IX. | Magyar Történeti Életrajzok

IX.

Bacsányi Linzben. – Anyagi gondok. – Viszonya a magyar irodalomhoz. – Szerepe a nyelvújítási harczban. – Ekkori munkái: A magyar tudósokhoz. – Hatása. – Faludi életéről és munkáiról. – Kiadatlan értekezései. – Levelezése íróbarátaival. – Szeretne hazájába visszatérni. – Bacsányi verseinek két kiadása. – Későbbi versei. – Költészetéről általában. – Horatius hatása. – Nyelve. – Verselése. – Utolsó évei. – Linzi barátai. – Gabriela halála. – Bacsányi halála. – Emlékezete. – Hagyatéka. – Síriratuk.

Linzi életük anyagi gondokkal kezdődik. Nem tudják, miből fognak megélni, mert a franczia nyugdíj nagyon kétséges. Aggodalmukat azonban eloszlatja Richelieu átirata, mely szerint a 2000 frankos nyugdíj ismét folyóvá tétetik s Bacsányi osztrák földön is tovább élvezheti azt.*

A linzi rendőrigazgatóság értesítése. 1817 szeptember 13.

Már most ebből és Gabriela kegydíjából szépen élhetnének, de újabb csapás éri őket. A császár 1820-ban megszünteti az utóbbit, hiába folyamodik érte újra Gabriela, kiemelvén, hogy a franczia nyugdíj, melyből Párisban is, Bécsben is levonnak, nem elég arra, hogy megéljenek belőle.* Tehát most már csak a megnyirbált 2000 frank és Gabriela aranybányarészvényeinek csekély jövedelme marad meg számukra.*

Folyamodványconceptus.

A részvényeket többször próbálják eladni, de sikertelenűl. (Levelezésük.)

Jellemző Bacsányira, hogy, noha maga is igen szerény anyagi viszonyok közt élt, szegény rokonait is segélyezi, így öreg nénjét Katalint, özv. Büky Imrénét, később ennek unokáját, ki végtelenül hálás iránta és atyjának nevezi leveleiben.*

B. hagyatéka.

Bacsányi linzi számüzetésében, miután könyveit és iratait megkapja Párisból, ismét munkához fog. Talán érezte öregségét, gyengeségét és azt gondolta, hogy már nem él sokáig s nem akart meghalni a nélkül, hogy még valami szolgálatot ne tegyen hazájának néhány munkával, melyek már-már elfeledett nevét is felújítanák s fenntartanák.

A hazai irodalom viszonyait linzi számüzetésében is figyelemmel kísérte, a mennyire messziről, közvetve lehetett, de az így szerzett ismeretek és tapasztalatok nem voltak elégségesek arra, hogy az új irodalmat alaposan és tárgyilagosan megítélhesse. Maga is mondja egy későbbi értekezéstöredékében:* «Idegen földön élek. Hazámnak tudós fiaival már sok esztendőktől fogva nem társalkodhatom, nem beszélhetek. Semmi szövetségben nem vagyok, nem lehetek velek. Igen kevéssel és csak néha s igen ritkán levelezek. És, a mi több, szinte már síromnak szélin állok. Így és ilyen állapotban töltvén életemnek utolsó napjait, csak messziről nézem és látom s többnyire csak olvasásból, nyomtatott könyvekből, folyóírásokból, újságlevelekből és hírből-hallomásból tudom, tapasztalom: miképpen vélekednek, miről mikép ítélnek, mit akarnak, mit kívánnak, óhajtanak, várnak és remélnek, s általjában miképpen igyekeznek... most a magyar tudósok.» Csak a dunántúli írókkal volt némi összeköttetésben, Kisfaludy Sándort tartotta a kor legjobb költőjének, legsűrübben a derék Juranicscsal levelezett, ki testestől-lelkestől híve a dunántúliaknak s leveleiben Kisfaludy, Virág, Guzmics, Horvát Endre, Horvát István, Takáts, Döme Károly nevein kívül ritkán találjuk más író nevét említve s ha találjuk, nincs köszönet benne. Érdekes pl., a mit Vörösmartyról mond: «…csak olvastad volna az idei Aurorába Veresmarti Tholdiját és Hedvigét, senki meg nem értheti, oly bolond, én nem is hozattam meg, nem méltón.* Mindez nem nagyon mozdította elő a tiszta látást és elfogulatlanságot. Éreznie kellett Bacsányinak magának is (ha nem vallja is be), hogy az új irodalmi törekvések idegenek rá nézve s ezért fordult oly heves szeretettel a régiek felé. Ez a szeretet s az újabb irodalomban való tájékozatlanságból eredő elfogultság jellemzi ekkori munkáit, melyek ezért nem oly becsesek, minta Museum-korabeliek, de mindennek daczára meg kell emlékeznem róluk, habár terjedelmükhöz képest csak röviden is. A korától elmaradt s elfeledett öreg költőnek munkái ezek, melyek nem hatottak többé, noha némi visszhangot azért mégis keltettek.

Kiadatlan. Akad. kéziratt.

Jur. levele. 1830 márczius 8. U. ott.

50. JURANICS NÉVALÁÍRÁSA.*

Juranics László névaláírása (126. l.) ugyanott őrzött leveléről. Olvasása: Juranits László m. p.

Ezekkel vett részt Bacsányi a nyelvújítási harczban.

Kazinczy Gábor a neologus elfogultságával és epésségével jellemzi Bacsányi ebbeli működését: «Mint író, az ambitió álmainak rózsakorában a nyelvreform bajnoka; midőn érezné, hogy e téren is magasabb erők szárnyalják túl tehetségeit: vissza akará sodrania mozgalmat… a reactió előcsatára lenni, csakhogy vezére legyen a hátráló seregnek.»* A tény az, hogy Bacsányi híve volt az újításnak, nemcsak fiatal korában, hanem később is – de csak a józan, mérsékelt újításnak. Már legelső értekezésében ezt hangoztatja, mint láttuk, s azután is mindig e mellett nyilatkozik, mint az alábbiakból kitűnik. S ezt az állást foglalták el az antiquariusoknak, maradiaknak csúfolt orthologusok mind. A nyelvrontást kárhoztatják, de nem ellenségei az újításnak, sőt maguk is sok új szóval élnek (Kisfaludy Sándor, Verseghy stb.).

Új M. Múzeum. 1851–2. I.

Nem a sértett ambitió tüzelte Bacsányit az újítók ellen, hanem a sok visszaélés, melyet elkövettek a nyelv művelésének örve alatt. Ezek a visszaélések egyrészt a rettenetes szófaragásban nyilvánultak (Barczafalvi Szabó, Helmeczy, Bugát stb.), másrészt az idegenszerűségeknek a magyar nyelvre való erőszakolásában (Kazinczy). Bacsányit igen erősen foglalkoztatta a nyelvújítás kérdése, a mi nemcsak értekezéseiből tűnik ki, hanem jegyzeteiből és levelezéséből is. Egy papiroson (hagyatékában) ezt találjuk írva: «Barczafalvi Szabó, Kazinczy, Bugát, Helmeczy, Schedel, Bajza et comp.» Ebből az tűnik ki, hogy ő is egy kalap alá vette az összes nyelvújítókat (mint annak idején a Mondolat), pedig sok ellentét és különbség volt köztük, hiszen tudjuk, hogy Kazinczy maga megtámadott több túlzó újítót, pl. Barczafalvit, Toldy pedig Bugát újításai ellen kelt ki.

Egy levélfogalmazatában ezeket olvassuk: «Valamivel ezelőtt, már több századoktól fogva, a régi római classikusok nyelve helyett patvarista-deáksággal éltek, úgy most a Pázmányok, Káldiak, Gyöngyösiek, Faludiak, Haller Lászlók, Ányosok nyelve helyett vagy konyhamagyarságot ajánlanak s gyakorolnak, vagy újdon új faragású szókkal és kifejezésekkel s holmi czifra, tarka-barka czigányfoltokkal kevélykedve bolondoskodnak s azt vélik, azt állítják és hírdetik, hogy a Döbrenteiek, Schedelek, Bugátok, Helmecziek, s ki tudja hány hasonló üres koponyák, a magyar nyelvnek és litteraturának megannyi fényes napjai!»

Itt említem meg azt is, hogy Bacsányi, mint az orthologusok általában, y-ista volt (s így írt: attya, aggya stb.). Kazinczy sokszor emlegeti leveleiben, hogy Bacsányi az öreg Szabó Dávidot is y-istaságra csábította, állítólag azzal argumentálván előtte, hogy a «jottizmus protestáns mód».* A bősz jottista és y-ista harczban azonban nem vett részt.*

Kazinczy lev. Kisfaludi K.-al és körével. 50. l.

