MUNKÁSLAKÁS ÉS BERENDEZÉSE

Teljes szövegű keresés

MUNKÁSLAKÁS ÉS BERENDEZÉSE
Magyarországon a 20. század első felében a munkásság zöme bérlakásban vagy szolgálati lakásban élt. Saját házban csupán a vidéki városok félig munkás, félig kisiparos családjai éltek, s az úgynevezett munkásarisztokrácia tagjai. Például Marosvásárhelyen 1909-ben a munkások 21%-a élt saját házban, 75%-a bérlakásban és 4%-a szolgálati lakásban. A saját tulajdonú házakat általában súlyos bankkölcsön terhelte (Braun Róbert 1973: 116). Budapesten a gyári munkások többsége szoba-konyhás 284bérlakásban, külvárosi bérkaszárnyában élt. A századfordulón a magyarországi munkásosztály lakásviszonyait a szűkösség és a zsúfoltság jellemezte, amit a magas lakbérek miatt kialakult albérleti és ágybérleti rendszer még tovább fokozott. Újpesten az 1930-as években a bőrgyári munkások a gyár házaiban laktak, s havonta 25–30 pengő lakbért vontak le érte a keresetükből. Mivel a keresethez képest ez a lakbér igen magas volt, sok család választotta inkább – főleg a gyermektelenek közül – a társbérlői viszonyt (Gereblyés L. 1961: 280).

13. ábra. Egyszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)
A magyar munkásosztályt – különösen pedig budapesti részlegeit – létrejötte óta megnyomorította a szűkös lakáshelyzet és a lelketlen lakbéruzsora. Budapesten 1930-ban a főbérlettel rendelkező munkások többsége (85%) 1 szobás lakásban élt. E lakások 15%-a konyha, 99% fürdőszoba nélkül épült. Nagy hányaduk földes padozattal készült, de a jobb munkástelepeken a szobák hajópadlót kaptak (Tausz A. 1976: 653; Bányai I. 1996: 27–28; Sallayné Peterdi V. 1989: 225). Lágymányoson az albérlők és az ágyrajárók tömege élt a munkások számára alig megfizethető bérkaszárnyákban. Helyenként 11–17 albérlő lakott egyetlen lakásban. Főbérletről többségük nem is álmodhatott, s mind többen szorultak vissza a még létező barakktelepekre. Ez utóbbiakat azonban a főváros a 20. században már szégyellte, s városrendezési okokra hivatkozva sok helyen bontotta le anélkül, hogy előzőleg munkáslakásokat épített volna helyettük. Egyébként 1906-ban a legtöbb proletár bérkaszárnya a Józsefvárosban volt (23), majd Angyalföld (16) és Ferencváros (12) következett. A zárójelbe tett számok a 300 lakónál többet befogadó épületekre utalnak (Szabó Piroska 1961: 182–183; Gyáni G. 1992: 63, 74). A fővárosi lakáshelyzeten már a 19–20. század fordulóján állami munkáslakótelepek építésével kívánt segíteni egyik-másik kormány. Ennek a törekvésnek legismertebb eredménye a Kispesti Állami Munkástelep, az úgynevezett Wekerle-telep (Körmöczi K. 1980: 135–136). Ez már óriási haladás volt a Mária Valéria-telephez, az angyalföldi Dzsumbujhoz és a többi munkástelephez viszonyítva.
Vidéken a munkásság egy fokkal könnyebben és olcsóbban juthatott lakáshoz. 285Tatabányán például a kétszobás lakások aránya az első világháborút megelőző években már megközelítette az egyszobás munkáslakások 10%-át. Ott a kamra és a konyha is szoros tartozéka volt a lakásnak. (Akkoriban országosan a munkáslakások 80%-a kamra nélküli, s igen elterjedt még a közös konyhás bérlemény.) Az egyszobás munkáslakások átlagos alapterülete azonban Tatabányán is mindössze 35 m2, s minden három lakásra jutott egy-egy közös WC (Fűrészné Molnár A. 1992a: 89).
Az egyszobás munkáslakás nemcsak a polgári, de a paraszti térigénytől is elmaradt. Nem létezett benne reprezentálásra szolgáló tiszta szoba, mint parasztságunk megannyi táji csoportjánál. Az egyetlen szoba mindennap használt háló- és lakóhelyiség volt. Bútorzata is ennek az igénynek kellett hogy megfeleljen. Tárgyi világa azonban a munkásság polgárosulási hajlamára, igényére vet fényt. A 20. század elején a marosvásárhelyi munkáslakásban „a szoba bútorzata… fölötte egyszerű, a heti piacon kapható festett bútorból áll, a politúros már a nagyobb jólét jele. A kihúzós szekrényen többnyire teljesen hasznavehetetlen, olcsó porcelánfigurácskák, kis üvegpohárkák és fényképek állnak, ugyancsak megnehezítve a háziasszonyra nézve a portörlés munkáját. A falon a szokásos vásári olajnyomatok láthatók” (Braun Róbert 1973: 122). Braun Róbertet meglepte a munkásasszonyok virágszeretete. Az általa felmért lakások több mint kétharmadában talált cserepes virágot.

