IX. BEZERÉDJ ÉS AZ ÚRBÉRI REFORMMUNKÁLAT.
IX.
BEZERÉDJ ÉS AZ ÚRBÉRI REFORMMUNKÁLAT.
BEZERÉDJ ÉS AZ ÚRBÉRI REFORMMUNKÁLAT.
A XVIII. SZÁZAD folyamán a jobbágyvédelem elve mindinkább érvényre jutott állami politikánkban. Az állami gépezet fejlődése az állampolgárok teherviselési képességét erősebben igénybevette s az állami terheket viselő jobbágyosztály gazdasági helyzetét az állam érdekében javítani törekszenek a változott viszonyokat megértő kormányok. A jobbágy azonban nem csupán az állami, hanem a földesúri terheket is viselte s az utóbbiak túltengése veszélyeztette az állam 268érdekeit, minek következtében a józan politika azt kívánta, hogy az úrbéri terhek szabályoztassanak.
Ez utóbbi szándék vezette Mária Terézia kormányát, mind 1765-ben községenként összeiratta a jobbágyi telkeket és terheket, az összeírás alapján urbariumot vagyis az úrbéresek jogait és kötelességeit megállapító szabályzatot készíttetett s azt 1767 január 23-án életbe léptette. Mária Terézia kormányának reformtevékenységét e téren is a porosz állami politika irányította, a hol Nagy Frigyes 1764. évi jobbágy felszabadítási rendeletével indította meg azon intézkedések sorozatát, melyek a parasztság sorsának javítását s a mezőgazdaság megerősítését czélozták.*
Klein-Hattingen: Geschichte des deutschen Liberalismus 71. l.
A magyarországi urbarium vezérgondolata a jobbágytelkek minimumának s az úrbéri terhek maximumának megállapítása volt, biztosította a jobbágyok szabad költözési jogát, szabályozta az úriszékek eljárását s rendezte a községi közigazgatást. Nem alkotott tehát lényeges reformot: nem tette telektulajdonossá a jobbágyot, nem engedte meg az úrbéri terhek megválthatását, hanem egyszerűen megszilárdította a jobbágy gazdasági helyzetét jogi helyzetének megváltoztatása nélkül.*
Csausánszky: Extractus synopticus benigni urbarii. Posonii, 1807. Pauly: Constitutio rei urbarialis regni Hungariae. Viennae, 1817.
II. József radikálisabb s éppen ezért ellenszenves korszakán kívül ez elvek irányították a kormány jobbágypolitikáját hosszú időn át, míg a szabadelvű áramlatok el nem seperték a félrendszabályokat s a jobbágyság teljes felszabadítását ki nem vívták.
Az irodalom kétségkívül a franczia irodalom és a forradalom hatása alatt már a XVIII. század végén az elnyomott jobbágyok védelmére kél és a jogegyenlőség elve alapján sürgeti felszabadításukat. Csak az irodalom nevezetesebb termékeit említjük meg. Gróf Batthyány Alajos «Ad amicam aurem» czímű munkájában 1790-ben a jobbágyság számára politikai jogokat sürget: szabad költözést, birtokszerzési és hivatalviselési jogot, 269az úri hatóság alóli felszabadítást s országgyűlési képviselőválasztási jogot; gazdasági helyzetük javítása érdekében pedig a jobbágyi állapotnak szabad egyezkedés útján megállapítandó földbérletté való átváltoztatását javasolja.*
Concha: Kilenczvenes évek reformeszméi 131. l. Ballagi: Politikai irodalom 326. l.
Hajnóczy József «Ratio proponendarum in comitiis legum» czímű kéziratos munkájában ugyancsak 1790-ben elismeri ugyan a magántulajdon sérthetetlenségét (proprietas omnium mihi sacra est), de birtokszerzési jogot követel a jobbágyság számára s az örökváltság behozatalát javasolja. Hangoztatja a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség elvét, sürgeti a papi tized megváltását és a szabad költözési jogot. Mindezen elveket nyomtatásban megjelent munkáiban is ismétli s állambölcsészeti érvekkel bőségesen indokolja.
Hasonlóan gondolkozik és ír Hajnóczy nemeslelkű és felvilágosodott pártfogója gróf Széchenyi Ferencz is, midőn 1791-ben az országgyűlés által kiküldött országos reformbizottságok feladatait programmszerűen összeállítja. Olyan alkotmányt sürget, a mely 24 millió embernek szól s nem «csak 50–60 ezer familiák jussait védelmezi».* Ez az alkotmány azonban csupán a nemesi előjogok feláldozása árán teremthető meg s ha a nemesség az áldozatot vonakodnék meghozni, teljesen hiábavalók lesznek az országos bizottságok reformmunkálatai. Figyelmeztet a franczia forradalom eseményeire, melyek a nép elnyomásának következményei. Különösen azt javasolja, hogy az adófizetési kötelezettség a nemességre is kiterjesztessék, hogy a jobbágy is szerezhessen tulajdont s viselhessen tisztségeket, egyszóval a jobbágyság politikai és gazdasági felszabadítása érdekében száll síkra.
Szabó László: Gróf Széchenyi család története II. 585. l.
Kizárólag a jobbágyság érdekeinek van szentelve Berzeviczy Gergely «De conditione et indole rusticorum» czímű 1804-ben kiadott munkája, mely az állambölcselet terét elhagyva, a gazdasági 270térre viszi át a jobbágykérdést s ezzel Széchenyi István hasonló irányú munkásságát előkészíti. Berzeviczy a szabad birtok és szabad munka elvét állítja fel s az ország gazdasági elmaradottságának okát abban találja, hogy hét millió lakos közül 325.000 nemesé a föld s ezzel szemben a jobbágyság viseli az összes közterheket, holott kiadásai jóval meghaladják jövedelmét. A gazdasági helyzethez hasonlóan elavultnak tartja a jobbágyság társadalmi helyzetét is s sürgeti a fokozatos felszabadítást.*
Concha id. m. 239. l.
Ez után hosszú szünet áll be irodalmunkban, melyet a közviszonyok bőségesen megmagyaráznak s csupán Széchenyi István fellépésével terelődik ismét a jobbágykérdés reformjára a közfigyelem.
Széchenyi István már «Hitel» czímű művében felhívja a figyelmet a jobbágyi állapotból származó fogyatkozásokra, melyek az ország gazdasági fejlődésének nyilvánvaló akadályai. Ilyennek tartja elsősorban a robotot, a mely a földesúr szempontjából értéktelenebb a bérmunkánál, a jobbágy szempontjából pedig a tehetségek elsorvadását eredményező teher. «Most a magyar paraszt szemeire sokszor vetett restségének oka, ha annak legbelsőbb velejére ereszkedünk, többnyire nem egyéb – ámbár mindenféle álorczát vesz magára – mint a bizonytalanág s gyarapodhatásárul kétségbeesés.»* A dézsmára nézve pedig idézi Young mondását, hogy «a mezei gazdaság megrontására a dézsmánál sikeresbet kitaláni nem lehetett», mert «mennél többet termeszt a jobbágy, annál jobban büntettetik, annál többet kell adnia».*
Hitel 88. l.
Hitel 40. l.
Behatóbban foglalkozik a jobbágykérdéssel «Stadium» czímű munkájában, melyet előszavában mint legégetőbb problemát állít be: «Ítéletem szerint, ha mai létünket tekintjük, a főkérdés a birtoktalan nemesség s a szántóvető sorsa és azon relatiók körül 271forog, melyben ők a kormányhoz, vármegyéhez s az utolsók földesuraikhoz is állanak.»* Az előszó végén pedig a következőkben rajzolja meg a jövő képét: «Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbeli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lelkiismereti vallomásom!»*
Stadium 37. l.
Stadium 38. l.
A «Stadium» a korszerű reformok megvalósítására konkrét törvényjavaslatokat terjeszt az 1832. évi országgyűlés képviselői elé s e törvényjavaslatok a jobbágyság sorsára különös figyelmet fordítanak. A IV. törvényjavaslat tulajdonszerzési jogot biztosít minden állampolgár, tehát a nem nemesek számára is; a tulajdonszerzési jog pedig nem csupán a jobbágytelekre, hanem a földesúri birtokra is vonatkozik.*
Stadium 116. l.
84. GRÓF SZÉCHENYI «STÁDIUM»-ÁNAK CZÍMLAPJA.
Nem köti korlátokhoz e jogot, hanem teljesen szabad teret enged a földszerzési vágynak: «nem csak egy, két, három s a t. sessiót, mint annál sokan megállanak, de az urasági allodialis földekből is annyit, a mennyit akar». Igazságtalannak tartaná azon javaslatot, hogy «a magyar nemesség arra szoríttassék, hogy örök jussát ingyen s minden aequivalens nélkül áldozza fel s veszítse el», mert a tulajdont szentnek tartja. Ha azonban a magyar nemesség el akarja adni földbirtokát, meg kell engedni a nem nemesnek is a megszerzést, mert csupán 272ily módon válhatik a földbirtok valóságos tulajdonná, melylyel a tulajdonos teljesen szabadon rendelkezhetik. Nem a nem nemesek tulajdonszerzése tehát a czél, melynek megvalósításán fáradozik, hanem a nemesek tulajdonjogának teljes érvényesülése érdekében sürgeti a tulajdonszerzési jog kiterjesztését s ugyanezen okból javasolja az ősiség eltörlését s a kincstári örökösödési jog megszüntetését is. Ez a Széchenyi utilitarista felfogása, melyet angol mesterétől vett át s a mely mint gyakorlati politikai eszköz a siker reményével biztatott a legkényesebb kérdések megoldásában is.
A jobbágyságot érintő javaslatok közül figyelemreméltó a «Stadium» azon pontja is, mely a törvény előtti egyenlőséget sürgeti, tehát megszünteti az úriszéket, a hol «bíró s alperes egy személy». Kilenc millió legázolt lakost akar e javaslat illető sorsra emelni, de nem egyszerre, hanem fokozatosan.* Egyelőre csupán az elv kimondását veszi programmjába.
Stadium 142. l.
Azonos szellemű a közteherviselést illető reformjavaslata is, itt t. i. csupán a megyei és országgyűlési költségek közös viselését sürgeti, az állami terhekről nem nyilatkkozik. A fokozatosság elve mellett nyilvánvaló azon törekvése, hogy az elvre helyezi a súlyt, a gyakorlatban mindig hajlandó megalkudni. Végső következtetése is a fokozatosság elvét hangoztatja s a fokozatosan életbeléptetett reformokból származott hasznot állítja előtérbe: «alkotmányunkat vagy javítanunk s azt az idő szellemében szabnunk, vagy gazdaságtól, befolyástól, szerencsétől, nyugalomtól s biztosléttől búcsút vennünk kell.»
Széchenyinél határozottabb és gyakorlatibb Wesselényi, a ki teljesen a Széchenyi hatása alatt áll.* A jobbágyság nyomorát eleven színekkel festi s nem habozik a robot és kilenczed megváltása ügyében konkrét javaslatokat tenni, a mit Széchenyi elmulaszt. Wesselényi a jobbágyi állapot mérlegeléséből indul 273ki s a felebaráti szeretet is ott szerepel motívumai között, Széchenyi ellenben csupán az ország és földesúr gazdasági helyzetét veszi figyelembe s e gazdasági helyzet javítása érdekében sürgeti a tulajdonszerzési jog kiterjesztését. Wesselényi tehát Széchenyivel szemben haladást képvisel s az államférfiú számítása mellett az emberi érzelmeknek is helyet enged.
Balítéletekről 247. l.
Wesselényi előtt kétségtelen igazságképpen áll, hogy a jobbágytelek is a nemesség tulajdona, használatáért tehát a jobbágy bért fizetni tartozik, a bérfizetési mód tekintetében azonban megváltoztatandónak tartja a jelen állapotot.* Míg a jobbágyság gazdasági helyzetét illetőleg csupán az intézmények korszerűségét vitatja, addig a jobbágyok társadalmi állapotát egyenesen igazságtalannak mondja, a melyet feltétlenül meg kell szüntetni: «Minél több szabad jussokkal bíró tagokból áll egy nemzet, annál hatalmasabb. Igen csekély számtudás kell érteni azt, hogy minden tekintetben nagyobb szinte 10 millió, mint alig 800.000 szabad polgárból álló nemzet. Csak szabad ember s kinek van mit köszönjön polgári alkotmányunk, az kész annak védelmére.»*
Balítéletekről 217. l.
Balítéletekről 218. l.
A jobbágyság gazdasági helyzetének korszerűsítésére egész sereg javaslata van, melyek általában azon elvbe foglalhatók össze, hogy a jobbágyok haszonbérlői állapotát fenn lehet tartani, de a haszonbérfizetési módot meg kell változtatni, a jobbágyi rendszert valóságos haszonbérlői rendszerré kell tenni.* A jelen rendszer tarthatatlanságának igazolására bemutatja a robotolási kényszer borzalmait: «Van visszás érzést szülő s botránkoztató abban, hogy valakinek lehessen mást, akarja, ne akarja ez, hetenkint egy vagy több napokon oly munkára, mire neki tetszik, hajtani s kényszeríteni.» Szembetünő itt a Széchenyi és Wesselényi felfogása közötti ellentét: Széchenyi a robotmunka értéktelenségét állapítja meg a földesúr szempontjából, 274Wesselényi pedig a földesúri kényszerítő hatalomnak a jobbágyra való hatását emeli ki.
Balítéletekről 223. l.
Ismételten hangoztatja, hogy «a birtoki jus szent, ebbe elegyedni bajos és nagyon kényes».* Ennek hangoztatása mellett azonban sürgeti a jobbágyi tartozások korszerű rendezését, a jobbágyi haszonvétel biztosítását s a tulajdonszerzési jog megadását. A tulajdonszerzésig jogot illetőleg a jobbágyterhek megváltási módozatait az országgyűlés elhatározásától várja, de nemzeti szempontból korlátokat állít annyiban, hogy csupán magyaroknak engedi meg a tulajdonszerzést.
Balítéletekről 234. l.
Ez irodalmi előkészítés előzi meg az 1832/36. évi országgyűlést, melyben Széchenyi és Wesselényi képviselik a fejlődés utolsó szakaszát: Széchenyi mint a gazdasági, Wesselényi mint a társadalmi reformok kifejezője.
A magyar országgyűlések között az 1790/91. évi volt az első, mely a kor nagy kérdései iránt érzéket mutatott s a haladás ügyét szolgálta. Bizonyára részük van ebben az Európa nyugatán lejátszódott nagy eseményeknek, melyek hatása a legmagasabb körökig eljutott, a politikai irodalomban pedig kézzelfoghatóan megállapítható. Az 1790/91. évi országgyűlés különösen a jobbágyság szempontjából nagyérdekű, mert a Mária Terézia úrbéri alkotásait átvette és törvényesítette. Törvénybe iktatta a jobbágyok költözési szabadságát és ideiglenesen életbe léptette az úrbéri szabályzatot. Ez országgyűlés azonban nem csupán törvényes alkotásaival szolgálta az ország javát, hanem a nemzet jövő fejlődésére is korszakalkotó befolyást gyakorolt, mikor országos bizottságokat küldött ki, melyek az életbeléptetendő reformok előkészítésére voltak hivatva. Ezekhez a reformmunkálatokhoz nagy reményeket fűztek hazánk jobbjai s a jobbágyság is ezektől remélte sorsa jobbra fordulását. Azonban e remények II. Lipót király halálával szétfoszlottak s a várva-várt reformok évtizedeken át nem valósulhattak meg.* I. Ferencz király nem merte követni az elődje alatti 275kormánypolitikát, nehogy reformok életbeléptetésével alattvalóiban kielégíthetetlen vágyakat ébreszszen s ezzel utat nyisson a forradalom éltető szellemének, a közelégületlenségnek.
