XI. «A PARASZTKIRÁLY.»
XI. «A PARASZTKIRÁLY.»
AZ ALFÖLDI szoczializmus Dósa Györgyön kezdődik* s Dósa György 1514 május 15-én adott jelt a forradalom kitörésére.* A nép nagy örömmel fogadta, mikor azon a napon a rákosi táborban* vörös kereszttel ékesítve megjelent a jobbágyok és a hajdúk között,* hogy felolvassa Bakócz Tamás levelét. Észrevette, hogy a parancs a kevésbbé bátrakra igen lehangoló hatást gyakorolt s hogy sokan hajlandók letenni a fegyvert és – a míg lehet – békén hazavonúlni. Még aznap két zászlót szúratott le s mindegyikre egy-egy keresztet erősíttetvén meg, kihirdette, hogy a ki továbbra is a kuruczokkal akar tartani, lépjen az egyik zászló mellé, a ki pedig haza szeretne menni, álljon a másikhoz. Hagyomány szerint* sokkal többen voltak a táborból távozni kívánók. Egyszerre azonban zászlajukról Krisztus képe arczczal a földre esett. Fölemelték s másodszor is jóerősen odakötözték. De az Üdvözítő képe újra s harmadszor is arczczal esett földre.
Thaly Kálmán és gróf Károlyi Sándor a képviselőházban 1897 februárius 19-én.
1511-et ír a Chronocion Mellicense. (Pez: Monum. I. 278.) 1513-at bebizonyított tollhibából magas az egykorú Betinus (Tört. Tár, XIII. 250.), az imént említett «Auffrur», a lipcsei «Allg. Hist. Lexicon» (1730– II. 1128.) stb.; sőt Bakschay Ábrahám «selmeczi magyar» még azt is hozzáteszi, hogy «e borzasztó parasztháború» «a világ teremtése után 5476. évben» történt (Bonfinius bécsi, 1744. évi kiadásának függelékében az 589. lapon), a miben különben elvetette, mert zsidószámítás szerint az 5275. évben járnánk. (Knauz: Kortan, Budapest, 1876. – 332. lap.) Az 1514 : LXIX. t.-cz. szent György vértanú napját teszi a lázadás kezdetének. Ezt szó szerint nem vehetjük.
Pesstől egy mérföldre – mondja a Wunderzaichen – (I. lap), hozzá téve, hogy ott csak 5000-en voltak.
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.
Ugyanott, a már említett május 25-i levélben. Tökéletesen így s alkalmasint éppen ezen forrásból merítve adja elő a dolgot Janus Vitalis is, szintén mint egykorú (L. Marino Sanuto, II. 297. Marino a 256. lapon nyiltan említi, hogy Velencze a németországi kurucz eseményekről részben a németek útján értesült.)
A babonás félelemtől elfogódott – s talán egy kis csalás áldozataivá tett – keresztesek ebben Isten intését látták. Nem törődve tovább a következményekkel, mindnyájan a maradás mellett nyilatkoztak; lelkesülten hangoztatták, hogy együtt élnek, halnak, és oda mennek, a hová a kereszt vezeti őket. Dósa György, a kit most ők maguk választottak meg vezérnek, lelkesítő beszédet tartott a tömeghez. Beszédének gondolatmenete – nem egy történetírónak, hanem egy verselőnek* színtelen előadásában – ez volt:
Taurinus: Stauromachia (Engel, 131–2. lap, 381–423. vers). Bővebben közlöm, mert e beszédről, mely ugyan valószínűleg költemény, azonban jellemző a kortársak fölfogására nézve, más történetíró nem emlékezik.
«Őszintén megvallom, nem mutathatom föl őseimnek családfáját, sem hiú czímeit; és nem kérkedhetem győzelmeikkel. De ha kell s ha itt az ideje, fölmutathatok lándzsákat, zászlót, szablyát, buzogányt, kardot, pajzsot; s mutathatok mellemen ejtett sebeket.* – Ilyen, kitartásom és véres verejtékem árán szerzett czímekkel dicsekszem én; ezek a czímerek szolgálnak az én nevem díszére. Nemességem sokkal becsesebb annál, mit a léha nagyravágyás és az álarczot viselő dicsőség válogatás nélkűl hol becsületes, hol becstelen úton-módon szerezve hágy örökűl az utódoknak. Mi, az Istennek választott népei,* az Istennek híven őrzött zálogát, a keresztre feszített Krisztusnak jelvényét viseljük szolgálatra kész keblünkön s amaz Isten, a csillagok ura kívánja, hogy az ocsmány törököt tönkre tegyük.* Engedelmeskedni kell parancsainak; nem is szándékozom én senkit sem megcsalni azok közűl, kik menni készek, hogy boldog lakóhelyeket és örökkévaló nevet szerezzenek; csak kövessenek bennünket, ha gyönge testtel is, erős lélekkel. Jobban hat a népre a vezér példája, mint szava, mely nélkül tanúlni sem, tanítni sem lehet kellően. Jöjjetek hát velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. – Én ezer veszedelemben is elűl megyek, az első sorba állok és én lépek először a harczmezőre. Csak engem érjen a nap égető sugara, csak nekem ártson a szél, a nyíl.* Megóvlak benneteket a bajoktól s nem fogok vonakodni, hogy télen át a szabad, hideg ég alatt veletek együtt a homokon heverészve élvezzem az enyhe álmot. Oszszunk meg egymással mindent. Jöjjetek velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. Követelje meg mindenki mástól, de maga is teljesítse katonai szolgálatát. Törekedjetek hadierényre; mert oly csatákat készülünk vívni, melyekért bennünket mint a nemesek példaképeit fognak emlegetni. Nézzünk szembe bármi sorssal; hiszen nehéz dolgoknak annyival jobban örvend a kitartó ember, mennyivel inkább tudja, hogy ezen a világon válságok várakoznak rá. Jöjjetek velem egyenlőrangú társaim és kísérőim! Hiszen a szent jogok követelik, hogy ősi hűségünket megmutassuk. S ha kezünkbe veszszük a hadviselést, ha élhetünk az adott jogokkal és törvényekkel, akkor baj nélkül vezetlek vissza benneteket».
A beszéd bevezetését Sallustius Jugurthájának 85. fejezetéből, a Numidiából hazatérő Marius beszédéből vette. Más ily kölcsönzései is vannak.
«Electum regale genus»; így s nem «választott királyi nemzedék»-nek fordítottam. Ez a kifejezés, melyet a kuruczok hivatalosan csak a czeglédi proklamáczióban használtak, nem akadályozhatott abban, hogy ezt a beszédet itt közöljem; mert Taurinusnak a czeglédi eseményekre is van egy «beszéde» s a 72–77. vers eléggé mutatja, hogy ezt csak ez alkalommal mondhatta.
