XXXI. A FÖLKELÉS VÉGE.
XXXI. A FÖLKELÉS VÉGE.
ULÁSZLÓ KIRÁLY szerint «összetörték ugyan a lázadás fejét, de ezzel a lázadást még nem fojtották el egészen, mert még sokan maradtak fegyverben, különösen Várad körűl, a hol bizonyos Lőrincz pap egy igen gyalázatos ember, a parasztoknak nagy csapatával zavarog». Szétszórásukra a vajda azonnal elindúlt Temesvár alól. A király, a mennyiben hozzávethetett, azt hitte, hogy mindjárt meg is támadta, vagy két nap alatt meg is támadja. A csatát tehát július 26-ára várta. «Azt hiszszük – írta a császárhoz küldött követének, – hogy a vajdának szerencséje lesz vele szemben, de mégis bizonytalanok vagyunk, mi történt, vagy mi fog történni.» Mivel tehát a tűz még nincs eloltva egészen, utasította követét, kérje meg a császárt, hogy iránta és az ország iránt való további jóindulatát ne tagadja meg, hanem azt a segítséget, a melyet neki nyujtani akart, tartsa készen, hogy mihelyt szükség lesz reá, vagyis mihelyt erről a szükségről értesíti, azt késedelem nélkűl elküldhesse. «Mert, ahogy mondtuk, nem tudjuk, mit hoz a jövendő.»*
Ulászló levele Székely Miklóshoz július 24. Tört. Tár, 1891., 338.
A vajda Várad ostrománál is előbbre valónak tartotta Arad, Lippa, Solymos visszafoglalását, mivel ezt a kettőt különben is hűsége jutalmáúl követelte. Ezért nem északi, hanem északkeleti irányban nyomúlt előre s Lippa közelében, Iregdnél ütött tábort,* honnan az ő nevében Pathócsy Péter hunyadi várnagy és a hunyadi nemesség kapitánya Hosdáti Bakó Imre, Pál és András, Rákosdi Péter, Écsi Kerek Tivadar, Dédácsi Mihály, Rákosdi Pethe János, Bódogfalvi Tódor nemesszolgának és jegyzőjének, János deáknak, kik alkalmasint a temesvári csatában is résztvettek, megparancsolta, hogy 500 ökröt és egyéb marhát vigyenek be a vajdahunyadi vár ellátására és élelmezésére.* Pathócsy maga is segített ura, Brandenburgi György várainak elfoglalásában. A vajda visszavette Solymost, Lippát s meg is tartotta, mert úgy látszik, az őrgrófról föltette, hogy titkos egyetértésben állt a kuruczokkal; ezek azért foglalhatták el olyan könnyen várait és uradalmait. Két esztendő mulva is (1516. június 6.) német és lengyel közbenjárásra volt szükség, hogy Szapolyay lemondjon a két várról* s kibékűljön az őrgróffal, még pedig – ahogy Miksa császár maga mondta* – ennek nagy kárával.
Fekvésére l. Márki, Arad tört. I. 204.
Kelt 1514-ben, pontosabb dátum nélkűl. Közli S.-Fekete a Hunyadm. tört. társ. évkönyvében, V. 101–102.
Müncheni bajor kir. lt. XLVIII. 383. XLIX. 393.
Füssenben, 1516 július 20. U. o., jegy nélkűl.
A temesvári Mária-szobor.*
Az Erzsébetvárosban (a Hunyadi-út és Dósa-útcza sarkán (496. l.). Róna temesvári fényképész felvétele után dr. Gálos Rezső szíves közvetítésével.
Szapolyainak ez a magánhadjárata és késedelme okozta, hogy Mészáros Lőrincz Biharban még egyszer összeszedhette erejét s némiképen remélhette is, hogy Váradot beveheti s abban – Temesvár helyett – a kuruczoknak erős téliszállást biztosít. Egység azonban többé nem volt a vezetésben s az események, a melyekről most már csak röviden szólhatok, őt hamar magukkal sodorták.
Részlet Kolozsvár körfalaiból.*
(Dr. Békésy Károly olajfestménye, Kolozsvár város tulajdonában.)