Ballagi: Politikai irodalom története 757. l.
85. AZ «OPERATA IN OBJECTO URBARIALI» CZÍMLAPJA.
Az 1790/91. országgyűlés 67. czikkével kiküldött országos bizottságok közül az úrbéri bizottság 1791 augusztus 12-én kezdte meg működését Pesten gróf Zichy Ferencz elnöklete alatt s 1793 márczius 28-án fejezte be tanácskozásait, a melyek eredményei nyomtatásban csupán az 1825/27. évi országgyűlés rendeletére adattak ki.* A bizottság álláspontja az volt, hogy a jobbágykérdés törvényes szabályozására egyedül az országgyűlés 276hivatott s Mária Terézia úrbéri rendelete átmeneti intézkedés,* mely az ország alaptörvényeivel összhangba hozva állandósítandó. Ez utóbbi czél megvalósítását tekintette a bizottság legfőbb feladatának s így nagy reformokkal nem biztatott. A bizottsági munkálat a jobbágyok személyes szabadságának, a jobbágyi haszonvételeknek és tartozásoknak összes kérdéseit felölelte, de lényegében alkalmazkodott a Mária Terézia úrbéri rendeletéhez s a jobbágyok jogállását érintetlenül hagyta. A javasolt törvények nagy körültekintéssel, de kevés rendszerességgel vannak kidolgozva s nem viselik magukon az igazi reformjelleget. Inkább a fennálló viszonyok kodifikálását, mint a korszellem szerinti megváltoztatását szolgálják.
Operata regnicolaris deputationis in obiecto urbariali per articulum 67 anni 1791 ordinatae.
Az 1790/91. évi 35. törvényczikken alapuló felfogás.
A munkálat megállapítja a jobbágyok költözésének előfeltételeit s e téren a földesúri önkénytől függetleníteni törekszik azokat.* Megállapítja a jobbágytelki állományt és a jobbágyi haszonvételeket, megengedi a haszonvételi jog eladhatását, de határozottan eltiltja a jobbágyot a tulajdonszerzéstől. Szabályozza a jobbágyi tartozásokat és szolgálmányokat, megállapítja azok ideiglenes megválthatóságát, de az ősiségre hivatkozva tiltja az örökváltságot. Szabadságot ad a földesúrnak, hogy bírói hatalmát a szervezett községi előljáróságra átruházhassa, de fenntartja a botbüntetést és az úrbéri pereket kizárólag a földesúri törvényszék elé utalja. A bizottság szabadelvű elemeit Mandics Antal zágrábi kanonok és Ragályi József borsodmegyei alispán képviselték, kik a bizottmányi véleménynyel szemben az örökváltság törvénybeiktatását javasolták, de kisebbségben maradtak s felfogásuk csupán évtizedek mulva diadalmaskodott.
Itt is az 1790/91. évi 35. törvényczikk rendelkezése volt az irányadó.
Az 1790/91. évi 35. törvényczikk Mária Terézia úrbéri rendeletét csupán ideiglenes érvénynyel ruházta fel s a legközelebbi országgyűlés feladatává tette az úrbériség végleges rendezését. Ugyancsak a legközelebbi országgyűlés feladata lett 277volna az 1790/91. évi 67. törvényczikk értelmében készült reformmunkálatok letárgyalása, a melyek sorába az úrbéri munkálat is tartozott. Valóságos reformországgyűlés lehetett volna tehát az 1792. évi, ha a trónváltozás és a külpolitikai események más irányba nem térítik a kormányt. Így azonban az 1792. évi 13. törvényczikk egyszerűen meghosszabbította az úrbéri rendelet érvényét s az 1790/91. évi 35. mintájára az úriszéket szabályozta. Innen kezdve négy évtizeden át az országgyűlések egyszerűen megismétlik az 1792. évi 13. törvényczikk meghosszabbító rendelkezését* s csupán elvétve foglalkoznak az úrbériséget illető kérdésekkel.* Érezték azonban, hogy az úrbériség szabályozása a legégetőbb kérdés, mert a többi munkálat tárgyalásának elhalasztásával csupán általánosságban foglalkoznak,* az úrbéri munkálatnak pedig minden országgyűlés külön törvényczikket szentel.
1796. évi 3., 1802. évi 6., 1805. évi 3., 1807. évi 3., 1808. évi 9., 1812. évi 3., 1825/27. évi 10. és 1830. évi 14. törvényczikk.
Az 1802. évi 6. törvényczikk szabályozza a jobbágyi tartozások beszedési módját, a 26. törvényczikk a nem nemesek perviteli képességét s a 24. törvényczikk a vadászati jogot.
Az 1805. évi 8., 1807. évi 32. és 1808. évi 10. törvényczikk.
Az 1790/91. évi 67. törvényczikkel kiküldött országos bizottságok munkálatait az 1825/27. évi országgyűlés tűzte újból napirendre s a VIII. törvényczikkel újabb bizottságokat küldött ki a több évtizedes heverés alatt elavult munkálatok átdolgozására.* Az úrbéri bizottság munkálata, melynek kinyomatását az 1830. évi országgyűlés rendelte el, lényegében az eredeti munkálattal azonos tartalmú, de rendszeresebb és áttekinthetőbb amannál. Hét törvényczikkbe foglalja az úrbériség szabályozására vonatkozó javaslatait s indokolással is ellátja azokat. E törvényjavaslatok az eredeti munkálattal szemben határozottan haladást képviselnek, igyekeznek azonban a földesúr érdekeit előtérbe helyezi. Így mindjárt az első javaslat, mely a jobbágyok költözési jogát szabályozza, az eredeti munkálattal 278ellentétben elsősorban a földesúrtól teszi függővé az elbocsátást. Átveszi az eredeti javaslatból a jobbágyi haszonvétel eladhatásának megengedését, de az ily módon megszerezhető telkek számát a községbeli összes jobbágytelek száma arányában korlátozza. E korlátozó intézkedés ellen a bizottság egyik része különvéleményt jelentett be, de a mint látni fogjuk, az országgyűlés is a bizottsági javaslat értelmében határozott. A jobbágy gazdasági helyzetének javítása érdekében megengedi a legelők elkülönzését, a mit az eredeti munkálatban még nem találunk meg. Határozottan haladást képvisel a jobbágyterhek szabályozása terén, mert megengedi az örökváltságot, a mi az eredeti munkálatból hiáyzott. A községi előljáróság hatáskörét azonban megszorítja, mert igazságszolgáltatási hatalmat az eredeti munkálattal szemben nem ruház rá.
Opinio deputationis regnicolaris e comitiis anni 1825/27. exmissae in re urbariali cum motivis et proiecto articulorum deprompta.
86. AZ «OPINIO IN RE URBARIALI» CZÍMLAPJA.
279Az 1832/36. évi országgyűlés a magyar jobbágyság történetében új korszakot nyit meg. Az irodalom jobbágyvédő törekvéseinek nem volt gyakorlati eredményük, az országgyűlések nem alkottak e téren számottevő reformokat. A jobbágyság magna chartája az 1832/36. évi országgyűlésig a Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete volt, melynek értékét még e korban is megbecsülte az irodalom.*
Pfahler: Jus georgicum regni Hungariae.
Ez a rendelet régen nem volt már korszerű, a mikor még mindig érvényben volt. A jobbágy nem szerezhetett földtulajdont, csupán haszonélvezet illette meg s e haszonélvezet ellenében viselnie kellett az állami és földesúri terheket, melyek eredményesebb munkára képtelenné tették. Társadalmi helyzete pedig olyan volt, hogy az elnyomást lépten nyomon éreznie kellett. E bajokon kívánt segíteni az 1832–36. évi országgyűlés s ezzel a magyar országgyűlések történetében emlékezetessé tette működését. A jobbágyság társadalmi helyzetét nem tudta gyökeresen megváltoztatni, az e téren fennálló előítéletekkel még nem tudott megküzdeni; de védelmet biztosított a jobbágynak a földesúri önkény ellen s ezzel gazdasági helyzetét megszilárdította, megindította a mezőgazdasági termelés korszerű fejlődését.
A követek között uralkodó szabadelvű irányzat a Széchenyi és Wesselényi hatása alatt állott, a jobbágykérdés megoldását ők készítették elő.* Széchenyi az irodalomban hangoztatott eszméit a gyakorlatban is felvetette s a «proprietas és az alkotmányi jogoknak az egész népre kiterjesztése» körül buzgólkodott.* Széchenyi azonban a főrendiházban nem tudott eredményeket elérni s a követekkel nem tartott fenn állandó összeköttetést. A követek között Bezerédj volt a jobbágyfelszabadítás zászlóvívője s vele együtt haladt a szabadelvű követek lelkes serege. Bezerédj a jobbágyság őszinte barátja volt s legfőbb 280eszményéül a jobbágyság teljes felszabadítását tekintette, a minek megvalósítása érdekében dolgozott. Nem az emberbaráti szerett volt csupán, a mely működésében irányította, hanem magasabb gazdasági és nemzeti szempontok, melyek hangoztatásában el nem lankad. Nem a jobbágyság szomorú sorsa az, a mely reformok sürgetésére készteti, hanem a jövő Magyarország nagysága és boldogsága, a melyet a jobbágyság felszabadítása nélkül nem tud elképzelni. Jobbágypolitikája a szabadelvű követekhez hasonlóan, kétségkívül a Széchenyi és Wesselényi hatása alatt állott, de a Széchenyi felfogásánál szilárdabb alapra van elhelyezve s Wesselényi felfogásánál rendszeresebb. Ez a jobbágyvédő Bezerédj igazi egyénisége s ha szónoki heve egyszer s másszor érzelmi térre viszi, az nem szónoki mesterfogás, hanem az összes lélek megnyilvánulása, a mely gondolatait leplezetlenül feltárja.
Kölcsey naplója 182. l.
Kölcsey naplója 13. l.
Az 1832/36. évi országgyűlés volt végre hivatva arra, hogy azt a kilencz reformmunkálatot, melyek az 1791 : LXVII. t.-cz. alapján készültek, törvényerőre emelje. A királyi előterjesztések tényleg a reformmunkálatokat tűzték napirendre, de nem azon sorrendben, a mint ezt az 1825/27. és 1830. évi országgyűlések kívánták, mert az úrbéri munkálatot vették fel elsőnek. A nevezett országgyűlések végzései szerint viszont a kereskedelmi munkálatot kellett volna elsősorban tárgyalni, mely az ország rég óhajtott gazdasági felvirágoztatását lett volna hivatva szolgálni s csak azután az úrbéri munkálatot. Az ellenzék a sorrend e megváltoztatásában nem csupán az országgyűlési végzések mellőzését látta, hanem azt a titkos politikai czélzatot, hogy a kereskedelmi munkálat, a melyhez annyi reményt fűzött a nemesség, le fog szorulni az országgyűlésről.* A kormány sorrendi javaslata ennek következtében a szabadelvű követek buzgólkodása ellenére is elbukott az 1832 deczember 27-iki kerületi ülésen s a rendek a kereskedelmi javaslat tárgyalását tették első helyre. Nehogy «azonban az udvar láttassék 281liberálisnak, mert a feldásokat az urbarium kezdé s a nemesség a parasztok ellenségének»,* utóbb mégis engedtek álláspontjukból s csupán azt kötötték ki, hogy a kereskedelmi munkálattal együttesen terjesztessék szentesítés alá. A változás főleg a Wesselényi érdeme volt, a ki «reggeltől estig követtől követig járt s proselitákat keresett az urbarium elsőségére»,* de része volt az urbarium diadalában a nádornak is, a ki figyelmeztette a követeket az 1764. évi esetre,* a mikor az országgyűlés nem akarta az urbariumot tárgyalni s a kormány kénytelen volt absolutistikus módon rendelkezni.
Ferenczy: Deák élete, I. k. 81. l.
Kölcsey naplója 36. l.
Kölcsey naplója 38. l.
Kölcsey naplója 57. l.
Bezerédj már a sorrend megállapításának kérdésében egészen önálló felfogást tanusított, a mely mély belátásról és kitünő gyakorlati érzékről tesz bizonyságot. Felfogása szerint az úrbéri munkálatnak kell az első helyet biztosítani, mert a jobbágyság felszabadulásával a nemzet megerősödik s a megerősödött nemzet könnyebben fogja kivívni mindazon reformokat, melyek a közgazdaság emelése érdekében kívánatosak.* Az igazságügyi munkálat első helyre tevését nem ellenzi Bezerédj, mert ennek tárgyalása alatt «az opiniok egyebekre nézve is conciliálódhatnának», de a közgazdasági munkálat elsőségét nem tartja szerencsés gondolatnak. Mikor aztán a junctim eszméje felszínre kerül, egészen megnyugszik, mert ezzel az ügyet is mentve látja s az időt rabló viták is befejezést nyerhetnek. Az úrbéri munkálat elsőségét t. i. Bezerédj szerint elsősorban gyakorlati politikai szempontok javasolják: «Arra nézve kívánatos az urbariumon kezdés, hogy az adózó lássa, hogy az ő sorsát legelől veszi orvoslás alá az ország». Tárgyi szemontból más volt a felfogása, mert már az országgyűlés előtt hangoztatta a 282vármegyében, hogy «nem az urbarialéban, hanem a contributionale commissariaticumban s commerciáléban kell és lehet a paraszton leginkább, legsikeresebben és igazságosabban könnyebbíteni, de a paraszt ezt nem látja mindenhol oly világosan által».* Az említett gyakorlati szempont készteti Bezerédjt arra, hogy szakítson azon felfogással, melyet az országgyűlés előtt vallott.
1832 deczember 20-án Sztankovánszkyhoz intézett levelében: Csak az urbariale és juridicum legyen rendben, háromszorta könnyebben viszi ki a nemzet, a mit érdekei kívánnak. És nem lesz oly könnyen ellenezhető, ha a paraszt is igazi részese lesz a haza dolgának.
1833. január 3-iki levele.
Az úrbéri javaslat tárgyalását tehát az 1833 január 23-iki kerületi ülésen megkezdték a követek, de nem a kormány által óhajtott szellemben. A kormány t. i. az úrbéri törvény által csupán az ideiglenes helyzet állandósítását czélozta, a szabadelvű nemesség előtt pedig magasabb czél, a jobbágyság teljes felszabadítása lebegett.* Ez utóbbi irányban munkálkodtak a követek a kerületi üléseken s a szabadelvű irány szóvívői között jelentékeny szerepet vitt Bezerédj.
Ferenczy: Deák élete, I. k. 98. l.
