I.
I.
Ányos életírói. – A költő születése. (1756.) – A család története a XIII. századtól. – A híres Ányosok a történelem fonalán visszafelé: a fiúsított Agatha, I. Mihály, Gergely mester, Lőrincz de Vámos. – A család szerepe a multban. – Vitézsége, gazdagsága, hanyatlása. – Ányos Ferencz, Pál atyja, a család újraalapítója. Házassága.
FEJLÉCZ.*
A fejléczet (9. l.) Richter Aurél festőművész tervezte.
A FÖLÚJULÁS korának tehetséggel gazdagon megáldott költője, Ányos Pál, szerencsétlen életével, korai halálával, költészetének őszinteségével korán magára vonta az irodalomtörténetírók érdeklődését s azóta is egyre ingerli a kutatókat. Batsányi már 1798-ban megírta életrajzát, a XIX. század közepén Toldy foglalkozott vele több ízben, majd gyors egymásutánban jelentek meg Ballagi Aladár (1872), Endrődi Sándor (1875 és 1883), Koltai Virgil (1881), Gellért Jenő (1895), Sulyok Károly (1901), Kelemen Béla (1906) és Horváth Dezső (1906) életrajzai. Mindezek az életírások, Sulyoké és Horváthé kivételével, Batsányi alapvető munkálatára támaszkodnak, kiegészítik egy-két adattal, vagy színekkel töltik ki a Batsányi nyujtotta vázlatos, csupán nagy vonásokkal megrajzolt arczképet. E színes képek kétségtelenül hatásosabbak, mint Batsányi tollrajza, de gyakran túlságosan élénkek, nem felelnek meg a valóságnak. Sulyok Károly visszatért az első biographus ábrázoló módjához, puszta életrajzot ad, de részletesebbet. Sok új adattal gazdagítja eddigi tudásunkat, Ányos életének problemáit azonban nem mindig, költészetének vitás kérdéseit meg épen nem vizsgálja. Horváth Dezső pótolja ugyan ezt a mulasztást, de ő meg új adatok hiányában a költemények elemzésére fordítja főgondját. Sem ő, sem a többiek nem aknázták ki azt a gazdag anyagot, a mely Ányos költői műveiben található, úgy hogy még mindig nincs olyan monographiánk, a mely az eddig fölkutatott adatok alapján és Ányos költeményeinek elemzésével rajzolná meg Ányos életpályáját, értetné meg lelki világát és költészetét.
Megkísértem tehát, a mennyire erőm és forrásaim engedik, híven és teljesen megírni Ányos életrajzát, eloszlatni a homályt, a melybe ennek a szomorú életnek egyes mozzanatai burkolva vannak, s természetes világossággal pótolni azt a mesterséges világítást, a melyet a nem «sine ira et studio» dolgozó utókor rajta elöntött.
***
Költőnk az 1756. év deczember 28-ikán született* a Veszprém vármegyei Nagyesztergárott, a Fajszi és Vámosi Ányos-család ősi birtokán, mint atyjának, Ányos Ferencz Károlynak, és anyjának, Gadóczi Rötth Klárának, negyedik gyermeke. Atyja, Ferencz néven a hatodik az Ányosok családjából,* Györgynek fia, 1718 január 28-ikán született,* így gyermek- és ifjúkorát a XVIII. század második negyedében élte le, abban az időben, mikor az Ányos-család dicsőségének napja már lenyugvóban volt, sőt kis híja, hogy egészen le nem áldozott.*
Ezt a régebben vitás pontot a zirczi anyakönyv bejegyzése határozottan eldönti. L. Sulyok Károlynak Ányos Pál élete czímű értekezését a Katholikus Szemle 1901. évfolyamában (310. l.), és Vincze László közlését a Kalazantinum VII. évfolyamában (120. l.). A nap a keresztelés napja.