«Majd tudják ők, hogy micsoda törökök ellen kell menniök.» V. Károlynak I. Ferdinándhoz az 1527. Róma ellen küldött condottierekre vonatkozó szavait lehetne itt idézni, – ha komolyabb beszédszöveggel állnánk szemközt.
«A szicziliai cyclopok kilőtt nyila», mondja Taurinus a 406. versben.
A költő-történetíró is elösmeri, hogy bombasztikus szavak ezek és velök Dósa csak a népet akarta elámítani; mert – úgymond – «valamint a becstelen elébe teszi az ocsmányt a tisztességesnek, úgy a gonoszságban megátalkodott kevély is hamissággal semmisíti meg az igazságot.»
Maga a király, mint látni fogjuk, azonnal a moldvai- és az oláhországi vajdához küldte Telegdy Istvánt, hogy segítséget nyerjen tőle; s épen egy ilyen forradalmi jelenet napján (május 15-én) zálogosította el a budai összes harminczadjövedelmeket, hogy az így nyert 1045 forintot a forradalom elnyomására fordítsa.* Ilyen szegényes pénzügyi viszonyok közt elhatározásában nem igen lehetett merész.
Hazai Olvasmánytár, IV. 445. Említi «mostani nagy szükségét».
Annál merészebb volt maga Dósa György.
A rákosi táborból késedelem nélkül,* tehát valószínűleg már május 16-án megindúlt alföldi hadjáratára. Egyszer megtagadván az engedelmességet, utalva volt rá, hogy az országban elszórt s már is példáján indúló többi keresztes csapatokat is magához vonja s így a föld népében – már seregének erőssége következtében is – bizalmat és kedvet keltsen újabb csatlakozásra. Hadmozdúlatainak álczázása végett Száleresi Ambrus pesti polgárt* valami három ezred magával ott hagyta a Rákoson, megparancsolván, hogy táborát jól megerősítse, a vidéken folytonosan portyázzon, s félelemben és rettegésben tartsa a nemeseket. Dósa Pest és Gubacs közt Szentfalván,* de mindenesetre «Pesten túl» – egy krónikás szerint* – a vendéglőben megszállván, oly jó sikerrel toborzott, hogy ott és a környéken 300 lovas csapott föl.
Tört. Tár, 1905. 274. a bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata szerint.
Majláth – id. h. III. 152. – «Saberes»-t, Horváth (Tudom. Tár, 222.) «Számbéres»-t ír. Német név is lappanghat a Száleres alatt.
Csánki, Magyarország tört. földrajza, I. 34.
Szerémi, 59. l., ki szerint Dósa oda mindjárt a keresztesbulla kihirdetése után ment, holott csak május 16-án túl vonult odább seregével.
Keresztes (kurucz) egykorú újságlapon.*
Ez az «Uin grosz wunderzaichen» cz. újságlap a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában van.
Dósa egy csapatot Lőrincz pap vezetése alatt egyenesen délnek, Bácsba küldött, hogy az ottan már egybegyűltekkel összeköttetést keressen; egy másikat pedig Barabás pap vezetése alatt, keletre, Eger felé indított útnak, hogy az a tájon szervezkedett kereszteseket hozzávezesse. A deréksereget két igen erős hadtestre osztotta s így indúlt a Tisza vonalához.* Az egyik hadtestet ő maga, a másodikat valószínűleg testvére, Gergely vezette;* az egszről való intézkedés jogát magának tartotta meg. Dósa szerint elegendő volt háromezer ember Budának és Pestnek szemmeltartására, holott gondolhatta, hogy a legerősebb támadásokat itt, mint a királyság székhelyén kell kiállania. Így tehát Barabás és Lőrincz kezére sem rendelt többet egyenként 3000, vagy – hogy végűl kerek számot említhessünk – 3500 embernél. Ő neki tehát magának körűlbelűl 30–40.000 embere lehetett,* beleértve az asszonynépséget is, mely a keresztesek ruháinak mosása, élelmének megfőzése stb. czéljából járt-kelt a táborral. Seregét is azért osztotta két testbe, hogy így könnyebben élelmezhesse.*
Istvánfi 42., Vitalis 296.
Ezt Jovius nyiltan mondja. (Hist. sui temp. Velencze, 1566. – 90. l.)
Istvánfi s mások, láttuk, 40.000-re teszik a csak Pest alatt összejött keresztesek számát.
Istvánfi, 42. Bartholinus (Odeporicon, D2 levél, 2. oldal, 10. sor) azt mondja, hogy nyolcz hadosztályról beszélnek. Ezt a számot azonban nem Dósának Pest alól megindított seregére, hanem az országban elszórva működő s itt még figyelembe nem vett csapatokra kell vonatkoztatni.
Természetes, hogy ez élelmezés árát jobbára a nemesek adták meg. Idéztem ugyan már a kereszteseknek egy köríratát, mely szerint egy tojást sem volt szabad fizetés nélkül elvenni; azonban ily kíméletesen csak a szegénységgel szemben jártak el,* míg a nemeseket, hogy ekként a gyöngébbek szenvedélyeit is fölkorbácsolják, kíméletlenűl rabolták. Általában véve, a hol a keresztesek keresztűlvonúltak, pusztúlás jelölte nyomaikat. Egy május 31-i budai cseh levél szerint* városról városra, faluról falura vonúlnak, gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, karóba húznak, a népet pedig arra kényszerítik, hogy hozzájuk álljon s a ki ennek ellenszegűl, agyonütik. Budára látszottak a felgyújtott nemesi kastélyok lángjai. Eleintén valamennyire kétségtelenűl tartózkodtak az öldöklésektől; ebben a részben csak azt az elszigetelt adatot halljuk,* hogy egy Váradról jövő Tornaljay Mihály* nevű nemes lovag, ki még nem értesűlt (?) a kuruczok ellenséges hangulatáról, velök szemben találkozván, a feldühődött nép elől futással akart menkűlni. Mikor utólérték, gúny és szidalom közt vitték Dósa György elé. Alsótornaljai Tornaljay Mihály Gömörvármegyének egyik legrégibb családjából származott.* Atyja, János, azelőtt a vármegye alispánja, most pedig királyi udvarmester volt. Ő maga még Zsigmond király uralkodása utolsó éveiben született* s fiai, Albert és Miklós is körűlbelűl hatvanévesek voltak már, ha ugyan még éltek. Mihály Báthory István temesi gróf seregéből jött, mikor ez a veszedelem érte. Dósa György most fogoly gyanánt vitte magával s alig egy hét mulva más nagyurakkal együtt karóba húzatta.* – Nem törődve a kormánynak május 23-a óta egyre sűrűbben kiadogatott rendeleteivel, Dósa akadálytalanúl folytatta útját. Egyenesen Czegléd felé ment, a melynek népe már korábban lelkesűlten csatlakozott hozzá.* Az odább délre levő Kecskemétnek szintén tősgyökeres magyar lakossága, hagyomány szerint, nemcsak távoltartotta magát, hanem utóbb ellenállásra is tett kísérletet.*
«Die Kreutzer thun keinen armen man kein laydt, nehmen nichts mit gewalt, vnd was man inen zufurt, deshalb bezalen sie also gar», mondja az «Auffrur». Tehát engedelmeskedtek a kiadott parancsnak!