«Nagy kérdés adá elő magát – írja Kölcsey* – mert a mint a robotváltságról tétetik szó, vitatásba jött: bírhat-e a jobbágy sajátsági just a telekre nézve, hol lakik? és bírhat-e sajátsági just a nemesi javakra nézve, miket pénzen fogna megvenni? Ez a két nevezetes idea, mik a mi barbaricum glossariumunkban proprietas és capacitas névvel neveztetnek. A tusa nagy vala s továbbtartott egy napnál, de évszázados előítéleteket oly könnyen lerontani nem lehet.» Ebben a tusában Bezerédj vezető szerepet vitt s a szabadelvű eszmények mellett mindvégig kitartott. Mintha csak róla írt volna Kölcsey:* «A magot elvetjük s ki nem kél; újra vetünk s kikél, de fűben eltapodtatik; s ismét vetünk s nemcsak kikél, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dül, midőn felleg támad s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fárad el; s ha még nem 283boldogult, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen, s nem egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálni: ez az egész nem halandó.»
Kölcsey naplója 158. l.
Kölcsey naplója 159. l.
87. KÖLCSEY NAPLÓJÁNAK CZÍMLAPJA.
A jobbágytulajdon kérdésében Tolna megye előljárt s Bezerédj csupán a megye felfogásának adott kifejezést, midőn azt annyi lelkesedéssel védelmezte.*
1832 deczember 20-diki levele Sztankovánszkyhoz: «A mi instructiónk az urbariumra nézve, t. i. a jus proprietatis, úgy látszik, mégis soknak tetszik és talán keresztül megyen – adná az Isten».
284Az 1833 április 27-iki kerületi ülésben azon elv védelmére emelt szót Bezerédj, hogy a jobbágynak telkét a földesúrtól szabad egyezkedés útján megvenni s független tulajdonul bírni szabad legyen. «Megnyittatik-e 9 millió embernek Magyarországon azon út, melyen a földtulajdonnak s önállásnak varázsereje által önmagának becsülésével, új élettel, új iparral ébredjen, s polgári helyzetének emelkedésével a hazához s alkotmányhoz új kötelékkel kapcsoltassék?» Ez a nagy kérdés Bezerédj szerint, melyre az országgyűlésnek válaszolnia kell. Ő maga nem habozik a válaszszal: «El kell azon akadályt s gátat kerülni, mely honunk emelkedésének több kárt tett, mint az orsovai sziklák vizeikre nézve okoztak.» A milyen őszinte barátja azonban a haladásnak, éppen olyan óvatos a haladás eszközeinek megválasztásában. E tekintetben alárendeli magát Tolna vármegye 1833 április 15-én kelt utasításának, a mely azt követeli, hogy «a földesúri tulajdonossági jusnak törvényes sérthetetlenségét hathatósan vitatni, védeni és a jobbágytelkek szabad adása vevése értelmében az uradalmi sajtásági jus megváltására vonatkozólag eredeti utasításunkban kikötött feltétel mellett tovább is állhatatosan kitartani el ne mulaszszák.* Ez alapon Bezerédj nem szünteti meg egyszerűen a földesúri tulajdont, hanem a megváltást sürgeti: «A közigazság s a törvény pajzsa alatt szereztetett tulajdonnak szentnek kell maradni. Hahogy a status valaki tulajdonát mindenki által arányosan viselendő kármentés nélkül visszavenné, azon visszás igazsággal élne, melyet a szomorú emlékezetű pénz reductiójában fájdalom, tapasztaltunk. Azzal, hogy valakinek szabadságot adunk tulajdont szerezni, senkiét sem vesszük el, sőt mindenféle tulajdont erősítünk; mert erősebb ott a proprietas és annak minden következése, a hol 9 millióra terjed, mint a hol csak kevés számokra van szorítva.»
Tolna vármegye levéltára.
Bezerédj felismerte, hogy az ország közgazdasága számára veszedelmes a nagybirtok s eszménye a jómódú kisbirtokosság, 285melynek megerősödését várja a felszabadult jobbágyságtól. Így állítja be a kérdést nem csupán a nyilvánosság előtt, az országgyűlésen tartott beszédeiben, hanem bizalmas közléseiben is, mert 1834 deczember 18-án Csapóhoz intézett levelében a következőket mondja: «A szegényebb nemesség, ha felvilágosíttatik csak félig is igen érezhető érdekére nézve, alig lehet, hogy a jobbágytelkekben szerezhető proprietast és az ehhez szükségeseket ne pártolja, mert hiszen mindazok, kik úrbéri telkeken laknak, mindazok, kik csekélyebb tehetségekhez képest acquisitióikat olyakra kénytelenek szorítani, maguk alatt vágják a fát, ha ott az alkalmatosságot maguktól elzáratni engednék.»
Az 1833 április 29-iki kerületi ülésen ez elv alapján kijelenti, hogy «a tulajdon csak ott van minden convulsiók felé emelve, a hol sok a tulajdonos». Fájdalommal mutat rá a kisbirtokos nemesség állapotára, a mely napról-napra pusztul s helyét új nagybirtokos osztály foglalja el. «Alkotmányi rendszerünk ellene van a szegény nemességnek. In charta minden jussokban részes, de a valóságban nem. Mutatja jelen állapotja, mint sülyed azon osztály, melyben a nemzeti erénynek annyi csirája rejtőzik. S vajjon most, mindőn a nemtelen nem bírhat nemesi jószágot, kik a nemesi javak acquisitorai? Talán azoknak maradéki, kik Szent István előtt vérekkel szerzették a hazát? Ezeknek alig marad annyi helyük, hová régi pergamentjukat eltehetnék.» Bezerédj nemzetiségi politikájnak egész rendszerét feltárják e szavak! A kisbirtokos nemesség szerinte színmagyar s ez pusztul állandóan a nagybirtok nyomása alatt. E pusztulást csupán úgy lehet megakadályozni, ha az ugyancsak magyar jobbágyság felszabadul s a pusztuló kisbirtokos nemesség helyére lép. Ez nem csupán józan gazdasági politika, mely a nagybirtokos osztály túltengését ellensúlyozza, hanem nemzeti politika is, a mely állandóan biztosítja a magyar gazdasági felsőbbségét. A nemzeti és gazdasági érdekeken kívül még egy fontos szempont vezette a Bezerédj jobbágypolitikáját, t. i. a társadalmi béke biztosítása, melyre a sokat hányatott magyarságnak oly nagy szüksége 286volt. Ilyen értelemben ír 1833 január 28-án Sztankovánszkynak: «a nemtelen, a paraszt nincs jobbágyságra szorítva, hanem per capacitatem proprietatis akként kiléphet: ez az urbarialénak minden odiumát mind a paraszt, mind rágalmazóink előtt elveszi».
A jobbágyok személyes szabadságainak törvényes biztosítása érdekében szól az 1833 június 14-iki kerületi ülésen: «A polgári társaságnak és alkotmánynak jótéteményeit és áldásait terjeszti ki ezen javaslat hazánk legszámosabb lakóira és a személynek, a vagyonnak bátorságát s minden sérelemtől, minden önkénytől való mentségét a törvénynek s alkotmánynak nyilván határozott oltalma alá helyezteti, mely alkotmány a mint polgárokká teszi a hazafiakat s polgári kötelességet kíván tőlük, úgy a személyes és vagyonbeli bátorságnak, a polgári társaság ezen főczéljának biztosításával a polgároknak tartozik.» Egyenlő jogokat és kötelességeket sürget minden honpolgár számára, mert csupán ez úton «verhet a haza és alkotmány minden hazafi szívében eleven gyökeret, melyek egyedül képesek azt a viharok közt fenntartani s állandó életnedvet és erőt adni a kevély tölgynek, mi nélkül koronája díszleni nem fog». A szabadságjogok kiterjesztésnek igazságát ugyanazon érvekkel vitatja, a melyekkel a modern demokráczia küzd, s melyekkel az emanczipáczió jogosságát vitatja.
Az ellenérveket, melyek a fennálló törvényekből s jogokból vétettek, a következőkben czáfolja meg: «Az Arany Bulla bizonyosan constitutionalis törvény volt és a nemesek jussával nem ellenkezett, mégis látjuk, hogy az mind előszavában, mind több czikkelyeiben a parasztnak és minden rendű hazafiaknak szabadságát, bátorságát nyilván kimondja.» II. Ulászló alatt vesztek el a parasztok jogai, de ezekkel együtt a nemesi jogok is hanyatlottak, amint ezt a XVI–XVII. század története bizonyítja. Ebből arra következtet, hogy «a hazafiak minden osztályai jussainak fenntartása nélkül egyiké sem biztos, egyiké sem állandó». A társadalmi solidaritas nagy igazságát hozza fel érvül, a mely az államnak igazi erőt kölcsönöz.
287E kérdésben is Tolna megye utasítása szerint foglalt állást Bezerédj, a mint 1833 május 30-án Sztankovánszkyhoz intézett következő soraiból kitűnik: «Most még, a mi nékünk a crimináléban van adva utasításul, de securitate personali ignobilium et de actoratu personali, és hogy az úrbéri helyhezet az ő emberi és polgári jussaikat nem csorbítja, egy különös czikkelyben vagy csak §-ban kívánnánk kifejezni, és ezzel nagy odiumot hárítanánk el az urbarialérul.»
Az 1833 július 16-iki országos ülésen mutatták be a kerületi elnökök az úrbéri munkálatot s innen kezdve rendszeresen tárgyalják. Bezerédj már az 1833 július 18-iki országos ülésen előadja Tolna megye álláspontját az urbarium ügyében s ugyanazon mélyreható reformot követeli, t. i., a tulajdonszerzési jog megadását, a mit már a kerületi tárgyalások alatt is előadott. Nem akarják a földesúri tulajdonjogot megszüntetni vagy csorbítani, mert a polgári társaság alapjának tartják a magántulajdont. Az adófizető jobbágyság sorsát tisztán a földesurak rovására javítani egyértelmű volna szerinte a földesúri birtok devalvácziójával s e devalváczió annál igazságtalanabb, mert a jobbágytelkeket a földesurak valamikor a saját tulajdonukból hasították ki. A tőkések s jobbágytelkekkel nem bírók teljesen távol maradnának az áldozattól, a mi igazságtalan. Tolna megye másik vezérelve viszont, hogy mindenki fel van jogosítva társadalmi s gazdasági állapotának a javítására s e vezérelvet van hivatva a jobbágyság érdekében az urbarialis törvény megvalósítani: «A tulajdonnak becsét érző s azt szerezni is tudó szántóvető paraszt ne legyen a végett kénytelen elhagyni az életnek ezen tiszteletreméltó nemét, hanem iparkodása után abban is tehessen szert tulajdonra s maradékira bocsáthassa.» Nem elégszik meg tehát Tolna vármegye azzal, hogy a jobbágy jobbágyi haszonvételi jogát eladhassa, mert ez lényegében nem javítja a jobbágyság helyzetét. «Ezen törvény mellett nem fog a jobbágy tulajdont szerezhetni s ezen a természet leghatalmasabb ingereivel ütköző hiány miatt a köznép feje napról-napra 288inkább fogja érteni, quod non e solo pane vivat homo. A haza pedig minden állapotban kárát fogja látni, hogy legszámosabb fiai polgári jussokkal nem élhetvén, nem élhet bennük a tulajdonnal járó lelkesedés, melynek hatalmas szüleményeit az ajánlott törvény soha pótolni nem fogja.»*
Országgyűlési tudósítások.
Ezen vezérelvek alapján Bezerédj nem tartja elegendőnek a jobbágyi haszonélvezeti jog eladhatásának biztosítását, hanem azt kívánja, hogy a jobbágyság sorsa valósággal javíttassék. Kívánja, hogy a jobbágy ne csupán a földesúri szolgáltatásokat válthassa meg, de tulajdonjoggal vásárolhassa meg a jobbágytelket s azt szabad polgárként bírhassa. Kívánja, hogy a tulajdonszerzési jog minden honpolgárra kiterjesztessék s polgári alkotmányunk bázisa ily módon kiterjesztessék s megerősíttessék. «Csak így lehet a jobbágyság jussait életbe hozni, egyszersmind a földesúri tulajdont is megóvni s az azt környékező sokféle zavarnak egyszerűen véget vetni. Így eszközöltetik az is, hogy a változás ne egyszerre öntse el a hazát, a mi materialis állapotban mindig bajos, hanem a szerint történjék, mint azt a változást kívánó érdekek és tehetségek kifejlődése hozza magával.»
Bezerédj beszéde a «fortiter in re suaviter in modo» elvet juttatja érvényre. A tulajdonszerzési jogot vitatja minden honpolgár számára, de e mellett a nemesi tulajdon érdekeit is tiszteletben tartja. Nem elégszik meg félrendszabályokkal, a jobbágyi haszonélvezeti jog eladhatásának kimondásával, mert látja, hogy nem czélravezetők. Gyökeres változást óhajt, de kiméli a fennálló jogokat. Okoskodása világos, érvei helytállók, s csupán az elfogultság szegülhetett ellene. Félreérthetetlenül rámutat a békés fejlődés útjára, a hol a jog nincs veszélyeztetve, de a munka érvényesülése is biztosítva van. El kell ismernünk, hogy ez irány a józan politika iránya, a mely a haladás legbiztosabb eszköze. Ez irány nem volt a Bezerédj sajátja, egyetértett a tekintetben vele Tolna vármegye, a mely 2891833 július 24-én kelt követi utasításában a következő indokolással sürgeti a jobbágyság számára a tulajdonszerzési jogot: «Ekkép egy részről tovább is elzárva marad előtte az út, mely őtet valódibb polgári emelődésre leghamarább vezetné, másrészről pedig nincsen száműzve és kienyésztetve külömben igen tiszteletes ősi alkotmányunkból ama reá homályt vető irígy szellem, mely a nép legszámosabb osztályának földet tulajdonul bírni tilt.» Azt kívánja a vármegyei utasítás, hogy «a jobbágy illető mind megváltandó telkét korlátlan tulajdonaképen bírhassa, mert eme intézet azon kívül, hogy a jobbágyságot a polgárosodás és hazaszeretet fentebb fokára legelőbb s legbiztosabban emelné, alkotmányunkat e részről tisztábban tüntetné elő».
88. V. FERDINÁND NÉVALÁÍRÁSA.
Az összevásárolható jobbágyi haszonvételek számának korlátozása ellen az 1833 július 23-iki országos ülésen is felszólal s körülbelül ugyanazon érveket mondja el, mint a kerületi ülésben. Különböző időkben különböző status próbálta a lex agrariát behozni, melynek egy neme lenne az is, ha a jobbágy megszoríttatnék, hogy csak annyi s nem több telket szerezhessen, de sehol sem volt a próbának jó következése. Nem tanácsos tehát oly törvényt hozni, melynek czéliránytalanságát a tapasztalás annyiszor igazolta. Ezen kívül a «Nicht viel regieren» elvet, mely már autokrácziákban is el van fogadva, konstitutionalis országban mindenkép fenn szeretné tartani: «Ha hogy a kormány mindenféle móddal beavatkozik a polgári magános életbe, majd végre azt is megszabja, minő ruhát szabad viselni, hány lovon járni, hány hold földet venni.» Mivel tehát a javasolt korlátozó intézkedést «a szabadság lelkével» összeegyeztetni nem tudja, a telkek «szabad adásvevése határtalan szabadságát» kívánja fenntartani. Bezerédj felszólalása most sem járt eredménynyel, mert a követi utasítások túlnyomó része a korlátozás 290mellett szólott s az országgyűlési határozatot a személynök ilyen értelemben mondotta ki.