L. azt a nemzedékrendet, melyet Nagy Iván közöl Magyarország családai czímű művének pótkötetében a 28–30. lapon.
Az esztergári családi levéltárban őrzött keresztelőlevél csak a keresztelés napját említi (1718 jan. 29.). A születés pontos idejét a lepsényi temetőben lévő sírkőről vettem.
Az Ányos-család története mind mai napig nincs megírva, és így a genealogiában nem jártas életrajzírónak, még ha – mint nekem – az eredeti oklevelek nagy része keze között van is, nehéz a homályos, sokszor ellentmondó adatok között eligazodni. Az okmányok nagy része az Ányos-család esztergári levéltárában van, innen használtam őket Ányos István dr. barátom szívességéből; más részűk az Orsz. Levéltárban, sok pedig a vármegyei, káptalani és családi levéltárakban, különösen a Horváth-család zalabéri és a Batthyány-Strattmann herczegi család körmendi levéltárában. Egy részüket kiadta a Hazai Okmánytár (Győr, 1864. szerk. Nagy Imre, Paúr Iván, Ráth Károly és Véghelyi Dezső).
Az idő nem vonult el nyomtalanul az egykor hatalmas nemzetség fölött, a századok viharai egyre több és több virágját sodorták le a terebélyes fának. Azok a szép uradalmak, melyekről a XIV. században és a XV. elején nemesi nevüket kapták, Vámos helység és Fajsz város, már régen idegen kézen voltak, az a huszonnégy falu, melyet a magtalan Ányos Péter fiúsított hugának, Agatának, a budai káptalan előtt halála utánra odaígért,* már majd mind elkerült az Ányosok hatalmából. Annál szívósabban élt a család tagjaiban az egykori hatalom és gazdagság emléke:* a ragyogó múltban kerestek kárpótlást a jelen sívárságáért. A Veszprém és Zala vármegyében ősbirtokos Rátold-nemzetség* sarjadékaiul tartván magukat, melynek alapítói, Rátold és Olivér, valószínűleg Kálmán király nejével, Buzillával, jöttek be Nápoly környékéről hazánkba,* büszkék voltak családjuk ősnemes voltára, a melynek tagjai a XIII. században hol de Vámos, hol de Fajsz írták magukat, míg végre a XIV. század elején egyikük latinos keresztnevét, az Anianust, fölvette családja nevéül.*
Nagy Iván id. m. id. k. 30. l.
Él még ma is.
Csánki, Magyarország tört. földrajza, III: 6. l.
Karácsonyi, Magyar Nemzetségek, III. k. első fele 8. l.
L. Morocza Dánielnek az Ányos-család történetére vonatkozó okmánykivonatait az esztergári levéltárban.
3. AZ ÁNYOS-CZÍMER.*
Az Ányos czímer (11. l.) régi czímerkép után.
Való és költött emlékek keveredtek össze az Ányosok e törhetetlen hitében. A család eredete kétségkívül visszanyúl a XIII. századba, nevük azonban csak a XV. század első évében válik ismeretessé Gergelylyel, Imre fiával,* s mint a mellé tett jelző, Gregorius dictus Anyos, mutatja, nem keresztnévből alakult, hanem népiesen, a névszerzőnek testi vagy erkölcsi tulajdonságára, családjának nemzetségére vagy egykori foglalkozására vonatkozott.* A név alapjául szolgáló főnév (valószinűleg ányú = álgyú, ágyú), vadászó eszközt, lövő fegyvert jelentett, s az első Ányos, a kin e név rajt ragadt, gép- vagy földerődítményekkel foglalkozó hadműves lehetett,* maguk az Ányosok pedig hadviselő jobbágyok – talán épen a Rátold nemzetség birtokain – később udvari jobbágyok a magyar királyasszonyok szolgálatában.*
L. Hazai Okmánytár, II. 165. l. Idézve találtam Mátyás Flórián alább említendő művében.
Mátyás Flórián, Magyar Nyelvtörténeti Szótár 134–135. l.
U. o.
Nagy Iván id. művének id. kötetében a 27. l.
Bár így családjuk ősnemes eredetét, mint valami költői fátyolt, kegyetlen kézzel széttépi a tudományos vizsgálódás, büszkeséggel gondolhattak vissza családjuk nevezetesebb tagjaira. Hálával emlegették Agatát, a fiú-leányt, Dobokai Sárközy Pál feleségét, a ki az említett huszonnégy faluval vígasztalta meg férjét azért, hogy nevét fölcserélte az Ányosokéval és megengedte, hogy a Sárközyek virágzó törzsébe az öreg Ányos-család utolsó ágát beoltsák.* Kevélykedve emlékeztek meg arról az I. Mihályról, a ki hű szolgálatai jutalmául 1452-ben a nagy Hunyaditól kapott pecsétes adománylevelet.* Kegyelettel gondoltak Gergely mesterre, a veszprémi várkapitányra és a vármegye alispánjára, a nagy szerzőre, a ki nemcsak pénzen vásárolta össze szomszédainak birtokait,* hanem még több királyi adománylevelet gyűjtött vasas ládájába. Sok egyéb donatión kívül 1401-ben Esztergárt kapta Zsigmond királytól, azt a termékeny földet, a mely innen kezdve századokon keresztül családi fészke volt az Ányosoknak.* Ha időnként gondatlanságból vagy könnyelműségből el is vesztették, újra visszahódították, hol pénzzel, hol katonai erényükkel, a vitézséggel, úgy hogy ma is Ányos-kézen van. Tudtak az első de Vámos ősükről, Lőrinczről, a ki már 1266-ban nemesi birtokot adott el, s a kitől szakadatlan rendben vezették le családfájukat.* Sőt hogy családjuk eredetét még messzebb kísérhessék figyelemmel, más nyomon is elindultak s Gergely apjától, Vámosi Imre várkapitánytól kezdve Dömötörön (1300), Tamáson, Kristófon (1200) át eljutottak Lukácshoz, a XII. század közepéig.* De még ezzel sem voltak megelégedve. Képzeletük történeti adatoktól nem korlátozva visszaszállt az első Árpád-királyok ködös időszakába és egy nagy pörről regélt, a mely a XI. században az esztergári és a Chák-családokat ellenségeskedésbe sodorta.*
Az említett Péterrel az Ányos-család tulajdonképen kihalt, mert az összes későbbi Ányosok mind a Sárközy Pál és Ányos Agata házasságából származó Ányos Boldizsár utódai.
Az 1452 jan. 25-én kelt adománylevél eredetije az esztergári levéltárban 15/A. sz. alatt. Megjelent a Hazai Okmánytárban II: 314–315. l.
Az 1377-ben és 1395-ben kelt oklevelek hiteles másolata u. ott 1. és 4. sz. alatt.
Az eredeti adománylevél (kelt 1401 ápr. 4-én) elveszett, de megvan az 1406 márcz. 31-én Zsigmond király parancsára és nevében kiállított megerősítő oklevél. U. ott 8. sz. Megjelent a Hazai Okmánytárban II: 180–186. l.
Nagy Iván művének id. kötetében a 28–30. l.
Az esztergári levéltárban őrzött családfa szerint. A két családfa, Nagy Iváné s az esztergári, egymásnak több ízben ellentmond s egyik sem megbízható.
Ezt a családi hagyományt szintén Nagy Iván közli id. h. Szerintem azonban nemcsak hitelességéhez fér alapos gyanú, hanem még ha beigazolódnék is, akkor sem bizonyítana semmit az Ányos-családra vonatkozólag, a kik valószínűleg még a XIII. században is udvari jobbágyok voltak s Esztergárt csak az említett 1401. évben kapták.
Az összes adatok azonban csak a család gazdagságáról és régiségéről beszéltek. Történeti nevezetességre családjuk egy tagja sem vergődött, s mind máig nem akadt Ányos, a ki az egyszerű szerzetest, a szegénységet és alázatosságot fogadó Istvánt, hírnévben meghaladta volna. Voltak közöttük vitéz katonák, várnagyok, kapitányok és várurak, sőt Gergely 1395-ben, I. Mihály 1430-ban mint veszprémi várnagyok Veszprém vármegye alispánjai is voltak,* személyes bátorságuknak beszédes tanúi a föltűnő nagy számban ránk maradt adománylevelek, melyeket vitézi szolgálataikért – kétségen kívül a törökkel vívott harczokban – érdemeltek ki, de közjogi méltóságra egyikük sem emelkedett, politikai szerepet egy Ányos sem játszott, czímerük, az átlőtt nyakú ágaskodó szarvas, sohasem jutott országos hírre. Családjukról csak az okmánytárak emlékeznek meg, de nem a történelem lapjai is. Egyszerű, derék, szomszédaival nem igen czivakodó,* de az ország ellenségeivel mindig harczra kész család volt, mely hol gazdagodva, hol szegényedve, hol erősödve, hol megfogyva, a faj- és nemzetfönntartás csendes munkájában töltötte hosszú életét. Az a kör is, a melyben több mint félezer éves életüket leélték (ma már bátran nyolczszázadosat mondhatnánk), egészen a középnemességhez csatolta őket. Jónevű, de nem nevezetes családokból választottak feleséget és a leányaikat hasonló állású nemesekhez adták nőül,* noha ők maguk, mint a Rátold-nemzetség állítólagos leszármazottai, sok előkelő családdal tartottak rokonságot, a Batthyányakkal, Gyulaffyakkal, Moroczákkal, Tóthyakkal, Hetésyekkel.
Csánki id. m. III: 262. l.
Erről az tanúskodik, hogy okmányaikban aránylag kevés az erőszakos területfoglalási pörirat, ezek a pöreik is többnyire egyezséggel végződtek.
A családfán az egyetlen érdekesebb név a Kisfaludyakkal vérségi kapcsolatban álló Himfy-család neve, de ez sem létesített rokoni köteléket: Döbrentei Himfy Lőrincz özvegy anyja Fajszi Ányos Mihályhoz ment nőül. A veszprémi káptalannak 1467 ápr. 24-én kelt kiadványa az esztergári levéltárban 17/B. sz. alatt.
A legszomorúbb sorsba a család Ányos Györgygyel, Ferencz apjával, került. Nemcsak az újabb szerzeményű Ányos-javak uraltak más birtokost, hanem elveszett maga Esztergár is, melyet nem tudott a család a zálogban tartó hitelezőktől kiváltani. Az új gazdák, a fárádi Vörösek meg az Amadék, annyira nem törődtek vele, hogy a kúria összeomlott, helyét is benőtte az erdő, a gazdag szántóföldek elgazosodtak: az egész birtok vigasztalan állapotban volt. Nem is került sok fáradságába a szomszédos birtok urának, a cseszneki grófnak, a kit az egykori Ányos-uradalom egy része úgyis megilletett, az egészet elfoglalni és egyesíteni a maga földjeivel.*
A későbbi nagyszámú birtokpörökben fölvett jegyzőkönyvek tanúsága szerint (a vallomások eredetiben vagy hiteles másolatban a családi levéltárban), különösen a Horváth Lászlótól, Veszprém vármegyei szolgabírótól, 1738 július 1-én fölvett jegyzőkönyv. Ugyanott 63. szám alatt.
Ányos György Fehérvárott vonta meg magát. Mikor 57 éves korában, 1734-ben meghalt, három gyermekére, Ferenczre, Ignáczra és Teréziára, a becsületes, régi néven kívül egyebet nem hagyott, még azok az oklevelek és kötelezvények sem voltak birtokában, a melyekkel gyermekei legalább megkísérelhették volna ősi jussukat érvényesíteni.* Elérkezett a legnagyobb szükség ideje, az, a mikor a közmondás szerint az Isten már igen közel van. Az Ányos-családra vonatkozólag a közmondás valóban igazat mondott, mert nagy szerencséjükre a legidősebb fiú, a tizenhatéves Ferencz, ugyanazzal a szilárdsággal, lelki erővel, kitartással volt megáldva, mint vitéz ősei, örökölte tőlük nemcsak a birtokszerző hajlamot, hanem a tehetséget is hozzá. A folytonos küzdelem a létért, hogy megszerezze magának és nála 12–13 évvel fiatalabb testvéreinek a mindennapi kenyeret, nem csüggesztette. A nehéz munka közben, mialatt a sors igáját húzta, tündérképek játszottak lelkével. Maga előtt látta családjának régi fényét és gazdagságát, megjelentek a hatalmas ősök, a várurak: megérlelődött benne a vágy, visszaszerezni az ősi birtokot, helyreállítani a család megkopott fényét.
Ányos Ignácz folyamodványa a kir. táblához. Keletnélküli (1774-ből való) fogalmazvány u.-ott.
4. A KISESZTERGÁRI TEMETŐ AZ ÁNYOSOK SÍREMLÉKEIVEL.*
A kis esztergári temető az Ányosok sívemlékeivel (15. l.), A bakonyi tájkép. Szikla, Esztergár közelében (18. l.). A nagyesztergári régi Ányos-kuria (23. l.), Csesznek vára (27. l.) újabb fényképfelvételek után készültek.
A nagy elhatározást nyomon követte a tett. Belátta, hogy az eredeti oklevelek nélkül meg sem kezdheti a munkát – hiszen még nemesi levele sem volt. Először tehát azokat igyekezett összegyűjteni. Hosszú évek fáradságos munkájával sikerült neki a fontosabb iratokat megszereznie.* Fehér vármegyétől kieszközölt egy nemesi bizonyságlevelet, azután beállított Csesznek-vár urához, Esterházy Ferencz grófhoz, és visszakérte tőle ősi jószágát. A grófnak, úgy látszik, megtetszett a bátor, határozott föllépésű fiatalember, és a helyett, hogy a törvényre hivatkozott volna s a birtokért adott kölcsönt visszakövetelte volna, azt ajánlotta: «háború világ lévén, menne el helyette katonának, és úgy az jószágot minden pör patvar nélkül visza bocsáttya».* Ányos Ferencz nem habozott. Fölöltötte a katonaruhát és vitézül harczolt a királynéért az örökösödési háborúban. Egy évvel a békekötés előtt, 1747-ben visszatért. A gróf, ígérete szerint, csakugyan átadta neki a birtokot, az esztergári földeket.
A két Ányos-testvér (Ferencz és Ignácz) között 1760 szept. 14-én kelt szerződésben mondja Ignácz. A szerződés hiteles másolata u.-ott.
A Dudaron 1776 ápr. 13-án Kovács Ferencz táblai jegyzőtől fölvett jegyzőkönyv tanúsága szerint. Az eredeti jegyzőkönyv u.-ott.
Hátra volt még az utolsó lépés: a maga vitézségével visszaszerzett birtokról királyi adománylevelet szerezni. A nehézségektől vissza nem riadó Ányosnak, a ki különben is nemrég tért vissza az uralkodóért vívott harczokból, ez már könnyű dolog volt. Nem is késett soká a jóváhagyás, 1749-ben jogszerint, királyi beleegyezéssel, tulajdonába ment át ősei fészke.*
A királyi adománylevél az esztergári levéltárban 37. sz. alatt.
ÁNYOS FERENCZNÉ, RÖTTH KLÁRA.*
Ányos Ferenzczné, Rötth Klára. (16. l.) és Ányos Ferencz a költő ajpja arczképe (41. l.) a család birtokában lévő olajfestmények reproductiói.
1747-ben érkezett meg Esztergárra az új birtokos. Bevonulása azonban nem volt diadalút, s az öröm helyett ugyanolyan érzés vehetett erőt lelkén, mint a mely IV. Bélát kínozta, mikor a tatároktól elpusztított országába visszatért. Pusztaságot és erdőt talált a viruló szántóföldek helyett, kietlen, terméketlen, szinte kihalt vidéket. Mikor a szomszédos dudari emberektől meghallotta, hogy a régebbi birtokos, Vörös Zsigmond, 40 forint évi árendáért adta át a pusztaságot a dudariaknak: akkor megértette, miért engedte olyan könnyen vissza Esterházy gróf az uradalmat!
Szerencsére ő maga sem volt különb állapotban. Egy valamivel későbbi leírás olyan jellemző képet rajzol a birtokába bevonuló földesúrról, hogy szószerint közöljük: «Midőn Ányos Ferencz Esztergárra szakadt, telekes Bocskorban és egy rongyos Dolmányban járt» – a melyet még katonáskodása alatt viselt – «és hogy az Dolmány igen széllel béllett volt, reá unt, szürt vetett a nyakában, élelme is igen csekély képpen volt, egy Gunyhóban lakott (mellyet az előtt Dudariak csináltak) és élelemmel is jobnyira csak a Dudariak tartották, ki kenyérrel, ki kásával, káposztával, és más egyébbel, egy Bográcsa lévén, abban kását mit főzögetett, és úgy élődött, mint más szegény Legény.»*
Eszes Márton esküvel megerősített vallomása 1776 ápr. 13-án. U. -ott.
Úgy egymáshoz illett az elpusztult birtok, a rongyos ruhájú gazda!
Ekkor tűnt ki igazán Ányos Pál atyjának testi-lelki ereje. Nem riadt vissza attól az emberfölötti munkától, a mely reá várt, ha ezt a vadont művelt gazdasággá akarja varázsolni, hanem rögtön hozzálátott föladatához. Először ki kellett irtani az erdőt, hogy megmunkálásra alkalmas területet nyerjen. A szomszéd falu parasztjainak és mesterembereinek eladta még lábán a fát: evvel kettős czélt ért el. Kapott pénzt, a minek ugyancsak szűkében volt, s lassankint vetésre alkalmas földet is. Ur létére sem restelte megfogni a kapa és ásó nyelét, versenyt dolgozott a parasztokkal és munkásokkal. A mint egy munkása mondja: «az irtástól kezeit nem sajnálta, mert az irtókkal edgyütt egyre dolgozott, hogy az tenyerein iszonyu hólyagok támadtak, mellyet az Fejsze, és Kapa nyél tört rajta».* Eleinte még háza sem volt, mert a hol a későbbi Ányos-kúria, Ányos Pál szülőháza állott, olyan iszonyú sűrűség volt, hogy húsz-harmincz lépésnyire sem lehetett látni.*
Jakab Imre dudari lakos eskü alatt tett vallomása 1776 ápr. 13-án. U.-ott.
Szabó Mihály vallomása u.-akkor. U.-ott.
A szorgalmas munka kezdte meghozni gyümölcseit. Szerzett magának lovat, ökröt, disznót, s ha időnként érte is egy és más kellemetlenség, mint p. o. mikor a jól megdolgoztatott cselédei nem bírván a munkát, megszöktek mellőle és disznócsordáját őrizetlenül hagyták,* a termékeny földek egyre jobban belenyúltak az erdőségbe, a gazdaság egyre javult és szépült: pár esztendő alatt virágzó birtok támadt az egykori pusztaság helyén,* s az 50-es évek legelején Ányos Ferencz egyike lett a Bakony legtekintélyesebb köznemeseinek. Régi birtokaihoz újakat szerzett, s a két vármegye, Veszprém, az ősi székhely, Fehér, mely hosszú időn keresztül vendégül látta magánál az Ányosokat, sietett táblabíróvá választani a derék földesurat.
U.-ott.
Öcscse, Ignácz, mondja a bátyjával kötött szerződésben, hogy a birtok kiirtása és művelhetővé tétele egészen Ferencz érdeme. Az 1763 márcz. 19-én kötött szerződés hiteles másolata Ányos Ignácznak a kir. táblához beadott folyamodásában. U.-ott.
5. BAKONYI TÁJKÉP. SZIKLA ESZTERGÁR KÖZELÉBEN.
Ányos Ferencz megvalósította merész álmait. Visszaszerezte az ősi jószágot, ha nem is gazdaggá, legalább jómódúvá tette családját és olyan fényt árasztott az Ányos-névre, a milyent az vagy egy századja nem látott. «Nemes Szármozásának ő volt második kezdője, midőn El temetett fényét verejtékes kezekkel emelte ki sírjából» mondja róla gyermekeinek hálás kegyelete.*
A sírkő szavai. Majdnem szóról-szóra így olvasható fiának, az ifjabb Ignácznak gyermekei számára készített följegyzései között. Ez utóbbi a családi levéltárban.
Az 50-es évek elején, mikor gazdaságát rendbe hozta és megépítette házát, mikor tehát Esztergár méltó lett arra, hogy úri asszony nevezze otthonának, Ányos Ferencz megházasodott. Szíve sugallatát követte, mikor az előkelő családból származó, de földi javakkal nem túlságosan megáldott Gadóczi Rötth Klárát Komáromban 1749 dec. 30-án oltárhoz vezette. A nála épen tíz évvel fiatalabb menyasszony* Gadóczi Rötth Sándornak, Fehér vármegye tollforgató alispánjának* és feleségének, a Komárom vármegyéből való Hrabovszky Annának volt leánya.* Az apa, a fehérvármegyei tekintélyes Rötthök sarja,* felesége kedvéért eleinte Komáromban élt, ott született Klára is, majd a 30-as években visszavándorolt szülőmegyéjébe, megyei szolgálatba lépett s gyorsan emelkedett az alispánságig. Ekkor ismerte meg Ányos Ferenczet – úgy látszik, a fiatalok ismeretsége is ez időből való – s kezére járt a jussát igazoló okiratok megszerzésénél.* Ismervén jellemét, nyugodt lelkiismerettel bízta reá leányát, s ha már hozományt nem adhatott leányával,* legalább az egész családja szeretetét küldte vele férjének.*
Született 1728 aug. 7-én. A komáromi plébánia anyakönyvének tanúsága szerint. Alapi Gyula dr. barátom, Komárom vármegyei levéltáros, szíves közlése.
Két nyomtatott munkáját ismerjük. Mind a kettő latin nyelvű. Az egyiknek czíme: Vagabundus juris tyro seu tractatus summarius de jure (Tyrnaviae, 1722), a másiké: Panegyris inclyti comitatus per Dnum comitem Franciscum Zichy stb. (Jaurini, 1747).
Az irodalomtörténet eddig Gadóczi Rötth Ádámot tartotta Ányosné atyjának. Hogy azonban nem Ádám, a komáromi híres szenátor, hanem Sándor, a veszprémi alispán volt Ányos Pál nagyatyja, azt az esztergári levéltár nagyszámú bizonyságain kívül – a mihez a kutatók nem férhettek – a föntebb idézett komáromi anyakönyv is tanúsítja, Klára atyjául Gadóczi Rötth Sándort nevezvén meg.
A Rötth-családról l. Nagy Iván, Magyarország családai, IX: 791. l.
A nemesi bizonyságlevelét is ő állította ki mint Fehér vármegye alispánja 1743 decz. 7. Eredetije a családi levéltárban Fasc. I. Nr. 24.
Magának Rötth Sándornak úgy látszik nem volt nagyobb birtoka, nejének is csak apróbb részjószágai voltak Dunán innen, Komárom, Nyitra és Bars vármegyékben.
A két család s még a leszármazottak, Rötth Sándor és Ányos Ferencz gyermekei is, a legszívesebb baráti viszonyban éltek majd egy századon keresztül.