Érdekesen ismerteti ezt az évtizedekig tartó küzdelmet Takáts Sándor: Péteri Takács József életrajzában. (6. fejezet.)

De lássuk magukat az értekezéseket. Az egyik egy 76 oldalra teijedö önálló füzet, mely 1821-ben jelent meg Trattnernél. Czíme: A magyar tudósokhoz. I. Faludi Ferencz, s több más magyar költők munkájinak kiadásáról. II. A nemzeti nyelvről s poézisről és a mái nyelvrontók törekedésiről.

Bevezetőleg elmondja, hogy Trattner jeles magyar költők műveinek sorozatát indítja meg, s a sorozatot Faludi verseivel kezdi, melyeket ő ad ki. (Erre ő vette rá Trattnert, mint Faludi kiadásának előbeszédében elmondja.) Az irodalom barátait tudósítja erről s kéri segítségüket munkájához. Ez a felszólítás azonban csak csekély része munkájának, tulajdonképp csak alkalom, hogy «egyes litteraturabéli dolgokról» véleményt mondjon. Kívánja ezt a «nyelvrontók zabolátlan merészsége» és az akadémia hiánya, továbbá szükséges ez a fiatal elméknek is, kik tanács és bölcs kalauz nélkül szűkölködnek. Szólottak már nehányan e dologról, ő sem maradhat el, ki a Magyar Museumban annak idején a nyelv és irodalomügyéért küzdött. Nyelvünk, irodalmunk fejlődésének fő és sokáig tartó akadálya a közömbösség, maradiság volt.

LINZ LÁTKÉPE.

Most jobb idők járnak, a jövőben is remélhetünk, de azért még korántsem éljük irodalmunk aranykorát, mint némelyek állítják.

Ez helytelen és káros nézet. Verselő és költő közt nagy a különbség; igazi költőnk nagyon kevés van. Hagyjuk tehát abba költőinknek Horatiussal, Ovidiussal stb. való összehasonlítgatását és valljuk be inkább, hogy még hátra vagyunk. Ha pedig haladni akarunk, meg kell becsülnünk régi költőinket. Faludi verseinek összegyűjtése igen fontos, ő egyike azoknak, kiknek a magyar nemzet legtöbb hálával tartozik. Faludi nemcsak kitűnő prózaíró, hanem kitűnő költő is, a pásztori költészetben senki sem versenyezhet vele.

51. «A MAGYAR TUDÓSOKHOZ.» CZÍMLAPJA.

Hasonlóképpen Gyöngyösi is, kit most becsmérelnek az epigonok, atyja volt a nemzeti jobb verselésnek s «nemcsak minden más régi valázó szegény verselőt könnyen meggyőzött s egészben elfelejtetett, hanem önnönmagát a Szirenának valóban nagy elmével s igazi poétai tűzzel, lélekkel bíró, de versei gyarlósága miatt már ma nem igen gyönyörködtethető szerzőjét is messze meghaladta légyen». Megjegyzendő, hogy ez csak a verselésre vonatkozik (habár általában érthető így, a hogy el van mondva), mert ő Zrinyit «nagyobb elméjű» költőnek tartja Gyöngyösinél, mint az egyik kéziratban maradt értekezéséből kitűnik. Egyébiránt ennek az értekezésnek egy jegyzetében is így nyilatkozik a Zrinyiászról. Csodálatosnak mondja, hogy oly rövid idő alatt írta Zrinyi s nagy elismeréssel szól compositiójáról és jellemfestéséről. «Még inkább nevekedik pedig csodálkozásunk, – úgymond – ha költeményének belső szép tulajdonságira, s mind az egésznek elintézésében és a részek felosztásában s elrendelésében, mind a személyek és poétai karakterek okos és mesterséges rajzolásában s helyes és kellemetes kifestésében nyilván megmutatott művészi talentomára s bölcsességére tekintünk.» Értekezésének végén szidja a «nyelvrontókat» s a «békákként rekegő mostani poétákat».*

Ezzel Kazinczy «brekeke, brekeke, brekeke, kloax, tuú, tuú» refraines Békáira czéloz.

Íme Bacsányi nagy értekezése főbb vonásaiban. Legelőször a rendszer hiányát érezzük benne, semmi elrendezés, kitérések, visszaugrások és ismétlések teszik zavarossá és meglehetős bonyolulttá. Azután hiányzik belőle a mérséklet, mindjárt ingerült lesz az író , és epés szavakban tör ki minden ok nélkül. Legfőbb hibája azonban, hogy nem jól ismeri az új irodalmat s mégis hivatottnak tartja magát ennek az irodalomnak megítélésére. Ítélete túlzott és elfogult, különösen Kazinczy iskolájával, a nyelvújítókkal szemben. S a milyen elfogult az új költők iránt, éppen olyan a régiek iránt is, csakhogy megfordítva. Faludit, Gyöngyösit egekig magasztalja. A régiség tisztelete, mely azelőtt érdeme volt, mintegy elfajult, túlzottá lett nála. Azelőtt az új mellett a régit is tisztelte és becsülte, most csak a régit dicsőíti s csak ennek alapján reméli irodalmunk fejlődését. Az ifjúkorában oly szabad szellemű és sokoldalú író öreg korában rossz kedvű «laudator temporis acti»-vá válik.

A régóta hallgató író e megszólalását barátai nagy örömmel üdvözölték. Juranics szerint sokan örülnek neki; Pesten jártában azt tapasztalta, hogy a tudósok «nagyon hajolnak» Bacsányi «igyekezetére» és «idegenek a nagy nyelvbéli újításoktól», de azért mérsékelje hevességét.* Bitnitz Lajos ezt írja neki: «Nem kétlem, mély tudománynyal és velős, néha csípőseri érdeklő észrevételekkel bő munkád józanabb gondolkozású tudósaink előtt mindenütt oly kedvet fog találni, mint a milyen örömérzettel tőlünk fogadtatott.»*

Jur. lev. 1822 június 22. Akad. k.

Bitnitz lev. 1824 április 9. U. ott.

52. BITNITZ NÉVALÁÍRÁSA.*

Bitnitz Lajos névaláírása (131. l.) a M. Tud. Akadémia kézirattárában őrzött leveléről. Olvasása: «kész szolgád Bitnitz Lajos Prof.»

A neologusok természetesen boszankodtak a támadáson. Kisfaludy szerint nagyon magára haragította a neologusokat ezzel a munkájával.*

Jur. lev. 1823. április 26. Akad. k.

Schedel Ferencz egy rövid jegyzetben csipkedi meg a «Linczből vitorlás hajón érkezett, s Pesten nemrég kinyomattatott hirdetést» s Bacsányit Kazinczy Zoilusának nevezi.*

Schedel: Isocrates erkölcsi intései. Pest. 1822.

Kazinczy erre örvendve írja Schedelnek (1822 május 15-ikén): «Bacsányi kikapá a magáét. Linzben, Felső-Ausztriában, azt hivé némely levelezőinek, hogy ha ő fujja meg a kűrtöt, összeroggyanak a Jerichó kőfalai; s így nem esik rosszúl, ha a mindentudó embert egy kis tüsszentésbe hozzátok. A mit neki lap 60 mondál, igen bölcsen van mondva… Én a tudományos csatázást nagyon szeretem, szeretem olykor a szabdalkozásokat is, de csak ha nemesek és elmések: amit Bacsányi a Faludi Programmjában mondogata, némely citátumokon kívűl nagyobb részt vagy haszontalan, vagy elméletlen, vagy paraszt.»* A Tudományos Gyűjteményben* Szerényi Vilmos (Szentmiklóssy Alajos) bírálta meg. Faludi kiadását helyesli «habár az időrend kedvéért jobb lett volna Gyöngyösit kiadni előbb. Igaz az is, hogy irodalmunk még nem érte el aranykorát, de éppen ezért csodálatos, hogy Bacsányi miként merülhet Gyöngyösi István és Faludi Ferenci munkáinak oly rendkívűl való s minden mértéket meghaladó magasztalásába.» Igen érdemes költők ezek, de műveik nem tökéletesek és klasszikusak, pedig csak ezek maradandók. Az sem helyes, hogy Bacsányi többre becsüli Gyöngyösit Zrinyinél. (Ez a kifogás alaptalan, mint a föntebbiekből kitűnik.) Helyteleníti továbbá éles és kiméletlen támadásait a nyelvújítók ellen. Érvei régiek, azokra már rég megfeleltek a nyelvújítók. Végűl azt mondja, hogy ezzel a munkájával «sokakban azon tiszteletet, melylyel hajdan neve iránt viseltettek, nagyon alászállította».

