A KIMUZSIKÁLÁS, KITÁNCOLÁS SZOKÁSA
A KIMUZSIKÁLÁS, KITÁNCOLÁS SZOKÁSA
A legény- és leányélet szokásait bemutató néprajzi közlemények „megszégyenítő büntetéseinek” nagy részénél egyébként is kétséges, hogy mennyire indokolt faluközösséginek minősíteni az olyan egyéni kezdeményezésű nyilvános megalázást, amikor a személyes bosszúvágy igényelte valamilyen – valós vagy vélt – sérelem megtorlásához a közvélemény támogatását és jóváhagyását. A magyar nyelvterület különböző tájairól a régebbi múltban s a közelmúltban is leírták a néprajzi gyűjtők a kimuzsikálást vagy kitáncolást. Ezzel a ritualizált büntető szokással élt a legény, ha sértőnek találta a szeretőjének kiszemelt leány viselkedését a táncos mulatságban; illetve ha a leány vagy családja tudomására hozta, hogy udvarlóként nemkívánatos, amit ő megszégyenítéseként 733értelmezett. Magához rendelte a muzsikásokat, s amikor senki sem táncolt – a többi legény a tér szabadon hagyásával segédkezett –, egy seprűt adott a leány kezébe s magára hagyta. Másutt az ajtóig táncoltatta, ahol nyomatékul taszított rajta egy nagyot (lásd pl. Bódva-vidék – Ruitz I. 1965: 596–597; Mátraderecske, Heves m. – Veres L. 1978: 127; Szeged tanyavilága – Gémes E. 1979: 73; Gombos, Bács m. – Jung K 1978: 73). Nem a leány erkölcsi botlása, a legény sértett hiúsága váltotta ki ezt a „büntetést”, mely hatásában sokkal több volt pajtáskodó évődésnél. Akár tragikus következménye is lehetett, ha a leány meg nem érdemelt megalázásként élte meg. Egy sajtóhír szerint az 1890-es években a kitáncolás szégyenét nem viselhetvén egy röszkei (Csongrád m.) leány a Tiszába ölte magát (az újsághírt idézi: Ethn. X. 1899: 333). Azt a megszégyenítő szokást is a férfiúi hiúság motiválta, amikor a menyasszony (vagy apja-anyja) a jegyváltás után meggondolta magát, visszalépett, s ezért a legény – bosszúból – a díszes jegykendőt jól láthatóan a csizmájába húzta kapcának vagy – másutt – szétszaggatva a kerítésre akasztotta (pl.: Kölesd, Tolna m. – Koritsánszky O. 1901: 273–274; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 463; Mindszentkálla, Veszprém m. – Borók E. 1973: 58; Bag, Pest m. – Korkes Zs. 1988: 244; Sárrétudvari, Bihar m. – Madar I. 1993: 376–378).
A legény erőfölényét és a párválasztásban meglévő helyzeti előnyét kinyilvánító bosszúformák nem a faluközösség egészének, csupán a legények korcsoportjának egyetértésére, támogatására számíthatnak. A gombosiak szerint „a nép nagyon fölháborodott ezen [tudniillik a kitáncoláson], hogy ijen szégyent csináni, de a legény a magáét mégis megtette” (Jung K. 1978: 73). Azt sem állíthatjuk azonban, hogy mindazok, akik veszélyeztetettjei voltak az ilyen önkényeskedő megalázásoknak – vagyis a lányok és a lányos családok – egyértelműen helytelenítették volna e legényszokásokat. A Bódva vidékén például „a báli közhangulat mindig” a leány ellen fordult anélkül, hogy kutatták volna „az eset jogosságát” (Ruitz I. 1965: 597). A leány által kiprovokált, s ha nem is feltétlenül „igazságos”, de elkerülhetetlen válaszként értékelték tehát a közvetlenül nem érintettek. Úgymond: szégyellje magát a leány, mert csakis ő véthetett a párkapcsolatokat aprólékosan szabályozó illendőségi normák ellen. Érzelme kinyilvánításakor számításba kellett volna vennie az ilyen következményt is.
Abban, hogy az érzéseket rejtegető-palástoló leányillem íratlan szabályai az egyén számára valóban követhetőek, a konkrét élethelyzetben alkalmazhatóak lehessenek, nemcsak a családnak mint nevelőközegnek, hanem a leányok korcsoportjának is fontos volt a szerepe. Kiközösítették, súlyosabb esetben nyilvánosan „kikiabálták” a társai azt a leányt, aki megsértette az illemet. A korcsoporton belüli „büntetések” alkalmazását is befolyásolta persze az egymással rivalizáló leányok önbíráskodó hajlama. Abban a szélsőséges formájában mindenképpen, ahogy például a Bódvavidék falvaiban álltak bosszút a bálozó leányok a riválisaikon (gyakrabban azonban nem falubelin, hanem más faluból érkezetten): „Mikor megharagudott egyik lány a másikra vagy a szeretője azt táncoltatta, vitt magával egy ollót, oszt tánc közben a ollóval összenyirbálta a ruháját meg a nagykendőt, meg a haját is lenyírta” (Ruitz I. 1965: 578–579).