Wittingaui lt. Hist. 3608b.
Istvánfi, 42. l.
Istvánfi a 42. lapon Mihálynak nevezi; nevét elhallgatja, de atyja nevét megmondja Thuróczy Miklós erdélyi alvajda 1514 június 7-én. (Székely-Okl. v. 49.)
A Tornallyay-család genealogiája Nagy Ivánnál, XI. 260–263. Ebben azonban nincs meg Mihály, a kit mégis Istvánfi és a Székely Oklevéltár említett adata alapján János († 1526.) fiának s Albert és Miklós testvérének kell tartanunk.
Mivel két fia, Albert és Miklós, 1479-ben már nagykorúak voltak, ő maga 1430–1440 közt született.
Székely-Okl. v. 49. A kivégzés tehát nem azonnal történt, mint Istvánfi írja, hanem körűlbelűl egy hét mulva (május 28-án), vagyis (mint az idézett oklevél határozottan mondja) Csáky püspök kivégzésével egyszerre. Lásd könyvem XIV. fejezetét.
Mészáros Lőrincz czeglédi pap, (de nem czeglédi plébános), mint láttuk, 2000-nél több emberrel állt hozzá.
Hornyik: Kecskemét város története, I. 182.
Czeglédet az északnyugati határon levő homokdombok felől elérvén, a keresztes vállalattól tökéletes függetlenűl csak itt kezdte szervezni a népfölkelést.* Erre mutat a bevett hivatalos írásmód ösmerete nélkül s ügyetlen modorban szerkesztett, de annál fenyegetőbb tartalmú kiáltványa, melyet az egész Magyarországhoz, első sorban azonban Pest- és Külső-Szolnokvármegyéhez intézett:
Kossuth is 1848-ban.
«Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója,* a Magyarországban, névszerint pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként, üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent czélú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, a mint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jőjjetek, repűljetek és igyekezzetek Czegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fentírt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.»*
A leheni Bundschuh hartmattei czikkelyei is azon kezdődtek, hogy senki se ösmerjen el más urat az Istenen, a császáron és a pápán kívűl. (Zimmermann, I. 48.) Az éppen tíz évvel későbben szervezkedett stühlingeni 1200 lázadó paraszt szintén azt jelentette ki, hogy a császárnak engedelmeskedik, a földesuraknak nem. Vezetőik egykorú német röpiratokból Dósa czeglédi proklamáczióját eléggé ösmerhetvén, kérdés, nem onnan írták-e ki ezt a hangzatos szóvirágot?
Bártfa város levéltárában, papiroson. Későbbi kéz Báthori Miklós sírversét írta reá. Iványi Béla szíves közlése. Először közölte ezt az oklevelet Wagner: Analecta Scepusii (1778), IV. 35–36. l. Katona, ki különben szó szerint kiírja Istvánfit, ezt az oklevelet közbeszövi: Hist. crit. regum Hung. (1792) XI. köt., XVIII. füzet, 720–I. l. – Pray: Kézíratok, I–III. 166. és Epistolae Procerum (1815) I. 85–86. Hurmuzachi: Documente, II2 160–161. Fordításban a) magyarúl Szalay L., Magyarország Tört. III. 482–3. és Szalay József: A magyar nemzet tört. II. 154.; b) németűl: Fessler (1822), v. 901.; Majláth (1829), III. 152–3. és Schwicker: Geschichte d. Temescher Banats, 122. l. Egykorúak is ösmerték ezt a kiáltványt. Így a Wunderzaichennek és Auffrurnak majd minden kiadása tudja bevezetését; a dr. Halm igazgató úr szívességéből a müncheni kir. és udv. könyvtárból kezeim közt volt «Ain gross Wunderzaichen» czímlapján a kép alatt ezen egykorú kézirat áll: «melchior Bankwr ein könig des genedeytn (így) volks des Creitzs, Aber vderthenig dem könig zu Vngern aber den Pischofen vad grossen herrn nit.» Czéloz reá Taurinus Stauromachiája is, az I. ének 480–4. versében. (Engelnél 134. l. ) – Az eseményeket Rómában 1514 végén leíró Janus Vitalis szerint: „Melchior Dei gratia rex benedicti populi Cruciferorum, amicus et subiectus Ladislai Ungariae, Boemiae etc. Regis et electus Sancti Martini in Montibus, inimicus Praelatorum et omnium Pannonio praesidentium Regno.» A Wagner-féle szöveg ellenben ez: «Georgius Zeckel, strenuus miles, benedictae gentis cruciferorum princeps et supremus capitaneus, regis Hungariae tentummodo subditus et non dominorum.» Itt tehát legalább is három szövegváltozattal állunk szemközt, melyek közt bizonyosan nincs az eredeti magyar. Ez annál sajnálatraméltóbb körülmény, mert Gyárfás István szerint (Századok, 1878. 560. l.) «hihetően éppen ezen levél eredetije volt az, mely Dósának egy más levelével együtt a czeglédvárosi levéltárban több mint három századig megőriztetett; mígnem 1850-ben az 1848-ki forradalmi iratokkal együtt Vargha Samu cs. biztos által megsemmisíttetett». – Semmiesetre sem tarthatni a híres proklamácziót költöttnek; de mindenesetre helyén van az az állítás, hogy nagyon hibás másolatokkal, vagy éppen csak hallás után leírt s olyan kiáltványnyal van dolgunk, melyet az idegen másolók eléggé meg sem értettek. Különben nem beszélnének még az egykorúak is valami Bankurról (a ki Bakócz is lehetne), Banserről, Mausserről (Fugger: Ehrenspiegel, 1313. l.), Mouderről és ismét Székelyről. A proklamáczió csak ez utóbbinak, illetőleg Dósának neve alatt jelenhetett meg, mert egy később említendő levelében a király s az 1514-i törvénykönyvben az országgyűlés is őt írja a lázadás vezérének. Janus Vitalis (Marino Sanuto, II. 296.) úgy segít a dolgon, hogy Mouder Menyhért adta ugyan ki a kiáltványt s így ő viselte először a királyi czímet; azonban Székely György vezérré választatván, amattól elvette azokat a czímeket. (Bizony, talán egy kis katonai forradalom útján?!) Mindenesetre jellemző, a kortársak is mily bizonytalanságban voltak a szemük előtt lefolyt eseményekre nézve, a melyeket tehát tisztázni alig lehet.