A jobbágy telki állományának védelmére szólal fel az 1833 július 27-iki országos ülésen, midőn az irtványföldek jogi természetét a jobbágy javára magyarázza: «Ha egyszer az irtások valóságos telekbeli állományokká váltanak, többé azokat irtásoknak tekinteni és azokból álló telkeket elpuszítatni» nem szabad. A kerületi javaslattal szemben az országos bizottmány szövegezését védelmezi, a mely világosabb. E felfogás nem sérti a földesúri tulajdont, mert a földesúri jog szempontjából lényegtelen, hogy miből és mily módon keletkezett a jobbágytelek; a földesúri jog szempontjából csupán az a fontos, hogy «most valóságos sessiók, melyekből a földesúr az urbariumi sessionalis adózásokat szedi». A jobbágytelek biztonságát szükséges szerinte megvédelmezni, mert a nép «a törvénykezési ideák és dolgokban nem jártas, a birtok titulusait nem tudja annyira különböztetni és így a jólelki birtok pártfogására annál méltóbban számot tarthat».
A legelő ügyében szólal fel az 1833 augusztus 7-iki országos ülésen s sürgeti a közös legelők arányos felosztását a földesúr és jobbágyai között; a hol pedig ez nem lehetséges s a közös legelőt fenn kell tartani, ott a szarvasmarhák számának e megállapítását javasolja. Különösen azon törekvésekkel száll szembe, a melyek a régi állapotot csupán ott tartják fenn, a hol a földesúrnak kedvez: «a hol ezelőtt a jobbágy bővelkedett a legelőben, ott a sokból kizárattatnék, a hol pedig az úgy is szűk legelőből is a praevigens usus őtet elzárta, ott semmi segedelmet nem kapna». Nem tisztán jobbágyvédelmi szempontok vezetik itt állásfoglalásában, hanem magasabb gazdasági szempontok, mert a hol a jobbágy marhái számára nem kap megfelelő legelőt, ott az állatállomány tönkremegy s a mezőgazdasági munka hanyatlik. E kár a földesurat s jobbágyot egyaránt éri, minek következtében az e tárgyban való gondoskodás teljesen indokolt volt.
291A faizás ügyében az 1833 augusztus 12-iki országos ülésen módosító indítványt adott be Bezerédj s azt javasolta, hogy a fajzási szolgalom helyett az uradalmi erdő «bizonyos feltételek mellett való átadását vélné czélirányosnak». Tolna vármegye utasítása a faizást a favágásért és hordásért járó bérnek tekintette, nem pedig jobbágyi járandóságnak s ezért kötelező törvénynyel nem kívánta szabályozni. Bezerédj viszont a faizási szolgalmat olyannak tekinti, a mely bizonytalanná teszi a földesúri tulajdont, a jobbágyságot kihágásokra készteti s a jobbágy és földesúr közötti békét veszélyezteti. Ez érvek mind helytállók voltak, de a többség nem méltányolta azokat s megtartotta a faizási szolgalmat.
Hasonló sorsa volt az 1833 augusztus 13-iki országos ülésen beadott azon indítványának, hogy a közös erdő, úgy mint a legelőnél történt, igazságos arány szerint «a földesúr és jobbágy között felosztattasson és ezentúl kiki maga részét szabadon és kirekesztőleg használhassa». Indítványának motívuma a földesúr és jobbágyok közötti súrlódások kiküszöbölésén kívül azon elv megvalósítása volt, hogy a közös birtokokat lehetőleg meg kell szüntetni. Nem az egyes jobbágyok közötti erdőfelosztást javasolja, hanem «a földesúr és az egész község közötti erdő elkülönzését». Az indítványt az előadott körülmények eléggé indokolták, törvénynyé azonban nem lett.
A földesúri kilenczed ügyében az 1833 augusztus 22-iki országos ülésben két vezérelvet állít fel, t. i. a kilenczed tulajdoni jellegét és a kilenczedszedési mód czélszerűtlenségét. Ez elvekből elsősorban arra következtet, hogy «meg kell őrizni a törvénynek a kilenczed jövedelmét, úgy mint akármely más tulajdont s birtokot, ha csak a társaság alapjait meg nem akarja rendíteni és oly principiumból nem akar kiindulni, mely odavezet, hogy oszszuk fel az országot, egynek se legyen igen sok, de mindenkinek elég.» A kilenczed tehát, mint bármely más tulajdon, Bezerédj felfogása szerint szent és sérthetetlen, a törvényhozás nem mondhatja ki egyszerűen annak eltörlését, a mint más nemzetek 292is «váltság mellett hagyták el, mely annak értékét a tulajdonosnak kipótlá, kik csak ott fosztattak meg ezen sajátoktól, hol erőszak forgatott fel mindent».
Nem barátja azonban a törvényhozásilag megállapított megváltásnak, mert «igazságos és egyarányú kulcsot kidolgozni» szerinte lehetetlenség s az ilyen megváltást a nép is bizalmatlanul fogadná, mert befolyása nélkül kizárólag a földesurak határozták meg. A «felek közötti szabad egyezés» az eszménye, a melyre a törvényhozás oly módon vezetheti rá a feleket, hogy «a kilenczed adóknak sorsát a kilenczed szedésbeni rendre nézve valódi pártfogása alá veszi» s viszont «különös szorgalmának gyümölcseit a kilenczed alul sikeresen felmenti». E ponton tehát Bezerédj az országos bizottsági munkálathoz csatlakozik, a mely a felek közötti alkura bízza a megváltást s nem pártolja a javasolt kötelező megváltást.
Bezerédjt a vármegyei utasítás kényszerítette a fenti állásfoglalásra, a mely egyáltalán nem mondható mélyreható reformnak, a jövő fejlődés lehetőségét azonban biztosította. A kilenczed egyszerű megszüntetése természetszerűen gyökerében támadta volna meg a földesúri jogot, a mit a földesurak befolyása alatt álló országgyűléstől várni nem lehetett. A kötelező megváltás azonban nem sértette volna a földesurat s csupán a hirtelen változástól való félelem volt a követek óvatos politikájának indító oka. E politikát nem az országgyűlésen, hanem a vármegyében csinálták s a vármegyei politikusoktól ennél mélyrehatóbb reformot várni nem lehetett. Ez nem csupán a Bezerédj fogyatkozása, a szabadelvű követek túlnyomó része így gondolkozott. A kormánypárt természetesen nem előzte meg e téren sem a szabadelvűeket, hanem nyomukban maradt.
Az 1833 szeptember 4-iki országos ülésen a szokásjog alapján fennálló régi úrbéri kötések védelmére szólal fel Bezerédj s azok elismerését kéri az úrbéri törvénybe felvétetni. Javaslatát azzal indokolja, hogy a szokásjog érvényét «a hazafiak egy oly osztályára megtagadni nem lehet, mely a törvénykezésben nem 293forog, a birtok titulusait, erősségét nem igen vizsgálja és a békés haszonvétel mellett jó lélekkel megnyugszik». Hivatkozik a háborúkkal s pusztításokkal teljes századokra, melyek alatt nagy nemzetségek és törvényhatóságok levéltárai elpusztultak. E gyászos idők viszontagságai a községek okleveleit sem kímélték, melyeknek «se váraik, se archivumaik, se író, se írásokat őrző tisztségeik» nem voltak, nem törődtek írásaik elpusztulásával s jóhiszeműleg folytatták a szerződéseken alapuló úrbéres gyakorlatot. A nemzet érdekében sürgeti, hogy a községek jogai sérelmet ne szenvedjenek, mert ellenkező esetben a jövő gazdasági fejlődésének lehetőségei szünnének meg.
Bezerédj jóindulatú előrelátása nem tudott a követek lelkében visszhangot kelteni, indítványa elbukott, pedig a földesúri érdekeket nem sértette s a jobbágyság sorsát az önkény ellen biztosította volna. Az ellenzésben az elnöklő személynök járt elől, a ki, úgylátszik, Bezerédj politikai működése elé minden módon akadályokat törekedett gördíteni.
Az úrbéri terhek megválthatásának, a jobbágytelek tehermentesítésének kimondása az, melyet Bezerédj a jobbágyság számára minden áron meg akar szerezni. Ez ügyben az 1833 szeptember 4-iki országos ülésen egyikét mondja legszebb beszédeinek, a mely nem csupán mélyreható államférfiúi bölcseségről, hanem az igazság melletti bátor fellépésről is tanuságot tesz, mindőn azokkal szemben védelmezi ez elvet, a kik a jobbágyfelszabadítás esetére jakobinus klubokkal és forradalmi mozgalmakkal rémítették a követeket. «Hogy szabad legyen a jobbágynak úrbéri állományát földesurával teendő szabad alku szerint valóságos, teljes tulajdoni jussal megvenni és ezzel kilépvén az úrbéri összeköttetésből, jószágát mint szabad tulajdonosnak bírni,» ezt azon igazságok közé számítja Bezerédj, melyeket nem is kell bizonyítani. Nem tudja felfogni, hogy a jobbágy azon földet melyet «mint jó hasznos polgár mível és javít, melynek gyümölcsével a hazát élteti, melyet vérével védelmez» adásvétel útján miért nem tehetné tulajdonává? Az adófizető 294földmíves, a ki tehetségével előbbre segíti a hazát a tökéletesedés útján, miért ne emelhetné ki önmagát urbarialis helyzetéből? Azon hangoztatott elvvel szemben, hogy e tárgy nem tartozik az urbariumhoz, Bezerédj azt vitatja, hogy «éppen az urbarium biztosítása kívánja a földesúr sérelmétől ment törvényes módot nyújtani a jobbágynak, hogy úrbéri helyheztetéséből kiléphessen». Figyelmezteti a rendeket, hogy semmiféle erő sem képes elfojtani azon hatalmas ösztönt, melyet a tulajdonra nézve maga a természet adott az embernek. «Nem hiszszük-e, – mondja – hogy ha a gőzmachinának érczei a benne kifejlő erőt meg nem bírhatják s a mester ventilt nyitni kénytelen, nem hiszszük-e, hogy azon vágynak, melyet a tulajdon ösztöne annyi millió emberben kifejt és feszít, utat nyitni szükséges melyen hatalmas erejét sérelem nélkül gyakorolhassa.»
Erélyesen czáfolja meg azon ellenvetést, mintha a jobbágytulajdon nem férne össze a magyar alkotmánynyal. «Erősebben fog alkotmányunk állani, – mondja – ha bázisul 10 millió embernek massája szolgál, ha gyökereit 10 millió ember szívébe bocsátja és éltető erőt szí azokból és annyi irígy helyett annyi sorsost, annyi védet szerez magának.» Hivatkozik Anglia példájára, mely a jobbágyokat idejében felszabadította. S hivatkozik a franczia példára, a hol ezt elmulasztották. «Mi volt az arisztokratiának sorsa? igen is értelmes a tanítás, ne zárkózzanak el előle.» Hivatkozik a régi hazai törvényekre, melyek e tekintetben irányadóul szolgálhatnak, különösen ama «pactum fundamentaléra, melyet Árpáddal a hazát megszállott apáink kötöttek, hogy a mit közös erővel szerzendenek, abból mindnyájan részesüljenek». A népek vándorlásában tartományok szerzése volt ama közerőnek czélja, most a nemzeti mívelődést s előmenetelt, a köz és privát gyarapodást, mely a tulajdonszerzést is magában foglalja, zárja magába. A mint hajdan közerővel foglalták el «atyáink e szép hazát és megtartották magukat benne, úgy most is hazánk virágzását, a nemzeti boldogságot, constitutiónknak és nemzeti létünknek minden ellenkező akadályok 295ellen biztos fennállását el fogjuk érni, ha mindazoknak, kiknek közös összefogó ereje eszközölheti csak azt, jótékonyságából részt engedünk».
Nem tartja veszedelmesnek a nemesi birtok szempontjából sem a reformjavaslatot, mert a monopólium a földbirtokban is káros. «Egynehány nagy nemzetség, egynehány pénzváltó, pénzkereskedő, ezek teszik tulajdonokká a földbirtok monopoliumát országunkban, ezek bírják azt de facto kirekesztőleg, nem a magyar nemesség. Azon úgy mondott szegény nemesség, melyben oly sok erő, oly sok jó s nagynak elemei látszanak s mintegy nemzeti örökségül szállván ízről-ízre, várják az életbehozó időszakot, nagy része alig talál az ősi vérével szerzett földön annyi helyet, hová pergamentját eltehesse.» A reformjavaslat elfogadása esetén «közel 20 millió hold föld jönne adás-vevés alá és nem dominiumok, melyekre csak az említett banquierek s egypár dús nemzetség, kiknek igen is kedvező a mostani rendszer, tarthat számot, hanem oly részekben, melyekhez a szegényebb iparkodás is hozzá fér». Kéri ezért, igen kéri a rendeket, hogy a törvényt, mely képessé teszi a jobbágyságot, hogy telkét tulajdonul megszerezhesse, azon törvényt, melynek elvei a köz- és privát boldogságra vezetnek, az ellenkezők pedig a hazát aljasodással, visszahatásokkal és veszélylyel fenyegetik, elfogadni méltóztassanak.
E nagy beszédben az igazi államférfi, a józan nemzetgazda nyilatkozik meg, nem a humanizmus apostola, a mint Bezerédjt jellemezni szeretik. Aggodalommal szemléli a nagybirtok elhatalmasodását s a kisbirtok pusztulását, a mi az államot veszedelemmel fenyegeti. E veszedelemmel szemben ajánlja orvoslásul a jobbágyterhek megválthatását, a jobbágytelek felszabadítását, a mely a pusztuló kisnemesség védbástyájává válhatik s ez úton ez értékes osztály megtartható lesz a haza számára. A jobbágyfelszabadítás szükségét a korszellemmel magyarázza s a korszellem ellen küzdő követek munkája szerinte «a Titánok harcza az Olympos ellen», a melyre józanul nem lehet vállalkozni. 296Józan érvelése s megindító szónoklata hasztalan hangzott el, a követek többsége a jobbágytulajdon ellen foglalt állást s Bezerédj is kénytelen volt utóbb a kerületi javaslat mellé állani, mely az örökös úrbéri kötésekkel megelégedett.
A községi közigazgatás szervezetének az 1833 szeptember 7-iki országos ülésen történt tárgyalása heves vitával kezdődött, melyben Bezerédj is részt vett. A vita kiinduló pontja az volt, hogy a helytartótanács 1833 márczius 17-én, tehát már az úrbéri törvény tárgyalása alatt, körrendeletben szabályozta a községi előljáróság választását. Borsod vármegye követe ez esetet sérelmesnek minősítette s orvoslást sürgetett. E sérelemből indult ki Bezerédj is beszédében s az eljárást a törvényhozás jogaiba való illetéktelen beavatkozásnak minősítette, mert «zsinórmértéket szab akkor és azon tárgyban, mikor és mely tárgyban a Karok és Rendek éppen a hozandó törvényről tanácskoznak». A községi igazgatás szervezését fontos kérdésnek tartja s utal a külföldi példákra, a hol ennek nagy figyelmet szentelnek. Javasolja, hogy a bírák három esztendőre választassanak, mert így jobban el fogják láthatni hivatalukat; javasolja továbbá, hogy fizetést is kapjanak, mert az nagyobb buzgalomra fogja serkenteni őket. A nyilvános választást, a választói jog kiterjesztését sürgeti végre s azon elv kimondását, hogy a kijelölés vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül, csupán az érdem és rátermettség alapján történjék. Figyelemreméltó felszólalásának azon része, melyben a bírói fizetést a bíró vagyonának tűzkár elleni biztosításával óhajtotta összekapcsolni, hogy ez úton a bosszúállásnak útja elzárassék. Figyelemreméltó azért, mert szomorú fényt vet a községi igazságszolgáltatásra, a hol a bíráskodás vagyoni károsodással fenyegetett.
