HANGJELEK ÉS KOMMUNIKÁCIÓS KÖRZETEK
303HANGJELEK ÉS KOMMUNIKÁCIÓS KÖRZETEK
20. ábra. Bányász kótogó (faharang) az akna közelében. Bánfalva (Borsod vm.)
Régi bányásztelepüléseken a munka kezdetét és végét lármafával jelezték. Eredeti formájában ez egyszerű tölgy-, de még inkább hárs- vagy bükkfadeszka volt, amit két lánccal, esetleg kötéllel függesztettek fel egy faágra, állványra és nehéz fakalapácsokkal kongattak meg. Selmecbányán 1609-ben kótogó néven említették, de ugyanott 1786-ban klopacska néven is feljegyezték (Faller J. 1943: 34–35). A Kárpát-medence bányavidékein sok neve ismeretes ennek a jeladó eszköznek (például kótogó, száldob, taka, fóka, kolomp). Rozsnyó környékén régi neve kolomp. Dernőn és Rozsnyóbányán kolompoltak, esetleg egy kisebb harangot kongattak meg. Gömörben Rudnán, Sajóházán, továbbá a nógrádi és a borsodi szénbányáknál általában egyméteres síndarabot vagy nagyobb acéllemezt függesztettek fel és azt ütötték kalapáccsal, amikor munkába hívták a dolgozóikat. A felföldi bányák közelében helyenként fedett haranglábhoz hasonló állványra, egyes városokban pedig magas toronyban 304helyezték el a lármafát. A selmeci bányabíró 1609-ben elrendelte, hogy „midőn megütik a kótogót, a munkások letérdepelve imádkozzanak és kérjék az Isten áldását” (Faller J. 1943: 35). Selmecen bányásztemetések alkalmával is megszólalt a kótogó, a klopacska, akárcsak a stájer bányavidéken a Klopf.
21. ábra. Faharang (bányászharang) fali vaskarra függesztve elöl- és oldalnézetben.
Várpalota (Veszprém vm.)
Ózd vidékén a vasművek szirénája, gőzdudája jelzi a műszakváltások idejét és a delet. Ez a körzet több mint száz év óta a vasgyár dudájának messzehangzó hangjához igazítja napi életrendjét. „Szól már a vasjankó!” „Fújják már a delet”, „Fújt-e már a gyár?” – emlegetik a környék lakói. A gőzduda hangját 10–15 km-es körzetben tisztán lehetett hallani. Amíg órája és rádiója csak keveseknek volt.; a lakosság a gyári duda szavára és a harangszóra figyelt.
A gyárak, bányák az információs központ, a napi hírbörze szerepét is betöltötték. Tájszervező szerepük kiterjedt egész vonzáskörzetükre, mindazon falvakra, amelyekben napi ingázó munkásaik éltek. Ezek a vonzáskörzetek az úthálózat és a közlekedés fejlődésével a 20. században jelentősen megnövekedtek. Például az ózdi vasgyárba 1900-ban a munkások 57%-a egy 15–20 km sugarú körből járt be. 1970-re a vonzáskörzet megnőtt, 35–45 km sugarú körré vált, s mintegy 60 települést ölelt fel. A munkáslétszám kb. 45%-a még akkor is napi ingázó volt. Ebben a körzetben a hírek gyorsan terjedtek, mert a gyárban, bányában és a közlekedési csomópontokon, járműveken futótűzként terjedt minden hír. Különösen nagy volt az üzemi balesetek, elbocsátások, áremelkedések és a valótlan rémhírek terjedési sebessége. Az ingázó munkások hírt adtak a gyárban saját falujuk történéseiről is (erdőtűz, árvíz, felhőszakadás, gyilkosság, helyi búcsú stb.), azonban a „falusi hírek” kevesebb figyelmet keltettek, terjedési sebességük is kisebb volt (Paládi-Kovács A. 1987: 164). Kisebb 305körzete volt Borsodnádasdnak, Egercsehinek, a Sajó-völgyi bányáknak; nagyobb vonzáskörzet kommunikációs központja volt már a 20. század elején is Diósgyőr és Salgótarján.