Kazinczy lev. Kisfaludi K.-al és körével. 20. l.

Tud. Gyűjt. 1822. III. 91. l.

Ilyen fogadtatásra talált az öreg Bacsányi munkája hazánkban.

Bacsányi fáradozásai nem maradtak siker nélkül, a mennyiben három év múlva tényleg megjelentek Faludi versei.* A kötet felét értekezése foglalja el: Faludi Ferencz életéről s munkáiról és a magyar nyelvről és versszerzésről. Ez körülbelül legterjedelmesebb munkája (128 kis nyolczadrétű oldal). A 12 pontra osztott értekezésében elmondja Faludi életét Révai után, szól a megelőző kiadásokról, majd a magáéról, mely a nagyszombati eredeti kézirat után készült. (Toldy is ezt használta később.) Igen csekély változtatásokat tett rajta, melyeket hosszasan megokol. Szól Faludi néhány értelmi és verselésbeli hibájáról, azután jelességeiről. Méltatja prózáját kiemelve dicsérendő és mérsékelt újítását, ellentétben a mai «tudatlan nyelvrontókéval», méltatja verseit s azoknak válogatott s minden czifraság nélkül ékesen és tisztán hangzó magyarságát, a szók mesterséges elhelyezését, a versnek ebből származó menetét, mely hol lassú, hol sebes, tüzes, indulatos, de mindig a tárgyak minőségéhez alkalmazott. Azután prosodiai és verstani dolgokról beszél, Gyöngyösit is méltatván. Szerinte kár a versformák miatt harczolni. Mind jó az, csak – «igaz poétai beszéd» legyen. Végül igen szépen és emelkedett hangon buzdít a jó költők becsülésére, szól a költői szabadságról, a lantosköltőkről s a képzeletről, melyet az értelemnek kell korlátoznia. Verstani megjegyzései közül érdekes, a mit a szonettről mond. Szerinte a szonett nem fog meghonosodni nálunk és mesterkélés marad, mert «szoros regulái ellenkeznek nyelvünk szabad és kényes géniusával».

Faludi Ferencz versei. Pest. 1824 Trattnernál.

A leoninust is határozottan elítéli. «Iszonyú ízetlenségét valóban csak az a nehéz hallású ember nem érezheti, nem utálhatja, a kinek megromlott füle inkább a kakukot, mintsem a filemilét, inkább a Tiszaháton s Körös vagy Maros partján állva andalgó borzas juhász nyekegő dudáját, mintsem Mozart vagy Hayden szivet olvasztó és lelket emelő muzsikáját hallgatja.» (236. l.)

Mindez így röviden elmondva és összefoglalva, tulajdonképen csak az éremnek egyik oldala, az értekezés tárgyilagos része, a másik része elszórt kifakadásokból áll a nyelvújítók, kritikusok és új költők ellen. Bacsányi folytonosan szidja őket s minden alkalmat megragad, hogy haragját kitöltse rajtuk. De szidalmai és rosszalásai, melyek kacskaringós mondataikkal és szemenszedett epithetonaikkal a vallási vitairatokra emlékeztetnek, egészen felszinesek s nem hatolnak soha a dolog mélyére. Jellemzésül néhányat idézek a «diszítő jelzők» és czímek közül, melyekkel megtiszteli az új írókat: «vaktában ítélő tudatlan és merész kritikusok» és «más ilyen rendbéli kis birák», «a nemzet jeles poétáinak vakmerő becsmérlői», «büszke versfaragók», «fennyen kérkedő szegény metristák», «szegény törpék», «vakoskodva tévelygő lármás kritikusok stb. stb. Egészen elkábul az ember feje a folytonos szitkozódástól és fáradtan teszi le Bacsányinak ezt a munkáját, igazat adva Toldynak, ki azt mondja róla, hogy «nem volt egyéb, mint egy nagy, szenvedélyes és részben epés invectiva az akkor harcztéren állott új iskola ellen, iskolamesterhez inkább mint szépészhez illő».* Különben, a mi a durva hangot illeti, az az elkeseredett nyelvújítási harczban nem ritkaság a neologusok részéről sem. Elég e tekintetben a Mondolatra írt Feleletre utalnom.

Faludi F. minden munkái. Nemzeti Kvt. 1853. XVIII.

Ez a második értekezés már nem keltett oly hatást mint az első. «Eluntam a birkózgatást velek s magokra hagyom, – írja Kazinczy Kis Jánosnak (1824 szeptember 23-ikán) – kivált, midőn oly faragatlan és epesáros emberekkel van dolgom, mint a Faludi Verseinek kiadója Linzben, felső Ausztriában. Nem átallom kimondani, hogy nekem az ő ampullált beszéde, és az a mesterezés, melyet úgy viszen, mintha tripószon ülne, éppen úgy kiállhatatlan, mint az Aspásia prózája.»* Schedel pedig ezt írja Kazinczynak (1827 február 5-ikén): «Szeretem, hogy sem Bacsányi kurjongatásai, sem a szegedi vígjátékok, sem Vidovics nem recenseáltattak. Így elhangzanak. Ez reconvalescentiánkra mutat.»*

Kazinczy Fer. Eredeti Munkái. Levelek. II. köt. 324. l.

Kazinczy levezése Kisfaludy K.-al és körével. 66. l.

53. BACSÁNYI FALUDI-KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.

A teljesség kedvéért még meg kell említenem, hogy Bacsányi a Szépliteraturai Ajándékban, a Tudományos Gyűjtemény melléklapjában, 1825-ben megjelent «poétai elmélkedésekhez» hosszas jegyzéseket csatol (121–135. l.), melyekben ismert nézeteit hangoztatja. Nagyrabecsülését fejezi ki Kisfaludy Sándor iránt, ki megérdemli a «magyar Petrarca» nevet és üti a «kérkedő, hivatlan nyelvpalléroknak a vak vezért vaktában követő gyáva seregét» s egyszersmind buzdítja a tehetségesebb költőket. A Muzárion (Élet és Literatura) IV. kötetének (1829) 7. sz. kis czikkében pedig Kis Jánost támadja meg, ki megjutalmazott «Felelet»-ében a magyar nyelv kellemetes hangzásának bizonyítására Virágból igen szerencsétlen példát idéz.

Kis János «Emlékezéseiben» védekezik Bacsányi túlzott bírálata ellen.*

Olcsó Kvt. sz. 494.