Bezerédj javaslatai messzemenő reformokat terveztek, melyek a községi előljáróság tekintélyének emelésére felette alkalmasak voltak; a követek többsége azonban nagyon jelentéktelennek tekintette az egész intézményt s így a választói jog kiterjesztésén kívül más újításba nem ment bele.
29789. V. FERDINÁND ARCZKÉPE.
298A községi jegyző alkalmazása tekintetében az 1833 szeptember 9-iki országos ülésen Bezerédj a bíróéhoz hasonló választási eljárást sürget s a tervezett földesúri jóváhagyás ellen szól, mert véleménye szerint «a jóváhagyás jussa lassan-lassan a kinevezés jussává válik». A jegyző függetlensége érdekében azt javasolja, hogy nagyobb községekben semmi más hivatalt ne viselhessen, kisebb községekben pedig legfeljebb a tanítói tisztet vállalhassa el; javasolja továbbá, hogy a jegyzőt és elöljárókat hibáik miatt csupán bírói ítélettel lehessen hivataluktól megfosztani. A humanus szellemű javaslatok nem mentek keresztül s itt is csupán jelentéktelenebb módosítások történtek a javasolt szövegen.
A községi vagyon kezelése tekintetében az 1833 szeptember 11-iki országos ülésen azt kívánja Bezerédj, hogy a számadások nyilvánosságra hozassanak. Minthogy továbbá a vagyonkezelésben a jegyző is részt vesz, kívánja, hogy a «jegyző a bíróval együtt felelet terhe alatt legyen». E javaslatok sem részesültek azonban figyelemben, nem értették meg intentiójukat.
A községi elöljáróság szervezetének megállapítása kapcsán a somogyi követ a községi bíróság szervezését javasolta az 1833 szeptember 12-iki országos ülésen, a mely javaslat sikere a községi előljáróság tekintélyének megnövekedésével járt volna. A községi bíróságok szervezése Tolna vármegye kedvencz eszméje volt s így Bezerédj a legnagyobb határozottsággal kelhetett a javaslat védelmére. Ez indítvány mellett szerinte hatalmas érvek szólnak, mint «a népnek moralis és politikai nevelés és annak a polgári társaság jótékonyságában teljesebb és teljesebb részvételre vezetése, a melyek a törvényhozás legnemesebb feladatai közé tartoznak. A községi előljáróságoknak «törvényes tisztséggel felruházása» a közhatalom tekintélyének emelésére is szolgál. Utal más nemzetek példájára, a minek tanulságait értékesíteni kell: «Sokféle intézetet fogadott el hazánk Európától és ezen állapotban, mely nálunk már sok helyen divatoz és csak közönséges törvényesítést vár, mely 299megyebeli rendszerünkkel oly szépen egyez, a teljesebb kifejlődést elmulasztanánk-e, hogy utóbb majd a helyrehozással bajlódjunk?» A községi bíróság a judicium parium, a mely igen jó hatást gyakorol a népre. Figyelmeztet arra is, hogy a földesúr és jobbágy közötti patriarchalis viszony fokról-fokra lazul s az országgyűlés is ez irányban munkálkodik, minek következtében gondoskodni kell a megfelelő szervezetről, a mely idővel a földesúri bíráskodás helyére lépjen.
A somogymegyei javaslat és Bezerédj felszólalása nagy ellenhatást támasztott a követek között s Bezerédj kénytelen volt álláspontját ismételt felszólalásában megvédelmezni. Megmagyarázza, hogy nincs szándékában a földesúr és jobbágy közötti patriarchalis viszonyt megbontani, de e mellett hangsúlyozza, hogy e viszony fenntartására «az idő forgásának és a külső-belső környülállások hatalmának ellenére» senkinek sem lesz ereje. A patriarchalis állapot a külföldön is megvolt s fokonként mindenhol megszűnt. Ugyanez fog történni Magyarországon is, tanácsos tehát előrelátóan intézkedni.
A javaslat sorsát természetesen nem az érvek döntötték el, hanem a kormánypárt kipróbált mesterfogása: kimondották t. i., hogy nem az úrbéri munkálat körébe tartozik s az igazságügyi javaslat tárgyalására halasztották.
Az úriszékek reformja ügyében Tolna vármegye nem volt szabadelvű s Bezerédj is kénytelen volt a vármegye felfogásához alkalmazkodni. Tolna megye az úriszékek fenntartását kívánta s az 1833 szeptember 12-iki országos ülésen Bezerédj csupán annyit jelent ki, hogy «az idők lelkét tekintve» kívánja, hogy a községi előljáróság rendes bírói hatáskörrel ruháztassék fel, az úriszék pedig «inkább mint appellatorium» maradjon fenn. A népesebb községekben azonban, a hol az úrbéres viszony amúgy is meglazult már, az úriszékek teljes megszüntetését vélte a legczélszerűbbnek. Általánosságban tehát az úriszékek fenntartása mellett nyilatkozott Bezerédj s hatáskörüket úgy általánosságban a jobbágyok összes ügyeire, mint az úrbéres 300ügyekre is kiterjesztette. Ez álláspont azonban nem érvényesült, mert a szabadelvű többség megszüntette az úriszékek régi joghatóságát s ha ez esetben a konzervatív Tolna vármegye vereséget szenvedett, e vereség a szabadelvű Bezerédj lelkét örömmel töltötte el. Hogy Bezerédj itt csakugyan a vármegye és nem a saját álláspontját képviselte, az kitűnik a kerületi tárgyalások alkalmával 1833 május 30-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből, melyben ezeket írja: «Midőn a VII. §-ban, az urbarialis úriszékekről volt szó, reám jövén az alteratio az ülésben, a praesesnek megmondtam, hogy én fenn akarom tartani azon urbarialis törvényszékeket is, így el kellett hagynom az ülést… Az úriszékek in urbarialibus megszüntek, a folyó szolgálat és tartozás behajtására a földesúri authoritást et voto Tolnae fenntartottuk.»
A részleteket illetőleg azonban már nincs a kormánypárttal egy véleményen. Így az úrbéri perek fellebbviteli hatóságául nem szívesen látja a helytartótanácsot, hanem bírói fórumot sürget. Álláspontjának igazolásául utal azon elvre, hogy «az ítélethozást minden constitutionalis, de minden jól elrendelt országban csak a rendes bíróság teszi és teheti», nem bízható tehát közigazgatási hatóságra. Ez elvet az országos küldöttségi munkálattal szemben már a kerületi ülés is diadalra juttatta s a kerületi ülés álláspontja lőn országos határozattá is.
Az úriszékek szervezetének tárgyalása közben az 1833 szeptember 14-iki országos ülésen Bezerédj ellenzi a külön úrbéri ügyvédek kiküldését, mert a tervezett intézmény czéljait, t. i. a nagyobb bizalmat a jobbágy részéről, a pervitel ingyenességét s a visszaélések kiküszöbölését más úton is el lehet érni, nevezetesen a tiszti ügyész kirendelésével s az úriszéki eljárás törvényes szabályozásával. Felfogása védelmére ugyanazon ülésen ismételten szót emel s hangoztatja, hogy az úrbéri ügyvédi intézmény állandósításával a jobbágyság azok hatalmába kerül, a kiknek az ügyvédeket kinevezni joguk lesz. Ez intézmény «az egyszerű, jámbor, jólelkű népet nyomná és elzárná azt sok 301derék ügyésznek segedelmétől». De ellenkezik ez intézmény az ügyvédi kar hivatásával is, mert megszüntetné morális függetlenségét s «majd azoknak kedvüket fogná a perek folytatásában is hajhászni, kiktől a kinevezés függ». A nép kedélyére is nyugtalanítólag hatna, mert azt hinné, hogy «azért tiltatott sok el az urbarialis perek viselésétől, mert az ő érdekeit igen bátran, igen hathatósan fogta volna védelmezni és követelni azok ellen, a kiktől a tilalom ered». De azt is joggal hihetné Bezerédj szerint a jobbágy, hogy «az urbarialis viszonyok olyanok, hogy azoknak szabad megvilágosítását, szabad kifejtését nem volna bátorságos megengedni, vagy hogy a jobbágyok igazaiknak a bíróság előtt független szabadsággal való előadása és követelése a földesúri érdekekre nézve félős volna». Ezek mérlegelése alapján ismételten ellenzi az urbarialis ügyvédek intézményét, a mely szándékában legalább részben sikert is ért el, mert az ügy az igazságügyi munkálatra halasztatott.
A híres úrbéri VIII. törvényczikk ügyében az 1833 szeptember 21-iki országos ülésen előadja, hogy Tolna vármegye követi utasítása szerint, «a mely biztosítást és oltalmat nyújt a személyes bátorság és szabadságra nézve az 1:9. a nemeseknek, az a haza egyébrendű lakosaira is terjesztessék ki», ennek következtében «hazafiúi lelkesedések reményeitől áthatva voksol a tanácskozás alatt levő czikkelyre». Az erősen megtámadott törvénycikket védelmező beszédében kimutatja, hogy nem igaz az a feltevés, mintha a jobbágyok állapota volna a törvény szerinti s a nemesi szabadság csupán a törvény szerinti állapottól való kivételt képviselné. Czáfolja azon ellenvetést, mintha a törvényczikk nem tartoznék az úrbéri törvényhez, mert éppen itt szükséges a személyes jussokat hangsúlyozni: «Ha katekismusnak kell lenni az urbariumnak a jobbágy kezében, valóban mind ennek bizodalmára, mind a foganatra nézve igen jó lenne, ha azon katekismusban a jobbágy mintegy polgári megváltásáról is talál egy czikkelyt.» Czáfolja azon ellenvetést, mintha a törvényczikk ellenkeznék 302az alkotmánynyal, mert szomorú volna, ha «szabadságunk fenntartására annyi millió személyes jussaiknak feláldozása volna szükséges és jólétünk csak ily soknak nyomorúságán nyugodnék».
Az alkotmány sokkal biztosabb lesz, ha 10 millió ember közös kincsévé válik, mintha ugyanannyi irígye van, a kik nem bírnak az alkotmányban biztosított személyes szabadsággal. Az aranybulla s magna charta egy időben keltek, de «Anglia nem állott meg a nagy chartánál, következtek több törvényei, melyek a személyes szabadságot, a személyes jussokat kifejtették és biztosították, hazánkban pedig, fájdalom, az idők balsorsa nem engedte kifejleni ama közszabadságot, ama személyes jussokat, sőt az aranybullának czikkelyeit is gyengítette inkább s homályosította». Helyes politikai érzékkel vitatja, hogy Magyarország el van maradva s az európai haladás szellemétől nem lehet elzárkózni. Beszédét azzal zárja be, hogy «a szabad embertől nem kell félni, de midőn a nem szabad kitör a korláton, az veszedelmes».
E beszéd legértékesebb részei az angol fejlődéssel való hasonlat s a haladás szellemének a hangoztatása, a melyek mély hatást gyakoroltak. A személynök epésen válaszolt rá: «Inkább vessük félre a rendszeres munkákat, mintsem a szólott követ által felállított elveket elfogadjuk». Tehát a modern elvek: a haladás, polgárosodás elvei voltak a veszedelmesek, melyektől a kormány rettegett s melyeket minden áron el akart fojtani! Ez eszmék Bezerédj egyéniségének legértékesebb elemeit eszik s ezek miatt lépten-nyomon ellentétbe kerül a kormánynyal. A VIII. törvényczikk az országos ülésen átment ugyan, de a kormány kitartó munkája elvégre is elbuktatta, pedig 1833 október 4-én azt írja róla Bezerédj Csapónak: «Azt mondják, Kollowrath így fejezte ki magát, hogy a VIII. articulus csudálja, hogy eddig is nem volt már.» Ott volt azonban a főrendiház, a melyről Bezerédj 1833 szeptember 24-én azt írja Sztankovánszkynak, hogy nem fogad el az úrbéri munkálatból «semmit, a mi a moralis és polgári emelkedésre szolgál».
303Nemcsak a parlamentben, az irodalomban is megindult a harcz a szabadelvű törekvésekkel szemben. Az úrbéri törvény tárgyalása közben jelent meg Andrássy Károly gróf munkája,* mely a reformmunkálatok bírálatát tartalmazza, azonban csupán a közgazdasági és úrbéri munkálatok elemzéséig jutott el.
Umrisse einer möglichen Reform in Ungarn. Paris, 1833.
90. SZTANKOVÁNSZKY IMRE.
Andrássy az ősi alkotmány barátja s ámbár a reformok elől nem zárkózik el teljesen, nagy elővigyázatot ajánl e téren.* Különösen az úrbéri munkálat országgyűlési tárgyalásai keltik fel ellenszenvét s a szabadelvű követekről igen kemény és igazságtalan ítéletet mond. Azt írja róluk, hogy saját érvényesülésüket keresik, elkábultak a német és franczia irodalmi eszméktől, divatos ellenzői minden fennállónak s végül emberbaráti 304érzelmekkel vannak eltelve.* Nem tudjuk, hogy melyik kategóriába sorolta a munka szerzője Bezerédjt, de ha a suszterek védőszentjének példáját reá vonatkoztatta, hogy t. i. a gazdag timároktól bőrt lopott, hogy a szegények számára czipőket készítsen belőle: ez soha nem válhatik a Bezerédj szégyenére. Különösen a jobbágy tulajdonszerzési jogát támadja Andrássy, a melyet sem szükségesnek, sem hasznosnak nem tart. A 10 millióra való hivatkozást – a mely Bezerédj beszédében is ismételten előfordul – üres frázisnak tartja, a mely nem felel meg a valóságnak.* De nem csak a jobbágytulajdon, sok más reformjavaslat is ellenére van s igyekszik jogosságukat megczáfolni.
Id. m. I. k., 3–4. l.
Id. m. II. k., 41. l.
Id m. II. k., 56. l.
Az úrbéri törvényjavaslat a kormánypárt minden erőlködése ellenére is elég újítást tartalmazott, de a reformok biztosítása érdekében a főrendekkel is kemény harczot kellett még vívni a követeknek. A főrendek ugyanis 1833 szeptember 9-én kezdődött tárgyalásaik alatt a leglényegesebb újítások ellen foglaltak állást s ezzel a javaslat eredményeit kétségessé tették.
E harczokban Bezerédj tevékeny részt vesz s nem egy siker fűződik tevékenységéhez, de a vármegyei utasítás az ő működését is megkötötte és nem mindenben haladhatott a szabadelvű követekkel. Így az 1833 szeptember 28-iki kerületi ülésen az ugar-kilenczed mellett kénytelen nyilatkozni, melynek fenntartását a főrendek kívánták, s ez esetben utasítása szerint járt el. A kilenczed szerinte a földesúr törvényes tulajdona s tulajdonától senkit megfosztani nem lehet. Az úrbéri telek a földesúré, a ki azonban a telek jövedelmének csupán egyik részét tartotta meg, a nagyobb részről a közterhek fedezésére és jobbágyai élelmezésére lemondott. «Az embernek személye az emberiségnek örök törvénye szerint senki másnak tulajdona nem lehet s a liberalis Anglia mégis olyannyira szentnek és sérthetlennek tartá legújabb időben is a tulajdont, hogy a fekete 305rabszolgáknak felszabadítását is csak roppant summa kárpótlás mellett kívánta eszközölni. És vajjon a vagyoni sajátság hasonló tekintetet nem érdemel-e, mint a rabszolgák birtoka, a mit tulajdonnak nevezni igazságosan nem is lehet.»
