MUNKÁSVISELET

Teljes szövegű keresés

MUNKÁSVISELET
A régi bányászviselet legszembetűnőbb darabja a széles, vastag bőrsurc volt, amit hátulról terítettek magukra és elöl kötöttek meg. Ez a kötény eredetileg durva borjúbőr lepel, amit – viselésmódjára utalóan – a magyar bányák többségében farbőrnek neveztek. Olyan széles volt, hogy körülérte a bányászt. Nagybánya és Felsőbánya (Szatmár m.) 1347-ből fennmaradt várospecsétjén már megörökítették a viselését. A Bányaság ércbányászai tehát a 14. század első felében már biztosan viselték az úgynevezett farbőrt, s a magyarországi érchegységek bányavidékein a 15. században egészen általános lehetett ez a viseletdarab (Faller J. 1963: 957). Rozsnyón az 1574. és 1603. évi városi statútumok előírták, hogy a bányászathoz szükséges bőrt a bányászok kedvezményes áron kapják meg (Mikulik J. 1885: 49). A bányászok bőrköténye a középkor végén használatos volt Nyugat-Európában is. Ezen ülve, térdelve, fekve dolgozott a bányász a rendszerint vizes, nyirkos vágatokban. Farbőrre ülve siklott le a szűk aknákba állított rudakon, gerendákon az alsóbb szintekre. Az eredetileg baleset- és egészségvédelmi okból használt bőrkötényt országosan a 18. század végéig, néhol még később is viselték. Sokszor készült durva disznóbőrből, amely használat közben megfeketedett. Kezdetben kötéllel, később a farbőrrel egybeszabott szíjakkal kötötték a derekukra. A 18. század közepétől ékkel és kalapáccsal díszített sárgaréz csatokkal erősítették fel magukra. Finomabb kivitelben készült változata tartozéka lett a parádéra felvett bányászegyenruhának, s hozzá kapcsolódik az úgynevezett farbőrugrás szokása. A szakma jelképévé vált bőrkötényt felvonulás, sztrájk, tüntetés esetén rúdra felakasztva, zászlóként hordozták a menet élén.
296A bányászok ünnepi viselete a 19. és a 20. században is változott. Eredeti formája a középkor végén alakult ki és a 19. század első feléig megmaradt. Első megörökítése Rozsnyóról (Gömör m.) 1513-ból ismeretes. Akkor keletkezett a régi templom – későbbi székesegyház – Szent Anna-oltárképe, melynek hátterében a rozsnyói Bányaoldal látható az akkori bányamunka néhány részletével. A bányászok csaknem kivétel nélkül fehér dolmányt, piros nadrágot és csizmát viselnek. Selmeci bányászok ünnepi viselete címen ugyanezt az öltözéket örökítette meg 1816-ban Bikkessy József is. Akkor még ez volt a bányászok „magyar egyenruhája”. A Magyar- és Horvátországi legnevezetesebb Nemzeti Öltözetek Gyűjteménye címen 1820-ban kiadott munkában pedig ez olvasható a magyar bányászok ünnepi egyenruhájáról: „A tíz coll magas, zöld nemezből, olykor bársonyból készült sapkát, a keresztbe fektetett bányászék és kalapács, a bányászjelvény díszíti. A kabát színe fehér, a puffos ujjak vállban csipkével díszítettek, ami a magyar bányászviseletet minden más külföldi viselettől élesen megkülönbözteti. A hosszú nadrág rendszerint piros, arany vagy ezüst sujtásokkal díszített” (idézi Faller J. 1975: 151). Ugyanakkor megörökítették Selmecbányán az úgynevezett „tót kalapos” vájárviseletet is. A sok százados ünnepi viselet tartozéka volt még a farbőr, a bányászkard és a bányászbot vagy fokos. Lőfegyverek viselését a bányászoknak 1822-ben tiltotta meg az udvari kancellária, de a kard és a fokos továbbra is megmaradt. Ünnepi felvonulások alkalmával a bányatisztek még a 20. század első felében is kardosan, a többiek pedig fokossal a kezükben meneteltek a testületi zászló után.
