MUNKAIDŐ, MUNKAREND
MUNKAIDŐ, MUNKAREND
A munkások egész éves foglalkoztatására legtöbb iparágban csak a gőzgépek beállítása után nyílt lehetőség. Idény jellegű volt a patakok vízhozamához kényszerűen igazodó hámoripar, a szénégetők évi ritmusától függő vasolvasztók, öntők, s a több feltételtől függő bányászat legtöbb ága. A sóvágók hagyományosan ősztől tavaszig dolgoztak, s a szénbányák is a téli hónapokban alkalmaztak több munkást, termeltek ki több szenet. Szezonális hullámzás figyelhető meg az élelmezési iparban (malmok, cukor- és konzervgyárak) és az építőanyag-iparban is.
Egész éves és napi 24 órás üzemmenet először a kohászatban, az acélgyártásban alakult ki a 19. század utolsó két évtizedében. A napi munkaidő és munkarend iparáganként kisebb eltéréseket mutatott. Munkacsúcsok idején, illetve piaci konjunktúra esetén a gyárak munkásigénye megnőtt, más időszakokban megcsappant. Mégis a gyári munkás életét a földművesnél, kisiparosnál sokkal inkább megszabta a kötött munkarend, a napi munkába járás kényszere. Életmódját – s vele a családjáét – a nagyüzemhez való alkalmazkodás szigorú parancsa határozta meg.
A munkaidő hosszát országos törvény csak 1884-ben szabályozta először, s akkor is jórészt a munkaadó és a munkavállaló egyezségére bízta. Akkor a munkanap hosszát 16 órára korlátozták, másfél órás ebédszünettel. Budapesten általában 12 órás, vidéken 14–16 órás műszakokat tartottak a gyárak, de előfordult 18 órás munkanap is. Az 1884. évi ipartörvény kötelezte a munkáltatót, hogy munkásait elengedje ünnepi istentiszteletre. Azonban a bányatörvény egyáltalán nem foglalkozott a munkaidő hosszával. Az 1891. évi XIII. tc. végül elrendelte a vasárnapi munkaszünetet (vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig). Munkaszüneti nappá nyilvánította Szent István ünnepét, augusztus 20-át is. A munkásság az 1880-as években végig kitartóan harcolt a vasárnapi munkaszünetért és a munkanap szabályozásáért, rövidítéséért (Rézler Gy. 1938: 91; Sándor V. 1954: 627; Birta I. 1968: 278).
A vaskohászatban, acéliparban folyamatos üzemmenet alakult ki az 1880-as és 1890-es években. Országosan 12 órás munkaidőben és két műszakban dolgoztak. A nappali és az éjjeli műszakban dolgozó munkáscsapatok reggel 6 és este 6 órakor váltották fel egymást a tüzes kohók és kemencék mellett. Ózdon a századfordulón még 24 órázással történt a váltás: a „nappalos” műszakon dolgozók vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig dolgoztak. Valójában váltás előtt fél órával minden munkásnak a munkahelyén kellett lennie, hogy a következő sikta (Schicht) csapatában biztosítsa a helyét. A 12–18 órás munka azonban annyira kimerítette őket, hogy aki 2–3 siktát teljesített egymás után, az kapott utána egy fizetetlen pihenőnapot (porátka, prjatka). Éppen ezért a vasműnek nem két, hanem három schichtre való munkás volt a standjában (készenléti állományában). Így a betegek s a porátkázók 266helyett mindig rendelkezett elegendő tartalékkal (Birta I. 1968: 278; Vass T. 1976: 13).
A bányászatban az 1900-as évek elején csak nappal dolgoztak, többnyire reggel 6-tól este 6 óráig. Kőszénbányákban általános volt a 12 órás munkanap 1 órás pihenővel; a vasércbányászatban a 10–12 órás, a nemesérc- és sóbányákban a 8 órás műszak tekinthető általánosnak. A tordai sóvágók napi 8 órát, az egercsehi szénbányászok napi 12 órát dolgoztak akkoriban (Jankó J. 1893: 154; Csiffáry G. 1979: 131). A bányákban is fél órával előbb kellett megjelenni, mert a leszállást névsorolvasás, munkaívkitöltés és ima előzte meg. „Már hat előtt megcsendült a bányatoroknál a fölállított vaslemez jelző, amely föld alá hívogat – írják az egyik salgótarjáni szénbányáról –. A gyűlteremben felolvassák neveiket, együtt vannak-e mindannyian, azzal megimádkoznak, s fekete, kormos munkásöltönyben egykedvűen cammognak a tárnába vagy az aknakútba. Ott a bányalabirintus tornácaiban elválnak egymástól. Megy mindenki a kijelölt helyére. A tárna… sötét, rejtélyes sikátorain, ha két ily troglodita összetalálkozik, horkantva mondja: Glück auf” (idézi Molnár P. 1977: 229).
A nyolcórás munkanapot sok vállalat, bányatársaság bevezette már a törvényes rendezés előtt. 1935-ben kormányrendelet, majd 1937-ben a XXI. tc. mondta ki végül kötelező érvénnyel. Az átállás fokozatosan haladt, s a munkások 10–10%-a még a következő években is 9, illetve 10 órát dolgozott naponta (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 199; Tausz 1976: 644). Folytonosan termelő üzemek ekkor vezették be a napi három műszakot. Műszakváltást azóta tartanak reggel 6-kor, délután 2-kor és este 10 órakor. Változott a sikták megnevezése is, a nappalos és az éjszakás mellé belépett a délutános jelző. Meg kellett oldani a munkáscsapatok hetenkénti rotációját is a három műszakon át. Délutános munkahét után éjszakás lett a csapat, majd a következő héten nappalos. A munkások többsége a nappalos műszakot bírta jobban és az éjszakás műszaktól szenvedett legtöbbet. Nyári hőségben szívesebben dolgoztak éjszaka. Természetesen a műszakok ritmusához igazodott a munkáscsaládok élete is. Éjszakás héten a dolgozók délelőtt aludtak, s a feleségek védték nyugalmukat, intették csendre a gyermekeket.
A heti (havi) munkaidő csökkenése az 1960-as évektől a három műszakos üzemmódot nem változtatta meg, de a porátkázás (szabadnap) rendszere átalakult.
Melegüzemi munkahelyeken a munkások félórás időközökben ablézolták (váltották) egymást. Azonban a feszített munkatempó, az 50–60 fokos hőség, a kötelező munkaverseny ezzel a könnyítéssel is végtelenül kimerítette szervezetüket.