Erdélyben a fölkelés már jóformán csak Kolozsvár környékére szorítkozott. Ott a városi tanács tudvalevőleg befogadta a névtelen kuruczvezért, ki néhány bajtársa segítségével a lakosok egy részét meg is nyerte. A nemesek azonban onnan mindenáron ki akarták szorítani őket. Losonczi Bánffy János, halálra elszántan, Thelegdy István* és Szaniszlófi István jelenlétében az erdélyi káptalan előtt július 3-án végrendeletet tett.* Azután, alkalmasint tanúival együtt, Thornallyay János, Barlabásy Lénárt és Drágffy János hadaihoz csatlakozva, megindúlt a keresztesek ellen, kik Kolozsvár körűl táboroztak. Erre a hírre a tanács a kuruczok elől bezáratta kapuit, bennlévő vezéreiket és tisztjeiket pedig elfogatván, Thornallyayhoz,* ez viszont Szapolyayhoz küldötte,* a mit a nemesektől sokféleképen szorongatott Kolozsvár* inkább félelemből, mint az urak iránt való jóindulatból tehetett. Ilyképen csak abban a nem igazolt esetben járhattak el, ha Thornallyay meglepte a kinnálló kereszteseket.* Különben bajosan érthetnők meg, mit keresett a kuruczvezér a városban, mikor kinn a mezőn döntő csatát kell vala vívnia. A csata – nem biztos, éppen Kolozsvár alatt-e* – a kuruczok veszteségével végződött. Augusztus elején* a nemesek megtámadták a parasztokat, kik a legnagyobb erélylyel védték magukat. Drágffy János lovát egy kaszás levágta, s a sűrű csapásokkal borított nemest csak Bánffy és Thornallyay mentette meg a haláltól. Drágffy azután hátba szúrta főbb ellenfelét.* Az ekként újrakezdett küzdelemben a gyalog parasztok megfutottak,* a kolozsváriak pedig tárt kapukkal és nagy hálálkodások közt fogadták a győzőket.* A foglyokat a nemesek itt is szokásosan kegyetlenűl végezték ki.*
Kétségkívűl a megölt kincstartó rokona, mert más birtokos Thelegedy-család Erdélyben akkor nem volt.
Tört. Tár, 1891. 114.
II. Lajos levele 1516 június 11-ről. Közli Jakab: Kolozsvár Története, I. 605. és Oklevéltár, CCXII. sz. a.
II. Ulászló levele 1515 május 16-ról. U. o. I. 615. és CCIX. oklevél 609. l.
V. ö. u. o. 559. és 565. l.
Taurinus szerint (177. l. 277. v.) Thornallyay «nem váratlanúl» jelent meg.
Jakab, I. 606.
A hogy Taurinus (177. l., 271–274. v.) az időt meghatározza, az Lucanusnál (IX. 531. s köv. versekben) az ősz körülírása s így nem alkalmazhatni azt szorosan ez eseményre.
Taurinus, Stauromachia, 178. l., 282–310. v.
U. o. 179. l., 311. v.
U. o. 179. l., 327–328. v.
U. o. 179–180. l., 329–341. v. «Fehér hamut adtak a csontos tagok… A hulláknak többi részét – borzalmas látvány! – félig égetett rúdakra akasztva, a meleg légen szárítgatják.» Maga az igazságos Mátyás is úgy büntette 1460-ban a lázadókat, hogy Kolozsvárt a piaczon ízzó vasfogókkal kínoztatta, darabokra tépette őket, azután fejüket vétette. Bonfini, 572. Jakab Elek, Kolozsvár tört. I. 529.
A kolozsvári Szapolyay-ház feliratos köve 1514-ből.*
Eredeti fényképfelvétel az Erd. M. Múzeum régiségtárában őrzött műemlékről. A felirat: TEMPORE SECESSIONIS CRVCIATE DO[MINI] IO[HANNIS] ZAPOL[IE] : VAIVODE TRIVMPHANTI FAVSTE BERNHARDVS PIKTOR I. V . X . IIII (1514.)