Hivatkozik Tolna vármegye sajátos viszonyaira, melynek nagy része körülbelül csak egy század óta van benépesítve telepesekkel, a kik az ugarban termelt dohány után kezdettől fogva megfizették a kilenczedet. Ez tehát ott törvényes gyakorlat, mely a telepítési szerződésen alapul. Már pedig e vidék naponkint emelkedő virágzása mutatja, hogy a fent előadott rendszer nem volt kártékony hatással a telepesekre, pedig az ország kereskedelmi viszonyai éppen nem hatottak kedvezően a dohánytermelésre. Szerinte a főrendek nem akarnak új adózást behozni, hanem egyszerűen meg akarják tartani az eddigi törvényes gyakorlatot.
Bezerédj állásfoglalását Tolna vármegye 1833 szeptember 3-án kelt utasítása irányította, a mely a Bezerédj beszédében felhozott érvekkel kél az ugar-kilenczed védelmére s ugyanakkor a többi vármegyét is hasonló állásfoglalásra hívja fel. Szűkkeblű utasításának védelmére előadja a vármegye, hogy «mi, kik egyébként a jobbágyok iránt, kiknek polgári emelődésükre személyes jussokat, birtok szerezhetést és más valódi tágításokat szavaztatánk a jelen országgyűlésen, szűkszívűségről valóban nem vádoltathatunk. Minden tulajdont, melynek szentsége, sérthetetlensége minden országban, kivált constitutionalis hazában a közcsendességnek alapja és így a földesúrét is mindezekben szentnek és bánthatatlannak tartván, az ennek sérelméből a jobbágy részére származtatott engedményeket igazságosoknak nem ismerhetjük».* Ez a felfogás sok mindent megmagyaráz a Bezerédj országgyűlési szereplésében s ha szűkkeblűnek látjuk egyszer s másszor, azt nem szabad egyéni felfogásának rovására írni, hanem a vármegyei utasításban kell 306az okát keresnünk, a mely a vezérelvekben teljesen megkötötte a kezét.
Tolna vármegye levéltára.
A főrendek javaslata elbukott a kerületi tárgyaláson s Bezerédj utasításához híven az 1833 október 10-iki országos ülésen is védelmére kelt. Az ugar-kilenczed ellen felhozott okok szerinte minden kilenczed, sőt minden úrbéri tartozás ellen szólnak, mert erősebb alapja egyiknek nincs, mint a kilenczednek. A törvény nem tesz külömbséget ugar és nem ugar föld között, mindkettő a földesúr tulajdona s e tulajdon megsértését egynek veszi az ország újabb felosztásával. Ismétli a kerületi ülésben elmondott érveit az angol rabszolgafelszabadításról és a tolnai állapotokról, de ugyancsak eredménytelenül, mert a főrendi javaslatot most is leszavazták.
Bezerédj állásfoglalása sok kellemetlenséget szerzett számára, pedig 1833 szeptember 30-án Csapó Dánielhez intézett leveléből is kitűnik, hogy csupán utasítása szerint járt el. Azzal vádolták Bezerédjt, hogy a nádor befolyására szólalt fel a főrendi javaslat mellett, szabadelvű oldalról megtámadták a vármegyét is és szemére vetették, hogy az utasítást ilyen szellemben adta. Nyilvánvalóan igazságtalanok voltak e vádak, mert Bezerédj kénytelen volt küldőinek álláspontját képviselni s ez álláspontot a tolnamegyei állapotok teljesen indokolták.
Szembeszáll azonban Bezerédj a főrendekkel az örökös megváltási szerződésekre vonatkozó üzenetük tárgyában az 1833 október 1-i kerületi ülésben. Hivatkozik Festetich György gróf muraközi kísérletére, a mely nagyszerűen bevált s kijelenti, hogy ha van hazánkat emelő s a nemzetet egyesítő intézmény, úgy bizonyára ez az. Azon ellenvetésre, hogy ez utat nyit a pazarlásnak s a nemzetségek romlásának, hivatkozik az Árpáddal bejött nemzetségekre, a melyek sem jobbágyaikat nem szabadították fel, sem a haza oltárán nem áldozták fel vagyonukat s mégis elpusztultak. «A gonosz következésű absolutismustól kezdve ezer utakat-módokat lehetne elszámlálni, melyek azon nemzetségeket semmivé tették s velük együtt a hazát is elnyomták» 307s nehány nemzetség miatt a haza közérdekét feláldozni nem szabad.
Czáfolja a főrendek azon ellenvetését, mintha a szerződések nem szolgálnák a jobbágyság javát, mert ez állításnak nyilvánvalóan ellentmond a tapasztalás. Azt nem tartja veszedelmesnek, hogy a szerződések az idegen telepeseknek kedveznek; mert nem azok veszedelmesek, kik «egy-két teleknyi földet mívelni jönnek hazánkba», hanem azok, kik «mostani rendszerünk mellett roppant uradalmakat vesznek és azoknak jövedelmét külföldön a magyar haza érdekeivel meg nem egyezőleg használják». Majd lelkes szavakban tör ki: «Igenis fog a javallott törvény egy jövevényt hozni hazánkba, kit ölelve kell fogadnunk, kit Isten hozzon, kit áldani fog a késő maradék, t. i. a független földmívelőnek, ezen mindenek közt legnagyobb tiszteletre méltó embernek valódi emelkedését.» A javasolt törvény szerinte az ősiség mellett is megállhat, mert nem lesz egyébre szükség, mint «az eladás rationabilitásának Verbőczyben foglalt eseteit egygyel megszaporítani». És ha rationabilis szerződés volt, melylyel magát valaki a rabságból kiváltotta, nem rationabilis a haza érdekeit, a nemzeti szorgalmat, a közjólétet a rabságból kiváltani?
Az úrbéri vadászat ellen szól az 1833 október 11-iki országos ülésen, a melyet a humanizmussal össze nem egyeztethető tehernek tart. Számos szerencsétlenség történik vadászat közben s a külső országról ide becsapongott durva természetű s a nép nyelvét nem értő «Forstmeister» embertelenül bánik a néppel. Nem a kártékony vadak üldözése e vadászatok czélja, hanem a földesúr kedvtelése, a ki a hasznos munkától vonja el a jobbágyot. Ismételt felszólalásának azonban nem volt eredménye, mert a követek kevés módosítással fenntartották e terhes jobbágymunkát.
Az 1833 november 28-iki országos ülésen nehéz feladatot kénytelen teljesíteni, a mi nem csupán meggyőződésével ellenkezett, hanem egyénileg is megszégyenítő volt rá nézve s nagy lelki küzdelmébe került, míg meggyőződését elhallgattatni és 308egyéniségét legyőzni sikerült.* Tolna vármegye közgyűlésén ugyanis a nemesség megváltoztatta a február 6-iki közgyűlésből adott azon utasítást, hogy a jobbágytelken lakó nemesség is adózzék. Indítóokul a nemesi szabadságok megsértése és a jobbágytelkeken lakó nemsségnek a nemesi felkelésen kívüli igazságtalan megterhelése szolgált. Bezerédj már a kérdés első tárgyalása alkalmával is tartózkodóan nyilatkozott s az adózási kötelezettséget csupán a jövőben jobbágytelkekre költöző nemesekre kívánta kiterjeszteni azzal, hogy az adófizetési kötelezettség a nemesek egyéb vagyonára ne terjesztessék ki. Most e kijelentését teljesen visszavonja s kijelenti, hogy Tolna vármegye ez elv megvalósítása ellen minden törvényes eszközzel küzdeni fog, mert felfogása szerint az adóteher a «személyen s nem a telken fekszik». Ha pedig a jobbágytelkeknek nemesi kézre jutása által az adóalap túlságosan csökkenne, a vármegye inkább arra hajlandó, hogy «az országgyűlése mindenkor, a kincstár jövedelmének hová lett fordíttatásokról eleibe terjesztendő számadás után, az efféle pótlásra czélirányos módot keressen és határozzon el».
1833 november 28-án Sztankovánszky Imre tolnamegyei főjegyzőhöz intézett levelében írja: «Már in limine minden szorongató tekintetek és ellenokok tam in merito et magis adhuc in forma circumdederunt me».
E bejelentés élénk vitára adott alkalmat, mert az országgyűlési végzés után történt szavazatváltoztatás szokatlan volt. Bezerédj azonban megmaradt kijelentése mellett s vitatta a vármegye szavazási jogának szabadságát.
Bensőleg sokáig bántotta az eset Bezerédjt, mert még deczember 2-án is azt írja Sztankovánszkynak, hogy «mi megtevénk a voksmásítást, a mi igen nehezen esett és magunkkal nagy harczba került». A vármegyében azonban olyan erős volt az ellenhatás, hogy a kedélyek lecsillapítására más mód nem kínálkozott s még ezután is aggódik, vajjon ez áldozt árán sikerül-e a kisnemességet lecsillapítani és megnyugtatni, hogy «kívánságuk teljesítésére nincs más hátra».
309Követi tekintélyét s benső meggyőződését áldozza fel ez alkalommal Bezerédj, hogy a vármegye benső békéjét megóvja. Olyan áldozatok ezek, melyekre kevesen lettek volna képesek. A szabadelvű politika megtagadása volt ugyan e lépés, de ezt Tolna vármegye rovására kell írni. Bezerédj viszont olyan nemeslelkűen áldozta fel egyéni meggyőződését a vármegye érdekében, hogy nem tagadhatjuk meg tőle az elismerést. Le kellett győznie önmagát s erre is volt lelki ereje, nyilvánosan kellett bevallania legyőzetését s erre is volt bátorsága.
Ennyi volt a Bezerédj szerepe az úrbéri törvényjavaslat első tárgyalása folyamán. Sok szépet és jót akart, de szándékait nem értették meg s törekvéseit kevés siker koronázta. Nem ad ugyan kifejezést kísérletei kudarczának, de bizonyára egyetértett e pontban Deákkal, a ki 1834 június 27-én ezeket írja Wesselényinek: «Az úrbéri munkát megküldöm: sok van abban, a mit mi a nép javára másképpen óhajtottunk volna, de az önhasznát imádó és a réginek azért mert régi, ha rossz is, sokra hódoló sokaság ellen csak ennyit is kivívni, jelen állásunkban már nyereségnek tarthatjuk.»
A sok vitát kiállott úrbéri törvényjavaslatot a kormány nem fogadta kedvezően s sokáig hevertette elintézetlenül.* Tíz hónappal a javaslat felterjesztése után 1834 augusztus 30-án, hirdették ki az országgyűlésen a kormány vonatkozó leiratát, mely a szabadelvű követek körében nagy csalódást okozott. A sokat vitatott VIII. szakaszra az volt a kormány határozata, hogy nem tartozik az úrbéri törvénybe: vagy külön törvénybe kell foglalni, vagy a VII. szakasz 5. pontjához csatolandó.* Az úrbéri örökös kötések szabadságát is megszorította a kormány 310azzal, hogy jóváhagyásukat a helytartótanácsnak tartotta fenn. (Jure inspectionis Regiae Maiestatis via Consilii Locumtenentialis Regii salvo permanente.) Egyéb pontokban is olyan elveket állított fel a leirat, a melyek ellenkeztek a szabadelvű eszmékkel.
1834 márczius 11-én írja Bezerédj Sztankovánszkynak: «Az urbariálét, azt mondják, a cancellárián sok változással, a status consiliumban ellenben igen kevéssel hagyták helyben, de ez nem bizonyos.»
«Ut itidem benignae superius ad articulum VII. seu signanter paragraphum eius quintum elargitae resolutioni suae regiae seu modo citatum paragraphum rite accommodando et modificando, seu si maluerint specialem articulum proponendo quo prius respondere contendant.»
Elhatározásainak a kormány gyakorlatilag is igyekezett érvényt szerezni s a főispánok útján befolyást gyakorolt a vármegyékre, hogy a szabadelvű követi utasításokat megváltoztassák. A főispánok működése eredményes volt s munkájukat nagyban megkönnyítette az ősi szabadságokhoz ragaszkodó vármegyei nemesség, a mely eddig is aggodalommal szemlélte a szabadelvű irány térfoglalását s az ősi alkotmány bomlását. Hogy micsoda nehézségeket okozott a kormánynak a vármegyékre gyakorolt befolyása az országgyűlésen, azt élénk színekkel festi Bezerédj 1834 deczember 4-én Csapó alispánhoz intézett levele. Elpanaszolja ebben, hogy Szatmárnak mind az úrbéri V., mind a VII. és VIII. szakaszok ellen érkezett utasítása. Kölcsey kénytelen volt hazautazni, hogy megváltoztassa a vármegye elhatározását, követtársa pedig azalatt a régi utasításnak megfelelően kitartott a szabadelvű javaslatok mellett. Csongrád is újabb utasítást kapott az V. és VII. szakaszok ellen, a mit Klauzál staféta útján igyekezett megváltoztatni. Győr is újabb utasítást küldött a fenti szakaszok ellen s most hasonlóképpen igyekszik azt visszavonatni. Ezek hatása alatt Bezerédj keserűen kifakad a vármegyék ellen: «Mely bélyeget fog ez a vármegyékre s a nemzetre nyomni akár az alkotmány, akár az irány érdemére nézve, nem is akarok gondolkozni róla.» Nem veszti el azonban bizalmát s a szabadelvű politika diadalát reméli: «Mi itt még nem csüggedünk… ha okosak leszünk és a jó szerencse, melyre a jó ügy mégis számot tarthat, csak félig is kedvez, még fogunk mi az eldülés esetén is menthetni sokat a dolgokon, vagy talán még úgy alkotni azt, hogy a következés nem lesz rosszabb.» A kormány rosszindulata fokozottabb tevékenységre serkentette a szabadelvű követeket, minden 311tudásukat, minden lelkesedésüket összeszedték, hogy a törvényjavaslat szabadelvű intézkedéseiből minél többet megmenthessenek. Újból megindult tehát a nagy harcz a kormány pártja és a szabadelvűek között és e nagy küzdelemben Bezerédj a szabadelvűség zászlóvívői között foglal helyet. 1834 szeptember 1-én írja Sztankovánszkynak, hogy megérkezett a várva-várt úrbéri resolutio, «tegnapelőtt publicálták mint Mózes törvényét villám és mennydörgések között… éppen az V. articulusra kezdé olvasni Platthy a resoluciót, oly csattanás történt, 312hogy rengett a terem». Tehát rossz omenek között indult meg az ügy tárgyalása s bizony az V. articulus sorsa nem is lőn kedvező. Közben Bezerédj elunta már a hosszas vitákat, haza készült, az úrbér azonban visszatartotta. «Tartozom állásomnak és magamnak, – írja fenti levelében – hogy az első pertractáción vagy még legalább az el nem válik és irányából nem lehet a többire következtetést vonni, itt maradjak.»