Ezzel befejeztem Bacsányi nyomtatásban megjelent prózai munkáinak tárgyalását. Hagyatékában még két értekezés kéziratát találtam, melyek kiadatlanok s ezért záradékul ezeknek rövid ismertetését is szükségesnek tartom, annál inkább, mivel valószínűleg úgy sem fognak egyhamar napvilágot látni. A mi hangjukat, előadásmódjukat illeti, egészen hasonlók az előbbi kettőhöz, sőt előre mondhatom, tartalmi értékük sem áll magasabb színvonalon amazokénál. Az elsőt, mint jegyzeteiből kitünik, 1826. és 1827. közt írta, a kézirat dátuma 1823. Trattner Mátyás buzdította különösen ennek megírására, mint előbeszédében mondja. A Tudományos Gyűjteménybe szánta, de közlése (valószínűleg az öreg Trattner közbejött halála miatt) elmaradt. Czíme: «Értekezések» s tulajdonképeni czélja, noha tárgyát a polemia és kritika teszi, a nyelvújítók ócsárlása. Hosszú, rendszertelen és bőbeszédű előbeszéd után, melyben, noha erősen hangoztatja, hogy nem akar személyeskedni, mégis jobbra-balra vagdalkozik, áttér értekezésének első pontjára, vagy ha úgy tetszik, az első értekezésre. A polemia és kritika fontosságát bizonyítja s a jó kritikus tulajdonságait sorolja el. Ezek: «ép és gyors értelem, kész ítélő tehetség, sok előismeret, többféle hosszas tapasztalás s gyakorlottság, tökéletes nyelvbirtok és nyelvtudomány, helyes és kimívelt kényes izlés, s mindezek mellett egyszersmind hazafiúi tiszta jó szándék és eltökéllett akarat, s igaz és bölcs emberhez, buzgó hazafihoz illő, állhatatos lelki erő s megtántoríthatatlan nemes bátorság» és ügyes toll, melyet az igazság szeretete vezessen. A második pontban azt magyarázza, hogy a «tudós vetélkedésnek», «pennacsatának», «tollharcznak», polemiának megvan a jogosultsága, de vannak határai is, melyeket nem szabad átlépnünk. Főtörvény e tekintetben a «szelid emberség», s a «díszes illendőség» (urbanitas és decorum). Valóban elmosolyodunk, mikor ezeket éppen a személyeskedő, heves és nem egyszer durva író szájából halljuk. Utána is teszi mindjárt, hogy azért a méltatlanul bántalmazott nagy embereknek szabadságukban áll apró becsmérlőiket «megsemmisíteni». Apollónak is nemcsak lantja, hanem nyilai is vannak. Különben ezen nincs mit csodálkoznunk, ha a finom lelkű Kazinczy is azt a fölemelő tanácsot adja, hogy a «lélektelen írót» «ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad». Meg kell itt említenem Péteri Takács József nagy értekezését «A recensiokról» (Tud. Gyűjt. 1818. VI. köt.), mely alaposság és rendszeresség tekintetében fölötte áll Bacsányiénak. Lehet, hogy tán ez adta az impulsust Bacsányinak hasonló tárgyú értekezés írására. Vannak eszmék, melyek közösek bennük, a mit megmagyaráz a tárgy rokonsága s az eszmék általános igazsága (pl. a részrehajlatlanság a kritikában). – A harmadik pontban a nyelvújításról szól. Újítani szerinte csak annyiban szabad, «a mennyiben ezt a nyelvnek saját természete, különös tulajdonsága, géniusza, külső, belső teljes valósága, mineműsége s egész épületének sérthetetlen symmetriája megengedi s a szószármaztatásnak azon épült megszeghetetlen, változhatatlan törvényei megkivánják vagy eltűrik, és az analogiának s a jó hangzásnak és helyes izletnek ezek szerint vezérlő regulái elszenvedik, nem ellenzik, nem tilalmazzák». Az újító legyen igazi tudós és író, az újítás pedig legyen szükséges és szerencsés. – Mindezek valóban kitünő tanácsok, illetőleg elvek, melyek jobban meghatározzák az újítást, mint a Kazinczy-féle «minden nyelvek ideálja»,* a mely fogalom tág körében igen sok elfér. – Hogy a nyelvújítók itt borzasztóan kikapnak, mondanom is fölösleges. A nyelvújítás Bacsányi szerint helyes és szükséges, csak a «bódult Ikarusok», «szóherélők», «nyomorúságos apró reformátorok», «mondolatos törpék megbocsáthatatlan ostoba vakmerőségét, eszelős, nyavalyás, erőszakos kábaságát illeti a vád és az igen is méltó közönséges panasz». – Ez az értekezés nehány alapgondolatának összegezése, mely azonban nem adhat hű képet az egészről. Itt ki vannak emelve a főeszmék, melyek többnyire általánosan elismert igazságok, de ezek a szók roppant áradatában mintegy elvesznek. A sok idézet (Vergiliusból, Ovidiusból, Quintilianusból, Senecából, Horatiusból, Fr. Aug. Wolfból, Göthéből, Lessingből, Delavigneből, La Bruyéreből stb. stb.), a szinonimák, jelzők halmozása, mely általában jellemzi Bacsányi stílusát, igen nehézkessé és élvezhetetlenné teszik az egészet. A Kazinczy emlegette «mesterezés» is nem egyszer eszünkbe jut olvasásakor.

Kazinczy: Orthologus és Neologus. Tud. Gyűjt. 1819. XI. köt.

TELEKI JÓZSEF LEVELE BACSÁNYI AKADÉMIAI TAGGÁ VÁLASZTÁSÁRÓL.*

accepi 26 Octobris 1843 –

Tekintetes Ur!

Kegyed e’ folyó esztendő májusában töltötte be életének nyolczvanadik évét. A’ magyar tudós társaság, most álló XIV. nagy gyűlésében, megragadta ez alkalmat Kegyedet a’ literatúra egy régibb ’s kevésbbé biztató korszakában tett érdemeiért levelező tagi oklevéllel tisztelni meg. Fogadja Kegyed e’ részvevő üdvözletet a’ hazából olly szívvel, millyennel az küldetik; ’s fogadja az academia tagjai azon őszinte ohajtását, hogy Kegyed még sokáig tanúja lehessen nemzetünk szerencsésen megindult felvirulásának, mellynek eszközlői között a’ hálás maradék Kegyedet is meg fogja nevezni.

A’ titoknoki hivatal meg van bizva, hogy mihelyt Kegyednek hozzá intézendő válaszából adressé[t] meg fogja érteni, az oklevelet valamint az Academia Rendszabásait ’s némelly egyéb hivatalos iromámányait útnak indítsa.

Élek az alkalommal Kegyedet azon különös tekintetről is bizonyossá tenni, mellyel vagyok A’ Tekintetes Urnak Pesten, oct. 7. 1843. kész szolgája G. Teleki Jósef.

Ezzel egyszersmind a következő értekezést is jellemeztük, mely Értekezések. 1837. fölírást visel és hat részből áll. Ezt is, mint a többit, az ifjú írók oktatására, helyes útra terelése czéljából írja, még pedig a lantos költészetről. A lantos költészet örök forrása az emberi szív. A poézis (magában tekintve) egy és kimeríthetetlen s megmagyarázhatatlan, noha nyilatkozása, alkotó munkálkodása számtalan, sokféle a népek érzése, gondolkodása, nyelve, lakása, klimája, társadalmi és politikai élete s az egyes költők sajátságai szerint. Mi a teremtő lélek? Erre az előrehaladott physiologia s az agyvelő anatomiája sem tud felelni. – Lantos költő, szerinte, poésisra született ember, ki a természetet (poétai tehetős elmét) mesterséggel (művészi tudománynyal, bölcsességgel) párosítja. Belső sugallatból énekel s ekkor nem gondol arra, hogy napvilágot látnak-e művei valaha, de ha kiád valamit honfitársainak intésére, oktatva való mulattatására, akkor mind a külső, mind a belső szépségre ügyelnie kell. A helyes kritikát és tanácsot örömmel fordítja hasznára. Ez értekezésének első része, mely elég rendszeres és gondolatokban gazdag, de a következő részekben már ismét elkalandoz, epés, áradozó, személyeskedő lesz. A második részben azt fejtegeti, hogy a tökéletes költői művek örökké élnek s a rosszakaratú becsmérlés nem árthat nekik. Itt folytonosan irodalmi ellenfeleire czélozgat s így egészen világos lesz, hogy a saját verseit érti és a saját kritikusaira zúdítja a legkevésbbé sem hizelgő czímek áradatát. A középszerű és rossz versekről azt mondja, hogy nem lesznek maradandók, bárhogy magasztalják is az elfogult kritikusok. Jellemzésképen megemlítem, hogy ezt az igazságot 106 sorban fejtegeti a nélkül, hogy ennél többet mondana. A harmadik részben a költői adományról és műgondról mondja körülbelül ugyanazt, a mit már előbb mondott, néhány prosodiai általánosságot szöve bele. A negyedikben az ellen az állítás ellen kel ki, hogy az ember középszerűnél egyebet nem alkothat. Az ötödikben és hatodikban a kritikusokról beszél és az Akadémiát s ellenfeleit csipkedi, gúnyolja, szidalmazza. – Ime, egészen eltért tárgyától. A komoly elmélkedés magaslatáról a szitkozódás posványába sülyedt.

Vannak még más töredékes tanulmányai is kéziratban, melyek tárgy és hang tekintetében teljesen az ismertetettekhez hasonlók (csatározások a nyelvújítók ellen és sokszor ismételt általánosságok); s azért fölöslegesnek tartom részletesebb fejtegetésüket annyival inkább, mivel töredékes voltuk és a tömérdek javítás miatt nem is adhatnék róluk egységes képet.

Valóban, ha visszagondolunk régi, Museumkorabeli munkáira s összehasonlítjuk velük szellemének e kései termékeit, szomorúság tölt el bennünket s méltán kérdezhetjük, miért kellett ennek a sok reménynyel kecsegtető pályának így végződnie.

