XXII. SZATMÁRBAN ÉS SZABOLCSBAN.
XXII. SZATMÁRBAN ÉS SZABOLCSBAN.
A NEMESEK közűl sokan, a kik a parasztok kezébe estek – az 1514 : XXXIII. törvényczikkely saját szavai szerint – azért csatlakoztak hozzájuk s nekik azért vetették alá magukat, hogy őket meg ne öljék; azonban, mihelyt tehették, elhagyták őket és megszöktek tőlük. Azonban nemcsak a tiszáninneni, hanem a tiszántúli nemesek is példát adtak az önkéntes csatlakozásra.
Szatmármegyében, mely különben is tőszomszédja a teljes lángban álló Máramarosnak, Ugocsának és Beregnek, a gencsi és a tyukodi nemesek mindnyájan a keresztesekhez állottak.* Gencs Nagykárolytól délkeletre, Tyukod pedig az Ecsedi-láp partján, Nagykárolytól északkeletre van. «Tyukodi pajtásról» a kurucz nóta még kétszáz esztendő mulva is szólt, ma is szól néha-néha; Jókai Mór még a XIX. század első felében is hajthatatlan, kemény kuruczoknak, híres verekedőknek rajzolta őket. A fölkelésben résztvett gencsi és tyukodi nemesek neveit nem ösmerjük; de a XV. század második felében és ekkortájban Gencsen a Gencsyek, Sarolyániak, Endrédyek, Egryek és Mikolayak pörlekedtek egymással,* – Tyukodon pedig a Tyukodyak, Domahidyak, Ramocsaházyak, Zsadányiak, Szantusok, Eöryek, Kakasok, Pogányok, Lónyayak és Jármyak voltak a birtokosok.* Mind olyan nevek, a melyek – egy-két kivétellel – a történelemben azontúl is szerepelnek; pl. Gencsy Dávid, János és Mihály kevéssel ezután, 1517-ben, éppen mint királyi emberek* s ugyanakkor II. Lajos király egy házassági ügyben Tyukody Imrét is tanúskodásra szólítja fel.* Azonban a király a lázadó gencsiek és tyukodiak összes jószágait utóbb Báthory András szatmári főispánnak adta, a kinek családja 1515-ben Almást (Vetés szomszédságában), Börvelyt (Nagykárolytól északra), Cseke egy részét s Magyarkékest is (Nagybánya mellett) megszerezte; továbbá Ungai Hajós Tamás* Domahidát, Kölcsei Kende Péter Mándot, Szekerest és Cseke egy részét, Rozgonyi István pedig (Báthory András ipja) Panyolát kapta.* Ezek a tömeges adományozások kétségkivűl összefüggenek a kereszteshadjárat elnyomásában szerzett érdemekkel.
Szirmay, Szatmár, I. 46. és 39., 127.
U. o. II. 39.
U. o. II. 127.
Károlyi-Oklevéltár, III. 103.
U. o. III. 108.
Nagy Iván és Csánki ezt a családot nem említi.
Szirmay, II., az illető helységek nevei alatt.
Szabolcsvármegyébe a fölkelés, úgy látszik, Szatmár vármegyéből terjedt át. Nevezetesen Kispericsei Nagy György,* a ki a hol Szabolcshoz, hol Szatmárhoz számított Kispericsén volt birtokos nemes, «az ezen ország összes nemessége ellen dühöngő és zavargó keresztes psarasztok fölkelésének idejében – II. Lajos király szerint* – a keresztes parasztokkal együtt résztvett azoknak minden gonosz cselekedetében, tudniillik rablásaiban, gyilkosságaiban s más lakosok ingóságainak és javainak elprédálásában», a mint erről halála után különösen Kiskállai Vitéz János maga vádolta a király előtt. A vádló azonban még hat esztendő mulva is attól tartott, hogy a vármegyén a nemesek nem merik megvalani az igazságot, úgy, hogy a királynak őket erre a kötelességökre külön kellett figyelmeztetnie, sőt 16 nehéz márka büntetésével is megfenyegetnie, ha megjelenni és vallani vonakodnának. A vizsgálatnak azt kellett kiderítenie, Nagy György csakugyan csatlakozott-e a keresztes parasztokhoz, résztvett-e gonosztetteikben? s mindezekről bizonyosan mi igazat tudnak valani, mondani és jelenteni?