A színpompás régi egyenruhát a 19. század második felében az egyhangú fekete úgynevezett „freibergi” bányászegyenruha váltotta fel. Ez volt az országosan elterjedt viseletük Magyarországon 1949-ig, amikor a bányászati minisztérium új szabású, sötétkék színű és a rangfokozatokat is feltüntető egyenruhát írt elő a hazai bányászok számára (Faller J. 1975: 152).
A bányászok munkaruhája a 20. század elején kevéssé volt egységes. Egercsehiben (Heves m.) az újonnan nyitott szénbánya nem adott munkaruhát. Munkásai az 1910–1920-as években háziszőttes vászoningben és vászongatyában dolgoztak. Asszonyaik kék színre festették a kendervászonból varrt ruházatot. Tréfásan cserfaingnek, tőgyfagatyának nevezték, mert anyaga az izzadtságtól „megkeményedett”, sprőd lett (Csiffáry G. 1979: 130). Ózd vidékén a szénbányászok az 1910-es évekig kis olajos kupát hordtak hátul az övükre akasztva. Mindig maguknál tartották, mert az olajmécsesben csak 12 óráig tartott ki az olaj, akkor újra kellett tölteni. Régi bányászvidéken megőrizték a hagyományos bányászviselet egyes elemeit. Csucsomban (Gömör m.) az 1900-as évek elején is kávészínű ördögbőr nadrágot viseltek, ami igen erős, nyúzhatatlan volt. Fejükön taplóból készült, sisak alakú, rövid silttel ellátott sapkát hordtak. A taplósapka a bányában igen célszerű viselet, mert nem ereszti át a vizet. Rozsnyó vidékének bányászai az 1920–1930-as évekig bőrcsizmát viseltek a lábukon. Egy évnél tovább nem tartott a csizma sem, mert „a bányában megette a kő”. Talpát csizmaszöggel verték tele, hogy ne vássék el hamar és ne csússzon a köves tárnákban. Nyáron a csizmaviselet melegnek bizonyult, ezért fatalpú csizmát húztak, amiben kevésbé izzadt a lábuk. A csizmaszár mindig túlélte a fejét és a talpát, így a maradék csizmaszárhoz csináltak fatalpat. Lábszárukat védeni kellett a bányában. Bakancshoz is szoktak bőr lábszárvédőt húzni.

29718. ábra. Gyári munkások fapapucsa. Dernő (Gömör vm.) a) hevederes, b) buktatós
A 20. század elején kezdett elterjedni munkahelyeken is a bakancs viselete. Bányákban lábszárvédőt kellett hozzá felkapcsolni, mert anélkül a vaskosár feldörzsölte volna munka közben a lábszárukat, s kisebb guruló kövek ellen is védelmet nyújtott. Rudnán és Dernőn (Gömör m.) a csizmaszárból házilag készült lábszárvédő neve: habda (Paládi-Kovács A. 1985b: 315). A gömöri bányászok pihenés közben hátratolták a bőrkötényt, és ráültek, de ha kosaraztak, akkor elöl hordták, mert a kőzettel teli, nehéz vaskosarat „magukhoz fogva” kellett emelgetni. Naponta 20–30 mázsa vaskőnél is többet kellett egy-egy csillérnek kosarazni (a csillébe rakodni), s eközben a vaskosár még a bőrkötényt is elvásta. Munka közben – különösen vizes munkahelyen – cibakon (meztelen felső testtel) dolgoztak a felföldi bányászok. Műszak elején levetették az ingüket, mert vizes ingben nem mehettek volna haza a bányából, különösen télen nem.
Bőrgyárakban, a csávázóműhelyekben szintén bőrcsizmát hordtak. A két világháború között a budapesti bőrkészítő üzemekben inkább már gumicsizmát viseltek a munkások (Gereblyés L. 1961: 271).