A kolozsvári Híd-útczának egy házán* pedig 1896-ig olvasható volt egy fölirat,* mely így hangzik: «A keresztes hadak idejében Szapolyay János vajda úrnak, a szerencsés győzőnek».* A város talán ajándékba adta ezt a házat pártfogójának, mert alkalmasint neki köszönhette, hogy tisztázhatta magát a kolozs- és szolnokvármegyei nemesekkel szemben, kik a parasztokkal való összejátszásról vádolták.*
Az 1308. sz. Pókaházon, melynek helyén áll a Wesselényi-utcza 17. sz. a. levő Dunky-ház.
Jelenleg az erdélyi n. múzeum gyűjteményében, honnan fényképét közöljük. Olvasása: Tempore secessionis cruciate Domini Johannis Zapole Vajvode Transylvanie triumphantis fauste. Bernardus Piktor. 1514.
Jakab, id. h., 609. l. és Oklevéltár, VIII. tábla, rajzban.
L. mindezt körülményesen Jakab id. művében.
A harcz körülbelűl ezzel egyidőben az ország minden részében véget ért.
Leghamarább elcsöndesedtek a dolgok a felső megyékben. Balogh István Munkács környékén, a rossz hírek hallatára, a keresztesek táborából megszökött s Lengyelországba menekűlt. Népe szétzüllött, ő maga pedig hitehagyott lett,* vagy «a lengyel király zsoldján hala meg».*
Szerémi, 70. l.
Székely István Magyar Krónikája. (XVI. századb. Magyar Történetírók. Szerk. Toldy. Pest, 1854. 59. hasáb). Borsos Sebestyén Krónikája. (Mikó, Erdélyi Tört. Ad. I. 11.)
Bács és Bodrog vármegyében, hol Barabás pap, Pogány (Nagy) Benedek s Nagy Antal egészen általánossá tette a mozgalmat, a nemesség a szerémségi ráczokat hítta segítségűl. Barabás kezdetben a szalánkeménieket is ügyének pártolására bírta. Péterváradnál kelt át a megyébe s ugyanarról indúlt üldözésére Oláh Balázs és Nagy Gergely nándorfehérvári albán némi nemességgel és sok ráczczal. A ráczok tűzzel-vassal pusztították Bácsot és Bodrogot. A Bács és a Duna közt levő Háj-Szentlőrinczet, hol Barabás magát hősiesen védte, fölgyújtották, földúlták és sok ezer embert mészároltak le. Magát Barabást, rajta levő ruháit meggyújtván, a toronyból dobták le.* Mikor azonban zsákmánynyal megrakodva hazafelé tértek, Silyánovics István, a naszádosak vajdája megtámadta őket, elhajtott lovaikat és barmaikat Péterváradnál elvette és Szalánkeménben elkótyavetyéltette.* Ezért, hogy t. i. «az király népére támadott vót Péterváradján», de talán még inkább azért, hogy a rosszúl fizetett naszádosak alkalmasint szítottak is a keresztesekhez, Török Imre, fehérvári bán, őt elfogatta és fölnégyeltette.* – A szalánkeménieknek egy más csapatát a ráczok verték meg.*
Verancsics, II. 7.
Verancsics, II. 7.
