HÁZASSÁGTÖRÉS
HÁZASSÁGTÖRÉS
Az erdélyi Havadon „családrontás”-nak nevezték (Nagy O. 1989: 258), ezzel a számukra legelítélendőbb oldalát emelve ki. A kettős nemi erkölcs ennek a vétségnek a megítélésében is működött. A közvélemény az asszonyt sokkal bűnösebbnek tartja. „A házastársi hűség megszegését a feleség esetében elítélték, a férj esetében rosszallták.” A nő házasságtörését „nemcsak szégyennek, de bűnnek tartották” (Örsi J. 1990: 184; 1984: 847).
Maguk az asszonyok is súlyosabbnak tartották a nő házasságtörését, mint a férfiét, „mert a férfi nem lenne bűnös, ha nem találna nőt” (Veres L. 1972). Egyes vidékeken már-már cinikus megfogalmazásai is vannak a helyzet hallgatólagos elfogadásának: „Nem asszony, akinek nincs ura, nem ember, akinek nincs kurvája” (Decs, Tolna m.); „Emberkurva nincs, csak asszonykurva” (Kapros M. 1984: 323); „Rossz egér az, akinek egy lika van” (Jankó J. 1902: 393).
A világi és egyházi törvények a férfi „nős paráznaságát” a legények paráznaságánál súlyosabban ítélték meg. Míg például egy 1800. évi erdélyi törvény a nős paráznát halál-, a nőtlent vesszőbüntetésre ítéli (Cserei F. 1800: 191). Később a pénzbírság vált általánossá, de csak akkor, ha a férfi partnere hajadon volt. A presbitérium a parázna férfit és nőt egyaránt elítéli, „az úr asztalától el tiltja” (Vajdácska, Zemplén m. 1834. Presb. jkv.).
A népi jogérzék – a kettős nemi erkölcsnek megfelelően – egyértelmű különbséget tett a szankcionálás terén is, a házasságtörő felek közül kizárólag a nőnemű felet büntette. A házasságtörés szenvedő alanyától, a megcsalt féltől is, nemétől függően, más-más magatartást vártak el. Az asszonynak titkolnia illett férje hűtlenségét, s nem a falu szájára adni. Egy baranyai asszony 1830-ban beszámol a presbitériumnak arról, hogy bár szemtanúja volt férje házasságtörésének, „de rájok nem csapott, mert félt az ura dühösségétől”. Amúgy sem csinálhatott semmit, „legfeljebb éjjel tolt ki férjével, úgy feküdt, hogy az nem férhetett hozzá” (Veres L. 1971: 25). Előfordult, hogy vetélytársán töltötte ki haragját, „még az asszonynak az ablakát is beverte”.
Egy férfinek viszont reagálnia kellett felesége hűtlenségére, mivel az a becsületét kezdte ki. Épp ezért sok vidéken nem helyeselték a férfi megbocsátó gesztusát. A presbitérium előtt hűtlen feleségére panaszt tevő férfi leszögezi: „Soha többé tsendes életek nem lesz” (Terehegy, 1860. Presb. jkv.).
Az íratlan törvény sok vidéken a férjre bízta felesége megbüntetését. Varsányban az 1970-es években még emlékeztek egy férjre, aki „kutyanyomba lépett” felesége haját levágta, és így kergette ki az utcára. Az ügy elintézésének legáltalánosabb módja mégis az volt, hogy az ember megverte a feleségét.
A férfi házasságtörését is komolyabban ítélte meg a közvélemény, ha azzal a családját 664anyagilag megkárosította: „együtt szerzett javaimat azon rossz személhez tékozolta” (Balatonfüred, Zalaegerszeg, Á. L.). Felszabadította viszont a férjet a házastársi hűség alól a közvélemény szemében felesége hosszan tartó olyan betegsége, mely képtelenné tette „a házassági tartozás teljesítésére” (Papp L. 1941: 28).
A szexuális erkölcs szigora az idők során enyhült, s nem tekinthetünk el a regionális különbségektől sem. Tóth István György 18. századi kutatásai alapján „elsősorban az Alföld, illetve a Dunántúl – Felvidék régiók” között talált lényeges eltéréseket. Ő ezt a társadalmi ellenőrzés intenzitásának fokával magyarázza, mely a sűrűbben lakott nyugati országrészekben fejthetett ki megelőző hatást (Tóth I. Gy. 1994: 137–139). Megállapítása figyelmet érdemel, bár egyetlen magyarázó elvként aligha fogadható el. Számolnunk kell a polgárosodás értékrendalakító hatásával csakúgy, mint a felekezeti különbségekkel.