Georgius Nagh de Kyspyricze.
Datum in oppido Bathor feria secunda proxima post festum epiphaniarum domini anno eiusdem millesimo quingentesimo vigesimo (1520 januárius 9.) Orsz. lt. Dl. 23.320.
Ökörhajcsár.*
A M. Nemzeti Múzeum kézirattárában őrzött eredeti után. Először Szendrei János közölte «Adatok a magyar viselet történetéhez. Bp. 1908» cz. művében.
Werbőczy István királyi személynök maga helyett Bagói Miske Miklós mestert, a királyi kisebb kanczellária jegyzőjét küldte le a vizsgálat vezetésére, a ki a tanúkat a király és a szent korona iránt tartozó hűségökre eskette meg, hogy az igazat vallják.
Először is Nyirbátorban 1520. januárius 11-én Báthory András mester jobbágyát, Gorbai Mihályt hallgatta ki, a ki azt vallotta, hogy mikor a keresztes parasztok Bátor (Nyirbátor) mezővároshoz jöttek, az ottan lakó Nagy György sok más emberrel együtt féltében az ottani minoriták kolostorába menekültek; a keresztesek azonban utánuk nyomultak és Nagy Györgyöt többedmagával elfogták. Később bizonyos föltételek mellett mégis szabadon bocsátották, mire ő hozzájuk csatlakozott és azontúl mint társuk vett részt minden cselekedetökben. Akkor a tanúnak magának is ellopták egy lovát, a melyet utóbb Nagy Györgynél talált meg; de azt nem tudta megmondani, Nagy György lopta-, vagy vette-e azt a lovat. Azt azonban tudja, hogy a vádlott azokban az időkben Kocsy Mihály lovát ellopta.
Máté Pál nyirbátori jobbágy úgy beszélte el a dolgot, hogy mikor a keresztes parasztok a barátok klastromában Nagy Györgyöt elfogták, bizonyos Máté pap, a keresztesek kapitánya, elővette Nagy Györgyöt és faggatta, hogy nemes családból származik-e; ő pedig azt felelte és vallotta, hogy valóban nemesember. Ennek hallatára Máté Pál, a tanú, odaszólt a kapitánynak, hogy nem igaz, nem nemesember, hanem földesuruk, Báthory András, egy jobbágytelket adott Nagy Györgynek s azon él. Mikor a kapitány ezt hallotta, kijelentette, hogy akkor hát György nem nemes és a fogságból ezekkel a szavakkal bocsátotta szabadon: «Engedd el ezt a bestyét!» De alig oldották föl, a kapitány megint szóba állt vele s megkérdezte tőle, nem akar-e kurucz lenni? György kijelentette, hogy igenis szeretne kurucz lenni, mire azonnal fölcsapott a kuruczok közé. – Valamelyik nap azután Nagy György elment a tanúhoz, Máté Pálhoz, a ki akkor nyirbátori bíró volt s azt mondotta, hogy a keresztesek élelmezése végett le kell vágni egy ökröt. Ennek hallatára a bíró megigérte, hogy Szennyesy György nemesnek egy ökrét levágatja. Nagy György Szennyesy gulyájából egy jobb ökröt azonnal kinézett, szarvánál fogva a mészárszékre vezette és levágta. Mikor azután a keresztesek Bátorból tovább mentek a szomszédos és a távolabbeső falvakba, Máté pap kapitánynyal és a parasztokkal együtt Nagy György is eltávozott s Máté pappal együtt azontúl résztvett minden gonosztettben; így pl. mindig ott volt a nemesek házainak és a templomoknak fölverésénél, lerombolásánál. Mikor azonban látta, hogy a parasztok dolga rosszra fordúl és végefelé közeledik, azonnal visszatért Nyirbátorba, a maga házához és sok mindenféle ingóságát, nevezetesen lovait is elvitte magával. Azt azonban a tanú nem tudta, hogy ezeket a dolgokat rabolta, vagy a maga pénzén vette-e?
Egy másik bátori jobbágy, Gorhy Mihály, ehhez csak annyit tett, hogy mindjárt a parasztlázadás végeztével ő egy lovat vett Nagy Györgytől, a ki azonban azt nemsokára visszalopta tőle. Mészáros Balázs, Balog Pál, Kőmíves (Kewm˙wes) Balázs és Vas Mihály nyirbátori jobbágyok szintén úgy tudták, hogy Nagy György keresztes volt s egy ideig Máté pap kapitánynyal járt, kelt; de egyebet nem tudtak róla.