U. o. 11.
U. o. 7–8. Borovszky, Bács-Bodrog tört. 77. Szentkláray, A dunai hajóhadak tört. 77–78.
Egy más keresztes had Pogány Benedek vezetése alatt – hagyomány szerint – ostrom alá vette Frangepani érseket, ki számos úrral Bács várába zárkózott.* Míg azonban északfelől Bornemisza János seregei közeledtek a felkelők ellen,* délfelől ismét a rácz portyázók törtek elő, keletről pedig Lendvai Bánffy Jakab, kit – többnyire a lovassággal – Szapolyay a Temesvár alól megfutott kuruczok üldözésére rendelt. A futók, kiknek vezére állítólag maga Lőrincz pap volt, alkalmasint egyenesen Pogány Benedeknek, mintegy Nagy Antal utódának* seregéhez csatlakozott. Ennek az együttes támadásnak a kuruczok nem állhattak ellen. Abbahagyták tehát Bács ostromát s erektől, mocsaraktól rendkívűl szaggatott helyeken át Apáti (Apatin) felé vonúltak vissza, hogy onnan a legrosszabb esetben a keleti oldalán rendkívűl erdős Baranyába menekűlhessenek. Bánffy igen eszesen és erélyesen járt el. Az útakat kétezer emberrel megszállatta s éjjel-nappal menve, teljes hadirendben nyomúlt előre. A kuruczokat, közhit szerint, maga Mészáros Lőrincz vezette* és föllelkesítette a népet, melyet a bosszú gondolata is tüzelt, a helyzetnek kétségbeejtő volta pedig különben is végső ellenállásra kényszerített. Elfogadta tehát a csatát s igen vitézűl küzdött. Végre két órai harcz után Pogánynak lovát lelőtték, őt magát pedig elfogták.* «A vezér» lángoló szavai a népet, melyet a vezér balsorsa elcsüggeszthetett volna, új harczra buzdították s nem törődve roppant veszteségeikkel, az ingadozó sorok ismét bátran küzdöttek. Egyszerre azután a vezér vágást kapott a fejére* s elborítván a vér, megijedt népe megfutott. «Lőrincz» azonban gyorsan magához tért s a tömérdek ér, nádas és sűrűség közt sikerűlt menekülnie,* mert Bánffy, részint katonáinak fáradtsága, részint jelentékeny vesztesége, részint pedig a miatt, hogy «a szegény parasztokon könyörűljön», – az üldözést megtiltotta. Katonáit a táborukban talált zsákmánynak szétosztásával kárpótolta fáradalmaikért.* A veszteség oly nagy volt, hogy «egy testről másikra léphettél volna».* Hír szerint 25–32.000 halott fedte a csata terét s a győzők Szentlőrincz és Baja mezővárosokat a földig lerontották.*
Verancsics a 8. lapon és Iványi (Bács-Bodrog vármegye helynévtára, III. 12.) Gergelynek nevezi az érseket. Frangepani György volt.
U. o. 11.
Istvánfi és Révay következetesen Longust ír, ki alatt Nagyot kell értenünk. Nagy pedig már a temesvári csata előtt foglyúl esett. Ez időben csak Pogány Benedeknek volt ép csapata Bácsban s így a temesvári menekűltek csupán őhozzá csatlakozhattak. Bartholinus szerint (D3 levél, 17. sor) Mihály volt a Bács és Baja közt utoljára működő kurucz vezér s ezt a Szerémségben győzték volna le. Hívei részben a hegyek közé menekűltek.
Istvánfi, 47. Nagy («Hosszú») Antal mellett őt szerepelteti.
Mindezt Istvánfi (u. o.) «Hosszú» Antalra mondja.
Révay Péter. (Schwandtner, II. 7.).
A halálára vonatkozó adatokról a váradi csata elbeszélése után lesz szó.
Istvánfi, 47.
Verancsics, II. 8.
Egy ferenczrendi szerzetes följegyzése 1535-ből. Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891., 340.
A ráczokra ebben a csatában nem volt szükség. Ők a rendes sereg hátában az elszórt fölkelők kiírtásával foglalkoztak. Kegyetlenkedéseikről egy tekintélyes szemtanú* sok borzasztóságot tud elbeszélni. Dúltak, raboltak Bács-Bodrogban és a szomszédos vidékeken; legvágták a szegény népet, a gyermekeket, leányokat, asszonyokat és férfiakat, hogy «ezerszerte olyan lett a vérengzés, mint Herodes király idejében». A gyermekeket lábaiknál fogvást lecsüngetve, tízfelé is vágták.* Azzal is fejtörést okoztak a kormánynak, hogy szolgálataiknak ezenfelűl még különösebb jutalmára is számítottak. Azt akarták, hogy a király zsákmányúl engedje át nekik Szegedet; s jellemző, ha nem is éppen hiteles adat, hogy a szegedi bíráknak és polgároknak nagy ajándékokkal kellett rávenniök az urakat, hogy a ráczok kívánatát ne teljesítsék. Egyébiránt még valószínűbb, hogy Bornemissza János serege Pestről jövet Madarasnál Bácsalmástól délnyugatra Török Imre és Paksy Mihály hadaival egyesülvén, a ráczok nem is álltak elő ily szertelen követeléssel; Bornemisza pedig, lecsöndesítvén a kereszteseket és bevárván a ráczok hazatérését, «Madarasmező felől nagy dobjaveréssel» indúlt vissza. Különben a bácsmegyei nemesek a bosszú művében nem is szorúltak segédekre; az immár megmentett Tolmácsi Kenderessy András például a maga jobbágyait* tüzes vaskereszttel sorba bélyegeztette,* az országgyülés pedig utóbb magában Bács várában intézkedett a parasztlázadásban okozott károk megtérítéséről.*
Verancsics, II. 9–10. «Kit tikegyelmetek meghigyen – úgymond, – kit én jó részét ez dolgoknak szememmel láttam.»
Verancsics, II. 9–10. «Én szememmel láttam az dúlott marhát, hogy az gyermeket kivágták belőle. Vajjon nem írtak a krónikások egyet-mást e kegyetlenségekből a kuruczok rovására?»
Alkalmasint a Kenderessyeket. Egy Kenderessy Mihály nevű előkelő nemes 1515-ben Bács megye országgyűl. követe volt. (Csánki, Magyarország a Hunyadiak korában. II. 153.).
Verancsics, II. 11–12.
1518 : XXXIII. t.-cz.
Így a fölkelés már csupán két pontra szorítkozott: a Bakonyerdő vidékére és Biharra.
Valkó várának romjai.*
Petri Mór «Szilágymegye története» cz. műve II. kötete 244. lapjáról.
Fejérvár, Veszprém és a Bakony vidékén ugyanis, míg Veszprém hős püspöke Beriszló, alkalmasint a déli határon őrködött, Sós Demeter zsákmányolta, dúlta és ölte a nemességet, sőt a templomok fölszereléseit és elszedte. Szapolyay Sitkay Gotthardot, Somlyó és Pápa várainak parancsnokát a pápai őrségen kívűl legalább 500 lovassal küldte ellenök. Sitkey csapatához a fehérvári polgárságon kívűl Gosztonyi János győri püspök katonái is csatlakoztak. A rossz vezérlet, mely még az őrszemek kiállításáról sem gondoskodott, megbuktatta a parasztok reménytelen ügyét, kik – már elejétől fogva sem esvén Dósa kezeügyébe – az ágyúszót sem szokták meg. Gosztonyi püspök, kímélni akarván a feléje rohanó jobbágyokat, csak szalmával, fűvel és rongygyal töltött ágyúkkal adott rájok sortüzet. Kár nem is esett bennök, de azt nem volt idejök észrevenni: a legnagyobb rész, fegyvereit elhányva, oly gyorsan elfutott. Sós Demeter kevesedmagával hiába akarta őket feltartóztatni: a futók elgázolták őt* s így legalább a szégyenhaláltól mentették meg. A derék Gosztonyi igaz humanizmusa gátot vetett az esztelen üldözésnek.*
Istvánfi, 47.
Káptalangyőrben (oda nem érve Szentbenedekfalvát) a pórlázadás után, még 1514-ben, minden lakott jobbágy-házhelytől fél forintot kellett fizetni a káptalan részére. Így, a bírón kívűl, 61 frt gyűlt össze; 1515-ben már a szentbenedekfalviak is fizettek hadi pénzt a káptalannak és pedig 33 telek után 40 denárjával 13 frt 20 denárt. (Villányi: Győr-vár és város helyrajza. Győr, 1882. 39. l.). Ez a hadisarcz egy neme volt.