A kohók, hámorok munkásai részint a bányászok öltözékét követték, részint saját viseletelemeket alakítottak ki. A 19. század végén a mecenzéfieknek főként az ünnepi viselete volt jellegzetes, minthogy átvette a magyar nemesi viselet egyes elemeit. „Hétköznap, munkában egyszerű, sötét színű, rövid kabátot, bő gatyát, magas szárú csizmát, kötényt viselnek, mint a kovácsok szokták, minthogy a mecenzéfiek többnyire hámorkovácsok” (Borovszky S.–Sziklay J. 1896: 388). Rimabrézó (Gömör m.) hámormunkásairól pedig a Regélő Pesti Divatlap írta 1844-ben: „Öltözetük: szennyes ing ’s lábravaló, deréktól lefüggő bőr kötény, mellyet hátul egy tenyérnyi nagy vascsattal kapcsolnak össze, kalaptetőből idomított kucsma, az idősebbeknél pedig széles kalap, lábaikkal egy bőrrel borított hársfadarabot emelgetnek.” Az említett „hársfadarab” nyilván fapapucs volt. Ebből az időből maradt fenn a dernői (Gömör m.) vasöntők munkaruhás ábrázolása is (Paládi-Kovács A. 1988: 39).
Vasolvasztárok, öntők, hengerészek az ózdi vasgyárban a 20. század első felében is többnyire fapapucsot vagy fatalpú bakancsot viseltek. Gömör vármegye monográfiája a századfordulón „Gyári munkások fapapucsa” elnevezéssel két formai változatot örökített meg, a hevederes és a buktatós papucsformát. Dernőn a fapapucs helyi neve slapcsu. Eredetileg csupán a gíszernek nevezett vagy inkább csúfolt vasöntők viselték. Látható már Döbrentei István – fentebb említett – 1845-ben készült vízfestményén. 298Hordták az ércpörkölőnél és a kohónál dolgozó smelcárok (olvasztárok), meg a sádolók (válogatók) is, s tőlük fokozatosan a község egész lakossága átvette. Asszonyok, leányok, iskolás gyermekek is nyárjúfából (nyárfa) vágott, házilag megfejelt fapapucsban jártak az utcán. Földművesek és gyári munkások társadalmi ellentéte, kulturális különállása tűnik ki a Dernőn feljegyzett alábbi mondókából:
Szaladj gíszer a slapcsuval,
Jön a paraszt bunkós botval.
A főként bányász, kohász foglalkozású község népét a szomszéd falvak nótaszövegben is gúnyolták a fapapucs viselése miatt:
A demeiek már olyan szegények
Faslapcsuban járnak a legények,
Faslapcsuban járnak abban is kiállnak
a kapuba.
          (Paládi-Kovács A. 1988: 40)
Ózdon a „Rimamurányi” kohászainak az 1900–1910-es években minden hónapban kellett egy pár fatalpú bakancsot venniük, s „a vállalat boltjának volt szíve azért 3 forintot számítani” (Birta I. 1968: 278). Az államosítás után az ózdi acélmű dolgozói közül a főolvasztárok, az olvasztárok, a kemencesegédek és az öntőcsarnokbeli munkások védőfelszerelésként kapták a kék szemüveget, a zsákkesztyűt és a fapapucsot (Vass T. 1976: 25). Fatalpú papucsot legtovább az öntőcsarnok dolgozói viseltek. Az acélmű olvasztárai előbb áttértek a cúgos cipőre. A kemencesori munkások bakancsot, a vaskertiek csizmát hordtak a két világháború közötti években. Mindannyian házilag szőtt rongypokrócból varrott kötényt viseltek. A kötény szélessége 5560 cm volt, zsineggel kötötték a derekukra. Leért egészen a lábbelire, s a kötéstől (deréktól) lefelé kb. 50 cm hosszan visszahajtva, azaz kétsorosan vették magukra. Gyúlékonysága miatt a rongypokróc surcot az 1950-es évek elején betiltották, és előbb bőrköténnyel, majd azbesztköténnyel váltották fel (Vass T. 1976: 23–25). Az ózdi öntőcsarnokban zsákkesztyűt, a vaskertben bőr tenyérvédőt, a kemencesoron halinakesztyűt viseltek munka közben. Gyári munkásaink 19. századi házi vászon öltözékét a 20. század első harmadában legtöbb helyen felváltotta a gyárilag kék színben készült és forgalmazott vászonruha, a köznyelvben munkásruha. 1945 után a konfekcionált munkaruhák újabb fejlődésen mentek át.