1520 januárius 12-én a Nagykállótól délnyugatra levő Geszteregen (a mai Geszteréden) folyt tovább a tanúkihallgatás. Itt Parlagi Antalnak egy Benedek nevű jobbágya* azt vallotta, hogy mikor a keresztesek Geszteregre jöttek, ő éppen egy officinában vagyis fabrikában volt, melyet a nép új műhelynek (w˙ miye) hítt s ott hallotta, hogy Simon paptól elvittek egy prémes kalpagot és hogy Nagy is velök volt.* Parlaginak egy másik jobbágya, Dormán Barnabás szerint, az egyik kurucz akkor beszédet intézett a néphez. «Emberek, – szólt, – közűletek valaki a maga házába vitte el Simon papnak minden holmiját és jószágát; de kutassuk ki, még kicsikart esküvel is, hol vannak azok a dolgok.» Erre eskü alatt mindjárt ki is halgattak több embert s az egyik azután – a kinek a nevét azonban a tanú egyáltalán nem ösmerte – elő is adta a prémes kalpagot és a dalmatikát (diamantica). Ez, Geszteregi Elek Benedek szerint, úgy történt, hogy mikor a kurucz parasztok azt mondották: «kutassuk ki egymásközt még eskü alatt is, hol van a Simon pap holmija», több társával együtt ő maga is mindjárt keresni kezdte azokat a dolgokat. Keresés közben hallotta azután, hogy néhány ember azt mondta: «Ime, Nagy György megesküdött arra, hogy Simon pap holmijából semmi sincs nála, mégis ő vitte el Simon pap dalmatikáját». Mások szintén rámutattak egy György nevű emberre, mondván, hogy már nyilvánosan letette az esküt. Maga a tanú sem azellőtt, sem azután nem ösmerte ezt a Györgyöt. Nesthe Pál azonban, Parlagi harmadik jobbágya, szintén azt vallotta, hogy ez bizony igaz, mert Simon pap ingóságait más parasztokkal, mint társaival együtt, Nagy György rabolta el, mégis megesküdött, hogy azokból semmi sincsen nála; holott az eskü letétele után az ő ládájából előkerült simon papnak némely tulajdona, t. i. egy kalpag és egy selyemdarab. Parlaginak egy negyedik jobbágya, Mátyás, szintén ezt állította. Geszteregi Kis Péter, Kismarjay Lukács jobbágya, látta is azt a selymet valakinél, de nem tudta, ki volt az az ember.
Vezetékneve kiszakadt.
Ez csak a gyanítható szöveg, mivel az oklevélnek ezen és több más része ki van szakadva.
Ugyancsak 1520 januárius 12-én Miske Miklós, odább délen Bököny és Hadház közt, Bolt faluban folytatta a kihallgatást. Itt nemes Bolthy János jobbágya, Bodor Pál beszélte, hogy mikor a keresztes parasztok Boltra jöttek, Simon pap azt mondta Máté kapitánynak és más parasztoknak, hogy «Máté uram, valami emberek házamból minden holmimat elvitték; kérem tehát kegyelmedet adassa vissza». Erre Máté pap haragra gyúladva felelte: «Vágd agyon azt a bestyét!» Erre mindjárt egy páncélos és vászongatyás* Nagy nevű ember kivont karddal rohant Simon papra s rákiáltott, hogy ha ezt csak még egyszer meri mondani, mindjárt levágja. Ő különben ezt az embert nem ösmerte.
Lorica quadam ac tunica wulgo coloris wasz˙n indutus.
