JOGSZOLGÁLTATÁS A POLGÁRI KORSZAK ELŐTT
743JOGSZOLGÁLTATÁS A POLGÁRI KORSZAK ELŐTT
Ezt a jogszolgáltatási gyakorlatot a 18–19. századi falusi, mezővárosi tanácsjegyzőkönyvekben megörökített konkrét ügyek vázlatos felidézésével szemléltetjük:
– Az egyéni életvitel aprólékos és szigorú szabályozását jól példázza az éjszakai kóborlás, kocsmában vagy magánháznál történő dorbézolás, sőt: az ennek gyanúját felkeltő együttlét és mulatozás (például a fonóba járás, a fonótartás) eléggé általános tilalma. Bár a helyi rendeletté fogalmazott, büntetés ígéretével nyomatékosított tiltásokat időről időre megismételték, a szankcionálás messze nem volt következetes – a gyomai (Békés m.) iratanyag teljességre törekvő áttekintése legalábbis erre engedett következtetnünk. Ha a rendészeti feladatokkal megbízott éjszakai vigyázók akár a legártatlanabb éjszakai úton járás, akár zajos tivornyázás, akár verekedés miatt valakit előállítottak, a tilalomra hivatkozva a bíró büntetett. Rendszerint anélkül, hogy a vádlottakat és a mentőtanúkat meghallgatva szabályos „tárgyalás” keretében mérlegelte volna a körülményeket! Az előállítás puszta ténye elegendő volt ahhoz, hogy egyformán és példás szigorral bot- (korbács-) ütésekkel vagy néhány órás áristommal büntessék az igazgatási kihágást is, a tényleges bűntettet is. Amikor viszont egyéb büntető vagy magánvádas ügyben alibiként hivatkozott rá valaki, hogy fonóban múlatta az időt vagy fonót tartott a házánál, ezért nem vonták felelősségre. Nyilván azt mérlegelte a bíró, hogy a tilalom nem a közösség szokásrendszeréhez hozzátartozó fonóba járás teljes felszámolása, megszüntetése érdekében fogalmazódott. Csupán az esetenként hozzákapcsolódó bűnös magatartást remélték így visszaszoríthatónak. E cél érdekében pedig elegendőnek ítélte a faluközösséghez tartozó helyi vezető a precedens ügyekben való büntető ítélkezést és az ezekre hivatkozó jogszabály ismételt kihirdetését (vö. Szilágyi Miklós 1995b: 238–239).
– Ha valakinek rossz hírét keltették és becsülete helyreállítását remélve fordult a bírákhoz, a mezővárosi tanács rendszerint nem elégedett meg a vitázó felek békéltetésével, illetve az alaptalan vádaskodás nyilvános visszavonásának kikényszerítésével, hanem a köznyugalom fenntartására hivatkozva meg is büntette a rágalmazót. Egy kisújszállási (Jász-Kun kerület) asszony 1791-ben azért vádolt be egy férfit, mert az a kocsmában őt rútul becstelenítette: azt híresztelte, hogy az asszonytól „káplár portiót kapott (kétszeri azzal való közösülését értvén) és hogy egy ízben négy kéz láb állította”. A bírák öt tanút meghallgatván igazolva látták a rágalmazás tényét, a vádolt személy pedig maga is elismerte, hogy nem volt alapja az állításának, így – azon túl, hogy meg kellett követnie az asszonyt – 25 pálcaütésre ítélték (SzML Kisújszállás, Tjkv. 1791. júl. 25.). Egy boszorkány hírébe keveredett mezőberényi (Békés m.) német asszony pontosan megnevezte panaszában, hogy kik, milyen körülmények között kezdték terjeszteni, hogy ő macska képében megjelenő boszorkány, aki a bezárt istállóban is megfeji a tehenet. Mivel „ezen hiresztelések miatt […] már olly nagy gyalázat alá esett, hogy akármerre mégyen, mindenütt Boszorkány a’ Neve, ujjal mutatnak reá […] már az Ura-is egészen el-idegenedett tölle”, a bírák e „gyalázatos és veszedelmes Pletykának” elindítóit, nem vizsgálván a konfliktus tényleges okát, a köznyugalom megbontása miatt elmarasztalták: egy férfit 15 pálca-, egy asszonyt 8 korbácsütésre ítéltek (BML Mezőberény ir. R. 45. Törvénynapok jkv. 1818. júl. 12.).
– Az alföldi mezővárosok elöljáróságainak gyakran kellett állást foglalniuk a 744pásztorszámadó felelősségével és kártérítési kötelezettségével kapcsolatban. Vagy a nyájra hajtott állataik elpusztulása, elveszése miatt kárt szenvedett gazdák akarták elismertetni kárigényüket, segítséget is kérvén a pásztori tartozás behajtásához; vagy a számadó fordult a tanácshoz a kárigény mérsékléséért esedezve. Tárkány Szücs Ernő, 18–19. századi hódmezővásárhelyi (Csongrád m.) iratanyagra alapozván véleményét, a pásztorok szerződésével nem egyező bírói gyakorlatra hívta fel a figyelmet. A pásztorszámadó ugyanis, a szerződésébe belefoglaltan, teljes kártérítési felelősséggel tartozott, s a gazdák ennek igyekeztek is érvényt szerezni. A tanács viszont minden konkrét ügyben azt vizsgálta: vajon milyen mértékben róható fel a kár magának a számadónak, s milyen mértékben elháríthatatlan körülmények következménye. Csupán a hanyagságot, a vétkes mulasztást – tehát az amúgy is büntetendő magatartást – megállapítva ítélték megtérítendőnek a teljes kárt. Abban az esetben sem kötelezték teljes körű kártérítésre a számadót, ha bizonyítani tudta, hogy fizetett alkalmazottainak, a bojtároknak a kötelességszegése miatt károsodtak a gazdák. Ilyenkor a felelősség mértéke szerint oszlott meg közte és bojtárjai között a kárösszeg. Pedig a gazdák közössége csupán a számadóval volt szerződéses viszonyban, tehát bojtárjai magatartásáért is neki kellett felelnie. A tanács nem ebből a függő viszonyból vezette le a bojtárok kártérítési felelősségét, hanem azt az alapelvet igyekezett ez esetben is érvényesíteni, hogy a vétkesen kötelességmulasztónak bűnhődnie kell (vö. Tárkány Szücs E. 1983c: 156, 160). A megosztott felelősségnek és a „bűn” megállapításának ilyen egybekapcsolása – tapasztalataink szerint – Alföldszerte hasonlóan jellemző volt.
– Két személy vagyonjogi vitáját eredeti egyezségük betartására kötelezéssel és békés kiegyezéssel igyekezett feloldani a helyi tanács. Fenntartás nélkül elfogadta tehát a döntőbíráskodás alapjául a szokásjogot. Egy kunhegyesi (Jász-Kun kerület) asszony 1789-ben azért kért bírói állásfoglalást, mert szomszédjával egy méhrajt fogott be, s bár annak idején úgy egyeztek meg, hogy a méheket megtartják, és az első s harmadik rajzás a szomszédé, a második s negyedik pedig az övé lesz mint várható szaporulat, most ő mégis szeretné lefojtani a méheket, a mézen pedig megosztozni, amit társa ellenez. Mivel a társtulajdonos a bíró előtt is ragaszkodott az eredeti egyezséghez, az ítélet is ezt a haszonmegosztást ismerte el igazságosnak. Amikor viszont az asszony szomszédja beleegyezése nélkül mégiscsak lefojtotta a méheket, a méz felének vagy napi áron meghatározott ellenértékének megadását foglalta határozatba a bíró (SzML Kunhegyes Tjkv. 1789. nov. 4. és 1790. jan. 17.). Egy mezőberényi (Békés m.) gazda 1841-ben azt panaszolta, hogy az a két személy, aki új házának felépítését elvállalta, a tetőhöz szükséges fáját „annyira el rontották és el faragcsálták”, hogy teljességgel alkalmatlan lett. Mivel a kontár vállalkozók is elismerték, hogy olyan munkát vállaltak el, amihez nem értenek igazán, arra kötelezte őket a tanács, hogy a maguk fájából készítsenek megfelelő tetőt (BML Mezőberény ir. R. 48. Törvénynapok jkv. 1841. aug. 27.).
A falusi-mezővárosi szóbeli perek anyagából kiválasztott néhány eset természetesen nem alkalmas rá, hogy a helyi jogszolgáltatással kapcsolatos általánosító következtetések bizonyítékaiként hivatkozzunk rájuk. Azt azonban szemléltetik példáink, hogy a végletekig leegyszerűsített perrendtartási és ítélkezési séma szerint zajlott az alsó szintű jogszolgáltatás. A jogilag képzetlen egyén számára nyilván elfogadhatóbb 745volt az ilyen ítélkezés, s nemcsak azért, mert nem kellett átélnie a „paraszt”–„úr” találkozások szorongató félelemmel teli érzését. Azért is, mert a társadalmi létezéssel elkerülhetetlenül együtt járó egyén–egyén és egyén–közösség konfliktusok a szokásrendszerhez és az igazságérzethez igazodással, tehát valódi jogi eszközök nélkül is megnyugtatóan rendezhetőek voltak. A „döntőbírákként” elfogadott helyi elöljárók, laikusok lévén, szintén nem tudtak s nem akartak a faluközösségen kívüli „törvényre” hivatkozni – helyette a „helyi szokásokat” vagy az egyetértést, a belső rendet, a falu békéjét emlegették, ha ítéletüket megindokolták.
34. ábra. A népi jogtudat összetevői 1770 és 1940 tájékán
746A laikus falusi bíró jogszolgáltató szerepének a polgári korszakban is jellemző faluközösségi igénye fejeződik ki abban, hogy a közelmúltban keletkezett, a két világháború közötti évtizedekre, részben a közelmúltra vonatkozó társadalomnéprajzi leírások tanúsága szerint a parasztok nehezen vettek tudomást a faluvezető bírónak a törvényekben, rendeletekben körülírt tényleges feladatairól. Az archaikusabb kultúrájú falvakban különösen elvárták tőle, hogy a közösségellenes vétségeket, bűnöket a saját hatáskörében torolja meg; hogy „törvényt ülvén” döntőbíró legyen személyes vitákban; s hogy a féktelenül mulatozó legényeket, az éjszakai rendzavarókat, ha kell, testi fenyítéssel is megzabolázza (lásd pl. Mátraderecske, Heves m. – Veres L. 1978: 125–126; Zoboralja, Szlovákia – Madar I. 1989: 55–56; palócvidék – Szabó László 1989a: 390).