91. KLAUZÁL GÁBOR.
Maradásra késztette az is, hogy Tolna vármegye első követe, Csapó Dániel alispán betegsége miatt visszalépett a követségtől* s Tolna vármegye Jeszenszky János másodalispán személyében új követet küldött az országgyűlésre. Bezerédj Csapóban erős támaszt veszített el, a kihez nem csupán az eszmék közössége, hanem meghitt barátság is fűzte* s ilyen meghitt barátra Bezerédjnek az állandó ellentétek között nagy szüksége volt. Csapó nem volt mestere a szónoklatnak, az országgyűlésen legalább nem mutatkozott ilyennek; azonban társadalmi téren annál jelentősebb szerepet vitt s a politikai áramlatok irányításában az országgyűlés alatt tevékeny részt vett. Jeszenszky egészen más egyéniség volt, sem a Csapó társadalmi szerepét nem töltötte be, sem szabadelvű felfogásában nem osztozott teljesen. Kétségtelenül volt érzéke a szabadelvű politika iránt s Tolna vármegye szabadelvű légkörében őt is e szellem töltötte el, az országgyűlésen azonban lassan-lassan megváltozott. A dézsma ügyét tárgyalják a kerületi ülésekben, a mikor Jeszenszky beköszönt s Bezerédj 1835 augusztus 25-én még azt írja Csapónak, hogy mindketten pártolják a szabadelvű indítványokat.* Az úrbéri törvényjavaslat tárgyalása alatt ki is tart a szabadelvű politika mellett, később azonban enged 313felfogásából s az országgyűlés végére egészen a kormány embere lesz.
«Csapó ma ír Hansinak, hogy ő resignálja a követséget … beteges állapota indítja e lépésre, gyengén is van egy idő óta» írja 1834 június 17-én Sztankovánszkynak.
1834 július 4-én írja Csapónak: «A mint a kifejezett búcsúvételt tőled kerültem, úgy azon gondolatot, hogy nem jövendesz többé vissza, még mindig tiltani iparkodom magamtól.»
1834 deczember 24-én írja hozzá Bezerédj: «A te befolyásodat, kedves barátom, odahaza el nem ismerni nem lehet. Facta et eventus loquuntur. De azért itt nem létedet nem sajnálják kevésbé.»
1834 november 20-án Csapóhoz intézett levelében Jeszenszky még méltatlankodik, hogy «Szatmár megye illiberális pótutasításokat küldött követének» s örvend Heves megye liberális utasításainak. «A vakok látókká, a látók pedig vakokká lesznek» írja ugyanott, pedig rövidesen ő is a vakok táborába kerül. 1834 deczember 1-én Csapóhoz intézett levelében kikelt az úrbéri tárgyalásokat nehezítő főrendek ellen, kik «a helyett, hogy keresztényi szelídség és a mostani század műveltségéhez képest az önkényt korlátoznák, azt még inkább törvényesíteni akarják». 1834 deczember 31-én Csapóhoz intézett levelében pedig a következő szavakkal ítéli el a főrendeknek az úriszékek ügyében elfoglalt álláspontját: «a jobbágyokat tovább is vaspálczájok alatt kivánják megtartani… valóban kár a sok elveszett időért, mert minden moralis concessió nélkül az a kevés materiális engedmény valóban nem fogja a nép javát szembetűnő és érezhetőbbképen emelni».
Míg Jeszenszky leveleiben nagy hangon bizonyítgatja Csapónak a maga szabadelvűségét, Bezerédj cselekszik. A fásítás és legelő ügyében azt írja 1834 szeptember 1-én Csapónak, hogy «a jobbágyon való kedvezés az önkény és bizonytalanság által igen is csorbul». A legelőre nézve az a véleménye, hogy majd még azon elválló vármegyék voksára kerül a dolog, melyek a vármegye kis palotájában tanácskozának és melyeknek mi ketten Nagy Pállal is dolgoztunk ki voksot».
Az 1834 november 10-iki országos ülésben az örökváltság tárgyában szólal fel. Mindenekelőtt azon ellenvetést czáfolja meg, mintha e rendelkezés nem illenék az úrbéri törvényjavaslat keretébe. E kifogást csupán időnyerés czéljából alkalmazott eszköznek tekinti, melyet Bentham nyomán a legveszedelmesebb politikai sophismák közé soroz. Véleménye szerint az ősiség intézménye mellett igen jól megállhat az örökváltság, mert egy sorba helyezhető azon szerződésekkel, a melyekkel a hadi fogságba 314jutott földmíves váltságdíjat szerez. Ha ez utóbbi szerződések az ősiség megsértése czímén nem támadhatók meg, annál kevésbbé eshetnek kifogás alá azon szerződések, melyekkel a «8 millió hazafi materiális és morális jólétének egyik eddig lezárt forrása megnyittatik s a nemzeti gyarapodás, erő s emelkedés ébresztő szelleme felszabadíttatik». Erélyesen tiltakozik azonban az ügy elhalasztása ellen, mert «mind a kormány, mind a magyar nemesség itt egy elválasztó úton áll, s az e tárgyban fekvő roppant kérdésre meg kell in merito felelniök. Meg kell felelni a kormánynak, vajjon szándéka-e tovább is csak coloniaként használni hazánkat, vagy akarja-e magas rendeltetéséhez képest segíteni e nemzetet, hogy emberi, polgári és világi tekintetben erősödjék s emelkedjék. De meg kell felelni a magyar nemességnek is, vajjon constitucionális hatalma czéljául fogja-e venni a paraszt érdekét, úgy hogy annak személyességét tisztelje s jólétét, hogy abban önállóan tárgyat, nem pedig más czélokra szolgáló eszközt szemléljen». Legfőbb érve a tulajdonszerzési természetes vágy, a melyet ki kell elégíteni és pedig az úrbéres telkek felszabadítása által, mert «másféle tulajdonra utasítani a szántóvetőt, s a magyar parasztság massáját városi birtokkal vagy nemesi donatióval kecsegtetni gúny inkább, mint vigasztalás». Utal az állam legfőbb rendeltetésére, a tulajdon megvédelmezésére s «mi 8 millió embert törvény által akarunk eltiltani, hogy tulajdont magának még csak be is szerezhessen». Az államnak nincs módjában, hogy mindenkinek földbirtokot adhasson, de a birtok szerezhetést meg nem tagadhatja a nélkül, hogy az Isten és az ő igazsága ellen ne vétkezzék és lábbal tiporja azon jussokat, melyeket minden ember, kinek a földön kell élnie, a természettől nyert, melyeknek biztos gyakorolhatásáért egyesült társaságban s vállalta annak terheit». Az állam szempontjából egyenesen követelni kell, hogy a jobbágyok földtulajdont szerezhessenek, mert «csak ez által emelkedhetik ki hazánk colonia gyanánti alacsony állásából és foglalhatja el azon fokot, melyet 315országunk fekvésénél s a nemzetnek lelki-testi tulajdonainál fogva remélhet. Csak belső erő teszi igaz önállásúvá, teszi függetlenné a nemzetet s erőt csak a tagok erejéből veszen és csak nemzetünknél nem valósodnék meg az az igazság, hogy kis sommákból lesz a nagy somma s hogy az erőnek felel meg a resultatum». Rámutat nemzetünk szomorú multjára, a mely tanulságul szolgálhat. II. Ulászló jobbágyelnyomó rendszerére következett a török hódoltság, a melynek főoka a parasztok szomorú helyzete volt, mert «hiszen alig volt érdeke a föld népének védelmezni a földet, melyről a maga javát számkivetve látta; neki majd mindegy volt, akárki parancsolt, mert a ki dolgoztatott vele, az életére szükségeseket csak meg kellett adnia, többre kilátása úgy sem terjedhetett». Az ország önállóságát sem az 1790. X., sem valamely diplomácziai solemnitas nem munkálja annyira, mint a jobbágyság felszabadítása. Idézi a római költő szavait: «Delicta majorum immerito lues, donec templa refeceris» s alkalmazza a jobbágyság felszabadítására: «kik Isten igéjét hirdetik, segíteni fogják e templomot is megépíteni, melyben a szeretet szent törvényei szerint az emberi tökéletesedés és boldogság dicsőítse a teremtőt».
Azon ellenvetéssel szemben, hogy a jobbágy felszabadítás ártalmára lenne a nemesi intézménynek, hivatkozik a jobbágyság védelmére hozott intézkedésekre, melyek a földesúri tulajdon rovására estek, de a jobbágy helyzetét lényegesen nem javították. «Valóban urbarialis systemánk ezen tekintet alatt nagyon hasonlít a szegények taxájához egy más nemzetnél. A mint ott nem nagy sikerrel osztatnak ki alamizsnául sok milliók, úgy a magyar földesurak is kioszthatják egész úrbéri birtokukat s a jobbágy gyarapodni még sem fog». Nem pillanatnyi engedményekre, hanem rendszerváltoztatásra van szükség, s e rendszerváltozás szükségét a királyi előterjesztések azon kijelentésével is igazolja, hogy az állampolgárok közötti kapcsolatot meg kell szilárdítani. (Ut vincula mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis arctius adstringantur.)
316Egyike ez Bezerédj leghatalmasabb szónoklatainak, a mely meggyőző és magával ragadó. A jog és igazság képezik alapgondolatát s az ellenvetések czáfolását mesterien intézi. Eredménye azonban nem volt, mert a mint 1834 deczember 11-én Csapónak írja: «tegnap az V. articulus 2. §-a elesett. Heves ülés volt, az oligarchia szelleme és annak, úgy a kormánynak a pótló utasításokra nézve volt tetteik kiméletlenül megrovattak». Elkeseredéssel említi, hogy még a városi követek is sokan voltak ellenük. Szomorúan állapítja meg szabadelvű törekvések ellanyhulását s a szabadelvű követek súlyos helyzetét: «Ládd, édes Danim, mire jutottunk, mit kell már tárgyul venni iparkodásunknak – taval ilyenkor más feszítette azt. Elhidd, sírhatnék, ha most ezt néked kellene elbeszélnem.»
Az országgyűlés szabadelvű irányának megváltoztatására nagy hatást gyakorolt a nádor, a ki egyrészt a főrendek túlbuzgalmát mérsékelte, másrészt a gyengébb jellemű követek meggyőződését törekedett rábeszéléssel megváltoztatni.* Hogy a tisztán szellemi fegyvereken kívül, más eszközökkel is élt a kormány, azt Bezerédjnek 1834 deczember 8-án Sztankovánszkyhoz intézett leveléből láthatjuk, a hol a következőket írja: «A mint sok bosszúságos alacsony individualitás foszlik most ki, úgy sok szép erős character is éleszti a jó bizodalmat. Lamotte különösen erősen kikelt az olyatén mellékes czélzatokat követő és nem biztos characterek ellen, és hogy azoktól ő magát elszakasztja s a mi társaságunkhoz és casinonkba áll, kiknek állásuk és viseletjük, ha sokban politikus nézeteivel nem is, de annál inkább charakterével és becsületbeli érzésével egyez». Erős kritika volt ez a kormánypártról, melynek súlyát növelte az, hogy kormánypárti követ mondta. Ez a kritika megvilágítja a motivumokat, melyek a kormánypártot állásfoglalásában irányították. 317Nem eszmékkel, nem előítéletekkel kellett küzdenie a szabadelvű ellenzéknek, hanem az egyéni hiúságra és önhaszonra alapított parlamenti mesterfogásokkal, melyek csupán annak köszönhették diadalukat, hogy a kormányhatalom szentesítésével történtek.
1834 deczember 15-én írja Sztankovánszkynak: «A mi az V. articulusra nézve határozott fenntartást illeti, a palatinus azonnal elvágta a discussiót, mondván: puto dominos Status non esse amplius provocandos. Most hivatja a követeket a nádor, kiket a VII. és VIII. czikkelyre nézve nézeteire bírni gondol.»
92. JÓZSEF NÁDOR NÉVALÁÍRÁSA.
Az urbarium hirhedt VIII. szakasza ügyében az 1834 deczember 30-iki országos ülésen szólal fel újból Bezerédj. Hatalmas beszéd ez, telve államférfiúi bölcseséggel s meleg emberbaráti szeretettel, mely meggyőzést s megindítást sugárzott ki eleitől végig. Igazi hattyúdala ez a jobbágyi szabadságnak, mely az igazság és szépség örök emléke marad. Először Árva vármegye azon javaslatával foglalkozik, hogy az «úrbérrel fejeztessék be a diaeta, a többi pedig és ezzel a VIII. czikkely is halasztassék egy másik előre határozandó idejű országgyűlésre». Azok után, miket a kormánypárt részéről szeptember óta az V., VII., VIII. czikkelyeket illetőleg tapasztalt, nem tartja lehetetlennek, hogy a halasztó indítvány határozattá válik. Árva ugyan csupán két esztendei halasztásról beszélt, de több is lehet belőle. Bezerédj nem akarja lelkére venni mindazt, mit «az alatt a 8 millió, nem szólván más egyébről, a VIII. czikkely hijával szenvedni fog». Majd a gömöri követ ellen fordul, a ki az angol rendőri hatalomra hivatkozik a tervezett VIII. szakasz ellenében, a hol «a constabler megüti egy fejér bottal a gyanusnak vállát s bárki legyen az, fogságra viszi». Bezerédj ezzel 318szemben azt hangoztatja, hogy ott a törvény uralkodik, nálunk azonban önkény és erőszak, s ez utóbbiak ellen kell a védelem, de ha «ama kétféle religiót egyesíteni akarnánk, ha önkény és másféle erőhatalom alatt is hagyá az embert a törvény, hijába tart ez mostoha anya alakjában ama hódolásra számot».
Felszólítja a halasztást kívánókat, hogy «tegyék magukat azoknak helyökre, a kikről itt szó van». Általában nem ártott volna szerinte, ha azok, a kik az úrbéri törvényeket alkotják, egy ideig mint úrbéri jobbágyok éltek volna, hogy úgy mint Nagy Péter a katonai lépcsőkön keresztül, magukon tették volna a próbát, mi jó s mi kiván orvoslást. «Vajjon, ha ugyazon okokból, melyek e szakasz ellen felhozattak, bár az uralkodónak a személyes és vagyonbeli bátorság fenntartására czélzó idvességes szándékainak még bővebb nyilatkoztatása végett is azt kívántatnék tőlünk, hogy az I. rész 9-ik czímét töröljük el, majd illő helyütt systematice fogván törvények alkottatni, vagy ha mi alkotnánk az Arany Bullát s némely czikkeire nézve ezen ellenvetés tétetnék, vajjon mit mondanánk? Mondjuk tehát azt, mit a mi ügyünkben, azon törvényczikk ügyében is, melyet annál szentebb, annál gyengédebb kötelesség köt lelkünkre, mivel ők nem lehetnek itt, hogy azt maguk védnék, kik a törvény pártfogására és biztosítására annál méltóbban számot tarthatnak, minél gyengébbek s kevésbbé képesek magukon segíteni.»
Majd a kormány ellen fordul s saját nyilatkozatait idézi ellene. Idézi a királyi előterjesztések azon szakaszát: «ut mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis vincula arctius adstringantur». Ez elv érvényesítését a kormány már az úrbéri V. és VII. szakaszoknál elmulasztotta állásfoglalásával s most a VIII. szakasznál, hol «a személyes és vagyonbeli bátorság egyforma törvényes biztosításában lehetne, sőt kellene a hazafiaknak egyesíttetniök, az alkalom ismét elhalasztassék? sőt a hazafiaknak egy része az I. rész 9-es privilegiumát az éhes nép elől mindig mint egy tiltott étket elvonja-e? 319mely minthogy nem materiális eledel, mindnyájának boldogítására elégséges lenne».