A nevezetes okiratnak keltét nem ösmerjük. Tekintve azonban, hogy május 15-én túl Dósa nem igen időzött Pest alatt s indúlását onnan körülbelül 16-ára tehetjük, a Pesttől Czeglédig levő 67 kilométernyi utat kényelmesen megtehette két nap alatt s így május 17-én este már Czegléden lehetett. Az oklevelet tehát május 18-án adhatta ki.
Minthogy Czeglédet tűzte ki főhadiszállásúl, hova Magyarország újonnan fölszólított népének gyülekeznie kellett, itt alkalmasint eltöltött vagy egy hetet. Ezt az időt hadainak összevonására és valamelyes szervezésére használta föl;* sőt egykorúak homályos előadásából azt sejthetjük, hogy népével itt valami gyűlést is tartott. – A mi az elsőt illeti: rendkivűli előnyére vált, hogy pár nap előtt Erdélyből egy Mihály nevű «szelid jellemű» nemes* vagy barát* csatlakozván hozzá, néhány ágyút ajándékozott a fölkelőknek, kik őt – ennek fejében – a fővezérek sorába választották.* Ugyancsak ez a Mihály egyeseket begyakorolt csatakígyóinak kezelésébe is, úgy, hogy most bátrabban várhatták az indúlásra szóló parancsot s nem kellett annyira tartaniok az útjokat álló megerősített helyektől. Később ismét «akadtak» néhány kerekes ágyúra,* a miket Dósa György annak idején szintén fölhasznált. Látjuk ebből is, hogy ez a rsézleteiben oly kevéssé ösmert hadjárat mégsem az esztelen dühből következett, hanem tervszerű művelet volt, melynek sikeréhez még az áldozókészség is járúlni óhajtott.
Brutus, I. 360.
Wunderzaichen, 4. lap.
Bartholinus, Odeporicon. D2 levél, 2. lap, 8. sor. Cuspinianus: Diarium (Bel: Adparatus, 281.)
Janus Vitalis (Mar. San., II. 298.) és Wunderzaichen, 4. lap). Szerinte Mihály «ein trefflicher Edelman», kit a keresztesek «zu einem obersten Hauptmann» fogadtak el. Ezzel a levélíró ismét kelleténél többet mondott.
Istvánfi, 43. Mihály ágyúiról nem tud.
A fegyvertforgató kuruczok száma újabb csatlakozókkal mindegyre növekedvén, Dósa, mielőtt tovább indúlt Czeglédről, a nép előtt újra beszédet tartott, melynek végzetes jelentősége lett volna a népre, ha valóban úgy mondja el, a hogy ajkaira adják.*
Beszédének három változatát ismerem. Legtöbb történetírónk Taurinus (139–142. lap, 82–203. vers) nyomán indúl; azért az ő beszédszövegét fogadtam el. Tubero id. h. 331–332. lapon) józanabb beszédszöveget ad s ezt alantabb a jegyzetben egész terjedelmében közlöm. Brutus (II. 349–358. l.) őt írta át; a mi nemcsak a két, bár Brutusnál ugyancsak kibővített, beszéd összehasonlításából, hanem Brutusnak a 385. lapon Tuberora nézve tett azon vallomásából is kitűnik, hogy (Tuberonem) «sumus secuti auctorem». Nem téveszthet hát meg Toldynak (Brutus Históriájához írt előszavában a LXXV. lapon tett) az a megjegyzése, hogy «Rhetorikai gyakorlat kétségkívűl, midőn Bonfini Attilával beszédet tartat vezéreihez; de nem az, midőn Brutus pl. Dósa Györgyöt beszélteti s az ő szavaival fest oly képet, mely adatokból, tanulmányból, tehát valóságból közcsönzi annak mind vonásait, mind a színezetet». – Tubero és Taurinus különben egyben-másban megegyezik egymással.
Előre bocsátotta, hogy fiatal korában nem lévén alkalma tanúlnia, – czifrázatlanúl csak azokat mondja el, a miket a csuklyás barátok prédikáczióiból megjegyzett magának. S mindjárt áttér a nemesek közismeretű bűneire. «A nemesek, feledve, hogy csak igaz bátorság nemesít, untalan őseik érdemeire hivatkoznak. Ne a nagyurak, hanem a szegény emberek társaságát keresse, a ki haladni kíván. A szegény ember nem irígykedik s meg tudja becsűlni azt, ki őt megbecsűli. Az osztálykülönbség nem az Isten műve. Ádám idejében nem volt király, császár, katonaság, nemesség. Ha tehát mindnyájunknak egy apánk volt, – úgy igazi urak sincsenek.
Ágyúk és lőszerek a XVI. század elejéről.*
Polydor Vergilius «Von Erfindung der Dingen. Augsburg 1537.» cz. művéből való.
Rómában, melyet az egész világ uralt, a nemesség nem gazdaságának, hanem szegénységének idejében szerezte hírnevét. Serranus (?) eictator s a Fabiusok és Fabriciusok megfogták az ekeszarvát. – Nem háltak puha ágyon, hanem csak nádkévén. Ma pedig az elfajúlt gonosz nemesek nemcsak a maguk vagyonát verik el, hanem a másét is elveszik. Kendőzik magukat, feslett életet folytatnak, részegeskednek és majmolják a divatot.
Vesztökre.
Ősapáik számadásait, hogy gondot ne okozzanak nekik, eltépik; törzsbirtokaikat, miket apáik fegyverrel szereztek, dús lakomákra pocsékolják el. Minden ínyesvágyukat kielégítik s egy éjszaka néha hosszú élet keresményét pazarolják el. – A tiszta vizet nem szenvedhetik; egyszerű ételekre még éhségökben sem fanyalodnának. Asztalaik a legdrágább boroktól és fáczánoktól görnyednek. Még arra is ügyelnek, hogyan tartsák kezöket, mikor csirke-, nyúl- vagy más pecsenyét szelnek föl. Egyébiránt a tálalás szakácsuknak a dolga. Erénynek tartják, hogy ott lebzselnek a palotában; élcznek, hogy fecsegnek; kérkednek bűneikkel s hibáikat maguk híresztelik, hogy utczai pletyka kerekedjék belőlük.
Szerintök nincsen isteni és emberi jog, a mit pénzzel el nem hallgattathatnának. Beérik az olyan igazsággal, a melyhez megvesztegetés árán jutottak. Tehetnek akármit: úgy sem bűnhődnek érte. Szokásból ugyan magasztalják az erényt, de voltakép nem tudják, mi fán terem; ha jóknak tartják őket, miért igyekeznének, hogy valóban is jók legyenek? Nem kímélik az özvegyek és a lányok tiszta hírnevét s még a menyasszonyok iránt is tolakodók.* Házasságtörők s egyáltalában véve szenvedélyeiknek rabjai. Csak adják a szigorút és az erkölcsöst, valójában pedig kicsapongók. Ki szemökbe mondja az igazat, az ő előttük «vádló». Ígérnek, fogadnak mindent, mint a kikérő vőfélyek; de szavukra nincs mit adni, mert állhatatlanok.
A jus primae noctist a magyar jog sohasem ösmerte.
Húzzák, vonják a népet s ebből nem csinálnak lelkiösmeretet. Könnyebb föladat volna megolvasni tavaszszal a fűszálakat, nyáron a búzakalászt, őszszel a termést, télen a hópelyhet s a derült ég csillagait, vagy a sivatag homokszemeit, mint elmondani s megnevezni bűneiket.
S mi, a kiket ők rabszolga gyanánt tartanak, sziszegve ugyan, de türelmesen végezzük munkánkat.
Ez nem maradhat így sokáig. Le kell rázni az igát. Ellen kell állnunk a zsarnoknak és gyakorolnunk jogainkat. Meg kell buktatni a királyokat. Szabadok akarunk lenni; és leszünk is. Kijavítjuk a törvényeket. Összezúzzuk a nemesek elévűlt jogait. Osztozkodni fogunk az urak vagyonán.
Nem lesz ő királyuk: csak testvérök. Minden fontos dologban aláveti magát a nép akaratának s a szerint jár el. Ha kívánják, leteszi a főhatalmat és szótlanúl fogadja ítéletöket. Ő alatta, mint az ország új királya alatt, ez az ország újra fölvirúl.
S ha majd üt az óra, ők se habozzanak, ha, mindjárt szüleiket, testvéreiket kellene is levágniok. Első az önzés. Ki nagyra vágyik, olyasmit is merjen, a miért különben börtönbe jutna. Önzésünknek és dicsvágyunknak segítségével még külsőországokat is hódolatra kényszerítünk. A jelen becsűlni, a jövő tisztelni fog bennünket. Egész könyveket írnak majd rólunk és századokra szól a hírnevünk. De ha megérdemli valamely tárgy, hogy írjanak róla, megérdemli ezt a kereszteshadjárat s tart is a híre, míg költőjének neve él.
Lakoljanak hát a bűnösök! Gyilkoljátok rendre a nemeseket s egynek se adjatok kegyelmet!»
Körülbelűl ez volt Dósa beszéde. A nép mindvégig helyeselte szavait. Erősebb vádakkal, egészen a szabolcs-zempléni parasztok 1790. évi dekrétumának megjelenéséig* senki sem lépett föl az urak ellen s még van is benne bizonyos mérséklet ahhoz képest, a hogy a jobbágyok majdnem háromszáz esztendő mulva beszéltek.
Az egri érseki levéltárból közli Marczali a Szilágyi-féle Magyar Nemzet Történetében, VIII. 481–2.
A czeglédi gyűlésre nézve csaknem egyetlennek tartott s így ma is fő forrásunk* szerint tehát a kuruczvezérnek királylyá választatásával már mint megtörtént dologgal állunk szemközt. A historikus mindenesetre kellemetlen helyzetben van, midőn egy rendkivűli fontosságú eseményre nézve egy époszírótól kénytelen fölvilágosítást kérni, a ki azután ellenmondásokban bővelkedő beszéddel válaszol neki. Mert, hogy – egyebet nem is említve – Dósa most a királyságok eltörlését hangsúlyozza, azután meg egyszerre magát ajánlgassa, mint királyt, az már költői szabadságnak is sok egy kissé. Legfőbb az egésznek az a részlete, melyben Dósa a tűrhetetlen állapotok megszüntetése végett első sorban a törvények átvizsgálását és a szabadság megszerzését, a vagyonközösséget s a teljesen demokrata királyság megalapítását sürgeti.
Tuberonál baklövései mellett is közvetetlenebb. Brutus másolat. – Tubero szerint (331–2. l.) Dósa így szólt: «A szentírás tanúskodik róla, magyarok, hogy a legjobb, legnagyobb Isten megkönyörült hajdan a zsidóknak rendkivűl súlyos szolgaságán s a népet, a melyből a maga országát alapítani akarta, az egyiptomi zsarnokságból, a királyi igából és borzasztó nyomorúságokból kimentvén, nemcsak szabadsággal ajándékozta meg, hanem egyúttal szomszédainak legyőzőjévé, ellenségeinek pedig urává tette. Meg is érdemelte. Semmi sem kelletlenebb ugyanis Isten, minden dolgok szülője és ura előtt, mint az, hogy egyik ember uralkodjék a másikon. Mert a szolgaság nem természet szerint, hanem a sors igazságtalanságából s az emberek kapzsiságából keletkezvén, egy halandó sem követ el gonoszabbat, mint az, ki a maga tekintélyével visszaél s az embereket, főkép honfitársait, könyörtelen és durva szolgaságra veti. Mert kinek áll érdekében, hogy rabszolgamunkát végeztessen akár a pénzen szerzett, akár a háborúban foglyúl esett szolgákkal? Ezeknek sorsa egy; csak nevök különböző. A magyar nemesség titeket, kik jobbágyai vagytok, nem tekint polgároknak; hanem rabszolgák gyanánt uralkodik rajtatok s oly ellenséges irántatok, mintha a hódítás jogára támaszkodnék; sőt alig méltat benneteket arra a napfényre, mely az emberekre és barmokra mégis csak közösen süt. Különben akármit kellene közösen élveznetek a nemességgel, ez azt bűnösen magának igényli; még nyomorult lelketeket sem hagyná meg ez a kevély fajzat, ha nem függne össze vele életetek. Mert a mit a ti munkátokkal és fáradságtokkal megművelt föld terem, a mit barmaitokkal szántotok, a nemesség zsákmánya lesz. Nekik szántjátok a földet, nekik ültetitek a szőlőt, nekik növelitek a nyájakat és gulyákat; nektek a szolgasággal együtt csak a szűkölködés marad. A mi annál tűrhetetlenebb, mert éppen azok érzik a nyomort, kik a bőség kedvéért vannak. Ilyen, csaknem kimeríthetetlen a nemesség telhetetlensége. Nem ösmeretlen dolgokról beszélek; mindenki tapasztalhatja otthon a maga nyomorúságát. Akár nehéz, akár könnyű dolgot tett-e már csak egy nemes is a ti hozzájárulásotok nélkül? Hiszen ha egy nemes építkezik, házasodik, leányát férjhez adja, vendégeskedik, fia születik vagy meghal, – ha saját ügyében a királyhoz utazik: veletek fizetteti meg. Semmit sem tesz a ti nagy károtok nélkül. Sem kedvező, sem kedvezőtlen dolog nem érheti a nemest a nélkül, hogy ti kárát ne vallanátok. Ünnepjök gyász nektek, mert fényűzésük a ti pénzeteket emészti föl. Ha gyászolnak, pénzetekből csapnak tort s inkább ti hullathattok könnyeket. Ha pedig a mindenkitől főképen óhajtott pénzre vágynak, a tietekből töltik meg tárházaikat s a tőletek raboltakból lesznek nagyok és gazdagok; sőt egymás közt azon vetekednek, ki rabolt többet jobbágyaitól? Meddig tűrjük még, magyarok, ezeket a méltatlanságokat? Hát azért vezetett ki bennünket az északi hegyek közűl ama híres Attila király, Európa legyőzője, hogy kevesek gőgjének szolgáljatok játékszerűl? Hogy szolgaságtoknak és keserű nyomorúságtoknak árán egyesek gazdagságot és nemességet szerezzenek s polgártársaitok közűl a legrosszabbak tisztviselők, elűljárók, papok legyenek, – számotokra pedig még csak a szabadságnak reménye s a tiszteletnek egy helye se maradjon? Kövessétek hát Istent, szabadságotok teremtőjét, ki ellenségeiteknek bámulatára titeket egyesített s fölfegyverzett. Mialatt ők remegnek, támadjatok ellenségeitekre, öljétek le, vagy szalaszszátok meg őket. Semmit sem hisznek oly kevéssé ezek a fényűzésben elmerült emberek, mint azt, hogy ti nekibátorodtok a szolgaság igájának lezárására. Tanítsátok meg az elpuhultakat, hogy egyenlően éljenek jobbágyaikkal s polgártársaikkal és ne uralkodjanak gonosz módon tűrhetetlen kevélységök által. Ne szalaszszátok el ezt az alkalmat, hogy kiküzdjétek szabadságtokat; a most kinálkozó alkalom elröpülhet és sohasem tér többé vissza. Okos ember fölhasználja a kínálkozó szerencsét. – Vigyázzatok hát, hogy a tett idejének elmulasztása miatt Istent magatokra ne haragítsátok. Meggondolatlan félelem ne csökkentse bátorságtokat; a bocsánatra való hiú számítgatás ne áltassa szíveiteket. Ne is higyjétek, mintegy bűnbánattal, hogy ellenségeitek majd kegyesebbek lesznek irántatok. Ha észreveszik, hogy sokáig törtétek fejeteket ezen a szerencsén és az isteni sugallatból tervezett összeesküvésen, – meglakoltatnak érte. Nincsen hát más hátra, mint hogy vagy a nemességet irtsátok ki, vagy vérhullástoknak árán kemény és örök szolgasággal adjatok elégtételt legdölyfösebb ellenségeiteknek. – Ártatlanúl és szívesen nem szenvedhetitek a nemesek zsarnokságát. – Hibát követtek-e el vele, gondoljátok meg; ha ugyan vétkeseknek lehet nevezni azokat, kik szabadságaikat és jogaikat akarják helyreállítani. És ne higyjétek, hogy ti, bajba keveredvén, én talán veszedelmen kívűl volnék. Szabadságotok megszerzésében vezéreteknek vallom magamat s fogadom, hogy – ha Isten segít – a bekövetkező fáradalmakban és veszedelmekben sem bátorságnak, sem bizalomnak nem leszek híján. Védelmetekre és ellenségeiteknek megtámadására tisztemben azon czímen küzdök, a mit adni jónak láttok.» – Erre egyhangúlag és nagy lelkesedés közt királynak kiáltották ki.
Igen előkelő írók* hallgatnak Dósa megválasztatásáról, mások megtörténtnek veszik azt;* van olyan is,* a ki Székely Györgyöt csakugyan kikiáltatta ugyan királynak, hanem később, Temesvár közelében;* – egy aránylag szabad gondolkozású historikus* pedig az egész tényen ilyen pythiai mondással siklik át: «Dósa be nem érvén többé a vezéri czímmel, a még el sem törölt királyságra vágyakozott; s ha óhajtásának teljesítése a fegyveres tömeg szavazatán áll vala, alig lehetne kételkedni, hogy minden tekintetben igazolta volna reményét, a melyet egy magában véve nagy terv iránt, de a nélkül táplált, hogy elég erősnek érezné magát egy még nagyobbra». Később mégis ezt írja: «Nem a sereg vezérévé, nem elüljáróvá, nem hadparancsnokká, hanem, mint az ég küldöttét, királylyá kiáltották ki a nép salakjából fölmerült lator Székelyt.» Egy május 31-én Budán kelt cseh levél* – a hely és nevek megemlítése nélkül – már azt írja, hogy a «királyt, püspököket, prépostokat s másnevű magyar urakat, nádorispánt is választottak maguknak s pénzök bőven van». Sőt a névtelen levélíró azt is hallotta, hogy királyukat trónnal és pohárszékkel tisztelték meg. Mindenesetre híre járt tehát, hogy Dósa György, mint valaha Csák Máté, egész királyi udvart rendezett be maga körűl. Mert vezértársaival, Székely Geczővel, Lőrincz pappal és Balog deákkal együtt «meglátván a parasztságnak sokaságát, azon helyt elhagyta a törökre való igyekezetet és országot akara magának venni.»*
Pl. Istvánfi és Verancsics. Továbbá Szerémi.