1520 januárius 13-án Miske faluban (a mely ma Bököny pusztája) Vég Mihály még emlékezett rá, hogy látott ő egy Nagy nevű embert, a ki páncélt viselt és a ki más parasztokkal együtt résztvett Miskén egy nemesi háznak lerombolásában; hanem azt sohasem tudta meg, ki volt ez az ember. Többet mondhatott Perkedy Péter özvegye jobbágyának, Vonza Istvánnak özvegye, Orsolya asszony. Mikor – úgymond – a keresztes parasztok odajöttek Miskére, átment hozzá egy úri barátnéja s ezt mondotta neki: «Kérlek, jöjj velem a plébános háza felé; mert azt mondják, hogy néhány ember azt a házat fölverte s onnan a plébános holmiját elvitte. Nézzük meg, igaz-e?» Orsolya asszony azt felelte: «Én bizony éppenséggel nem megyek oda, mert félek, hogy valamiképen még rajtunk is könnyítenek». Mindamellett barátnéja kedvéért mégis csak elment a prébánia felé. A mint odaértek, látták, hogy a ház ajtaja be van törve s éppen egy pánczélos ember lépett ki a házból, hóna alatt selyemszövettel. Orsolya asszony mindjárt megszólította:
«Jó uram, minek viszed el ezt a selymet? Hiszen tudod, hogy nektek nem illik selyemben járni!»
«Te sem tudod, kinek lesz ez a selyem!» – felelt az ember; s ezzel ismét az egyházra rontott, annak az ajtaját betörte s bement a templomba. A mikor ezt Orsolya asszony látta, megkérdezte valakitől, hogy ki ez a hatalmaskodó, gonosz ember? Az pedig Nagy Györgynek mondta. Ugyancsak ő volt, a ki más parasztokat a Miskén levő nemesi háznak – talán özvegy Perkedy Péterné vagy Székely Ferencz, esetleg Hodosy Pál házának – lerombolására és széthányására buzdított, sőt erővel is kényszerített. Hiszen az egyik embert, a ki nem sietett a ház lerombolására, egy fejszével úgy főbe vágott, hogy mindjárt lerogyott.
Szűcs Mihálynak, Székely Ferencz miskei jobbágyának felesége, Anna asszony, éppen a templom czíntermén ment keresztűl, mikor a falut elárasztó keresztesek közűl egy nagy emberrel találkozott, a ki azt kérdezte tőle:
«Asszonyom, van-e valami ebben a templomban?»
«Hidd el, – felelt az asszony, – nincs abban semmi.»
Az ember azonban ezt semmiképen sem akarta elhinni s mindjárt hasogatni kezdte a sekrestye ajtaját; s mikor betörte, belépett rajta. Mikor azután kijött, azt mondta az asszonynak:
«Igazgat mondtál, mert semmit sem találtam.»
Ezt mondván, másokkal együtt mindjárt a plébános házára rontott, és onnan sok mindenféle holmival megrakodva jött ki. Mikor más emberek látták, mi minden van nála, közűlük valaki megszólította ezt a György nevű embert, adjon neki is valamit a plébános holmijából. Ezt látva, a tanúskodó asszony is kért magának; s erre a kérésre az ember a rablott portékából csakugyan odaadott neki egy lenvászon-lepedőt és egy lenvászoninget, a melyet az asszony azután visszavitt a plébánosnak.
Magyar nemes a XVI. század elején.*
Egykorú fametszet ő Felsége hitbizományi könyvtárában.
Hatházy Balázsnak, Hodosy Pál miskei jobbágyának özvegye Erzsébet asszony* elmondta, hogy mikor a kuruczok bejöttek Miskére, Nagy György, a ki valami pánczélt viselt, kivont karddal rohant reá; ő azonban István jóvoltából megszabadúlt György támadása elől. Nagy György azután társaival együtt a falu templomára tört, azt összerontotta; azonfelül más kuruczparasztokat a faluban levő nemesi háznak széthányására ösztönzött s azt szét is hányatta.
Az oklevél ezeket a jobbágyasszonyokat is következetesen úriasszonyoknak (domina) nevezi.
Simon pap maga, lelkiismeretének tisztaságára hivatkozva, világosabban beszélte el a történteket. Ő ezeknek a zavargásoknak idejében miskei plébános volt; azonban bizonyos dolgainak eligazítására átment Gesztereg faluba, a mely szintén plébániájához tartozott. Miközben ügyeit végezte, egy ember jött hozzá s így szólította meg:
«Plébános úr, valami kuruczok felverték a házát s onnan majdnem minden holmiját elhurczolták.»
Erre ő az emberrel együtt hazafelé indult. Mikor a kuruczokhoz érkezett, Máté paphoz ezeket a szavakat intézte:
«Kérlek, uram, adasd vissza a házamból elvitt dolgokat.»
«Öld meg ezt a bestyét!» felelt Máté pap.
Erre Nagy György – nem tudja, Máté pap parancsára-e, – meg akarta őt ölni. Ennek láttára Simon pap a maga lelki üdvösségére gondolva, azt mondotta társának:
«Inkább vesszen oda minden vagyonom, mint hogy itt meghaljak miatta. Menjünk haza!» És hazamentek.
A kuruczok azonban a dolgot nem hagyták annyiban. A mikor átmentek a másik faluba,* néhányan ki akarták kutatni, hogy hová lettek azok a holmik s több embert eskü alatt hallgattak ki, látták-e, vagy tudnak-e róla. Egyebek közt hasonló módon, eskü alatt kérdezték meg a holmik ügyében Nagy Györgyöt is, a ki azonban azt vallotta, hogy semmi köze a dologhoz. Letett esküje után mégis előkerült tőle egy tárgy,* melyet azután a papnak vissza is adtak.
A hely neve kiszakadt, de az előbbi vallomásokból tudjuk, hogy ez a falu Gesztereg volt.
A tárgy neve (bizonyosan a kalpagé) az oklevélből kiszakadt.
Dósa György szobra.*
(Sámuel Kornélnak kivitelre elfogadott műve.)
Vizsgálatot tartottak (1520 januárius 14-én) Kiskálló faluban is (Nagykálló északkeleti szomszédásában), a hol az egyik tanú* jól emlékezett, hogy Nagy György ott volt a keresztesek közt és hogy mikor Miske faluba nyomúltak, ott egy nemesi háznak lerombolására a parasztokat erővel is hajtotta s minden egyéb dolgukban része volt.
Neve az oklevélből kiszakadt.
A kislétai kiszálláskor* 1520 januárius 15-én nemes Bogáthy Miklós jobbágya, Varjas Mihály, azt vallotta, hogy egyik barátja a zavargások idejében így szólott hozzá: «Kedves testvérem, Varjas Mihály, a keresztesekkel kell tartanunk, hozzájok kell mennünk.» «Hát ha oda kell menni, – felelt Varjas, – akkor menjünk bátran!» «Máskép nem lehet tenni ebben a dologban. – vélte barátja. – Mindenképen hozzájok kell csatlakozni.» El is ment tehát barátjával a kuruczokhoz. A mikor megérkeztek, látta, hogy Nagy György Máté pappal együtt mindig részes volt minden gonosz cselekedetben. Mikor pedig Miske faluba mentek, bizonyos dolgainak elintézése közben bement a templomba. Bejött oda Máté pap is Nagy Györgygyel együtt. Máté pap megkérdezte, megtalálták-e a sekrestye kulcsát, vagy sem. Valaki azt felelte, hogy még nem találták meg. Mire Máté pap mindjárt odaszólt Nagy Györgynek: «Fogjad!» Erre György kezébe ragadott egy templomi széket, melyre a pap mutatott, magasra emelte s addig döngette vele a sekrestye ajtaját, míg az bedőlt, mire mindjárt beléptek a sekrestyébe. Ott azután keresgélni kezdtek, mit találhatnának. Találtak-e valamit, Varjas nem állíthatta. – Ezek végeztével Bot faluba mentek át. Mikor egy ideig már ott voltak, lármát hallottak. Mindjárt azt mondta néhány pajtásának: «Menjünk, nézzük meg, mit csinálnak ottan.» És ezt mondván, odasiettek, a honnan a lárma hallatszott. Mikor odaérkeztek, látták, hogy Máté pap egyik társával, valami tanítóval együtt a miskei plébánost a földre teperte, Nagy Györgyöt pedig, a ki egy karót tartott a kezében, többször biztatta, hogy azt a gyalázatosat karóba húzza; Nagy György a karóval szurkálgatta is a pap hátulsó részét, úgy hogy egynéhány csepp vére is kifolyt. Nagy Györgynek különben is része volt a parasztoknak minden cselekedetében.
A helység neve kiszakadt, de a Bogáthyak létai birtokosok voltak. Kisléta most is szabolcsi nagyközség.
Bogáthynak egy másik jobbágya, Váry Mihály, óvatosan csak annyit mondott, hogy Nagy György a zavargások idejében a kuruczok közt tartózkodott és Máté pap szolgája volt. Bogáthynak harmadik jobbágya, Sutor (Varga?) János szerint, mikor ő a parasztok fölkelésekor Bátorban (Nyírbátorban) volt, egy napon elkésve hallotta néhány embertől, hogy a kurucz parasztok ebbe a mezővárosba érkeztek. Ennek hallatára sokan attól tartván, hogy a kuruczok gonosz cselekedetekre vetemednek, hamarosan az ottani kolostorba menekűltek s néhányad magával a tanú is odament. Eközben a kuruczparasztok szintén bevonúltak Bátor mezővárosba és annak kolostorába. Velök vonult be Nagy György, a ki egy Kállay Péter* nevű nemes lánczait fogta kezében, de most azzal adta át a tanúnak, hogy «Varga, tartsd ezt a nemest!» S olyan idők jártak, hogy engedelmeskedni kellett. Más nemesek is voltak fogságban, «Derék János mester, – szólt Kállay – tudod, hogy sok ideig dolgoztál nekem és a családomnak; ha észreveszed, hogy a kuruczok engem halálra szántak, jegyezd meg, hogy van egy kis ládám a szerzetes kántor czellájában s van abban néhány holmim; példáúl egy ezüstre festett kép; vannak benne aranyforintok is és kétszáz forint értékű egyéb dolgok.»
Kállay Péter Jánosnak a fia, Andrásnak az öcscse, nagy kort érve, 1569-ben hunyt el. (Nagy Iván, Magyarorsz. Csal. VI. 27.)
Mikor a nemes ezt suttogva mondta a vargának, Nagy György jól odavigyázott; de a varga azután hazament. Nemsokára néhány kurucz rontott reá, elfogták és fogva vitték a kapitányhoz. Nagy György ekkor ezt mondta: «Ez az az ember, aki a fogoly nemessel az imént beszélgetett». Erre a kapitány és más kuruczok mindjárt karóba-húzással fenyegették, annyira, hogy ő félelmében kénytelen volt elmondani mindazt, a mit a nemestől hallott. Erre a kapitány Nagy Györgyöt a vargával együtt azonnal a kolostorba küldte, hogy a szerzetes kántor czellájában a ládácskát megkeressék és hozzávigyék. Mikor azután megérkeztek a kántor czellájába, Nagy György észrevette, hogy a láda a kántor ágya alatt van. Mivel ő magas termetű volt, hajolni nem tudott könnyen, tehát a vargának parancsolta meg, hogy bújjon az ágy alá s húzza ki a ládát; a mi meg is történt. György egy baltával azonnal fölhasította a láda födelét s a varga is látta, hogy a ládában többféle dolog van; pl. egy aranyozott kupa, egy aranyos fejkötő, egy pártaövnek (partahaew) nevezett cingulum s néhány egyéb tárgy, a mit a varga hamarjában nem vehetett szemügyre. Ezeket visszarakva, a kis ládát a varga, a bennelevőkkel együtt, Nagy György parancsára elvitte a kapitányhoz.*
A vallomásokról felvett s ezzel végződő jegyzőkönyv «datum in oppido Bathor predicto die dominico prosimo post festum conversionis beati Pauli apostoli anno domini millesimo quingentesimo vigesimo (1520 januárius 29.). Papíroson, királyi pecséttel és «Lecta» jelzéssel. Orsz. levéltár, Dl. 23.320. Az oklevél szerint Simon pap elrablott holmijai közt diamantica (más olvasás szerint dalmantica) volt; az egyik szakadás miatt csak «…mantica» olvasható, más két helyen a tárgy nevénél az oklevél lyukas. Azt hiszem, a falusi papnál nem gyémántos dolgokra (diamantica), hanem dalmatika nevű ünnepi ujjas felsőruhára kell gondolnunk.
Ezekből, a nép lelkének és gondolkodásának megösmerésére nézve tanulságos vallomásokból kitűnik, hogy a szabolcsi Máté pap és Nagy György a vármegye délkeleti részében a lázadást elterjesztették ugyan s erőszakoskodtak is, de vért nem ontottak, sőt pl. Simon pap esetében igazságot is szolgáltattak; mi annak a jele, hogy az ellen nem állók kifosztását nem tűrték s maguk közt némi fegyelmet tartottak.