A fölkelés utolsó sikere a Tiszántúl a krasznamegyei Valkóvár elfoglalása volt.* Krasznában Dósának eleinte a főurak közt is akadtak hívei. Losonczi Bánffy Mihály bánnak fiai, Péter és András, ha talán kénytelen-kelletlen is, hozzácsatlakoztak, mikor Valkó (a mai Magyarvalkó) várát, melynek unokaöcscsükkel, Bánffy Jánossal együtt urai voltak, várnagyuk, Porczy János feladta a kuruczoknak. «Nem törődve hitükkel s a király és a szentkorona iránt tartozó hűségükkel – írta Ulászló király* – a parasztnéphez, a mely a király és az ország ellen a keresztesek nevezete alatt fölkelt, maguk is csatlakoztak, pártjukat fogták és egyéb számos rossz között, a melyet elkövettek, Valkó várát azoknak a köznépeknek és gonosztevőknek adták. Ott azután Bánffy Jánosnak abban a várban levő összes levelei, okiratai, kiváltságlevelei, drágaságai, holmijai és minden javai a gonosztevők kezébe kerűltek, a kik azokat szétszaggatták és széthordták.» Ennek következtében Bánffy Péter és András, valamint Porczy András a hűtlenség bűnébe estek, minek következtében a király törvényesen a kincstárra szállt összes javaikat 1514 deczember 4-én Bánffy Jánosnak adományozta és őt azokba beiktatni rendelte. Már két hónappal azelőtt, október 4-én új adományképen ajándékozta meg őt összes régi javaival együtt, mert ahogy maga Bánffy János mondta neki, ezekről szóló összes okiratai elvesztek a népnek és a gonosztevőknek fölkelése alkalmával.*
Valkóvár leírása. Petri, Szilágy várm. monogr. II. 243–256.
1514 deczember 4. (Datum Bude in festo beate Barbare virginis). Királyi zárópecséttel. Orsz. lt. Dl. 26.841. Rá van vezetve a kolozsmonostori konventnek a beiktatásról 1515 januárius 10. és 17. kelt jelentésének fogalmazványa. (Amazt kiadta Iványi a Tört. Tárban, 1904. 233–234.). A király parancsa megvan a konventnek 1781. évi pecsétes másolatában is. Orsz. lt. Dl. 26.841. és Kemény kézíratában, Appendix, D/8. 187b. sz.
Datum Bude in festo beati Francisci confessoris, a. d. 1514. Orsz. lt. 26.839. (Kiadta Iványi, Tört. Tár, 1904. 226–228. l.) Ugyanez gr. Kemény Józsefnél, Appendix, D/8. 186. sz. az erdélyi n. múzeumban. (A Tört. Tárban nincs meg a konventnek a beiktatásról szóló jelentése, mely 1515 januárius 16-án kelt, s mely Dl. 26.839. oklevélre van vezetve.)
Dósa fölkelésének utolsó jelenetei Bihar vármegyében folytak le.
Nem tudjuk, ki volt ott a fölkelés lelke; de akárki volt, Bihart és a Szilágyságot már kezdetben egészen megnyerte Dósának. Szapolyay korábban is annálinkább törekedett ott elnyomni a mozgalmat, mert annak terjedt volta az erdélyi fölkelőknek is kedvezett. A gubacsi csata után Tomory Pált egyenesen a bihariak ellen küldte* s hogy Temesvár alatt tétlenűl ne igen időzzék, a deréksereggel nemsokára ő maga is utána indúlt* s már Mészáros Lőrinczet találta magával szemben. Dósa halála után a nép mindenütt csak őt látta. Beszélték, hogy Temesvárról Bácsba menekűlt, de a szentlőrinczi csatából másodszor is nyom nélkűl eltűnt. Sokan azt hitték, hogy kétsgbeesésében agyonlőtte, vagy a Dunába ölte magát, de még azt is, hogy a törökhöz futott.* A közvélemény egy része tehát csüggedhetetlennek, találékony eszűnek és mindenre képesnek tartotta s így arra is, hogy ellenségtől megszállott vidékeken keresztűl is Biharba bírt menekülni, hol a kereszteseknek utolsó, még sértetlen csapata állott.
«Lőrincz pap ellen» mondja Fraknói (Századok, 1881. 302. l.). Mészáros azonban, bár alibijét teljes történelmi bizonyossággal nem lehet kimutatni, előadásunk szerint Bácsból Temesvárra ment s onnan csak most menekűlhetett Biharba. Fraknói szerint különben a váradi csata megelőzte a temesvárit, mi nem egyezik meg sem Taurinus, sem Szerémi adataival, sőt Verancsicséval sem. Ulászló király pár nappal a temesvári csata után, július 24-én, maga írja, hogy Szapolyay a Várad táján levő Lőrincz pap ellen indúl. (Tört. Tár, 1891. 338.) s Barbaro is e csata után teszi a váradi expedicziót contro un prete Lorenzo. (Archivio, VIII., 1055.). Pedig ez eseményekre nézve ők egyedűli forrásaink. Brutus (I. 383–4.) csupán annyit említ, hogy a kereszteseknek egyik hadát (Dósa halála után) Lőrincz («kinek vezetékneve ismeretlen») vezette a váradi mezőn.