A régen hallgató Bacsányi váratlan megszólalása nagy feltünést keltett az irodalmi világban. Ellenségei boszankodtak, mint láttuk, barátai azonban igen megörültek neki s többen újra összeköttetésbe léptek vele. Legelső ezek közt gyermekkori barátja Juranics László, kivel már régen nem levelezett. Annál élénkebb levelezés fejlődik ki most köztük. Juranics valósággal bálványozza Bacsányit, kinek minden versét könyv nélkül tudja,* s a kit a legnagyobb magyar írók egyikének tart. Az irodalmi eseményekről, írókról (főleg a dunántúliakról), mint már említettük, hűségesen megír mindent, a mit tud, de nemcsak ennyit tesz, hanem barátját, ki gyakran szűkölködik, pénzzel is segíti, hol 40, hol 60, hol 100 (ezüst) forintot küldvén neki.*

Juranics levele Bacsányihoz 1823 augusztus 1-én. Akad. Kézirattár.

Juranics levelei.

Többi barátai is mind becsülik és fájlalják távolmaradását. Némelyek azt hiszik, hogy nagy felügyelet alatt van Linzben s azért nem mernek neki eleinte írni.* Kisfaludy Sándor is mindig megemlékezik róla s érdeklődik sorsa iránt, de nem levelez vele, mert «felsőbb helyről intették erre».* Mások azonban felkeresik leveleikkel, hogy iránta való tiszteletüknek és szeretetüknek kifejezést adjanak. Így Thaisz András, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, egy levelében így ír hozzá: «Ha valaki, én értelek, nagy férfiú! – nagyobb vagy, mint a te időd, a te szerencséd: és mindenkor nemes, mindenkor tiszta érzésed: azért tisztellek.»* Bitnitz Lajos, a jeles szombathelyi tanár, később nagyprépost és akadémikus, szintén levelez vele (Faludi kiadásához is szolgáltatott adatokat), tanítványait Bacsányi «érdemeinek tiszteletére s hazafisága követésére» buzdítja* s mint az Akadémia előkészítő bizottságának tagja tanácsokat kér tőle.* Fejér György is ír neki leveleket, nem is említve Sághy Ferenczet, az egyetemi nyomda igazgatóját, s Trattnert, kik nagyon sűrűn leveleznek vele. Többen arczképét kérik, így Vitkovics* és Stettner Györgye* Mindez azt bizonyítja, hogy Bacsányit nem feledték, sőt hogy sokan tisztelték és tekintélynek tartották. Nem mulaszthatom el, hogy még egy érdekes adatot fel ne hozzak erre. Schedel Ferencz Handbuchját már Toldy név alatt adta ki s akkor még sokan nem tudták, hogy Toldy kicsoda. 1827 augusztus 11-ikén írja Schedel Kazinczynak,* hogy Bacsányi már megtudta, hogy ő Toldy: «Ha kikürtöli a publikum előtt, esküszöm, megölöm, s ha Burschnak neveznek is érte… a Handbuch költségei jóval meghaladják a 2000 forintot; praenumeransaim száma említést sem érdemel: ha Bacsányi munkámnak veszett hírét költi, szegénynyé tesz.» Ebből is látszik, hogy noha kicsinylették ellenségei, mégis féltek tőle, mert szava még sokat nyomott a latban. Ugyanekkor Schedel már Toldy néven életrajzát kéri Handbuchjába,* de Bacsányi azt üzeni neki Trattner által, hogy írjon igaz neve alatt s adjon hosszabb határidőt a megírásra. Toldy erre azt felelte, hogy «üdvözli Bacsányit s punctum».* Sajnáljuk, hogy ez így történt s Bacsányi nem írta meg életrajzát. Mennyi homályos pontot megvilágíthatott volna!*

Juranics levele 1823 augusztus 31-ikén.

Juranics levele 1822 deczember 10-ikén.

Thaisz levele 1825 január 9-ikén. Akad. Kézirattár.

Bitnitz levele 1826 május 11-ikén. Akad. Kézirattár.

Bitnitz levele 1828 február 3-ikán. Akad. Kézirattár.

Thaisz levele 1825 május 8-ikán. Akad. Kézirattár.

Stettner levele 1828 junius 18-ikán. Akad. Kézirattár.

Kazinczy levezése Kisfaludy K.-al és körével. 104. l.

Toldy levele Bacsányihoz 1827 julius 5-ikén. Akad. Kézirattár.

Schedel levele Kazinczyhoz 1827 julius 16-ikán. Kazinczy levelezése Kisfaludy K.-al és körével. 98. l.

Juranics is kérte, hogy küldje el neki életrajzát s akkor is elmaradt a dolog. Juranics levele 1824 április 10-ikén.

54. TOLDY FERENCZ IFJÚKORI ARCZKÉPE.*

Tholdy Ferencz ifjúkori arczképe (140. l.) Kézirajz Ernst Lajos gyűjteményében.

Bacsányi irodalmi törekvéseiben különösen tapasztalta a magyar irodalomtól való elszigeteltségét, mint hazafit is keserítette a hontalanság szomorú érzete, ezért visszavágyott hazájába. Óhajtását megírja Juranicsnak, ki közli azt Kisfaludy Sándorral. Kisfaludy megigéri, hogy közben fog járni a nádornál, csak előbb adja ki Bacsányi összegyűjtött munkáit, mert így ez is erősen támogatná a kérést.* 1827-ben «némely követek által sürgette is hazajövetelét» barátjának, hanem mivel az maga nem kérelmezte, a Karok és Rendek nem avatkoztak a dologba. Ezt mondja gróf Teleki József is, kihez Juranics fordult ez ügyben. «Bacsányi Jánost mint költőt és magyar írót – úgymond – senki sem tiszteli jobban mint én, tiszta szívemből fájlalván tőlünk való kirekesztetését; tudományosságunkhoz vonzó szeretetemtől ösztönöztetve, nagyon óhajtom visszaeresztetését», – de a dolgot ezen az országgyűlésen már nem lehet elintézni, mert már végére jár s mert sem maga nem esedezett, sem valamely törvényhatóság támogatását ki nem eszközölte.* Így lassan elmulik az egész s Bacsányi tovább eszi a hontalanság keserű kenyerét.

Juranics levele 1825 október 28-ikán.

Juranics levele 1827 julius 28-ikán.

Értekezéseivel egy időben néhány költeménye is napvilágot lát a Tudományos Gyűjtemény melléklapjában, a Szépliteraturai Ajándékban (1821-től 1826-ig) s 1827-ben az az öröme is megvan, hogy versei kötetbe gyűjtve jelenhetnek meg. Ezt is a derék Juranics áldozatkészsége tette lehetővé, ki a nyomtatásra felügyelt s a költségeket (több mint 400 pengőforint) födözte. A kis 130 lapos kötet a Batsányi János versei czímet viseli s a czímlap szerint «első kötet».* A második kötet nem jelent meg, hanem a helyett 1835-ben megjelent egy bővített kiadása az elsőnek: Batsányi János poétai munkáji czímen a szerző arczképével s a következő ajánlással: «Főtiszteletű Juranits László pétsi kanonok úrnak, több vármegyék táblabírájának, mint legrégibb szíves jó baráttyának küldi s ajánlya a szerző.» Ez a kötet már 214 lap.

Ez nem arczképpel jelent meg, mint a bibliographiák állítják. A tévedés onnan ered, hogy a Nemzeti Múzeumban Bacsányi saját példányát látták, melybe maga ragasztott egy arczképet.

A versek nem találnak valami meleg fogadtatásra. Igaz, hogy Parragh, a jó göllei esperes, ezt írja több eladni való példányra:

Sokszor fogja a nap hazánkat kerülni,
Míg egy magyar anya Bacsányit fog szülni.*

Juranics levele 1829 deczember 21-ikén.

de másoknak meg nem tetszenek a versek s ezek a mások sokkal többen vannak. A második bővített kiadásból például Zomborban a főispáni installátión egyet se vettek meg, azt adván okul, hogy «régi magyarsággal» van írva. «Ilyen most a világ, – írja keserűen a jó Juranics – hiába böstörködünk, de már nincs haszna.» A kritika is keveset foglalkozik vele. Az Ofner Pester Zeitung melléklapja (1835 szeptember 25-ikén) ír egypár magasztaló általánosságot róla, de már Toldy a Kritikai Lapokban erősen megbírálja.

Egyáltalában nem igen beszélnek róla, a kor nem érti már meg a régi költőt, régi magyarságot. Ez mélyen megszomoríthatta Bacsányit. Látta, hogy az ő kora már lejárt, sem tudományos, sem költői eszméi nem hatnak többé, ezért el is hallgatott végképen. E két kötetben régibb versein kívül össze vannak gyűjtve azok a versei is, melyeket főleg Párisban és Brünnben írt. Valószínű, hogy a legtöbbet Linzben később átdolgozta.

A Kufsteini elegiákban s forradalmi verseiben éri el tetőpontját Bacsányi költészete, innen kezdve aztán némileg hanyatlik. Későbbi verseiben már nem találunk oly mély bensőséget s oly magas szárnyalást. A modern német lira hatását még ebben is látjuk, de mindinkább a XVIII. századbeli franczia költészetre emlékeztető bölcselkedés lesz túlnyomóvá, sőt Gyöngyösi hatását is észrevehetjük a bőven ömlő alexandrinokba foglalt hosszas elmélkedéseken. A gondolatok szépek, emelkedettek, néhány költemény ki is válik a többi közül, de legnagyobb részük az elmélkedő versek gyakori hibájába esik, terjengős, szétfolyó lesz.

A bújdosók erőteljes, hiperbolikus nyelvével; A magyar író szép gondolatával tünik ki, hogy a magyar írót sötétben égő fáklyához hasonlítja, mely «magát megemésztve másoknak világol»; A Tünődés és A bölcsnek állhatatossága egymást egészítik ki. Az első fölveti a kérdést, hogy szabad-e eldobni életünket, ha minden reményünk elveszett, a másik megfelel rá: «hazafinak s kereszténynek kötelesség az élet.» Igen szép bölcselmi költemény az Intő szózat. Gondolatmenete ez: ne kutassuk Isten végzéseit, hanem ismerjük meg magunkat. Elménk csodálatos és szívünk sugallatával együtt vezérli tetteinket. S így az ember a vak sors ellen bátran harczolhat, mely szerencsétlenné teheti ugyan, de lelke méltóságát meg nem alázhatja. Legyen ellensége az egész világ, ő felülemelkedik üldözőin, mint «a királyi sas, mely szabadon kering s vigad a nap körül.» S az igaznak Klió is igazságot fog szolgáltatni. A gondolatok s a hang emelkedettsége s a szép nyelv becsessé teszik e költeményt, melynek csak hosszadalmassága árt. A hazai nyelv és tudományosság nem az eszme újdonságával, mint inkább annak tömör és hatásos kifejezésével hat. A mester és a tanítvány czíműt legszebb bölcselő énekeink közé kell számítanunk. A magyar költőnek ad igazán szép és megszívlelendő tanácsokat, melyek közül az a legfontosabb, hogy «ne kövesse az oskolák hiú tetszéseit», hanem kövesse az «ész és tapasztalás örök törvényeit», indulatainak hevét s elméjének szabad röptét. A tanácsok mellett nemes hivatására is figyelmezteti. Szép gondolatait rendkívül könnyed formában fejezi ki, a mi nagyban hozzájárul a költemény értékének emeléséhez.

55. KUFSTEIN VÁRA.*

A kufsteini vár rajzát (144. l.) a Beöthy-féle Képes magyar irodalomtörténetből (2. kiadás I. kötet 692. l.) vettük át.

Két verscziklus is van e kései költemények közt: a Várna és Mohács és A magyar költő idegen messze földön. Az előbbi négy költeményből áll, melyeknek elseje a Kisfaludy-Himfyhez intézett epistola. Ebben a barátság meleg hangján szól Kisfaludyról s neki ajánlja ezt a verscsoportot. Az első Ulászló Szegeden czímű egy ősz nemes beszéde Ulászlóhoz a frigyszegés ellen. Sok benne az erő és lendület, néha majdnem Aranyra emlékeztető tömör kifejezésmóddal.

Déli György látása a mohácsi ütközet előtt – sajátságos költemény subjektiv s a század első tizedének történetére való rejtett vonatkozásokkal. Egy «isteni szűz» jelenik meg a költő Déli Györgynek, felszólítja, hogy jőjjön elő magánossága «gyászos éjjeléből», serkentse fel a magyarokat «halálos álmukból» s mikor a költő ellenvetéseket tesz, a mennyei jutalom reményével, a kötelesség teljesítésének felemelő tudatával s a jövendő dicsőséggel bíztatja. Mindez egy rövid költeményben előadva talán hatásos volna, de 193 alexandrin sorba foglalva unalomnál egyebet alig kelthet. Sokkal sikerültebb a Majthényi Barta keserve «a mohácsi veszedelem után fogságban». Elégia, kissé a Tünődésre emlékeztet (formája is ugyanaz), komor éji hangulatát s a haza pusztulásának sötét képeit csak végének elégiai lendülete enyhíti. A magyar költő idegen messze földön czímü «poétai elmélkedéseket» valószínüleg Párisban írta Bacsányi a maga vigasztalására s mások oktatására. Terjedelmes költeménysorozat ez két részben és 12 rövid énekben. Az első rész öt énekében a lirai elem uralkodik. A természet képeivel párhúzamosan festi hangulatait. A tavasz a szabad természetbe vonja a zajos városból, a szerencsétől békét és magányosságot kér, a hajnal ébredése reményt s bizadalmat ébreszt benne, a madarak éneke Isten dicséretére készti, a sok küzdés és szenvedés után megnyugvás száll szívébe. A második, nagyobb rész nem oly sikerült mint az első. A muzsát apostrofálja és elküldi Magyarországba, hogy tegyen koszorút Kisfaludy Sándor fejére s Baróti sírjára. Az ezután következőket a muzsával mondatja el. Megemlékezik Barótiról, az élő költőket azzal lelkesíti, hogy föllendült már irodalmunk s híre Magyarország határain is túlterjed, majd Kisfaludy költői érdemeit méltatja szépen. Itt azután terjengőssé lesz, a népek háborúskodásáról, a költő hivatásáról, kötelességéről, az elme műveinek maradandóságáról elmélkedik s végül ismét visszatér Kisfaudyra s a másvilágon való egyesülés reményével végzi. Egészen Gyöngyösire emlékeztető bőbeszédüség jellemzi ezt a hosszú költeményt, mely kevéssé sikerült műve Bacsányinak. Meglátszik rajta, hogy öregebb korában írta s nem olyan kedvvel és tehetséggel mint a többit.

Ezzel számot adtunk Bacsányi egész költői munkásságáról, melyről itt kivánok még néhány összefoglaló szót mondani.

Láthattuk, hogy költészetében nem az érzelmi, hanem a gondolati elem a túlnyomó, reflexiók teszik fő alkotó részét; ezért szükséges ezekre is egy pillantást vetnünk befejezésképen, annyival inkább, mert e vizsgálat a költő jellemét és gondolkozásmódját is jobban meg fogja világítani.

Vallási felfogása tiszta és fenkölt, istenben való erős hitének számos bizonyságát adja költeményeiben (elég a Szenvedőre hivatkoznunk). Egyes vallásokkal szemben nem elfogult s a vallási viszálkodásokat elítéli (Serkentő válasz).

A vallásos rajongásnak, vakbuzgóságnak nagy ellensége, a papokat (noha több pap barátja volt) nem szereti, nagyon elfogult irántuk, a mit kassai üldöztetése eléggé megmagyaráz. Ebből az időből való Szentjóbihoz írt levele, melynek nyomtatásban meg nem jelent részében, mint láttuk, a papokat igen kíméletlenül támadja meg: «a setétség szemtelenül csevegő vad terjesztőinek», az «ostobaság véres zászlóihoz esküdt vakbuzgóknak» nevezi őket s követőiket.

Megjegyzendő, hogy ezt a felfogást a papságról megtartotta élete végéig. Talán nem csalódunk, ha ebben Voltaire hatását látjuk, habár gondolkodása e pontra nézve nem azonos is teljesen a Voltairével. A Szenvedőben már a megnyugvás és az Istennek való föltétlen meghódolás hangján szól.

Az emberi lét nagy kérdése is foglalkoztatja. (Levél egy régi várból).

56. BACSÁNYI ÁLLÍTÓLAGOS ARCZKÉPE.
(Ernst Lajos tulajdonában.)*

Bacsányi állítólagos arczképe (147. l.) olajfestmény Ernst Lajos gyűjteményében. Hátsó lapján egy szelet papiron következő jegyzés van: «Johann Bacsányi berühmter ungarischcr Dichter geb. 1763. gest. 1845. War in die Martinovics’sche Verschwörung 1794 verwickelt und sass bis 1796 auf dem Spielberg.» Festő nincs megnevezve.

Kételkedése és tépelődése később az örök életben való erős hitté változik. (A bölcsnek állhatatossága.)

Az egyenességet, őszinteséget, mely jellemének egyik fővonása volt, költeményeiben is önérzettel hirdeti és magát az igazság, emberség hív énekesének nevezi:

«Ki senki kedveért, ha nem érdemlette,
Lantja szűz hurjait soha nem illette.»

Az észnek, az «ész mennyei világának» nagy magasztalója. Az észt s a szív sugallatát tartja vezérlőinknek. (Intő szózat.) A béke híve, a háborút, vérontást elítéli (Az európai hadakozásokra), s az egyetértést hirdeti, többször kikelve a «pokol rút fajzása», az egyenetlenség ellen. A józan mérséklet barátja, mint Horatius.

Horatius bölcselete nagy hatással volt Bacsányira, a mit első pillanatra szembetünővé tesz a Horatiusból vett 15 jelige költeményei előtt.*

Horatius hatását l. az Irodt. Közl.-beli tanulmányomban, melyben általában sok az idézet B. és felesége verseiből, melyek innen kimaradtak.

Bacsányi, ki életében oly kevés elismerésre talált, vakon bízik az utókor hálájában és elismerésében. Nem egyszer, de sokszor emlegeti ezt (Serkentő válasz. Déli György. Poét. elm.), ezért érdemesnek tartottam e helyen ezt is felhozni, mint jellemző dolgot. Tán egy költő sem csügg annyira ezen a gondolaton, mint ő. Politikai elveiről életrajzában szóltam, azért e helyütt mellőzöm ezeket, csak azt emelem ki, hogy Bacsányi erős demokrata volt egész életében s demokrata elveinek és érzelmeinek többször ad kifejezést költeményeiben, leghevesebben a Mester és a tanitványban:

Ébreszd, tanítsd az elfajult,
A gyáva, büszke, rest,
S más érdemével kérkedő
Sok nemtelen nemest.

Ki nem tekintvén, hol s mikor
És mely időben él,
Dőzsölve tölti napjait
S barom gyanánt henyél.

Hazaszeretetével végzem, pedig ezzel kellett volna kezdenem. A hazaszeretet ugyan nem elv, hanem érzés, de ez az érzés oly erős volt benne, hogy elveket szült: a hazának élni, a hazáért szenvedni kell. Első versében, mely ifjúkori művének czímlapján jelent meg, már ezt hirdeti

Hazájáért élni, szenvedni s jót tenni,
Halált, vagy rabságot érte fel sem venni:
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek.

S legutolsó versében hazájától búcsuzik:

Érzem s naponként látom azt,
Hogy életem végére jár.
Isten hozzád, édes hazám,
Isten hozzád örökre már!

Első és utolsó gondolata a haza volt s e két gondolatot elválasztó hosszú idő alatt is mindig. Ezt tetteiből láttuk s verseiből is bebizonyíthatnánk, de akkor jóformán minden versét idéznünk kellene, mert alig van egy is, melyben a hazáról meg ne emlékeznék. Ez költészetének legszebb vonása.

Lássuk most már, milyen formában jelennek meg eszméi.

Nyelvéről Toldy 1836-ban írt kritikájában azt mondja, hogy az «csupa mindennapi szavak árja». Toldy bíráló tolla itt egy kissé vastagon fogott, ítéletét nem fogadhatjuk el így. Őt akkor már Vörösmarty nyelvének színpompája kápráztatta el, nagy fényhez szokott szeme a kis fényt sötétnek találta. Elfeledte, hogy Bacsányi korában a költők még küzdöttek a nyelvvel, azért tekintetbe kell vennünk az akadályokat, melyeket le kellett győzniök. Bacsányi derekasan oldotta meg feladatát e tekintetben. Noha nem használta fel a nyelvújítás segítségét, mégis szépen zengő nyelven tudta gondolatait kifejezni.

Ez a nyelv kissé ódon ugyan, de magyaros, sokszor színtelenné, egyhangúvá teszik a jelzőhalmozások s egyes fordulatok gyakori ismétlései, de sok fínomságot, sőt erőt és fenséget is ki tud fejezni.

Különösen jelzői és metaforái újak s meglepően szépek néha. Költeményeiben, éppen úgy, mint prózai munkáiban, szereti a jelzőhalmozásokat, pl.:

«A görbe, sanda, rút, merész rágalmazót» (T. k. 33.)

«Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg
S mindig örömmel teljes ünnepéről.» (T. k. 50.)

Ezek a jelzőhalmozások rendesen nem válnak verseinek javára. Mint jellemző dolgot, említem, hogy a «homály», «borulat», «felleg», de különösen. a «homály» metaforice használva sokszor előfordul verseiben (én 20 helyen találtam) s ezeknek bizonyos ossziánias hangulatot ád, de egyszersmind egyhanguságot is okoz.

Ugyanígy szereti alkalmazni a hasonlatok közül a sorsnak, életnek a hánykodó hajóhoz való hasonlítását. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Bacsányi nyelve minden hibája mellett nem egyszer föléje emelkedik a korabeli költői nyelvnek.

A költői műformák közül a levelet, ódát, elégiát, dalt, epigrammát, bölcselő éneket és tankölteményt használja. A versformák közül pedig a magyar, klasszikus és nyugateurópai formákat ilyen arányban: magyar: klasszikus: nyugateurópai = 1:1/2:1/2.

Noha a verselésről azt tartja, hogy:

A rythmus csak szolga
Szolgálat a dolga!
Ez a versszerzés oly titka,
Melyet a ki tudna – ritka

mégis nagy gondot fordít rá. Technikája igen jó: az alexandrint, hexametert gördülékenyen, szépen írja, sőt a rímesmértékes formákat is meglehetős hibátlanúl (pl. A mester és a tanitvány), rímei pedig sokszor tökéletesek.

A mondottak meglehetős fogalmat nyújtanak Bacsányi költészetéről. Komor költészet ez, jellemző a komor költőre, ki bölcselkedik és tanít s kinek kedélye ritkán lesz viharossá.

Komor költészet, hasonló a borús, szürke égboltozathoz, melyet néha keresztülhasít egy villám, de a mely a nap derűs fényét nem ismeri.

Bacsányi életének alkonyáról szólok még néhány szót. A sokszor csalódott férfiúnak van egy őrző angyala, ki megérti, ki elsimítja homloka komor redőit s kiről elmondhatja: mindenben csalódtam, csak ő benne nem; ez Gabriela. Szeretetük egymás iránt nem csökken, a jó egyetértést köztük soha semmi sem zavarja meg, hajuk ősz már, testük roskatag, de szeretetük a régi.

E páratlan nőn kívül még egy ember áll közel szívéhez: Hafner József. Hafner linzi lakos volt s Bécsben tanulta a képzőművészeti akadémián a szobrászatot. Tanára, ki Bécsből igen jól ismerte Bacsányit, azt tanácsolta neki, hogy ismerkedjék meg a kiváló képzettségű magyar íróval s ajánló levelet is adott neki.

Hafner megismerkedett Bacsányival még 1818-ban, ki nagyon megszerette a tehetséges fiatalembert s fiaként bánt vele. Hafner igen sokat járt Bacsányiékhoz s a legbizalmasabb emberük lett, úgy hogy családjukhoz tartozónak tekintették. Tőle tudunk néhány adatot Bacsányi linzi életéből.* Szerinte sorsuk miatt sohasem panaszkodtak, a múltat nem emlegették; Bacsányi szívesen s lelkesülten beszélt hazájáról, de csak egyszer hallotta tőle szomorúan mondani: «És én nem halhatok meg Magyarországon!» Linzben Bacsányiékat nagy tiszteletben tartották. Hoch, a szigorú rendőrfőnök, igen jó viszonyban volt velük, hasonlóképpen Bauernschmied, az egykor olvasott novellaíró.* Ha a sétatéren megjelent Bacsányi, a város előkelői vették körül. Ennek a közbecsülésnek alapját valószínüleg abban kereshetjük, hogy Bacsányiék a kormányzónak, Lamberg herczegnek házához is járatosak voltak, mit nemcsak Hafner állít, hanem a herczeg és herczegnő udvarias levelei és meghívói* is bizonyítanak, melyekből kitűnik, hogy a herczegi családdal jó, mondhatni baráti viszonyban voltak. Magyarországi vendégek is sokszor megfordultak Bacsányiéknál, mint levelezésükből kitűnik, így többek közt Szalay László akkor már ismert publicista (1843). Míly jól eshetett a szegény száműzöttnek, hogy honfitársaival hazája nyelvén, hazájáról beszélhetett. S bizonyára jól eshetett neki a megemlékezésnek és elismerésnek az a néhány sugara is, mely hazájából elhatott linzi magányába. Így 1897-ben Jankovich Miklós meleghangú levelet írt neki s a pesti nemzeti színház megnyitására kiadandó emlékkönyv számára verset kért tőle: «A kihajnallott magyarság egy hőse, az élő hősök Nestora Bacsányi!! meg ne szólaljon a magyar díszes pesti theátrum (színpalota, méltóbban, mintsem színház) kinyitására? s ezen fölszólítást némán, hidegen fogadja, lehetetlen.»*

Thaly czikke. Figyelő 1877. III. és Hafner levele. Akad. Értesítő. 1872. VI. 75. l.