14. ábra. Kétszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)
Az 1920-as évektől jelent meg a munkáslakásokban a hálószoba-garnitúra. Ehhez két ágy és két darab kétajtós szekrény, két éjjeliszekrény, egy asztal, kettő-négy szék 286és egy toalett-tükör tartozott. (Tatabányán az 1920-as években „jött divatba” az úgynevezett topolyabetétes hálószobabútor.) Az ágyakban a vastagra tömött szalmazsákot az ágykeretre keresztbe fektetett deszkalapok támasztották alá. Napközben az ágyak laposra voltak bevetve – a polgári ízlésnek megfelelően – és kommersz takaróval leterítve. Az asztalt az ágytakaróval egy garnitúrába tartozó terítő fedte el. A falakat családi fényképek díszítették, az ágyfejek fölé többnyire olajnyomatos szentkép került. A másod- és harmadgenerációs munkásság lakáskultúráját az alászálló polgári, kispolgári minták alakították. A két világháború között kialakult lakáskultúra 287az 1960-as évek közepéig keveset változott. Kikerült a szobákból a vaságy, megjelent a szőnyeg és a falitükör, megfogyatkoztak a szentképek (Fűrészné Molnár A. 1992a: 93; Sallayné Peterdi V. 1989: 3–4. melléklet).