Az 1514 : I. t.-cz. 3. §-a szerint Szapolyay győzte le Lőrincz papot. Ha az elsőrendű kútforrás nem volna elegendő, idézhetjük még Taurinust is (182. l., 408–9. v.) is bizonyságúl. Kétségtelen, hogy Szapolyay nem nyomúlt a Bácsba menekűlt Lőrincz után, hanem Váradra követte őt.
Istvánfi, 47.
A valkói templom.*
Bunyitai Vinczének fentebb idézett művéből.
Tomory, kétségkívül erélyesen támogatva az Ártándyaktól, Bajomyaktól és Toldyaktól, Váradon a Püspök- és Felixfürdő táján szervezte seregét* s kétszeresen elsánczolta táborát.* Az időközben megérkezett Szapolyay kihirdette, hogy ő, a vajda s az egész ország kezeskedik mindazon földmíveseknek bántatlanságáról, kik haza akarnának térni.* Pedig Szapolyayt megintette volt a Váradon eltemetett Zsigmond király szelleme, hogy «ha az örökös félelemnél többre becsűli a halált, bízza magát a csata rohanó árjára. Ez lesz az utolsó küzdelem; s ki a pórháborút befejezi, azt mindenhol illő diadallal fogják ünnepelni».*
Taurinus, 180. l., 346–350. v.
U. o., 362–3. v. Ez is mutatja, hogy a nemesek nem a várban, hanem attól keletre a vár előtt táboroztak.
U. o., 351–354. vers és Szerémi, 69.
Taurinus, 180. l. 355–361. v.
Az odább északra Bihar mezővárosnál* táborozó Mészáros katonái tartottak a deréksereggel ott álló Szapolyaytól, s az utóbbi szerencsétlenségek lehangolták őket; részben tehát hajtottak a szép szóra s éjjel egyenként és párosan szökdösni kezdtek.* Ezt észrevevén Szapolyay, Tmoryt gyorsan rájok küldte. Mészáros szokott módon tartotta a lelket híveiben.* A megmaradtaknál ezt annál könnyebben tehette, mert a kegyelemre számító nép álnokságot látott Tomory támadásában. Ha már annyi kárt tett, hogy Bihar vármegye rendeinek utóbb 12 embert kellett kiküldeniök károk összeírására, az eléggé föl nem készült kuruczsereg mégis csak hadirendbe állt. Azonban a harcz kezdetén fölhangzó mennydörgés* hallatára babonás és elcsüggedt sereg rövid, de makacs küzdelem után, 3000 embert vesztve, megfutott.*
Szerémi, 69.
U. o.
U. o.
Az ütközet augusztus végén lehetett.
Szerémi, 69. l. és Bartholinus, D3 levél. Taurinus, 182. l. 417–429. v.
Lőrincz maga ezúttal is megmenekűlt; s ki tudja, hová lett? Az egyik szerint fogságba jutott és Szapolyay őt nyárson süttette meg;* a másik szerint a Szilágyságba jutván, Zilahon vonta meg magát. A lakosok azonban, hogy személyeikre és javaikra nézve kegyelmet nyerjenek, maguk szolgáltatták volna ki az erdélyi vajdának, ki Kolozsvárt a «verő»-n (uerw) máglyatüzön égettette őt el,* vagy rostélyon süttette meg, éppen a rostélyon megsütett Szent Lőrincz napján, augusztus tizedikén.* Bármi lett a vége, az ügyet veszve látta. A kuruczok egy része az erdőkben a hegyek közt bujdosott. Szapolyay vajda még karácsony után is megbízta a beszterczei tanácsot, hogy néhány rablópcsapat üldözése végett Tordára, vízkereszt napjára, 16 jó fölfegyverzett puskást küldjön;* s más városok és vármegyék is kaptak hasonló parancsot. A keresztesek egyik kapitánya pedig, Albert, Beszterctze vidékén csak valamikor februáriusban került kézre.* De mindez már csak szegénylegénykedés volt, nem kuruczkodás.
«Mint egy malaczot», teszi hozzá Székely István (Magyar Krón., 59. hasáb) és Borsos Sebestyén (Miklós, Erdélyi Tört. adatok, I. ll.)
Szerémi, 70. l. Sigler szerint (Bel, Adparatus, 65. l.) együtt veszett Dósával.
A bécsi udv. kat. 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 276.
Berger, Urkunden-Regesten, 93–94. l. 593. sz.
U. o. 94. l., 598. sz.
A négyhónapi* küzdelemnek szemmel látható jelei csak a karók, rudak, gerendák és akasztófák lettek, a melyek annyi úrnak és fölkelőnek életét oltották ki.
Májustól augusztusig. Az 1514. évi országgyűlés Szent György napjától Szent Erzsébet-napig, tehát hat hónapra teszi a fölkelés idejét (1514 : 69. t.-cz.), mit nem lehet a szó szoros értelmében venni. Voltaire (Essai sur l’histoire universelle. Bázel, 1754. III. 236. l.) geniális felűletességgel négy esztendőt ír.
Negyven-, mások szerint hetvenezer paraszt vére áztatta Magyarországnak a nemesek vérével is bőven öntözött mezeit.*
Istvánfi (47. l. szerint 40.000, Cuspinianus (Bel, Adp. 281. l.) szerint 70.000, sőt Sagredo Jeromos szerint (Marino Sanuto, II. 290.) 80.000 esett el a parasztok közűl. Átíróik e három összeg közt ingadoznak.
Az első esetben az ország másfélmilliónyi jobbágyainak száma több mint 2, az utóbbiban több mint 4 1/2 százalékkal fogyott volna; s az egész ország népessége, a legengedékenyebb számítás mellett is, valami egy százalékot vesztett.
S közvetetlenűl a fölkelés leveretése előtt, méginkább pedig mindjárt azután, – milyen lehetett a szegény jobbágy sorsa! Az urak és nemesek «a parasztok dühének lecsendesítése végett» egész falvakat égettek föl.* Négy hónap alatt szenvedett káraik pótlása czéljából más uraknak jobbágyait erőszakkal tartották maguknál.* Fegyveresen is megakadályozták, hogy a jogait kereső tulajdonos ezeket a parasztokat kártérítésre szorítsa.* Oly szín alatt, hogy «egy helységből 2–4–6 személy gonoszságot el nem követhet, ha ez iránt az egész község meg nem egyezett», – az ártatlanok sérelmével egész falvakra vetették ki a harácsot.* Az uraknak a parasztok kezein talált ingóságait jogtalanúl maguknak tartották s elvették a jobbágy vagyonát, hogy még ha akarná se fizethesse meg a kárt.* A hol szerét tehették, a megürűlt uradalmakat és azoknak jövedelmeit a maguk részére foglalták le, sőt rájuk adományt is eszközöltek ki a királytól,* elvétve még a fő- és az alispánok is.* A parasztlázadásban elégett okleveleikre hivatkozva, sürgősen új adományokat kértek birtokaikra, a miket, a zavarosban halászva, gyarapítani is törekedtek. A vezérek jutalmukat követelték. Szapolyay vajda magához ragadta Brandenburgi Györgynek néhány várát, Bánffy János saját fölkelő rokonainak rovására akart gyarapodni s maga Werbőczy ítélőmester is 27 lázadó nemes birotkát adatta magának. Mindezt azonnal, még 1514-ben.
1514 : LXXI. t.-cz. Ezeknek lakóit utóbb 3 évi adómentességgel kárpótolták.
1514 : LII. t.-cz.
1514 : VII. t.-cz. 2. §.
1514 : IX. t.-cz.
1514 : XII. t.-cz.
1514 : XLIX. és LXIX. t.-cz.
1514 : L. t.-cz.
Ezen a fejetlenségen gyorsan kellett segíteni.