Hoch és Bauernschmied levelei B. hagyatékában.

B. hagyatékában (levelek és följegyzések).

Jankovich levele. 1837 augusztus 6.

57. HAFNER JÓZSEF ARCZKÉPE.

Bacsányi szép és udvarias levélben köszöni meg a megemlékezést, de nagyon öreg már, neje is nagyon beteg s ilyen állapotban nem tehet eleget a kivánságnak «annyival is inkább, – írja – mivel a versszerzésnek végét vetettem, különben sem bírván azon madarak természetével, melyek nemcsak tavaszi s nyári napokban, hanem deczemberben is egyre énekelnek».* Kisfaludy Sándor ugyancsak 1837-ben Juranicshoz írt levelében így nyilatkozik Bacsányiról: «Vajha barátunk magára vállalná az erőszakos új szavakat megrostálni, véleményét közzé tenni nyelvink természete szerint melyek elfogadhatók, melyek elvetendők… Annak, a ki ezt végrehajtsa, nagy tekintettel bíró philologusnak, grammatikusnak kellene lenni. Ezen feladásnak barátunk tudna legjobban megfelelni.»*

Levele Jankovichhoz. 1837 szeptember 18. (conceptus.)

Juranics levele. 1837 szeptember 13.

Bacsányi természetesen nem vállalkozhatott erre a nagy szerepre már öregségénél s megromlott egészségénél fogva sem. Linzben sokat betegeskedik, az éghajlat árt neki, többször vannak ájulási rohamai, mikor azt hiszi, hogy végórája ütött.* Még 1823-ban búcsút vesz Juranicstól «azon esetre, ha meghalna»,* de természete szívósabb, mint hitte s ez a búcsú még korai volt akkor.

Följegyzései.

Szegény felesége szintén sokat betegeskedik és sokszor annyira rosszúl van, hogy férje alig tudja életre hozni.* 1835-ben azt írja egy barátnőjének, hogy már harmadik éve, nem hagyhatja el a szobát köszvénye miatt, egyik kezét se tudja jól használni s nehezen sántikál. 1839-ben nagyon rosszra fordul betegsége. Férje meg akarja még örvendeztetni utoljára azzal, hogy utolsó költeményét kinyomatja, de a nyomtatási engedély késik. A halál gyorsabb volt mint a censor. Július 28-ikán érkezik meg a nyomtatási engedély, de későn: Gabriela már akkor halott. Július 24-ikén este 11 óra előtt elszunnyadt örökre, – írja Bacsányi* – eltemették július 26-ikán délután 5 órakor.

Följegyzése.

«Ah te meae si partem animae rapit
Maturior vis, quid moror altera?»*

Hor. Carm. II. 17.

Mennyire átérezhette a szegény öreg költő Horatiusnak ezeket a szép szavait! Valóban «lelkének fele» volt ez a nemes, végtelen jóságú asszony, kinek halálával a földi boldogság megszűnik reá nézve. Elborult kedélylyel munkában keres vigasztalást. A hazai lapokat és folyóiratokat olvasgatja, melyek többnyire mind járnak neki,* sőt a politikát is figyelemmel kiséri, mint ez jegyzeteiből kitűnik.

Hagyatékában megvannak.

Vigasztaló angyala nincs többé mellette, ennek s beteges epésségének tulajdoníthatjuk, máskép megmagyarázhatatlan összezördülését legjobb barátjával és jóltevőjével Juranicscsal.* Nem csodálkozhatunk ezután azon sem, hogy akadémiai taggá választását nem veszi tudomásul. 1843 október 7-ikén választja meg az akadémia levelező tagjának Toldy indítványára «a literatúra egy régibb és kevésbbé biztató korszakában tett érdemeiért»* egy szavazat kivételével egyhangulag.* Bacsányi azonban nem felel a nagyon elkésett kitüntetésre, hiába sürgeti hivatalosan Toldy,* majd Lukács Móricz.*

Levélconceptus. 1840 április.

Gr. Teleki József lev. 1843 október 7.

Szalay László lev. 1843 november 19.

1844 február 3.

1844 márczius 27.

Ennek okát nemcsak meghasonlott kedélyében és büszkeségében találjuk meg, hanem abban is, hogy az akadémiát, hol ellenségei voltak többségben, nem becsülte sokra, mint ez egy levéltöredékéből kitűnik, melyben igen epésen ítéli el az akadémiát s kimondja, hogy a «nagy nehezen felállott tudós társaságtól méltán jobbat és illőbbet várt s reménylett a magyar nemzet».

Utolsó éveit elvonulva töltötte s csak kedves Hafnerével érintkezett, ki öreg korában is élénken emlékezett még a végtelen nemes arczkifejezésű, a lélek mélyéig ható éles tekintetű, karcsú, magas termetű Bacsányira, ki agg kora daczára egyenesen, fölemelt fővel járt.

Halála előtt alig két hétig volt ágyban fekvő beteg.* Elfeledve halt meg 82 éves korában, 1845 május 12-ikén, Hafner karjai között és a linzi temetőbe költözött Gabrielája mellé, kipihenni a hosszú keserves életet.

Thaly id. czikke.

Otthon, hazájában mit sem tudtak haláláról. 1847-ben Toldy meg akarta látogatni s akkor tudta meg, hogy már két évvel azelőtt meghalt. Sietett haza megvinni a hirt s felújítani emlékezetét, békejobbot nyujtani az ellenfélnek, mint Kölcsey tette Berzsenyivel.

1847 augusztus 5-ikén tartotta emlékbeszédét az akadémiában: «teszem ezt – úgymond – nem pusztán hivatalos kötelességből, hanem szívem ösztönéből is, hogy azzal irántam legalább árnyékát békéltessem ki».* Szép emlékbeszédén kívül még azzal is kimutatta az egykori ellenfél iránt való kegyeletét, hogy 1865-ben összegyűjtött munkáit kiadta (Batsányi János költeményei prózai írásaival egyetemben).

Toldy Össz. Munk. V. 211. l.

Bacsányi végrendeletében Hafferl kereskedőt tette általános örökösévé, mert Hafferl közvetítette franczia pensióját s ő tartozott neki. 1121 kötetből álló könyvtárát a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta, továbbá kikötötte neje összes verseinek kiadását* és síremléket kettejöknek.* Hafferl azonban, azt állítván, hogy a hagyaték eladásából befolyt összeg alig hogy fedezte a tartozást, nem volt hajlandó a két utóbbi kivánság teljesítésére. A derék Hafner maga állíttatott tehát szép síremléket Bacsányinak és nejének, kikhez fiúi szeretettel ragaszkodott mindig. Neki köszönhetjük továbbá Bacsányi nagybecsű hagyatékának megőrzését is. Ő viselte gondját a tömérdek levélnek és kéziratnak, míg Kantz Zsigmond (nyug. kir. bánya- és erdészeti főtanácsos) megismerkedvén vele, nem rendezte az egészet.

Most is sajtókészen vannak az Akadémiában.

Végrendelete. U. ott.

Valóban elismerésre méltó szorgalommal és fáradsággal állította össze a nagy anyagot, sőt ennek alapján egy életrajzi vázlatot is írt Bacsányiról* s az egész becses gyűjteményt Hafner engedelmével elküldte az Akadémiának.

Die Lebens-Ereignisse des ungarischen Gelehrten und Dichters Johann Batsányi vom Jahr 1796 bis zu seinem Tode. Akad. kézirattár.

58. KANTZ ZSIGMOND.

«Die Mitwelt mag neidisch oder undankbar, aber die Nachwelt wird gerecht sein.» Ezt mondja Bacsányi sírirata.

Kövessük ezt a remény alakjában kifejezett intést s adjuk meg az idegen földben porladó magyar költőnek azt, a mire mindig vágyódott s a mit életében el nem érhetett: szolgáltassunk neki igazságot!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem