XVIII. A GUBACSI CSATA.
XVIII. A GUBACSI CSATA.
DÓSA György marosmenti derékhada ellen addig semmit sem lehetett tenni, míg a főváros közelében, a gubacsi pusztán már majdnem két hónapja őrködő hadait szét nem verik. Ez a nagy feladat tolnai (vagy berzenczei ) Bornemisza Jánosra várt.
Nemesi előnevét s azt tekintve, hogy györkönyi birtokos volt, Tolnavármegyéből, de jelentéktelen családból származott. Mátyás király, a ki csodálattal szemlélte erélyét és munkásságát, alacsony és homályos helyről emelte a kincstartóságra; Ulászló pedig mindig nagy becsületben és tiszteletben tartotta, minden jövedelmének kezelését rábízta s titkosabb szándékait is legelőbb vele közölte.* «Ama barbár nép között a legjózanabb», mondja egy külföldi történetíró* s VII. Kelemen pápa későbbi itélete szerint is rendületlen híve a királynak és a szentszéknek, a ki szereti a közjót, s tanácsban a vének, buzgóságban a fiatalok közűl egyik sem múlja felül. Azok a magyar költők, a kik ezzel a korral foglalkoztak,* ezek nyomán az önzetlen hazaszeretet mintaképének tartják; s valóban, nagyon elkülönítve áll az az egykorú följegyzés,* mely szerint színtelen, zord, fukar és fondorkodó ember volt, a kinél az ember el sem tudta képzelni, mennyit tett magának félre a királyi jövedelmekből. Fia nem volt, szegény testvérét mégis nyomorogni hagyta s így nem lehet tudni, hogy hova tette a pénzét. Pedig – tizenkét esztendővel ezen események után, mikor egykori tanítványa, Lajos király Mohácsnál elesett, – halálos ágyán az állami kincsekkel együtt a maga pénzét is azzal a meghagyással adta át három úrnak, hogy azt csak Lajos király testvérének, Annának, Ferdinánd osztrák főherczeg feleségének szolgáltassák ki. Az egykorú latin emlékvers szerint:*
Istvánfi, 24–25. Brutus, III. 342.
Jovius XIII. könyve. VII. Kelemen nyilatkozata 1524 februárius 20. Egyháztört. Emlékek, I. 113.
Eötvös regényben, Jókai drámában.
Császár Mihály naplója. Kiadta Horvát István, Verbőczy emlékezete, 208. Lehótzky ,Stemmatographia, II. 63. Nagy Iván, II. 178. Századok, 1881., 292. (Fraknói tanulmánya Tomoriról.)
Lóg György Budai Ferencznél, Polg. Lexikon, I. 421.
«Corvinus egykoron őt jobban szereté egyebeknél,
Mert otthon s nyiltan hű vala és igaz ő.
László is, ki azontul uralgott, nagy szeretetben
Tartá s megbecsülé ezt a derék öreget.
Ám valamennyi között legjobban megszereté, mint
Drága növendék, őt a jeles, ifju Lajos.»
Mert otthon s nyiltan hű vala és igaz ő.
László is, ki azontul uralgott, nagy szeretetben
Tartá s megbecsülé ezt a derék öreget.
Ám valamennyi között legjobban megszereté, mint
Drága növendék, őt a jeles, ifju Lajos.»
A pünkösdi tanácskozások idején ő maga ajánlkozott, hogy a királyi palotát őrző lovassággal és a nem csekély számú királyi szolgákkal Budáról a Duna túlsó partján «csavargó és prédáló elvetemült emberekre» tört abban a hiszemben, hogy a nemesek is hozzácsatlakoznak s Buda és a többi város szintén segíteni fogja.* A király, mint ösmeretes, azonnal fegyverre szólította a nemeseket és polgárokat s meghagyta nekik, hogy éjjel-nappal a pesti táborba siessenek.
Istvánfi, 43.
Időközben a pesti, vagy inkább a gubacsi táborban levőket elrettentéssel is akarták megtérésre bírni. Mintegy válaszúl az apátfalvi gyilkosságokra, Budán június elsején a nemes urak sok keresztest nyársba húztak.* Budára hozatták és kegyetlenűl megnyúzták* azt a kereskedőt, a kit Csáky püspök árulójának tartottak. Bilincsekben vitték oda a kereszteseket kísérő elfogott papokat is és ott egymásután gyorsan fölnégyelték őket. Egy szent-domonkosrendi szerzetest, a kit szintén a keresztesek táborából fogtak el, kegyetlenűl megsütöttek.*
A Wunderzaichen szerint: «Item die hungarischen Edelleűt, haben am ersten der Creüzer vil gespiszt.»
Bude crudeliter excoriatus est. A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.
Crudeliter assatus est. U. o.
Talán ezek a hírek keserítették el a gubacsi táborban álló parasztokat és hajdúkat annyira, hogy Pest városát éjnek idején váratlanúl megtámadni, kirabolni, a királyt s az urakat pedig Buda várából kiűzni készülődtek. Egy egykorú, de ebben a részben nem hiteles adat szerint Székely György a sátorból maga intézkedett a megszállás előkészítéséről, kapitányokat rendelt ki s meghagyta, hogy az ellen nem állókat békében elbocsássák, de a várost kiostromolják s a királyt elkergessék.* Lehet, hogy ez iránt csakugyan küldött valami parancsot; de ezt csak Nagylak és Csanád vidékéről küldhette Száleresi Ambrusnak, a gubacsi tábor parancsnokának, a kit még az Alföldre vonulásakor a főváros szemmeltartására és a királyi hadak gyülekezésének gátlására hagyott ottan. Száleresi Ambrus maga is pesti polgár volt,* s mivel a városban magának is lehetett félteni valója, a rablástól és erőszakoskodástól idáig minden tőle telhető módon visszatartotta a hajdúkat. Úgy látszik, vallásos áhítatból csatlakozott a keresztesekhez, azonban a had letiltása után is velök maradt, pedig nem volt benne sem nagyravágyás, sem zavargásokra való hajlandóság.* Dósa Gergelylyel együtt ő képviselte a mérsékeltebb irányt a keresztesek táborában. Emiatt – mint a jelek mutatják – nem volt nagyon népszerű; de mivel mégis kapitányságot vállalt,* Dósa hívei azt a színt adhatták a dolognak, hogy a nemeseken kivűl a polgárok is helyeslik és előmozdítják törekvéseiket.
U. o. 275., a kézírat lapszélén.
Hasonló név nincs azon pesti, budai és ó-budai személynevek közt, a melyeket a középkorból Budapest történetében (III. 335–368. l.) Salamon Ferencz állított egybe. Legközelebb talán az 1489-ben és 1492-ben említett Pwtthon alias Selezy de Czynkotha áll hozzá. (U. o. 367.) A Seiler, Schaller vagy más ehhez hasonló német név lappanghat benne.
Praeerat perduellium castris Ambrosius Saleresius, civis olim Pesthanus, quem Georgius legatum ibi reliquerat, vir haud ambitiosus aut turbulentus. Istvánfi, 43.
Jovius szerint (90. levél, 2. oldal) Lukács, György testvére volt a vezér; Barbaro Dániel szerint pedig (Storia Veneziana dall’ anno 1512 al 1515.) a nagylaki csata után György maga Temesvár alá ment, s egyik testvérét (un fratello di lui) Buda ellen küldte. (Archivio, VII., 1054.) Ezt még Brutus (I. 389.) sem irja utánuk. Elesik tehát Joviusnak az a meséje is, hogy Lukács a csata után kevesedmagával Dósa Györgyhöz menekűlt.
Száleresi Ambrus mellett Dósa május közepén csak valami 3000 embert hagyott, de a sereg száma május 24-e óta* újabb fölkelőkkel és hajdúkkal is gyarapodott.*
Török szerint (Magyarország primásai, 160.) Bornemisza már május második felében megverte Száleresit. Ez azonban nyilvános tévedés.
Erre mutat a négy vármegye június 16-iki levelének az az állítása, hogy «ennek a tűznek veszedelme… ezen a héten (a mely június 11-ikén kezdődött) már Heves-, Külső-Szolnok, sőt Pest vármegyében is kezdett pusztítani»; még pedig – mint ugyanazon levélből kitűnik, mostan már másodszor. Giuanne a gubacsi csatában megvert parasztok számát csak 3000-re becsüli. Marino Sanuto, II. 278.) Barbaro szerint (Archivio, VIII. 1054.) 5000-en voltak.
A míg ez a tábor együtt van, senki sem remélhette, hogy a fővárost környező vármegyékben a nyugalom helyre áll; hiszen a hevesvármegyei és más vidéki keresztesek is keresték velök az összeköttetést. «Az átkozott, legbűnösebb keresztrefeszítők magukat kereszteseknek nevezik – panaszkodtak Nógrád-, Hont-, Pest- és Hevesvármegyék rendjei a szentlőrinczi táborban tartott gyűlésökben,* – holott inkább Krisztus keresztjének üldözői. Mert a kereszteseknek, jobban mondva a kínzóknak nevezett parasztok dühe Székely (Dósa) György, ama nyilvános rabló és annyi baj szerzője vezetése alatt úgy elvadult, hogy a Tiszántúl a Maros folyótól Nagyváradig és Debreczenig majdnem minden nemest kiöltek.» Bizonyára ez történt volna velök is, «ha – úgymond – a könyörületes és irgalmas Isten nyomorúságukat meg nem szánván, meg nem engedi, hogy őket minap véres harczban Pásztó város mellett dicsőséggel leverjék.»
In crastino festi sacratissimi corporis Christi. Kassai levéltár, 925D. sz., egykorú másolat. Kaprinai-kéziratok, XXVII. 196–198. l. Magyar fordításban Nagy Ivánnál, Nógrád vármegye tört. I. 189–191.
Pásztó Hevesvármegyében, Nógrád határán, a Mátrahegység északnyugati tövében fekszik s ez a csata június 10. táján történhetett. A csata körülményei és részletei egyáltalán ösmeretlenek. Valószínű, hogy a pásztói cziszterczi apátság, a Guthi Országhok, Verebélyiek, Kazai Gyulafiak és Széchyek itteni jobbágyai is résztvettek benne. Hatalmaskodásra azelőtt egyik-másik földesuruk maga késztette őket; pl. hogy fegyveresen elverjék és elkergessék az urak házában megjelent dicatort és két szolgabírót,* egész csomó jobbágyot küldjenek ki egy másik ottani jobbágy megkárosítására,* vagy hogy velök veressék agyon András deákot, a pásztói tanítót.*
II. Ulászló 1501 június 13. Békefi, A pásztói apátság tört., 458–459.
Encsi Fülöp alispán jelentése a királyhoz 1503 januárius 23. U. o. 459–461.
Perényi Imre nádor 1509 július 3. U. o. 463–464.
A pásztói csata után a nemes urak a velök levő királyi katonákkal együtt Pásztó és Hatvan közt a lőrinczi pusztán* ütöttek tábort s onnan figyeltek a keresztesek mozgalmaira. Már azt hitték, hogy az ország a Duna-Tisza közt, Szegedtől az ország felső részéig lecsöndesedett; legalább nem hallották hírét, hogy a parasztok ismét mozognának. Június közepén azonban arról értesültek, hogy «a keresztrefeszítőknek, vagyis kuruczoknak» két paraszttábora is áttört a Tiszán s az egyik Várkony, a másik pedig, hozzájok közelebb, Heves városánál ütött tábort azzal a szándékkal, hogy határaikat feldúlják, elpusztítsák és az összes nemességet kiirtsák.* Kétségtelen, hogy Száleresi Ambrusnak Gubacsnál álló kuruczait is segíteni akarták.
A június 16-iki oklevél keltezése szerint Szentlőrinczen. Azt hiszem, Lőrinczit, és nem a Pest közelében levő Szentlőrinczet kell érteni, hol farkasszemet néztek volna a gubacsi paraszt-táborral, mit bizonyára megemlítettek volna levelökben.
A négy vármegye levele június 16-án.
A négy vármegye rendjei június 16-án a lőrinczi táborban tartott gyűlésökben elhatározták, hogy a közelgő Szent Iván napjára, június 24-re, a maguk és a szomszéd vármegyék erejét Hatvan városában szedik össze s azután megindulnak, hogy őket a hatalmas Isten segítségével visszanyomják, szétverjék és kiirtsák. Nem titkolták el fölháborodásukat és csodálkozásukat, hogy mikor – a költővel szólva – róluk van szó, mert már a szomszéd fala ég,* Abaújvármegye nemesei nem sietnek nyomorban levő testvéreik segítségére és a magok védelmére. Vagy azt hiszik talán, hogy megmenekülnek, ha ők ezen a vidéken veszedelembe jutnak? Pedig nem menekülnek meg sem ők, sem az ország többi nemesei és urai; mert az ellenségnek az a szándéka, hogy ebben az országban egy nemes vagy úr se maradjon meg, hanem kiirtsák minden nemzetségöket, minden ivadékukat. Bihar-, Békés-, Zaránd-, Csanád- és Aradvármegyék nemességét a tűz már elemésztette s ezen a héten Heves-, Külső-Szolnok, sőt Pestvármegyében is pusztítani kezdett; s ha ezeket is elpusztítja, akkor kétségtelenűl belekap a tűz Abaújvármegyébe is és azt szintén elhamvasztja. Ha azok a feldúlt vármegyék hamarább és gyorsabban gondoskodtak volna magukról és dolgaikról, nem semmisültek volna meg sem maguk, sem jószágaik s gyalázat nem érte volna feleségeiket és gyermekeiket. Mivel azonban nem gondoskodtak idején, kincseikkel, javaikkal együtt fejöket is elveszítették. Hogy tehát ők hasonló sorsra ne jussanak, arra kérték Abaúj s a szomszéd vármegyék nemeseit, hogy ne késsenek a segítséggel.*
Tunc tua res agitur, paries dum proximus ardet.
A négy vármegye június 16-iki levele.
A pásztói templom XV. századi ereklyetartó fülkéi.*
Nagy B. «Heves megye története» czímű művéből.
Egy másnap, június 17-én kelt budai levél* a külföldet is mindenféle rémhírekkel ijesztgette. A keresztesek királyt és kincstárnokot választottak maguknak. Királyuk Bánkúr Menyhértnek, kereszt istenadta népe királyának nevezi magát, a ki alattvalója a magyar királynak, de nem a püspököknek és a nagyuraknak. A hol a keresztesek megfogják, vagy elgyőzik a püspököket és nemeseket, ott fel is nyársalják és elvesztik, a mijök van. Legközelebb is fölnyársaltak egy rossz püspököt nemesembereivel együtt, a kiket csak elfoghattak. S azt a hatvanezer magyar forintot, a mit náluk találtak, szétosztották egymás között s még sokkal több kincset és pénzt vettek el; meg sem lehet írni, mennyit, de ennél is több volt. Most már többre becsűlik a keresztesek számát százezernél és számuk a vidéken naponkint gyarapodik. A magyar király mindennap sok katonát vár Cseh- és Morvaországból, más helyekről is több ezeret, s azt hiszi, szétkergetheti és leverheti velök a kereszteseket, a mivel azonban ezek nem törődnek. De hogyha leverheti is őket, a királynak azután meggyűl a gondja, hogy a vendégeket hogyan távolítsa el az országból. A keresztesek a magyar király ellen semmit sem akarnak tenni, csak a nagyurak s a többi nemesek és főpapok nem biztosak velök szemben. Van egy a keresztesek között, a kit Székely Györgynek (Zägkl’ jőrg) neveznek; ez az okozója ennek az állapotnak és a fölkelésnek. A hadinép s a nemesség fegyverkezik s minden órában kész a keresztesek megverésére; de a levél írója szerint jobb, ha nem támad, mert baj történhetik vele, mint történt is már, mivel a száma csekély volt. Mostanában azonban néhány vitéz csatát vívott. Példáúl eddig a mai napig (június 17-ig) sok nép esett el mind a két részen, nem is szólva arról, hogy egy meglehetősen nagy háborúban a nép majdnem elveszett.
Datum am Sampsztag nach Viti zu Ofen, a Wunderzaichenben.
A kormányra nézve különösen kényelmetlen és szégyenletes volt, hogy Száleresi tábora állandóan fenyegette a fővárost, sőt magát a királyt is. A mint arról értesült, hogy a tiszántúli kereszteseknek két csapatja is átkelt a Tiszán s a Hevesnél állomásozó tábor alkalmasint a Lőrinczinél álló nemeseket, a várokonyi pedig – a gubacsival egyesülve – magát a fővárost készűl megtámadni, Bornemiszát gyors cselekvésre intette.
A nádor, ki betegsége miatt mozdúlni is alig tudott, az első felszólításra azonnal segítséget küldött.* Első sorban a május 29-i rendelet következtében nála gyülekezőket indította Budára, hová a főváros közelében lakó nemesség is fegyveresen sietett. A pesti és budai polgárok gyalogságot adtak. Számuk oly tekintélyes volt, hogy Bornemisza* nem tartotta szükségesnek az útban levők bevárását. Alvezérek gyanánt Tomori Pált, Batthyány Ferenczet és ennek barátját, Móré Lászlót választotta maga mellé.
A 14.527. sz. bécsi kézirat. Tört. Tár, 1905. 275.
Parkamesa – a hogy a Wunderzaichen s az Auffruf (mely szerint nemesek követték Bornemiszát) és Bernamisus, a hogy Giuanne augusztus 11-ikén írja (Marino Sanuto, II. 278.) Barbaronál (Archivio, VII. 1054.) Bornomissa, Brassó számadásaiban (Quellen z. Gesch. Kronstadt, I. 201.), vagy Borne-Miza.
Tomorit* már Erdélyből ismerjük, a hol 1503 óta többször teljesítette a kormány megbízásait. Megnyerő modora mellett a szászok őt erélyes föllépése miatt is kedvelték, a székelyek azonban gyűlölték, mert fölkelésöket, a melyet az ökörsütés miatt 1506-ban támasztottak, kíméletlenűl leverte. Az oláhoknak tetszett, mert – mint már fogarasi várnagy – egyetlenegy oláh jobbágy meggyilkolásáért az egész Kőhalom községet megbüntette. Egy alkalommal (1512) a kormány őt küldte követnek Konstantinápolyba, de már Szendrőben találkozván a török követtel, vele együtt tért vissza Budára. Most legnagyobb pártfogójának, Bornemiszának hívására jelent meg Budán és a lovas előhad vezetését vette át.
Életrajzát megírta Fraknói a Századok 1881. évi folyamában.
Tomori czímere.*
Myskovszky Viktor rajza a bácsi vár romjai közt talált vörös márvány töredékről.
Batthyány Ferencz, Boldizsár kőszegi kapitány fia, ebben az időben 28 esztendős volt. Kitünő vívónak ösmerték, de katonai sikerekre még nem hivatkozhatott. Hadi dicsőségre alkalmat most ugyanazon Bornemisza adott neki, a kinek emberei ellen tizenegy esztendő mulva, mint már horvát bán, Budavár kapui előtt valóságos kis ütközetet vívott. Tárnok, főpohárnokmester lett belőle, öreg korában a nádorsággal is megkínálták s nyolczvan esztendeig élt, de első kísérletétől fogva csak 18 évet töltött a vitézi pályán. Barátja, Csulai Móré László, a király egyik apródja, a ki csatába a mostani polgárháború idején ment először, de azután 29 esztendeig sok csatában vett részt a törökök ellen. Mint ezeknek a rabja halt meg a konstantinápolyi Héttoronyban, pedig, hogy szabadúljon, áttért a mohammedán vallásra.
Mind a három fiatal ember (hiszen a köztük legöregebb Tomori is csak negyvenesztendős volt) mostantól fogva emelkedett igazán rangban és kitüntetésekben. Most polgárvér ontására készültek, de hogy jó hazafiak voltak, egyszerre mutatták meg mind a hárman tizenkét év mulva a mohácsi csatában, hol «Tomori, büszke vezér» el is esett. A másik kettő még megérte, hogy a jobbágyok, a kiket szolgákká tenni törekedtek, visszanyerték elvesztett szabadságukból a költözködés jogát.
Bornemisza velök, az egybegyüjtött ezer lovassal és számos gyalogossal,* kik az egytelkes nemesek közűl kerültek ki, könnyű csolnakokon, vagy pedig gerendákból összerótt tutajokon, végűl a nemesség félholdalakú hajókon kelt át a Dunán.* A histórikus költő szerint:
Giuanne tudósítása 1514 augusztus 11. Marino Sanutonál, II. 278.
Taurinus, IV. ének, 121–122. vers. (Engelnél, 159.). Bartholinus, D2. levél, 2. oldal, utolsó sor.
«Forró nap vala, Szírius, a bősz csillag, ezúttal
Egy zónába került a szarvas Kossal, a Rákkal
S legközepén metszette az állatkört ez a zóna.»
Egy zónába került a szarvas Kossal, a Rákkal
S legközepén metszette az állatkört ez a zóna.»
Az átkelés és a támadás tehát éppen a kalendáriumi nyár kezdetén, június 21-én történhetett.* Alkalmasint a Haltérre nyíló (a mai Erzsébethídtól kissé délre eső) réven kelt át s onnan legrövidebb úton a Vízikapu- (most Borz-), Kecskeméti- (most részben Borz- és Papnövelde-) s Úri- (most Kecskeméti-) utczán juthatott ki a Kecskeméti-kapuhoz. A város falain kívűl, itten, a mai Kálvin-téren túl állíthatta fel katonáit, a kiket állítólag beszéddel buzdított harczra. Mert sorsuk bizonytalan ugyan, de a kiket a reménység hevit, tudják, hogy a reménység a halandók kincse, a bátorság pedig várfala. Nem csekély dicsőség vár reájok; megtarthatják idáig szerzett hírnevöket, vagy pedig új hírnevet szerezhetnek, aszerint, a mint viselkednek.*
Taurinus, IV. ének, 132–134. V. 159. l.
U. o., IV. 148–157. V., 160. l.
Alvezérét, Tomori Pált, egy lovascsapattal óvatosan küldte előre, délfelé, hogy a keresztesek apróbb táborait,*de különösen gubacsi táborát és hadállását kikémlelje; azonban ő maga is elindult utána.* Ma már jóformán mindenütt házak, utczák vannak ott, a hol – a Kecskemét felől vezető úton, – a nemesek hada előrenyomult. A paraszttábor Szentlőrincz és a gubacsi puszta közt, de Gubacs faluhoz mégis közelebb állott.* A tábor helyét északon Erzsébetfalva, Kossuthfalva és Kispest, keleten Szenlőrincz, délen a Kossuth Ferencz-telep és nyugaton Soroksár elég élesen határolják. A többnyire északnyugatról délkelet felé, a soroksári Dunaággal egy irányban húzódó homokbuczkák közűl a legnagyobbak sem magasabbak 112–116 méternél; csupán a keleti oldalon, Szentlőrincz délnyugati sarkán van egy 142 méternyi emelkedés. Kétségtelen, hogy a parasztok ezeket a kilátásokat mind megszállották s onnan őrködve, a vetések közt előnyomuló lovasokat idejében észrevehették.
Taurinus, IV. 129. V. 159. l.
Istvánfi, 43.
«Rustici et Hajdones in campo Gubach castra metati sunt», írja a bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. (Tört. Tár, 1905. 275.) «Hie prope Gubach», írja királynak június 26-ikán (Kassai lt. 921. sz.) és «prope Gubach», ugyanannak június 27-ikén kelt levele (Bártfai lt., 126. sz.) Gubacs Verancsicsnál, Összes munkái, II. 8. «Prope pagum Subad» (Gubacs) áll sajtóhibából Bartholinusnál (D3. levél, 3. sor). Ő különben, úgy látszik, azt hiszi, hogy Bornemisza itt a keresztesek derékserege ellen harczolt. Barbaro (Archivio, VIII. 1055.) csak annyit mond, hogy Bornomissa Pesten a Duna mellett, Budával szemben, elhelyezkedvén, többé nem kerülhette el a csatát a keresztesekkel. (A csatahely nevét nem ösmeri.)
Ekkor a nép sorából – ha igaz* előugrott egy keresztes és arra kérte Bornemiszát, hogy bocsásson meg nekik; őket Székely (Dósa György) valósággal kényszerítette a parasztháborúra. Akaratlanúl mentek bele a háborúba s félelemből ütöttek pártot. Büntessék meg őt igazságosan és a sok helyett csak ezt az egyet fejezzék le, a ki a szegénységet rávette a parasztháborúra. Bocsásson meg tehát, szánakozzék az özvegyeken, árvákon, adja vissza otthonukat. Hiszen a hazának füstje is ragyogóbb a külföld tüzénél. Nagy veszedelemben a valódi bűnök is bocsánatot érdemelnek. Engesztelődjék meg, felejtse el haragját, fenyegetéseit és bocsássa meg a félrevezetett katonák tévedéseit. Hadd menjenek haza; hiszen ezek után unokáik is kerülni fogják a kemény háborút. Legyen vége a parasztháborúnak és soha, míg a világ világ lesz, a paraszt nem akar uralkodni többé, nem vágyik kormányra, sem a városokra, hanem beéri a földmíveléssel: szántással, vetéssel, aratással; megfizeti tartozásait, teljesíti jobbágyi kötelességeit s áldani fogja Bornemisza nevét. A vezér azonban olyanformát felelt, hogy késő bánat ebgondolat; a ki későn bánja meg a bűnét, már ennélfogva is bűnös; most tehát el kell venniök büntetésöket. Tűzhalállal, keresztrefeszítéssel, kerékbetöréssel kell meghalniok.
Taurinus, jól kiczikornáyzva, de kétségtelenűl nem alap nélkűl, IV. ének, 158–191. V., 160–161. l.
De ha volt is talán, a ki kérte, a többi támadott. A lovasparasztok parancsszót sem várva, minden rend nélkül és dühösen rontottak Tomorira,* ki azonban csekély vagdalkozás után megszalasztotta őket; sokat megölt, néhányat pedig foglyúl ejtett. Ezeket, kik közt egy pap is volt, Bornemisza kivallatván a sereg körülményeiről, egytől-egyig kivégeztette.*
Az egész Jovius, Istvánfi és Brutus szerint. Sajátságos, hogy Galgóczy K. (Pest-, Pilis-, Solt-Kis-Kún megye Monogr. Budapest, 1877. III. r. «Isaszeg.») nem szól erről a részletről.
Jovius (90. l. 2. old.) és Brutus (r. 390.) szerint 8-at lenyakaztatott, 5-öt karóba húzatott, de csak a kivívott teljes győzelem után, a mi valószínűbb is. És ez Jovius szerint «gratissimum nobilium oculis spectaculum» volt. Bornemisza szelidségének sem bizonyítéka.
Azonban most már Ambrus vezér közeledett feléje csatarendben, lobogó zászlókkal. Hogy a vérontást kerülje, – «jó nemes lelkéhez képest» a szintén csöndesebb természetű Száleresi Ambrus elé híradókat, követeket küldött,* kik a király nevében kegyelmet ígértek nekik, ha fegyvereiket leteszik, a királynak hűséget fogadnak és foglalkozásaikhoz visszatérnek. A jobboldalra tartókat megkegyelmezetteknek, a baloldalra állókat ellenségeknek fogják tekinteni. Ambrus és azok a jobbágyok, a kiket inkább vallási lelkesedés tartott vissza a keresztesek táborában,* csakugyan jobbfelé vonúltak.* A hajdúk azonban árulóknak szidták őket, nem akartak engedelmeskedni, hanem baloldalra húzódtak és kemény csatára készültek. Ötezren maradtak, de nem volt elismert vezérök.*
Tört. Tár, 1905. 275. Brutus szerint egy követet küldött. I. 377.
Jovius (id. h.) azt hiszi, hogy az Ambrus alatt levő csapat már korábban meghódolt és a gubacsi csatáról csak akkor szól, miután a csanádiról már megemlékezett, Lukácsot mondván vezérnek.
Jovius id. h. Brutus, I. 381.
Brutus, I. 382. és tört. Tár, 1905. 275.
Magyar harczos a XVI. században.*
Ernst Lajos tulajdonában lévő egykorú metszet után.
Bornemisza néhány ágyút süttetett el rájok és szekértáborukra.* Tomori lovassága dob- és trombitaszóval támadta meg őket. Villámként csaptak össze – mondja a kor poétája* – s az egyiket a szolgai félelem, a másikat a szabadság hevítette. Bornemisza maga a nehéz lovassággal és a gyalogsággal indult nyomába. A hajdúk rövid küzdelem után kénytelenek voltak meghátrálni; kivált a gyalogság szenvedett jelentékeny veszteséget. A királyiak szekérsánczczal* körülvett táborukat is elfoglalták és elrombolták.
Jovius, 90. lev. 2. old.
Taurinus, IV. 202–203. V., 162. l.
Jovius, 90. levél, 2. old.
Szerencse, hogy a vezér nem engedte kizsákmányolni a győzelem előnyeit. A keresztesek két irányban próbáltak menekülni: az egyik rész a Duna, a másik a Rákos felé futott. Azokat, a kik a Dunafelé menekültek, a győztesek belekergették a folyam hullámaiba. Csak kevesen vergődhettek át a Csepelszigetére, mert úszás közben sokan a vízbe vesztek. Mind a két parton jajgattak és kiabáltak s a Duna mély ágya a holttestek temetője lett.* A kik északkelet felé, a Rákos balpartján futottak, annyiban jobban jártak, hogy Bornemisza az irsvaszegi (izsaszegi) erdőnél az üldözést abbahagyatta.* A Rákospatak északfelől bizonyos irányba szorítván őket, homokos talajon Szentlőrinczen s éczelen át 20–21 kilométert kellett szaladniok; képzelhetni tehát, hogy a királyiak lovassága, főleg a gyalogságban, igen nagy károkat tehetett. «A mező holttestekkel van födve».* Még jól jártak, a kiknek szemeire örök éj borult. 400-ra teszik a halottak számát. Az életben maradtak orrát vagy fülét Bornemisza levágatta s az elfogottakat pár nap mulva diadalmenetben vezette vissza Budára. A megcsonkítottaknak egy részét hazabocsátotta, hogy példaképen szolgáljanak, mi vár az ellentállókra; 16 főbb lázadót pedig átszolgáltatott az országtanácsnak, mely őket másnap a Rákoson kivégeztette, fejökbe tüzes sisakaot tétetett, oldalt, mellükön vagy testök hosszában vonatta őket karóba,* azután fölnégyeltette,* a hajdúkat megférfiatlanította,* a zsákmányt pedig a társzekereknek hosszú sora szállította Buda és Pest falai közé.*
Taurinus, IV. 210–229. V., 162. l.
Istvánfi, id. h.
Giuanne augusztus 11-ikén így ír erről: «In questo tempo se intese a una villa lon i mia 5 di nostri Italiani di Buda, erano adunati da zercha 3000 de diti cruciati, 1 quali venivano ala volta de Peste, che una terra per mezo appresso el Danubio, et eano per voler prender quella. E si la sorte prometea, havessono roto li nostri, che li andono al incontro e Buda e ogni cossa era sotto villani in modo, che si messe in hordine un capitaneo, se chiama Bernamisum valente vecchio, et con zercha persone 1000 tra cavalo et a pie andoli in contra, e li aquisto, e taio a pezi da 400 di lhoro, lo resto prexe. E con la grazia di Dio vene con bella victoria…» (Mar. San., II. 278.)
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézírata, Tört. Tár, 1905. 275. Marino Sanuto, II. 279. és Istvánfi, 43.
Verancsics, II. 8.
Tört. Tár, 1905. 275.
Taurinus, IV. 238–240. V., 163. l. Ő különösen borzalmasan írja el a kínzásokat, IV. 271–291. V. 164. l.
«Dusburg a német lovagrend törétnetében előrebocsátja, hogy a lovagok megtámadtak egy eretnek lakosságú vidéket s elpusztítottak mindent: városokat, falvakat, fákat, csűröket; levágtak a tehetetlen öregektől kezdve a bölcsőben fekvő gyermekig mindenkit, hogy élő ne maradjon ottan; s ezzel végzi történetét: et reversi sunt gaudentes, plaudentes et laudantes clementiam Salvatoris.» Sacynak* éppen a Dósa-fölkelésre alkalmazott ezen szavai jutnak eszembe, mikor Istvánfinál, a korhoz elég közel álló történetírónál olvasom, hogy «ezt az eredményt szerencsés jósjelűl tekintették az egésznek bevégzésére. »* Csak a szegény királyról mondják, hogy megszánta a hátrakötött kezű foglyokat, a vérző parasztokat. És elgondolkozott, az elfajult földmívesek kezébe ki adta a kardot, ki vette rá őket, hogy földecskéjöknél többre becsüljék a tábort? Az oktalan szolganépet ki birta rá, hogy ekkora zajt csapjon? Győztes módjára most halállal büntethetné őket, de győztesen is inkább megkönyörűl s nem áll bosszút rajtuk; kíméli alattvalóit s a legyőzötteknek kegyelmet ad. Hadd menjenek haza. Műveljék elhanyagolt szőleiket, szántóföldjeiket, trágyázzák lesoványodott legelőiket, javítsák ki házaik lyukas tetőit! Hanem az istentelen vezér, Dósa, megérdemli, hogy testvéreivel és vezértársaival együtt Szent Lőrincz módjára tűzzel pörköljék meg.*
M. de Sacy, Histoire générale de Hongrie. (Páris, 1778.) I. 398–399.
Istvánfi, 44.
Turinus, IV. 241–269. V., 163–164.