Levél július 29-éről. Marino Sanutonál, II. 261. – Augusztus 11-ről Giuanne Morechinihez u. o. 278. Janus Vitalis szerint (u. o. 296.) Melchior viselte kezdetben a czímet, de vezére, Székely György, utóbb elvette tőle. – Betinus június 15-i levele szerint (Tört. Tár, XIII. 251.) királyukká vagy vezérökké választották Györgyöt. – A budai német levél június 17-éről (a Wunderzaichen 5. lapján) Melchior Bankwr királyról tud, kinek csak vezére s egyúttal a lázadás lelke volt Zägkl Jörg. Az Auffrurban (1513!) Melchior Bansser a király, így a Fugger-Birken-féle Ehrenspiegelben is (1313. lap). A Histor. Bilder-Saal szerint (IV. 318.) Mauser Menyhért lett a király, Székely György pedig a nádor! – «Rex Georgius» áll az 1634. évi «Respublica et Status regni Hung.» 136. lapján. – Bartholinus szerint (Odeporicon, D2 levél, 2. oldal, 5. sor) György előbb vezér, utóbb király volt. Ugyanígy: Histor. Lex. (1730) II. 103., Gradelehnus: Chronica, 124.; Palma (Not. rer. Hung. II. 501.), a czeglédi kiáltványt idézvén bizonyságúl. Windisch: Kurzgef. Gesch. der Ungern, 281. – Feil: Die Kreutzer in Ungarn (Österr. Blätter, 1844. – 4. sz.). Tuberonak előadását (Schwandtnernél, II. 332.) már Katona (Hist. Crit. XI. 747.) megtámadta, megjegyezvén, hogy Istvánfi nem tud erről a méltóságról és Dósa sem nevezi magát királynak a czeglédi proklamáczióban. Jovius előadása – mint a szövegben látni fogjuk – nem szolgáltatott elég erős alapot Brutusnak sem. – Az újabb történetírók szinte óvakodnak ebben a homályos ügyben nyilatkozni; Horváth, ki a kérdéssel tüzetesebben foglalkozott (Magyarország Tört. III. 313.), megmarad a Dósa által is használt «fejedelem» (inkább «főnök») czímnél.
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.
Brutus, I. 308.
U. o. 359. V. ö. Jovius, Hist. 90. l.
A wittingaui levéltárban, Hist. 3608b.
Borsos Sebestyén krónikája. Mikó Erdélyi Tört. Adatok, I. II.
Valóban nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nép Czegléden Dósát igazán királylyá tette volna. Az önálló feladatnak megoldására fegyveres erővel is vállalkozó keresztesek mindenesetre utalva voltak arra, hogy szorosabban egyesüljenek és középponti vezetést fogadjanak el. Azonban politikai előnyökre katonai úton törekedvén, ezt a középponti kormányt szintén katonásan igyekeztek szervezni, a mi éppen nem zárta ki, ha nem is a fennálló kormánynak, de magának az uralkodóháznak meghagyását. – Az eddig tudomásra jutott adatokból, az ezen nagyon kétes lefolyású czeglédi aktusra vonatkozókat kivéve, senki sem olvashatja ki, hogy a keresztesek Ulászlót a tróntól megfosztani akarták volna. Ellenkezőleg, a szegény, közbeszéd szerint olykor a Laczikonyhára szorult király iránt némi részvéttel voltak s a nép, mely országot úgy sem képzelt monarchikus intézmények nélkül, inkább a nemesek áldozatának tekintette őt. Dósa utóbb, állítólag, bizonyossá tette Ulászlót, hogy az országnak egynél – Ulászlónál – több királya nem lesz, mert ő ilyesmit nem tűr;* és ez – Szapolyaival szemben – czélzás is lehetett. Nagy Antal, a bácsi fölkelők vezére, «ezt kejátatá táborában: hogy senki úr Magyarországban nincsen, hanem csak László király, az ő fia Lajos és Székely György, azután ő, Nagy Antal».*
Janus Vitalis (Marino Sanuto, II. 299.) – Meynert (Gesch. Österreichs, IV. 772.) azt hiszi, hogy Dósa a királyságot is el akarván törölni, a népnek csak vezére és képviselője kívánt lenni. S egyáltalán, ha Dósa valóban vágyik a királyságra, semmi sem tarthatta volna őt vissza a budai királyi vár ostromától s a király okvetetlenűl kezei közé kerülvén, kegyelmére szorúl. Ezt azonban sem ő, sem népe nem akarta. A lázadás leveretése után az októberi gyűlést csak a Münsterberg herczeg vezérlete alatt álló cseh és morva hadak jelenlétében merte megtartani a király, kit politikai orgyilkosnak golyója is fenyegetett. Nyerseségökben a magyar parasztok sok borzasztóságot elövettek; de fizetett gyilkosságra nem vállalkoztak. S az ő «vad» lelkesedésök – talán halluczinácziójuk – legalább is érdemel annyi tiszteletet, mint az ország főkapitányáé, Szapolyaié, ki alatt a honvédelem tönkrement s ki most – a lázadás leveretése után – árát szabta kötelességteljesítésének.
Verancsics, II. 8.
II. Ulászló emlékérme.*
Cserna Károly rajza a M. Nemz. Múzeum régiségtárában őrzött eredeti példányról.
Ily nép nem lehetett ellensége az uralkodóháznak.
Meg voltak saját eszméi az ország átalakítására nézve; de csak az ócska képet akarta eldobni, magát a keretet – a királyságot – megtartotta volna. Magyarországnak történetében nincs egyetlenegy példa sem, hogy a népből kiinduló valamely forradalom a királyság megszüntetésén kezdte volna a dolgot. A jelen esetben sem mondja azt egyetlen megbízható egykorú és későbbi tudósító sem.
A legtöbb pedig nem is megbízható.
Mit jelentene különben azon, a történelmi tudattal ellenkező állítás, hogy valami Bankur, Bansser, Mouder, vagy kicsoda volt eleintén a parasztkirály, Székely György pedig csak az ő derék vezére, a ki lelke volt a lázadásnak, más verzió szerint pedig a Bankur király nádora? Mit jelentene az az egykorú hír, hogy a horvát bán lett a keresztesek kapitánya?* Sem azzal, hogy Bankur és Dósa György testvérek voltak, sem azon – már szintén említett – állítással, hogy Dósa utóbb elvette a maga részére Bankur királyi czímét, nincs megoldva a kérdés. A történelem csak Dósáról tesz említést; ezt pedig még az egykorúaknak egy része sem nevezi királynak, mely különben csak hallhatott volna egy parasztkirályról. Hivatalos okírat nem szól a fölkelésnek erről a fontos mozzanatáról, a magánlevelek pedig többnyire az események színhelyétől messze s az egymásra rohamosan következő eseményeknek hatása alatt iratván, többnyire mende-mondákon s túlzásokon alapulnak.
Moro (Marino Sanutonál, II. 257.)
