinos papiszékkel, a lelkész ülőhelyével, melynek feltehető elődje az apszisban álló római katolikus klerikusi trónus volt. A baldachin is valószínűleg ebből a korból származik, a kanonoki vagy a kegyúri stallum utóda.
A keresztyén templomokban a késő középkorig csak a papoknak volt ülőhelyük. Nagyjából ezt az állapotot őrizték meg napjainkig az ortodoxok. Előbb a kegyurak, majd a tehetősebb nemesek és városi polgárok, végül minden hívő jogot nyert a leülésre. A magyarországi protestáns templomokban a 17. század folyamán váltak általánossá az ülőhelyek. Az udvarhelyszéki Bágyban 1721-ben egy esperesi vizitáció tesz rendet: „… a Templombéli székeket újabb és szorosabb rendben és egy folyásban csináltassák” (Dávid 1981: 65), mivel korábban ki-ki a maga ülőhelyét tetszés szerint helyezte el. A római katolikus templomokban is hagyományos rendnek számít a nemek elkülönülése, a protestánsoknál, de különösen a reformátusoknál a társadalom hierarchiájának és rétegzettségének megfelelően bonyolult rendszere alakult ki a templomi helyeknek. Külön ültek a patrónusok, presbiterek, elöljárók, az egyes családok, a lelkész és más tisztségviselők családtagjai, a céhek, foglalkozási csoportok, a nemek és korosztályok, koldusok, idegenek, megesett lányok, elvált asszonyok, a társ- és leányegyházak hívei, a Székelyföldön a katona- és a parasztrendűek, a kisnemesi falvakban a nemesek és a jobbágyok. A családi székek általában öröklődtek vagy megválthatók voltak. A 18–19. századi egyházlátogatások visszatérő témáját alkotják a székperek. Ugyanis az újraosztáson és a jogtalannak ítélt helyfoglalásokon gyakran civódtak. A rendszert már a puritanizmus kárhoztatta, a racionalizmus is föllépett ellene, de kisebb helyeken – a közvélemény kívánságának megfelelően – a 20. század közepéig fennmaradt.
Az eddig nem említett templomi tartozékok közül az úrasztali edények (klenódiumok): tányér és kehely (pohár) – gyakran külön a nők és külön a férfiak számára –, boroskancsó, keresztelőkancsó és -tál a legnagyobb becsűek. Továbbá az oltárhoz tartoznak: terítő, imazsámoly, gyertyatartó, feszület, ostyasütő, ostyavágó. Az úrasztali és az oltárterítők között számos értékes, 17–18. századi hímzett darab maradt fenn, melyek ugyancsak előképül szolgáltak a népi díszítőművészetnek. A reformátusok perselybe, az evangélikusok erszénybe teszik önkéntes pénzadományukat.
A templomok féltett kincsei a harangok, a harangozásnak azonban nincsenek olyan különleges formái, melyek protestáns jellegzetességnek tarthatók, istentiszteletre hívó, időjelző, halottbúcsúztató szerepük a legáltalánosabb. Sok helyen, ahol nincs római katolikus templom, protestáns templomok harangját húzzák meg délben. Vegyes vallású községekben szokás más egyházak elhalt tagjai temetésekor is harangozni.
A felekezeti békét szolgáló, a német nyelvterület vegyes vallású vidékein nagy múltú, szimultán templomhasználatra ismerünk magyar adatokat is. A 16–17. században például Kecskeméten, Budán, Sopronban, Szegeden, Pécsett használták együtt a templomot a katolikusok és a protestánsok. Somlóvecse (Veszprém m.) kis templomát 1725-ig a három felekezet együtt használta. Az 1810-ben épült fiátfalvi (Udvarhelyszék) templom 466az unitárius és református egyház közös tulajdona. A 20. században is épültek közös református-evangélikus templomok (pl. Dorog: 1936, Sümeg: 1937).
Európában páratlan, hogy a magyarországi templomtornyok jelvényei felekezetenként különböznek. A római katolikusoknál kizárólagos a kereszt, a protestánsoknál vagy csillag (betlehemi csillag, Kálvin-csillag), vagy kakas (az éberség jele; arra emlékeztet, hogy Péter háromszor megtagadta Jézust; szélkakas) látható a torony hegyén. A zárójelbe tett magyarázatok folklór jellegűek, és nem tudományos vizsgálat eredményeit tükrözik. Azt a magyarázatot is a folklór körébe kell utalnunk, hogy a katolikusok templomfoglaláskor a körmeneti kereszttel verekedtek, azért vetik el a protestánsok az egyetemes keresztyén szimbólum használatát. Valószínű mégis, hogy az ellenreformáció idején az elkülönülő és elkülönítő törekvésekben kell az okot keresni. Följegyezték, hogy 1768-ban az egri püspök a kunmadarasi Györffy-halomra kőkeresztet akart állítatni. A hírre a helység református lakossága egyetlen éjszaka alatt széthordta a dombot. A nyugat-európai kálvini egyházak nem idegenkedtek ennyire a kereszttől, egyetemes jelként tisztelték korábban is, sőt a majdnem teljes megsemmisülésig üldözött francia reformátusoknak sajátos jelvényük a galambbal összeillesztett „hugenotta kereszt”. Az evangélikusok nemcsak az oltáron tűrték meg a keresztet, hanem a kereszteléskor is megtartották jelét. Abban, hogy a legutóbbi időkig mégis tartózkodtak szélesebb körű használatától, hazai református hatást kell látnunk. Az evangélikus templomokra mintegy száz éve tesznek Magyarországon is keresztet. Valószínű, hogy a reformátusok és unitáriusok, sok helyen – például a barcasági magyarok közt – az evangélikusok temetőiben a fejfa állítása ugyancsak a kereszttel kapcsolatos ellenérzésekre vezethető vissza. A protestánsok sírjelvényei: kehely, kinyitott Biblia, „szomorú fűz”, hasonló törekvést tükröznek.
