A KÖZVÉLEMÉNY-BÜNTETÉS
A KÖZVÉLEMÉNY-BÜNTETÉS
Az úgynevezett közvélemény-büntetés legfontosabb jellemzője (vö. Angyal P. 1933: 81), hogy nem történik meg a „vádlott” formális elítélése, mert nincs „bíróság”, nincs semmiféle eljárás. A vád szabatosan meg sem fogalmazódik, a vádlott tehát nem védekezhet ellene. A gyanúval és az erre alapozott azonnali ítélettel szembesül: tudomásul kell vennie, hogy az az embercsoport, melynek tagja, vétkesnek tekinti, s ezért alkalmaz ellene szankciókat. Ha tudja is, hogy ki volt elítéltetésének kezdeményezője, ki keltette rossz hírét a közösség előtt, csupán ő ellene – mint „rágalmazó” ellen – kezdeményezheti a jogorvoslatot az illetékes bírói fórumon. De az ott hozott, számára kedvező ítélet sem jelenti automatikusan a „felmentését” a közvélemény-büntetés alól: a gyanú bélyegét továbbra is viselni kénytelen.
Ez a jogelméleti megközelítés a modern társadalmak olyan, közvélekedést kialakító egységeire, csoportjaira is érvényes, melyeknek tagjai csak formálisan érintkeznek, esetleg nem is ismerik egymást személyesen: egy kisvárosra vagy egy nagyvárosi bérház lakóira, egy gyár vagy hivatal dolgozóira. A faluközösséget – bár az ítélkezés mechanizmusa hasonló, azaz formális jogi szempontból teljességgel „jogszerűtlen” – természetesen nem lehet azonos jellegűnek tekintenünk ezekkel az informális közvéleménycsoportokkal. A faluközösséghez tartozás eleve feltételezte ugyanis a nyilvánosságot. Annak nem is kényszerű, inkább magától értetődő elfogadását, hogy az egyéni életmegnyilvánulások a rokonok és műrokonok, a szomszédok és barátok – könnyen átlátható áttételek révén tulajdonképpen az egész falu – folytonos ellenőrzése alatt állanak. Senki nem tud s nem is akar elbújni a vizslató szemek, mindent meghalló fülek elől, hiszen a nyilvánosságtól való félelem, a rejtőzködés is elegendő lehet a gyanú felkeltéséhez. Ebből következik, hogy bár a közösség viselkedési normáinak betartását a szégyentől való félelem kényszerítette ki a faluközösségben, e kényszerítőeszköz nem szükségszerűen a valóban alkalmazott „megszégyenítő büntetéssel” azonos. Hiszen az egyén már felnevelődése során megtanulta: bármilyen normaszegése szükségszerűen kiváltja a közösségi helytelenítést, tehát eleve tartózkodott mindattól, amit szégyellni való cselekedetként, magatartási formaként ismert meg, tartott számon.
732A megszólástól – a közösségi büntetés legenyhébb válfajától – való félelem persze azért lehetett hatékony kényszerítő erő, mert mindig voltak a közösségnek olyan tagjai, akiket okkal vagy ok nélkül „szájára vett a falu”. Végül is a megszólás viszonylag gyakori volta miatt tudták és tudják megfogalmazni a falubeliek az érdeklődő etnográfus számára, hogy az adott közösségben milyen erkölcsi botlásokat, illetve mely képességek-készségek hiányát érezték szégyellni valónak. Kecelen (Bács m.) például a személyre is, családjára is szégyen volt, ha valaki nem sajátította el a paraszti munkákat; ha nem tartotta rendben a lakását és a gazdaságát; ha a házastársak közötti civódás a különélésig és válásig jutott; ha a házasfelek valamelyike megszegte a házastársi hűséget; ha házasságkötés nélkül élt együtt férfi és nő (Örsi J. 1984: 847).
A megszólással büntetett normaszegés ilyen példái – máshonnan közölt megfigyelések bizonyítják – abban az értelemben általános érvényűek, hogy az efféle szabálytalanságokat a faluközösség sehol sem fogadta el „helyes” magatartásnak. Ugyane vétségek közösségi büntetésének kiközösítésig és nyilvános megalázásig fokozása azonban korántsem volt egyformán jellemző minden egyes faluközösségre. Még ugyanaz a közösség is másképpen ítélte meg a férfi és a nő azonos tartalmú vétségét. Nemcsak a keceliek, más falvak lakói is a szégyennél súlyosabbnak: bűnnek tekintették, ha asszony vétett a házastársi hűség erkölcsi parancsa ellen. A férfi hűtlenkedését csak enyhe rosszallás kísérte, a nő viszont számíthatott rá, hogy a piacon vagy az utcán nyilvánosan a fejére olvassák félrelépését, s tartósan kiközösítik.
A közösségi szankciók fokozásának, és a botlás, a vétek, a bűn súlyosságával nem mindig arányos voltának általánosításakor nemcsak a következetlenség ilyen példái miatt indokolt az óvatos fogalmazás. Azért is, mert a megszólásnál súlyosabb megszégyenítő büntetéseket az a közösség sem helyeselte egyöntetűen, amelyik egyébként hellyel-közzel élt vele. A végletekig fokozás felismert veszélye fejeződik ki abban a keceli vélekedésben, mely az öngyilkosságot a „népi ítélkezés” nem kívánt következményeként értelmezi: „Addig szekírozták, míg fel nem akasztotta magát” (Örsi J. 1984: 848). És a kiszámíthatatlan következmények elhárításának szándéka sejthető abban a „normában” is, mely szerint a pétervásári (Heves m.) ember „senkit sem akar […] megalázni, de azt sem szereti, ha őt alázzák meg”. Hiányzik tehát jogszokásaik közül a „társadalmi szankció” intézménye (Csizmadia A. 1983: 79).