A kapitalista vállalatok többsége törődött munkásai „öltöztetésével”. Salgótarjánban és környékén az 1870–1880-as években a társulat készruhákat rendelt a bányászok törzsállománya számára. E megrendelések állandó tételei voltak a vízhatlan ruhadarabok és a zsávolynadrágok. 1876-ban tradícióteremtés céljából bányászegyenruhákat is rendelt a tarjáni bányavállalat, majd 1882-ben újabb rendelést adott fel. A tételek megnevezése mindkét időpontban azonos, csupán az árakban van némi eltérés. Fekete bányászzubbony, szürke nadrág, mellény, farbőr, zöld sapka, kék zubbony és bot az ünnepi egyenruha tartozéka (Molnár P. 1977: 234).

19. ábra. Bányászok fáklyabotja. Dobsina (Gömör vm.)
Gyári munkássá, bányásszá lett falusiak a barakkban még megtartották pár esztendeig 299a paraszti viseletet. Ózd környékén a leszármazottak név szerint számon tartják dédapáikat, akik az 1900-as évek elején bőszárú vászongatyában dolgoztak a vasgyárban. Sok munkásnak megégett a lába, mert a kohász bőrkötény sem nyújtott kellő védelmet. A kemencéből s az izzó vasról pattanó szikra könnyen meggyújtotta a gatya széles szárát. Az állandó tűzveszély miatt a faluról bejáró vasmunkások is felhagytak a vászongatya felsőruhaként való viselésével (Dömötör Á. 1997: 509). A 30019. század második felében a Salgótarján vidékén alkalmazott liptói szlovákok éppúgy a hagyományos öltözékükben álltak a fényképezőgép elé, mint a gömöri, nógrádi „parasztbányászok”. Szlovákok, románok, székelyek halinában, felföldi, dunántúli magyarok vászongatyában. A századforduló tájékán előbb a faluról bejáró férfiak, majd feleségeik és leányaik is fokozatosan elhagyták a népviseletet. Korai „kivetkőzés” az üzemekhez legközelebb fekvő falvakban figyelhető meg. Somoskőújfalun (Nógrád m.) 1920-ban már a nők is levetették régi öltözéküket, s az 1930-as években Karancskeszin, Karancsberényben is eltűnt a régi szép farkas fékető. A bányával, iparral később kapcsolatot találó Kishartyán asszonyai vagy a távolabb élő rimóci, lóci, hollókői közösségek viszont az 1950–1960-as évekig megőrizték a hagyományos női viseletet. A „kivetkőzés” kezdeményezői mindenütt a bányásszá lett falusi munkások feleségei voltak. Azok jártak elöl, akik lakást kaptak a közeli kolónián vagy eltöltöttek egy-két évet vendégmunkásként valamelyik francia vagy belga bányában.
A bányász főként azért igyekezett elszakadni a „parasztos” népviselettől, mert nem akarta lenézetni magát. 1940-ben egy nógrádi bányász írta meg a Kis Újságnak: „A magyar falvak népe a régi viseletét és régi szokásait azért hagyja el, hogy megszűnjön a más társadalmi rétegektől való megkülönböztetése, amely számára lenézést és értéktelen alsóbbrendűséget jelentett” (idézi Dömötör T. 1954: 164; lásd még Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 85).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages