A MACSKAZENE
A MACSKAZENE
Zajos felvonuláson történő nyilvánosságra hozatal volt a lényege a macskazene (charivari) néven ismert, s vagy alkalmi kigúnyolást, vagy intézményesedett „közösségi ítélkezést” jelentő szokásoknak is. Amelyek viszont, ha fel is fedezhető bennük a szertartásos játék nem egy eleme, vitathatatlanul közvélemény-büntetések voltak! Az régmúlt századokban Európa különböző népeinél, s nemcsak parasztközösségekben, 735hanem a városi polgárok körében is, a szexuális szabadosság erkölcsi vétkében elmarasztalt személyeket megszégyenítendő szerveztek macskazenét (összefoglalóan: Dömötör T. 1957). Ha politikai vagy gazdasági érdekcsoportok használták e zajos véleménynyilvánítási formát ellenlábasaik lehetetlenné tételére, esetenként más és más, csak a beavatottak számára érthető üzenete volt a nyilvános gúnyolódásnak. Az érintettek – s a közvetlenül nem érintett, csak valamelyik fél mellett állást foglaló közvélemény ugyanígy! – egyértelműen összekapcsolták a „bűnt” és a „büntetését”. Olyan becsületbeli, erkölcsi sérelmet bosszult meg a macskazene, mely jogi eszközökkel amúgy sem lett volna orvosolható. A jog csak a megszégyenített személy válaszlépésének minősítésére vállalkozott: csendháborításként is, becsületsértésként is elítélhették a feljelentett önbíráskodókat. (A rozsnyói mészárosok között támadt, s macskazenébe torkolló 1864. évi érdekkonfliktus ilyen igényű példás elemzése: Kotics J. 1993: 153–160.)
Férj és feleség civódásának, különköltözésének macskazenével büntetése Biharugrán és a szomszédos bihari-békési falvakban volt igazán jellemző. (Máshonnan közölt, bizonytalanabb tartalmú adatok: Szentgál, Veszprém m. – Tálasi 1938: 222; Vajkai A. 1987: 48; Almásmálon, Szolnok-Doboka m. – Makkai E.–Nagy Ö. 1993: 289; Marosszék – Barabás L. 1996: 88–89.) A többszörösen ismertetett biharugrai szokást, a zángót a helybeliek „nagyon réginek” tartják, s még az 1950–1960-as években is rendszeresen éltek vele (Kálmán B. 1954: 540; Beck Z. 1991: 43–46). Beck Zoltán közelmúltra vonatkozó esetleírásai szerint az öreg szülőket sújtó méltatlan bánásmód is alkalmat szolgáltatott rá, hogy a vétkes házaspárt zángóval szégyenítsék meg. A helyi hagyomány szentesítette büntető szokásnak azonban ez csak alkalmi adaptálása. A „dramaturgia” ugyanis egyértelmű: a hol együtt, hol külön élő, hűtlenkedő vagy veszekedő házastársak ellenszertartással, lakodalomparódiával történő ismételt „összeházasítása” volt az igazi zángó. Hogy a lakodalomfikció maradéktalan legyen, három egymást követő este zajlott a 60–70 férfi közreműködésével egy-egy órahosszig is eltartó éktelen zajongás. Egyik nap a „hívogató”, a második a „csigacsináló”, a harmadik a „lakodalom”. A zajongás szüneteiben elhangzó, a testi szerelmet, szerelmi hűtlenséget obszcén szavakkal megnevező rigmusszöveg – állítják a biharugraiak – valóban elérte célját. A novellává formált zángózás nevelő hatását a falu szülötte, Szabó Pál így szemléltette: „Bent az asszony befogja a fülét. Százszor, ezerszer is megfogadja, hogy urát többet itt nem hagyja” (Szabó Pál 1956: I. 404). E szokás értelmében egyébként nemcsak a törzsökös lakosok és parasztok tartoztak hozzá a „faluközösséghez”: a tanító házaspár is kénytelen volt tűrni a közvélemény ítélkezését házaséletük visszásságairól.