Ehhez képest az elbeszélésnek magva ez lehet:
Dósa Czeglédre érvén, ezt főhadiszállásáúl s a keresztescsapatok találkozóhelyéűl választotta. A hadműködésnek tulajdonképi megkezdése előtt szervezkedésre szólította föl a népet, mely Ulászló királyságának kérdését nem bolygatta, de a nemesek és főpapok megrémítésével a maga jogi és politikai helyzetének gyökeres megjavítására alkalmazta a kereszteshadsereget. Ennek élére, míg a nemesség pártján álló királylyal kibékülhetne, diktátori hatalommal Dósa Györgyöt állította.
Természetes, hogy a szövetkezet más tisztségeket is követelt; így pl. kincstartóságot, minek szervezéséről találunk is tudósítást.* Ilyet egy önállóan működő s önálló pénzügyi kezelést követelő seregnél ily tudósítás híjában is valószínűnek kell tartanunk. Mindez azonban nem szolgálhat érvűl Dósa állítólagos királysága és udvara mellett, a mit bizvást a törétnelmi félreértések s így a valótlanságok közé sorolhatunk.
Wunderzaichen, 5.
Dósa nem volt olyan közönséges néplázító, mint a milyennek többnyire festik; hanem egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, a ki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította. Milliók tűrhetetlen sorsát akarta megváltoztatni, de homályosan képződött terveit nem bírta elfogadható módon megalkotni. A nemes földesurak túlságos hatalmát kész volt a demagógia, vagy épen az ochlokráczia segítségével rombadönteni, hogy a romok eltakarítása után fölépítse a demokrácziát. Nem a mai értelemben vett demokrácziát; hanem a népnek az államhatalomban és a jogokban való olyas részesedését, a mely körűlbelűl a vezérek korabeli politikai egyenlőségnek felelt volna meg. Ugyanaz a néplélek vezette, a mely 1061-ben és 1437-ben lelkesítette az ősi intézmények helyreállításáért harczolókat. A mult kinövései ellen küzdött s egészben véve mégis a multhoz tapadt, mint mindazok, a kik hazánkban valaha nagyobb reformmozgalmak, vagy épen forradalmak élén álltak.
Csakhogy az a mult, a melyre Dósa visszatekintett, akkor már sűrű ködben borongott. A vezérek korabeli egyenlő szabadságot a királyság behozatala zavarta meg; mert az adott rá alkalmat, hogy az egyenlően szabad honfoglalók közt a földesúr és jobbágy fogalma kifejlődjék. A királyság megalapításától Dósáig kerekszámban félezer év, a földesúr és jobbágy fogalmának kifejlődésétől fogva pedig körűlbelűl háromszáz esztendő telt el. A nép ősi helyzetének a képét tehát a régen mult idők köde borította be. De nem mindenütt. A székelyek sok mindenféle bajoskodás után is megtartották eredeti szabadságuk nagy részét s a legszegényebb székely is szabad gazdája volt a maga kis földjének s tagja a faluközösségnek. Székely létére Dósa ezt a székely szabadságot akarta kiterjeszteni az egész országra; s így akarta helyreállítani a nemes (egy nembe tartozó) magyarság eredeti szabadságát.
A világ az ő korában törekedett legjobban a régi, klasszikus életnek megújítására. Az újjászületésnek, a renaissancenak a kora volt ez; és senkinek sem, a végbeli kapitánynak pedig épen nem kellett humanistának lennie, hogy visszasóhajtsa a multat, visszakívánja «a régi jó időket». Wycleffe irodalmi munkássága vezeti be az 1381. évi angol parasztlázadást, Hussé a cseh táboritákét s árvákét, Lutheré az 1525-i német parasztfölkelést, Miltoné az angol, Rousseaué és Voltaire-é a franczia forradalmat. Lehet, hogy Temesvári Pelbártnak is van része a Dósa korabeli népszellem előkészítésében; hanem azért Berzsenyi Dániel nem minden gúny, de nem is minden igazság nélkül kérdezi «a vandal bölcseség»-ben, hogy
«A Dósa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek művei?»
Mind a tudósok s könyvek művei?»
Valóban, nem azok; mindamellett Dósa György tudta, mit akar. Országszerte olyan személyes és vagyoni szabadságot akart, a milyen azokból a régi jó időkből már csak az ő szülőföldjén, a Székelyföldön maradt meg. «Székelyország lakói és az egész Székelyföldön levő székelyeknek közönségesen minden felső és alsó renden levői» csak nyolcz esztendővel azelőtt is gyűlést tartottak Agyagfalván, hogy «különféle egyenetlenségeket és hitvány szokásokat eltörlenének és elhagynának»; mert «a békességnek ellenkezője: az irígység és az egyenes egyességnek ellensége: a kevélység, minden nagy országokat elpusztítanak és az előbbeni állapotjokban megrontanak». Talán ő maga is ott volt a mindenrendű székelyeknek ezen az agyagfalvi nemezetgyűlésén; s «különféle egyenetlenségek és hitvány szokások eltörlésével és elhagyásával» lehetségesnek tartotta, hogy Magyarország is mindenrendűeknek ilyen nemzetgyűlésén határozzon a maga sorsáról.
X. Leó czímere egy pápai bulla egykorú nyomtatványán.*
A «Bulla contra Erro / res Martini Lutheri / et fequacium» cz. mű 1520. évi kiadásában.
Az első ilyen nemzetgyűlésfélét Dósa most tartotta meg Czegléden, a hol a népnek elég érthetően megmondta, mire törekszik. Beszédét kortársai, Stieröchsel gyulafehérvári kanonok és Tubero apát irodalmi szépítőszerekkel kiékesítették, klasszikus idézetekkel fölczifrázták s így sok tekintetben megrontották, mert mind a ketten idegenek és humanisták lévén, a magyar nép eszejárását alig érthették meg. Ilyen beszéd a népet nem ragadta volna magával; de mindenesetre jellemző, a humanisták hogyan akarták megértetni a forradalom okait. S jellemző, hogy olyan szociális törekvéseket hangoztatnak, a milyeneket abból a korból ma is anakronizmusnak tartanak azok, a kik azt hiszik, hogy szocziális gondolatok csak a legújabb korban termettek.
«Mert ráillik árva, keseredett Dósa
Katonájára is a koszorús rózsa.
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt just a lármás kard nesze
Által ostromolván, ismét felébreszsze.»*
Katonájára is a koszorús rózsa.
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt just a lármás kard nesze
Által ostromolván, ismét felébreszsze.»*
Kovács József verse a kopott nemesekhez. Közli Jókai az Eppur si muoveban. I. 30. (3. kiadás).