Legfőbb ideje, hogy cselekedjék az országgyűlés, mert Józsue módjára nem állíthatják meg a napot, hogy mozdulatlan álljon, míg operatumról operatumra halasztva eleget tehet a nép oly sürgető szükségleteinek. Már az elmulasztott 40 esztendő is elég felelősséget ró az országgyűlésre s új 40 esztendő kétes jövendőjével nem tanácsos a felelősséget súlyosítani. Pillanatnyi érvekkel el lehet nyomni az igazságot, de «van egy kérlelhetlen jövendő s a nemzetek és királyok bírája szigorúan fog ítélni mindenek felett, számon fog kérni minden lépést és számon minden rosszat, melyet meg nem gátolánk, minden jót, melyet tenni elmulasztottunk. Van egy hatalom mindenek felett, mely előtt feleletet elmellőzni nekünk nem lehet. Ezen hatalom a keresztény morált és evangéliumot, a mint a népeknek, úgy a királyoknak és kormányoknak és törvényhozóknak is kihirdette és számot fog kérni egykor, hogy lehetett azon morál, azon evangélium ellenére a VIII. törvényczikk életbehozását ellenezni.»
A politikus érvei elfogytak és a bölcselő veszi át a szót, de a bölcseleti igazságok szónoki lendületben törnek elő. A szónoki lendület kétségkívül nagy hatást gyakorolhatott a hallgatók lelkére, de a politikusok cselekedeteit nem a lélek irányítja, a VIII. szakasz tehát elbukott. Tudta ezt előre Bezerédj, a sikertelenség tudatával harczolt, de az igazság elől nem zárkóztatott el becsületes lelke, kitartott az utolsó pillanatig. Már 1834 deczember 18-án így ír Csapónak: «Most a VIII. articulus tárgya előre való értekezéseinknek és mit lehet, abból is fogunk menteni; de helye üresen fog maradni. Adja Isten, tartós serkentésül szolgáljon azon üres ráma a nemzetnek, hogy minél méltóbb képekkel töltse azt be, és minél jótékonyabb hatású helyre tegye azt». Jós lelke a jövőbe látott, tudta, hogy a VIII. szakasznak el kell buknia, de a védelmezett ügy felette állott minden politikai mesterfogásnak, az emberi szabadság örök 320igazságát elbuktatni nem lehetett s Bezerédj megélte még azt a korszakot, a mikor életre kelt.
Az úriszékekre vonatkozó VII. szakasznak a főrendek által javasolt azon intézkedése ellenében, hogy a földesúr is ruháztassék fel büntetőhatalommal, az 1835 január 11-iki országos ülésen Bezerédj is felszólal. Minthogy a nézete az, hogy «személye és jószága mentve az önkénytől, kellő biztonságban legyen a jobbágynak», helytelennek tartja a földesúrnak büntető hatalommal leendő felruházását. A földesúr érdekeit meg kell védni, de «midőn törvényt hozunk, akármely félnek érdekét magányosan, egyoldalúan czélul venni nem lehet». A jobbágy érdekei egyáltalán nem lesznek biztonságban, ha a «földesúr, sőt többnyire ennek nem mindig bírónak való, sokszor durva embere személyes megbántásának, vagy tulajdon haszna megszegésének rögtöni felindulásban önmaga általi büntetésére és bosszúlására a közhatalommal ruháztatik fel». A méltányosság elve ellen lesz, ha a jobbágy a földesúr statáriális hatalma alá kerül, maga pedig csupán hosszadalmas eljárással orvosolhatja sérelmeit…
Ellene mond ez intézkedésnek Bezerédj szerint a közrend érdeke is, mert az «úrbéri hatalom a policia tekintetéből elégtelen és czéliránytalan» s az úrbért gyűlöletessé tenné. Az úrbért a policiától külön kell választani, ha a jobbágyot és a jó rendet feláldozni nem akarjuk, mert ez olyan összeütközésekre adhat alkalmat, melyek «következéseit majd a közhatalommal is nehéz lesz orvosolni». Ha a törvénykezési eljárásban általában véve szükség van bizonyos alakszerűségek betartására, akkor 8 millió polgárnak szabadságát nem szabad a formalitás védelme alól kivonni. Nem hiszi, hogy «akármely civilisált nemzet constitucióiban» példát lehetne találni, mely a tervezett önbíráskodást igazolná, nem is szólván arról, hogy a földesúri börtönök minden kritikán alul állanak. Az úriszék hatalmát semmiképpen sem lehet a földesúrra ruházni, mert ez «a jobbágyságra felállított garantiáknak 321nagyobb részét», eldönti, s az egész úrbérnek «más színt, más lelket» adna.
A főrendi javaslat a követek körében erős ellenzéssel találkozott s csupán Sopron megye azon indítványa ment keresztül, hogy «a kihágó jobbágyot a földesúr egy napi áristommal büntetheti».
A főrendekkel folytatott kemény viták után másodízben is elkészült az úrbéri törvényjavaslat, a melyet 1835 február 26-án terjesztett fel az országgyűlés. 1835 január 12-én írja Bezerédj Sztankovánszkynak: «Az utolsó négy-öt hét az úrbér egész alakját megváltoztatta… most vesződünk, hogy a mérgit minél kevésbbé ártalmassá tegyük még is.» Ez a törvényjavaslat már egy szakaszszal rövidebb volt, mert a kifogásolt VIII. szakasz elmaradt belőle. Bezerédj reményteljesen tekintett a javaslat sorsára s a felterjesztés napján így ír Csapónak: «Az Isten kísérje urbariumunkat és hozza kívánt válaszszal vissza.» Pedig el volt keseredve a főrendek makacsságán s kevéssel előbb fájdalommal állapította meg, hogy a földmíves osztály érdekében heves vitákat kellett kiállaniok s rengeteg nehézséget kellett leküzdeniök. Mindezekért a főrendekre hárítja a felelősséget, kiknek lelkiismeretét is megvádolja.* Nem csupán a politikai meggyőződés, hanem a lelkiismeret szava is a jobbágyok pártjára állította Bezerédjt: ez tette tiszteletreméltóvá jellemét s ez magyarázza törhetetlen bizalmát az ügy diadalában. Ez a mély meggyőződés, ezek a tiszteletreméltó indítóokok teszik, hogy a kedvezőtlen körülmények sem csüggesztik el s a diadal reményében küzd állandóan. Ezek a momentumok domborodnak ki Csapóhoz intézett 1835 február 4-iki leveléből is, melyben a szabadelvű irány melletti kitartásra bátorítja, 322hogy «ellensúly, ellenigyekezet is támadjon, fejlődjék és kivija minél előbb a győzedelmet, mely az igazságnak fenn vagyon még is tartva». Óvja az elcsüggedéstől: «Ha mások elesnek, fogódjunk mi annál inkább össze és minden homályosodó világ helyett gyújtsunk fáklyát és erőt veszünk még is a setéten.» Ilyen tisztalelkű, ilyen igazhitű próféta mellett nem bukhatott el sohasem a szabadelvű eszme: a fáklya messze világított s Bezerédj lelkének melege élesztette tüzét.*
1835 január 23-án feleségéhez intézett levelében: «Les magnats s’approchent en quelques objets assez importants, nous tenons ferme aux autres. C’est bien triste d’avoir ŕ soutenir des disputes si ennuyantes et ŕ surmonter de tels obstacles en des objets, qui se trouvent ŕ la classe du tout naturel… Ils ont une responsabilité grave ces magnats, je ne voudrais pas avoir leur conscience.» Ugyanígy 1835 január 14-én Csapónak.
Ugyanakkor Széchenyi minden erejével a lánczhíd ügyével foglalkozik, a mint Bezerédj 1835 január 12-én Sztankovánszkyhoz intézett leveléből kitűnik. Bezerédj elismeréssel adózik fáradozásai iránt, pedig a nemzet szempontjából sokkal mélyebbreható volt a jobbágytörvény.
1835 április 4-én kelt a kormány második válasza az úrbér tárgyában s ezzel az úrbéri törvényjavaslat újabb megvitatás alá került. A követek lassan-lassan elunták már a hosszas vitatkozásokat s 1835 április 15-én azt írja Bezerédj Csapónak, hogy: «az úrbéri resolutióra nézve azt tartjuk sokan, hogy utóbb is általmegy». Vita nélkül azonban nem ment a dolog s különösen a legelő kérdésben folytak erősebb tárgyalások s ezekben az 1835 május 26-iki országos ülésen Bezerédj is részt vett. A kormány javaslata ellen szólalt fel, mert «törvény helyett személyes vélemény» nem lehet szerinte «az igazság kiszolgáltatásának kútfeje». Vezérelve az, hogy «határozatlanság és bizonytalanság ne létezzen a legelő dolgában». Ki kell mondani határozottan, hogy «mit értünk úrbéri pascuum alatt», micsoda jogok és kötelességek járnak ezzel együtt. Vagy úrbéri járandóság a legelő s akkor ki kell adni megfelelő mértékben, vagy nem járandóság, hanem szokáson alapuló tényleges állapot s akkor «részarányi felosztásnak a vagyon helye a földesúr és jobbágy között». Tolna vármegye felfogása az volt, hogy a legelő úrbéri járandóság s ezért meg kell állapítani, hogy «vármegyénként egy-egy sessióra hány hold legelő járjon». Ez a jobbágyterhek szempontjából is helyesebb megoldás, mert «a sessiókra mért terhek a constitutivumokkal országszerte igazabb 323czélirányba fognak jutni.» Egy szóval Bezerédj azon álláspontot képviseli az országos ülésben, a melyet már 1835 április 12-én Csapóhoz intézett levelében is kifejezésre juttatott, t. i. «ha a földesurak áldozatjába kerül is, inkább határozott törvényt, mint mind a két félre biztosítás nélkül szükölködőt». Fellépése ez ügyben eredménynyel járt s a mint 1835 április 15-én írja Sztankovánszkynak: «A legelőre nézve az előbbi redactiót a classificatio és elkülönzött kiadás állapotjában, mi egy lapis offensionis et scandali vala, tegnap szerencsésen elvetettük».
Ugyancsak a kormány felfogása ellen szól az 1835 május 26-iki ülésen a boltnyitás ügyében, a melyet nem tart jónak «a földesúr engedelmétől függővé tenni». Ez Bezerédj szerint kereskedelmi politikai kérdés, a melyben nem szabad a régi szokáshoz ragaszkodni, ha csak «nem annyira a közvéleménynyel, mint a köznevetséggel küzködni nem akarunk». Visszásnak tetszik előtte «a kalmároknak rendbentartását azokra bízni, kik a boltoktól bért szednek», mert «mint policiadirektor és egyszersmind földesúr» nem a keresedelem érdekeit, hanem a saját jövedelmüket fogják szem előtt tartani. Különösen azt rója fel a követeknek, hogy a zsidók ellen olyan erősen kifakadtak, mert «köztük is, mint máshol szinte vannak jó, rossz személyiségek». E támadásokat elítéli azért is, mert a megtámadottak nem védelmezhetik magukat. A zsidóság közállapota a törvényes intézkedések eredménye, igyekezni kell tehát a törvényeket megváltoztatni. A földesúri befolyás a boltnyitásban monopóliumot fog teremteni, a mely a kereskedelemben szükséges szabadságot elfojtaná. Ártalmas volna ez elv kimondása azért is, mert a külkereskedelemben éppen ezen elv ellen harczoltak. «A monopóliumot, a kereskedési megszorítást önként alapítnánk meg és hagynánk meg állapotunk legsúlyosabb, legelső kútforrásaiban, kizárnánk abból a kereskedési igazságot és szabadságot.»
1835 augusztus 19-én terjesztette fel másodszor az országgyűlés a kormány elvei szerint megreformált úrbéri törvényjavaslatot, 324a mely augusztus 23-án érkezett vissza s 1835 szeptember 10-én újból tárgyalás alá vétettett. E tárgyalásba azonban Bezerédj már nem folyt be olyan kitartással, mint az előző tárgyalások alatt. Belenyugodott a változhatlanba s a jobb jövőre bízta a most meg nem valósítható reformot, a mint az 1836 május 2-án Sztankovánszkyhoz intézett következő soraiból is kitűnik: «A diaeta nem becsület és nem is materiális haszon nélkül és hiszem, jó szellemi hatással záródik be… Bízom, hogy arra nézve, mit megtagadtunk, ez annál elevenebb ingerül, ösztönül fog szolgálni a nemzetnek, a törvényhatóságnak és minden egyes polgárnak, hogy törvényes jó igyekezeteit kettőztesse és a jövő diaetának sokban csak az áltható nemzeti kívánságot kimondani… legyen szükség.» Követi végjelentésében nem szól a hosszas küzdelmekről, melyek alatt annyi energiát pazarolt el, csupán az elbukott szakaszokat siratja el. A VIII. szakasz elestével szemben azzal vigasztalódik, hogy «a nemtelenek személyes perlekedési tehetségéről» külön törvény alkottatott, a nemtelenek személyeinek önkény és erőszak elleni biztosítására pedig a vármegyék vannak hivatva.
A jobbágyok tulajdonszerzési jogának elvetését véleménye szerint a jövőnek kell orvosolni, ha «csak a nemzet ezen oly világos életérdekét úgy szólván csak egy curiale praejudicium által végkép eltemetve látni nem akarja». Országgyűlési beszédeihez hasonlóan hangsúlyozza, hogy «rettentő önámítás nemzeti gyarapodásról csak szólani is, hol a nemzet legalább kilencz tized részének földi tulajdont bírni nem szabad». Rámutat azon tényre, hogy a tulajdonszerzést «a törvény nyilván meg nem tiltja» s felhívja a törvényhatóságokat, hogy ez állapotot használják ki a jobbágyság javára. A jobbágyságnak az «úrbéri fundusra» szorítása visszahat szerinte az ország egész közgazdaságára, mert az úrbéri fundus nem képes eltartani a ráutalt tömeget, holott «más vidámabb alakot venne fel a szép, jutalmas és bő áldást ajánló magyar földön, ha a földi tulajdon szerezhetése és ezzel a lélek felszabadíttatnék».
325Minthogy a jobbágy nem szerezhet tulajdont, munkakedve is kisebb s ez a magyarázata azon ténynek, hogy 1715 óta a «földesúr úrbéri jövedelme mindig fogyott, anélkül, hogy a jobbágynak vagyona, állapotja gyarapodott volna.» Szomorú kilátást nyújt ez a jövőre földesúrnak s jobbágynak egyaránt s változásra addig nincs kilátás, míg a jobbágy tulajdonszerzési jogot nem kap! A jövő úrbéri politikájának irányát jelöli meg ezzel Bezerédj, a mely politika még most elbukott, de rövidesen diadalt aratott. Az ország érdeke követelte ezt a politikát, a mely nélkül a nemzet gazdasági élete nem lendülhetett fel. Nem a jobbágyság a czél, hanem a nemzet egyeteme: ez a Bezerédj eszménye, melyet soha nem téveszt szem elől s melyért dolgozni soha meg nem szűnik.
