BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Az írott és az íratlan jog koronként változó összefüggését, egymásba kapcsolódását: a mindennapi életviszonyok kialakításában és fenntartásában betöltött együttes szerepüket vizsgálja ez a fejezet.
Abból indulunk tehát ki, hogy a paraszti (és kézműves) közösségek belső szervezetét, illetve a társadalom más osztályaival, rétegeivel kialakított külső kapcsolatait szabályozó jogi normák (azaz: a tiltások, a parancsoló erejű vagy megengedő magatartási szabályok), s az ezek betartását biztosító szankciók nem lehettek teljességgel függetlenek az állam jogrendszerétől. Az állam és a jog ugyanis egymást feltételező fogalmak. A jogrendszernek az a funkciója, hogy az államot alkotó összes egyén – azaz: a társadalom rendileg vagy az osztálytagozódás értelmében elkülönülő nagy tömbjeihez tartozó minden személy, s e személyeknek magukat közösségként meghatározó bármilyen csoportjai – együttlétezését, együttműködését biztosítsa, s ezt konszenzuson alapuló, bár a hatalmi-uralmi viszonyokból következő kényszereszközökkel is garantálja.
Az államiságot mint társadalmi létformát megtestesítő jogrendszernek ez az egységes, a hatalmi helyzetben lévőkre és az alávetettekre érvényes volta eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a „népről” szólva önálló és független jogrendszert tételezzünk fel. Pedig a kutatástörténeti előzmények ilyen megközelítésre késztetnének! A „jogi népszokások”, a „jogi néphagyományok” többször megfogalmazott kutatási programja – amint erre részletesebben is hivatkozni fogunk – a törvényekben megtestesült jogrendszertől függetlenül létező, a nép életviszonyait így szabályozó jogi tartalmú népszokások összegyűjtésében, leírásában és elemzésében szokta volt megjelölni a néprajz feladatát (vö. Györffy I. 1939: 21).
A mi kiindulási tételünk sem tagadja természetesen az úgynevezett népi jogszokások létezését, és leírásának, elemzésének szükségességét, csupán az egységes jogrendszerhez tartozásukat hangsúlyozza. Bármilyen érdekcsoportnak, kisebb-nagyobb közösségnek, így a parasztok, a polgárok, a nemesek összességének is, lokális közösségeinek is voltak (és vannak) olyan szokásai, melyek az egyének viszonyát szabályozó csoporton belüli normává szilárdulván jogi tartalommal telítődnek. Vagyis: az adott érdekcsoportra, közösségre érvényes szokásjogként funkcionálnak. Mindezek az „íratlan jogként” meghatározható – gyakran azonban utólag írásba is foglalt – jogi 694szokások mégsem alkottak külön-külön „paraszti”, „polgári”, „nemesi” jogrendszert: az állam jogrendszerének voltak alkotóelemei. Más megfogalmazásban: az íratlan jog nem ellentéte, vagyis el nem ismert helyettesítője és bizonyos élethelyzetekben hatástalanítója volt az írott jognak, a törvénynek. Olyan része, melyet mind a jogalkotók, mind a jogalkalmazók – koronként változó mértékben ugyan – jogforrásnak ismertek el. A törvényt helyettesítő vagy kiegészítő jogforrásnak, melynek – a szokásjogot először rendszerbe foglaló Werbőczy István megfogalmazása szerint – törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényrontó szerepe egyaránt lehet (Csizmadia A.–Kovács K.–Asztalos L. 1972: 124).
Ha a szokásjogról szólva Werbőczyre hivatkozunk, azt a meggyőződésünket is előlegezzük, hogy a „jogi népszokásoknak” s minden egyes jogi tartalmú közösségi normának a megértéséhez jogtörténeti távlat szükséges. A néprajzi kutatások ez alkalommal rendszerbe foglalható megannyi részeredménye persze a 19–20. század kapitalizálódó viszonyai között élt parasztságnak és az állami jogrendszernek nyílt vagy többé-kevésbé rejtve maradó konfliktusává, a „fent” és a „lent”: az „urak törvénye” és a „nép szokásai” ellentétévé is egyszerűsíthető lenne. Ehhez aligha szükséges a jogtörténeti előzmények számbavétele. Mivel azonban éppen ezt a szembenállást, konfliktushelyzetet kell értelmeznünk, ha a parasztságról mint a polgárosodó társadalom más osztályaitól, rétegeitől kulturális tekintetben valóban elkülönülő, s mégis az államba betagolódó nagy tömbjéről szólunk, nem tekinthetünk el a jogi intézményekben, fogalmakban rejlő történeti távlattól.
Vagyis a részletes tárgyalás során azt igyekszünk érvényesíteni, hogy a feudalizmus századaiban, ha lassan növekedett is a király személyével összekapcsolódó törvények, a 18. századtól az ezt helyettesítő rendeletek, az örök érvényűnek tartott privilégiumok és a helyi jellegű, az önkormányzattal bíró területek és testületek által alkotott statútumok – összefoglalóan: az írott jog – szerepe, alig csökkenő jelentőségű maradt a szokásjog is. Ennek szokásjogi gyűjteményekbe foglalt és soha le nem írt változata egyaránt. A szokásjog fogalmába beleértjük mindazokat a jogi szabályokat, melyeknek országos, regionális és helyi érvényességű elismerését a különböző szinteken a bíróságok kényszerítették ki. Bele kell értenünk tehát a jogi tartalmú népszokásokat, az úgynevezett népi jogszokásokat is. Hiszen a faluközösség ennek alapján intézte a maga belső ügyeit, s bármelyik magasabb bírói fórum a „falu szokásaként” figyelembe is vette azokat. Feltéve természetesen, ha nem ellenkeztek e helyi jogszokások a törvénnyel s az országos szokásjoggal, és nem sértettek privilegiális jogokat. Ez a korlátozás azonban a privilégium birtokában statútumot alkotó közösségekre (például a városokra, a céhekre) ugyanígy vonatkozott.
A polgári állam 19. századi megszerveződése után, bár nem előzmények nélküli, mégis minőségileg új fejlemény volt az „írott jog” fogalmának teljes átértékelődése. Egyrészt a társadalmi létezés szinte minden megnyilvánulását az állampolgárok öszszességére érvényes, privilégiumokat el nem ismerő törvényekkel, s az ezeket értelmező, tovább részletező központi rendeletekkel igyekezett szabályozni az államhatalom. Másrészt a regionális és helyi jogszabályalkotást és jogszolgáltatást alárendelni törekedett a hierarchizált hivatali rendszernek és az egységes törvénykezésnek: a helyi rendeleteknek a törvényeket kellett az adott viszonyokhoz igazítaniuk, hogy kellő garancia legyen kikényszeríthetőségükre. A közigazgatási és az ítélőbírói jogszolgáltatás 695pedig csak a törvényekben még nem szabályozott, periférikus jelentőségű magánjogi esetekben vehette figyelembe a szokásjogot.
Mindezeket a fejleményeket számon tartva kereshetünk tehát választ arra a kérdésre, hogy az egységesnek tételezett állami jogrendszerbe beépülve, vagy ellenkezőleg: attól többé-kevésbé elkülönülten, mintegy illegálisan és oppozícióban léteztek-e a parasztság jogi népszokásai. A válaszkeresés igénye, a válaszok lassan módosuló hangsúlya, ezzel együtt a jogszokások nagyobb társadalmi elismertségének, a „magyarabb jog” kikényszeríthetőségének reménye pontosan tükröződik a népi jogszokások többszörös „felfedezése” és 20. századi módszeres kutatása történetében.