15. ábra. Munkáslakás berendezése az 1920-30-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest
A kétlaki munkásság körében a polgári lakberendezés lassabban terjedt. Lakásaikban a polgári és paraszti ízlésű, eredetű tárgyak együtt voltak jelen, különösen a textilneműek és a konyhai eszközök között. Borsodnádasdon egy kétlaki munkás 1925-ben felvett hagyatéki leltárában van már hintaszék, varrógép, több ébresztőóra és egy „magyar nemzeti történeti könyv díszkötésben”, de található még apátfalvi dísztál (kőedény a közeli Bélapátfalva manufaktúrájából), háziszőttes abrosz és szalvéta, cseréptál és vaslábas is (Nemcsik P. 1967: 31–32).
A konyha a munkáslakásokban is lassabban változott. Önálló konyha a 19. századi munkásházakban még ritkaság. Országos összesítésben az egyszobás munkáslakások egyhatod részének még az 1930-as években sem volt saját konyhája. A közös konyha pedig igen sok súrlódásra adott alkalmat (például Kispest, téglagyári telep – Jahn F. 1961: 37). Borsodnádasdon az 1880 és 1900 közötti időben a típusos munkáslakásnak egy földpadlójú szobája és egy másik családdal közös konyhája volt. A konyhához húsfüstölésre is alkalmas szabadkémény tartozott. Sok munkásgyarmaton különálló kenyérsütő kemencéket építtetett a Rimamurányi Rt. Egy-egy százlakásos kolónia szélén legalább 4–6 kemence állt. „Aki kenyeret akart sütni, előző este a jelfát odatette a kemence szájához. A többi asszony így már tudta, hogy csak másodiknak süthet. De ennek még örült is, mert így kevesebb fát kellett neki készíteni” (Nemcsik P. P. 1967: 26–27).
Ózdon a 20. század elején már hatalmas méretű konyhákat terveztek a munkáslakásokhoz, ugyanis a család élete főként a konyhában zajlott. Hatalmas, téglából rakott tűzhely és nagyméretű ferslóg (szenes-, fásláda) szolgálta a sütés-főzés és a fűtés műveleteit. Főként szénnel tüzeltek benne, s a ládában egy napra való szenet és fát tárolhattak (Vass T. 1976: 28). Sütővel ellátott rakott tűzhely állt a bányászkolóniák lakásaiban Salgótarján és Tatabánya körzeteiben is a 20. század elején. Jól kereső vájárok kezdték először felváltani a rakott tűzhelyet öntöttvasból készült spórral, a csikósparhelt néven ismert lemeztűzhely elődjével. A szobában többnyire a bányától igényelhető kerek, öntöttvas kályhával, dobkályhával fűtöttek (Molnár P. 1977: 231; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).
A konyha bútorzata az 1900-as évek elején még meglehetősen szegényes. Fenyődeszkából készült kecskelábú asztal, támla és karfa nélküli lóca, alacsonyabb kisszék, zsámoly vagy sámli, igénytelen kinézetű vizeslóca, edénytartó stelázsi és fekhelyül szolgáló dikó, priccs tartozott hozzá. Ahol a konyha túlságosan szűk volt, inkább összecsukható vaságyat tartottak dikó helyett. A dikóra trózsák, szalmazsák került, a vizeslócára teli vödör és ivóbögre, alatta lavór és mosogatódézsa, majd később vájling. Igényesebb munkáslakások konyháiban a stelázsit az 1910–1920-as években felváltotta a konyhaszekrény, a kredenc. Az 1920–1930-as években került be a konyhai bútorok közé a hokerli, hokedli. Huszadik századi fejlemény a feliratokkal és előrenyomott mintákkal ékes, kivarrott vászon falvédő is, a magyar konyhák elmaradhatatlan tartozéka (Molnár P. 1977: 232; Kovács Ákos szerk. 1980; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).
A munkáslakásokban a villanyvilágítás előbb elterjedt, mint a parasztság otthonaiban. 289Mindamellett még a fővárosban is sok munkáslakásból hiányzott a villany az 1930-as években. Bányatelepeken a mécset (kahanc, fonca) és a faggyúgyertyát 1890 után váltotta fel a karbidlámpa. Ezt az utcai közlekedésben és a lakókörnyezetben is használták. Sajókazincon a harmincas években halottak napján karbidlámpával a kézben imbolyogtak a temető felé a kétlaki bányászok feleségei (Szabó Z. é. n.: 167). A foglalkozás eszközeit (például bányakalapácsok, ékek, vaskosár) a bányászok még nyugdíjas korukban is hasznosították, ezek a tárgyak otthoni környezetükhöz is hozzátartoztak. A vasból készült bányászjelvény pedig a bányászfalvak házhomlokzatát díszítette (például Karancsberény – Dömötör T. 1954: 153).

28816. ábra. Munkáslakás berendezése az 1960-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest
A barakktól, a trozsáktól, a durva lópokróc és rongyszőnyeg takarótól, amivel a magyar munkásság a 19. századi hőskorban még beérte, az 1920–1930-as években eljutott a paplanig és a politúros bútorgarnitúráig. Ingóságait az első telepes nemzedék még a hátán és a kezében szállította. A borsodi, nógrádi telepekre gyalog érkeztek a felföldi munkások: „A csoport élén a családfő ment, kályhacsőszerű, kopott szőttes nadrágban, kabátban. Hátán a tarisznya, benne néhány evőeszköz, kevés elemózsia. Fejsze a kézben, mint a mesterség címere, továbbá az elmaradhatatlan madárkalitka, melyben a léppel fogott stiglic vagy csíz raboskodott. A családfő mögött ment az asszony, egyik kezében takaró és párnaféle, a másik karján legkisebb, karon ülő gyermeke. A szülőket követte még 3–4, olykor több, kisebb-nagyobb gyermek” (Nemesik P. 1967: 25; Dömötör T. 1954: 156). A kalitkába zárt énekesmadár később is sok munkáslakásban ott volt. Művészkedő hajlamú munkások puhafából faragtak élethű madárfigurákat, s azokat lakásdísznek árulták a környéken.
Kelengyét a városi és a telepi munkáscsalád általában véve alig adott. A kétlaki munkások valamivel szerényebb szinten, de követték falusi környezetük kelengyekiállítási szokásait. Marosvásárhelyen az 1900-as évek elején a munkásfiatalok hozománya a házi felszerelésre korlátozódott, pénzbeli hozomány szóba sem került. A házi felszerelést a két fél szülei szokták összeadni. Többségük még azt is hitelbe vette, mert készpénzük nem volt hozzá (Braun Róbert 1973: 111). Ózdon és a környező bányatelepeken az 1930-as években a munkáscsaládok egy szobagarnitúrával és némi konyhabútorral házasították ki leányukat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages