II.
II.
Alig fejezte be Etövös nagy államtudományi művének II. részét 1853 végén vagy 1854 január első felében, már különböző szépirodalmi tervek foglalkoztatták. Január második felében hozzá fogott egy régi tervéhez, t. i. Auerbach Dorfgeschichten czímű művei mintájára oly magyar népi elbeszélések irásához, melyek a mellett, hogy szelid vagy komor idylli képek a nép életéből, mély erkölcsi hatással nemesítsék a nép lelkét. Ő már 1845 márcziusában, mint a «Népkönyvkiadó Egyesület» alelnöke indítványozta is az első füzet lefordítására, de akkor abban maradt; most Eötvös, a mi helyesebb, fordítás helyett eredetieket írt. Így készült 1854-ben Egy tót leány az alföldön (Beszély), A molnárleány (október hó) és 1855 elején A téli vásár. Mindezeket ő egy album számára írta, melyet Arany, Csengery, Gyulai, Kemény, Vörösmarty és ő Hat író könyve czím alatt akartak kiadni 1854 márcziusában. Ez elmaradt s helyette jelent meg A magyar nép könyve, melyben az elbeszéléseit, mint valóban a legjobb helyen, kiadta.* Ezek az elbeszélések közelebbről annak eredményei, hogy Eötvös ez időben mezőgazdasággal is foglalkozván, alkalma nyílt szenttornyai birtokán, mely neje hozománya volt, érintkezni a néppel. Vegyük közülök pl. a sorendben legelől megjelentet: Egy tót leány az alföldön czímüt. A költő czélja nemcsak a bájos idyll és csendélet rajza, mely a szomoruból vígra fejlődik és boldog optimismust terjeszt; hanem az az erkölcsi tanulság is, hogy a jó rendszerint megleli jutalmát s erre vonatkozva az öreg Apostagi ezzel fejezi be az elbeszélést: «Jótéteményeinkkel is úgy vagyunk, mint a vetéssel. Ha vetünk, sok mag a földben rothad el, sok kifagy, meg kiszárad, s a magnak egy része nem hoz kalászokat. Ha előre tudná az ember, melyik mag nem kel ki, nem lenne senki olyan bolond, hogy elvesse. De mivel ezt senki sem mondhatja meg előre: az okos ember azért csak kissé sűrűben hinti vetését; mert annyi bizonyos, hogy a ki nem vetett, nem is arat. S ládd, Zsuzsi, én vén gazda vagyok, tudok rossz terméseket, de alig emlékszem olyanra, hol egyremásra legalább a magot ne kaptuk volna meg.» Éppen emígy nyújt tanulságot A molnárleányban a parasztgőgről s e Sajóvidékről vett elbeszélés világosan mutatja az alakok életteljes rajza által, hogy alapja valódi esemény volt. A molnár, Ékesy a maga kellemetlen szokásával, melyért nem egy külföldi utazó rótt meg a legujabb időkig bennünket, a kántor, egy jelleme és sorsa által Tengelyire emlékeztető alak, világosan az életből vettek. A téli vásárban, mely éppen oly kedves idyll, mint az első, az isteni gondviselésben való hitet s a szeretet boldogító hatalmát tünteti fel egy nyájas képben. Mind e népies elbeszélésekben van valami megfinomított népies, szó sincs róla; az emberek mondanak olyakat és úgy, minőket a magyar paraszt nem mond s hiányzik nagy részben belőlök, a mit tős-gyökeresnek neveznénk; de nemkülönben igaz, hogy a paraszt gondolkozása azért egészben jól és híven van bennök rajzolva, a kép hű és igaz s végre is az a fő.
Megjelent: Egy tót leány az alföldön. I., (1854) 248. l. – A molnárleány. I., 315. l. – Téli vásár. II. (1855), 117. l. E három külön is. Elbeszélések. Pest, 1859. Heckenast G. 20, 2. l. Németül: Neuestes belletristisches Lese-Cabinet etc. 546–49. Lief. Ungarische Dorfgeschichten. Von B. Josef Eötvös. Deutsch v. Ad. Dux. 2 Theile. Autorisierte Ausgabe. 273. l.
Ily munkássága közt választotta meg az akadémia 1855-ben alelnökének, melynek utóbb 1866-ban elnöke lett s mindkét alkalommal az akkori idők képes lapjai arczképét és életrajzát adták. A Kisfaludy-társaságnak 1847 óta volt elnöke s most az 50-es években ő támasztotta új életre 1856-ban. E tárgyban, midőn 1856 nyarán Ostendébe ment, Bécsben megállapodott s utóbb augusztus 11-ikről írta Ostendéből Toldynak, hogy Bécsben biztatták s azóta levélben is értesült róla, hogy a társaság újjáalakítása elé nem gördítnek akadályt. Ugyanekkor írta, hogy Heidelberg felé tér haza, írt Hammernek, Fallmerayernek; Bunsennel, Kreutzerrel, Schosserrel személyesen fog találkozni s szeptember elején tér haza Valóban Heidelberg felé vette útját s ott Welckernek, a híres Staatslexicon egyik írójának vendége volt, kinek visszaadta látogatását. Ugyanis Welcker két évvel azelőtt a német Juristentag alkalmából csak azért utazott le Pestre, hogy a XIX. század uralkodó eszméiről szóló mű íróját meglátogassa. Eötvös svábhegyi nyaralójában fogadta az ősz tudóst, ki viszonzásul most tiszteletére Heidelberg tudósait hívta meg ebédre. Ez alkalommal Eötvös számos téveszmét oszlatott el hazánk helyzetéről s egyszersmind Heidelberg csodaszép vidékét magasztalta. Erre Welcker pohárköszöntőben felelt, ragyogó képben rajzolva Eötvös svábhegyi nyárilakának fekvését s onnan a tündéri kilátást a fővárosra, a Dunára, a hegyekre és az alföldre.* E nyárilakban írja Bluntschli: «Innen széles látókör nyílik a Duna vidékére, Budapest fővárosra, a pusztákra, a hegyekre. Érezni lehet valamit belőle iratain.»*
A pohárköszöntő egész terjedelmében Vas. Ujság 1864. 25. sz. U. o. a nyárilak képe. Itt a névtelen iró világosan az 50-es években történtnek mondja a leírt jelenetet; de meg kell jegyeznünk, hogy «Juristentag» csak 1860-tól van s Bécsben 1862 augusztusban tartatott az első. Miféle más «Juristentag»-ról szól, nem tudhattam meg. Alább erről lesz még szó.
Az ált. államjog s polit. tört. iI., 340. l.
Az ötvenes évek emez első felében többnyire falun tartózkodott, hol Szent-Tornyán, hol Velenczén s említett művein kívűl egyéb művei német fordításával vagy új kiadásával foglalkozott;* ezek mellett 1856-ban irta utolsó nagyobb művét, A nővérek czímű regényét, mely 1857 július 3-ikára megjelenvén, annál is nagyobb feltünést okozott, mert úgy látszott, mintha Eötvös már-már megszüntette volna a regényírást.*
A már említetteken kívül az 50-es években németül megjelentek: Der Bauernkrieg in Ungarn. Historischer Roman. Aus dem Ungar. von Adolf Dux. 3 Thle. VI., 933. l. Pest. 1850. Leipzig, Hartleben. – Der Dorfnotair. Aus d. Ungar. übers. von Grafen Joh. v. Mailáth. 3 Bde. 2. Auflage. 958. l. Leipzig, 151. Hartleben. Magyarul uj kiadások: A karthausi. 2. kötet. 3. kiad. 12r. Pest, 1852. Emich G. – A karthausi. Négy rész 2 kötetben. 4. kiad. 12r. Pest, 1856. Heckenast g. – E kiadásért 1856. máj. 26-ikán a Nemz. Muz.-ban levő ered. nyugtatványa szerint 600 frtot kapott bankvalutában s ha 1000 pl. elkél, még 200-at kellett kapnia s valóban 1861 aug. 20-ikán elismeri ennek is átvételét. – The Village Notary. Translated by Otto Wenckstern, with an introduction by F. Pulszky. 1850.
A nővérek. Regény I–II., 350., 376. l. Pest, 1857. Heckenast G. Németül: Belletristisches Lese-Cabinet der magyarischen Literatur in sorgfältiger Übers. 19–28 Lief. Die Schwestern. Roman v. Josef Eötvös. Aus d. Ung. von Adolf Dux. 2 Bde. VI., 663. l. 1858. Pest, G. Emich.
39. «A NŐVÉREK» ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A regény hátteréül és bevezetőjéül az 1831-iki cholerát s az akkori felsőmagyarországi lázadást választotta. Július végén vagyunk. Gróf Ormosyéknak, kik a legboldogabb családi életet élik, két leányuk van s a lázadás elől gyorsan menekülni kellvén, az anya tiltakozása ellenére kisebbik, még csecsemő leányukat dajkájára bízzák, ki egyszersmind hű vadászuknak, Miskának felesége s magok a nagyobbik leánykával lóháton menekülnek a parasztok dühe elől. Azonban az Ormosyék erdésze elpusztul a parasztokkal folytatott küzdelemben, nejét menekülésében cholera ragadja el s így a csecsemő idegen kézre kerül, kinek azonban annyira nyoma vész, hogy a szülők, egy különben nem elég hiteles halálhíren kívül, róla semmit megtudni nem birnak. E csapás megtöri életöket; az ebből fakadó félreértés elidegeníti a szerető házasfeleket; a férj szivén soha ki nem pusztítható féreg rágódik; így pusztul el külföldön, a hová feledni mentek. A grófné férje halála után visszatér; ott hagyja a gyászemlékű Ormoslakot; a Dunántúlra vérthalmi jószágára költözik. Áttéteti ugyanoda magát Farkas Máté, a család barátja s a helység plébánosa is, ki egykor tábori lelkész volt, honnan magával hozta katonás szokásait, bátor lélekjelenlétét; egyszersmind derék fő, nagy vitatkozó, ki annyira győz néha a vitán, hogy állításait visszavitatná, ha lehetne.
Itt nevelkedik Margit, a grófné idősb leánya. E nevelésnek szentelik a grófné és Farkas Máté összes gondjaikat s nem egy vitát folytatnak egyik vagy másik elv helyességéről; mert a grófnő inkább idealista, Farkas Máté inkább empirista; de mint Eötvösnek majd minden embere, mindenik philosoph s elveit bőven kifejti. Margit egyetlen játszótársa Galambosnénak, a kulcsárnénak unokája, Mariska, ki a szenvedélyes, ábrándozó hajlamú Margit teljes jellembeli ellentéte. A leányok megnőnek s Farkas észrevevén Margiton az ábrándozó hajlamot, rábeszéli az anyát, hogy vezesse be a nagyvilág tapasztalatai közé; de éppen e tájt az erdőben egy zivatar alkalmából a két eltévedt leány Káldory Adorján gróffal ismerkedik meg, kit Margit végzetszerűen ideáljául választ s Káldory meg szintén beleszeret Margitba vagy legalább azt hiszi. A költő t. i. nagy gonddal rajzolja meg Káldory jellemét, kiben sajátos vegyülete van az őszinteségnek és szinésziességnek, ki maga is el birja hitetni magával, hogy őszintén érez, noha csak inkább belebeszéli magát. Épen ez időtájt egy viszonytól kiván menekülni; ugyanis puszta unalomból meghódította Dárdaynét, egy öreg gróf szép, ifjú nejét, kinél szenvedélyes szerelmet talál s ez már terhére kezd válni; ezért vonult falura is, hogy feledjen s feledtessék.
Dárdayné szerelme azonban nem ismer határt; felkeresi őt falun is testvérével, Vámosyval. Ekkor Káldory, kit erre egy idős nagynénje is ösztökél, elhatározza, hogy szakít vele, megkéri Margitot és Dárdaynénak egy szerelmet színlő levelet ír, mintha csak a kényszer vinné bele a nősülésbe; teszi ezt épen azon a napon, melyen Margitot megkéri és a végzet úgy akarja, hogy Dárday is éppen ekkor hal meg s így az akadály közte és Dárdayné közt leomlik. Dárdayné e levéllel kezében már most boszút állhatna Adorjánon, de boszúját visszatartja későbbre; Káldory és Margit összekelnek s az esküvőn gyászruhában Dárdayné is megjelen egy pillanatra a falusi templomban.
Az ifjú pár utazni megy Margit boldog. Csak Farkas Máté rokonszenvét nem birja Káldory megnyerni, mint olyan, kit sem hír, sem dicsőség nem érdekelnek s lenézi azt, miért mások lelkesednek. Valóban, Káldory nem elegyedik bele a forradalomba sem; külföldön húzza meg magát, a míg neje előtt, ki eszményét látja benne, talány és kiábrándulásának oka lesz. Így telik el majdnem három év, midőn a véletlen összehozza Margitot az emsi fürdőben Dárdaynéval. E nő, noha tudja Káldory levele után, hogy érdemetlent szeretett s noha a közönyig, sőt megvetésig jutott érzelmeiben vagy legalább azt hitte, most újra szenvedélyre gyul Káldory iránt s felébred boszúvágya. Midőn Margittal barátságot köt, még nincs semmi rossz szándéka; de a mint inkább és inkább egyetlen meghittje lesz, beleelegyedik legtitkosabb érzelmeibe s minthogy testvére, Vámosy, Margitba szeret, még inkább törekszik a házasfelek elválasztására. Ekközben Margit, férjének hűlni gondolt szerelmét tüzelni kivánván, kissé kaczérkodik is Vámosyval, a mit ez félreért, tolakodóvá lesz, elutasíttatik s ez még inkább boszúra tüzeli Dárdaynét. A két nő e viszonya végzetesen bonyolódik, midőn visszatérnek Pestre, hol Dárdayné még könnyebben fonhatja hálóját.
Vámosyt egyébként a költő könnyelmű nőhódítónak rajzolja, a ki házassági igérettel Vérthalmon elcsábítja Viktát, a szenvedélyes molnárleányt; de egyszersmind úgy mutatja be őt, kinek üres, elnyűtt szívében Margit iránti szerelme végzetessé válik, s tulajdonképen most Viktával megújított viszonyában csak feledést keres, melyből utóbb, látva a lány szenvedélyét, menekülni nem bír. Ily körülmények közt Dárdaynénak könnyű a feladata. A házasfelek mind jobban elválnak s egy szenvedélyes jelenet alatt Dárdayné megmutatja Margitnak a Káldorytól éppen a megkérés napján írt levelet, s ezzel tönkreteszi Margitnak nemcsak jelenét, jövőjét, hanem egész multja legszebb óráit is; mert mindebből a szegény nő azt a tudatot kénytelen meríteni, hogy Káldory minden ömledezése hazugság volt.
Odahagyva férjét, anyjához megy Vérthalomra, s halálos bánatnak adja magát, mely már előbb szervezetét is megtámadta. Ekkor Vámosy, ki Viktát valóban nőül akarja venni, búcsútalálkozást kér tőle s Margit elfogadja; de Vikta kezébe kerül a levél, a ki felbontja és kedvese árulását sejtvén, Káldoryt a találkozóra viszi. Káldory nem gondolhat komolyan neje bűnösségére; e helyett neje a szenvedély hevében megmutatja neki Dárdaynénak írt levelét. Káldory nem bir a látszat ellen küzdeni, távozik; de Vámosyt párbajra hívja. Most Vikta megtudván, hogy párbaj lesz, melynek oka ő, meg akarja Vámosyt akadályozni a megjelenésben; azonban a küzködés alatt elsült pisztoly Vámosyt halálra sebzi és Vikta utóbb keservében öngyilkos lesz. Margit, ki Viktától szintén megtudja a párbajt, lóra ül, férjéhez siet, kinek csak levelét találja. Nagy lelki felindulásában olvassa el, kénytelen belátni, hogy ő maga is sokban és lényegesen tévedett, megbocsát s most multja romjain boldog lehetne, de tüdővészben pusztul el. A grófnő így elveszti gyermekét; de ezalatt Farkas Máté a sokáig sejtett, de rejtve maradt titkot kideríti, hogy t. i. Mariska, a boldog parasztnő, nem más, mint az egykor elveszett kisebbik leány. Közli az anyával a boldog titkot s az anya látva, hogy Margitot a fényes világi állás, a leggondosabb nevelés nem birta boldogítani, elhatározza, hogy Mariskának soha föl nem fedi születése titkát; hanem hagyja, hogy maradjon boldog eddigi helyzetében, mint egy derék földmíves neje és két gyermek anyja.
E nevezetes műnek belső szerkezetét közelebbről vizsgálva, lehetetlen több részletében nem gondolni a Magyarország 1514-ben czímű regény meséjére, melylyel nem egy pontban mutat hasonlóságot. A kiindulás körülbelül ugyanaz. Amott a Dózsa-féle pórhad hullámzása a Rákoson, emitt a felvidéki népnek cholera miatti dühöngése a háttér. Amott Telegdi családja, emitt Ormosyék, majdnem ugyanoly körülmények közt menekűlnek a pórnép elől s mindkét esetben csak egy hajszál híján a pórok kezébe kerülnek; amott a pórok Telegdi nyári lakát, emitt a lázadó csőcselék a vadászlakot ostromolják meg, melyeknek körülményeiben is nem egy a hasonló vonás. E mellett felötlő annak a helyzetnek hasonlósága is, melybe a költő Káldoryt és Ártándi Pált helyezi, kiknek jellemében is nem egy rokonvonás van. Mindkettő két nőt szeret s egyiket sem igazán; mindkettő körülbelől ugyanolyan hazugsággal rázza le egyiket s a Káldory és Ártándi levele, amazé Dárdaynéhoz, emezé Klárihoz, szellemben egyforma; valamint nem egy pontban emlékeztet amannak szenvedélyes, beteges szerelme s e miatti boszúszomja is a Kláriéhoz, noha egészen más viszonyok közt van rajzolva. Sőt Vámosyban a költő némi módosítással mintegy harmadszor ismétli ugyanazt. Vámossy t. i. Margitot szereti és Viktával köt viszonyt. A szenvedélyes lányt elhagyni épen úgy nincs ereje, mint Ártándinak Klári elhagyására. Sőt Klári és Vikta jelleme, féltékenysége, indokolatlan bosszúszomja közt is párhuzamba vonható; így a mint Margit levelét Vikta felbontja s a mint Kári felbontja az Ártándiét, valamint a végzetesség, melyet mindkettőnek ez a cselekedete az eseményekre gyakorol, csaknem azonosak.
A másik szembeötlő az, hogy az a lélektani indok, mely elválasztja Ormosyt és nejét, Káldoryt és Margitot, szintén sokban azonos. Mindkét esetben, némely jellemárnyalat leszámításával, egy túlságos érzékenységű nő áll szemben egy túlságos józan férfival, kik nemcsak nem értik meg egymást s nem is birják, hanem a kimagyarázás elszánásáig el sem tudnak jutni; holott ha eljutnának, talán boldogok lehetnének. Ámde így, állapotuk folytonos elemzése által, magoknak valóságos mesterkélt poklot alkotnak, a mit vagyonosságuk és tétlen életök még előmozdít. A szerző e két élet lélektani indokainak belső kifejtésére helyezi a regény súlyát. Ormosyné lelki életében az anyaszeretetet helyezi előtérbe; ebből fakad az élettársak elidegenedése. Midőn kisebbik gyermekétől el kell válnia, előre érzi, hogy ezt valami baj éri. Józanabb férje, ki épen az elválásban találja a mentő eszközt, türelmetlenül és némi élességgel rójja meg gyerekességeért. Az asszony azzal menti magát, hogy ily dolgokban a nők nem birnak oly józanok leni s Eötvös épen ebből az eltérő világnézletből következteti itt is, a mit már említettünk, hogy nem az okosabbnak, hanem a mélyebben érzőnek van igaza. Ez volt az első keserű csepp, mely házasságukba vegyült. A következményeket tudjuk; a gyermek nyomtalanul eltűnik, Miskát a vadászlakban ölik meg, felesége az úton hal meg, még mielőtt Kerékhegyre, nénjéhez jutna.
Az első keserüséget a házasfelek közt a keserüségek egész sora követi. Maga az a kitartás, melylyel a nő gyermekét keresi s e miatti vigasztalahtatlansága mind eltávolítják férjétől, ki ebben állandó szemrehányást és fogalmai szerint kevesebb szerelmet lát, mint óhajtaná és érdemelné. A férj elhibázta életét, mert neje boldogságát tette czéljául; a nő boldogtalan, mert gyermekét vesztette el s másfelől éreznie kell, hogy férje boldogtalanságának oka ő. Megpróbálja tehát eltitkolni bánatát, de még szerencsétlenebbekké válnak; mindketten elszánják magukat egy nagy kimagyarázásra, de sohasem birják végrehajtani; mindketten érezik, hogy hibásak s a bizalom szavait még sem birják meglelni; pedig – mond egy helyt Eötvös e regényében – «a bizodalom a talizmán, mely nélkül nagygyá vagy boldoggá senki sem lett a világon»; és midőn Ormosy hét év mulva meghalt, neje azzal a tudattal temette el, hogy bárha mindennél jobban szerette, boldoggá tenni nem birta.
Szemmel látható az előszeretet, melylyel a költő az összeférhetetlenség, vagy még inkább boldogtalanság okait gyakran éppen a jó tulajdonokból magyarázza. Azonban egészben ez csak bevezetés a regény tulajdonképeni tárgyára, a Margit és Mariska, a két leány s az ebből folyó tanulság történetére. Itt Eötvös a Margit neveltetése eredményeit nemcsak az öröklés természetes tulajdonai, hanem anyja befolyása alapján magyarázza, ki az élet sajátos körülményei miatt természetes érzékenységén kívül egy bizonyos belső érzelmi elrejtőzést szokott meg, hová bepillantást senkinek sem enged. E tulajdon kifejlése Margitnál annál veszélyesebbé vált, mert szivében erős szenvedélyek csirái rejtőzködtek s mert érzelmeiben és kivánataiban anyja nevelése követelővé tette s elkényeztette.
Azok a nevelési gondolatok, melyek a grófnőt és Farkas Mátét Margit növekedése alatt foglalkoztatják, melyeket a költő vitatkozás alakjában tár elénk, oly terjedelmüek, hogy megjelenése idejében s később is sokan Eötvös e művét nevelési regénynek mondták. Ez tévedés; mert noha Margitnak a világ valódi képéről való tapasztalatlanságát és ábrándos szemlélődéseit, melyek későbbi szerencsétlenségének forrásai, a költő részben neveltetéséből magyarázza; főczélja még sem ez volt, hanem egy belső lelki történet részletes és hű rajza. Ő nem nevelési, hanem lélektani regényt írt. Nem az a lényeges, hogy Margit mint neveltetik; hanem érzelmi világa, érzékenysége, szenvedélyessége, továbbá világismeretének hiánya miatt tisztán képzeleti idealismusa, nemes szíve mellett önző magábamerülése s az a hite, hogy anyja érintett elzárkozottsága miatt meghitt viszony köztük kifejlődni nem bír; s ezért mélyen érzi, hogy éppen abban, a mi a legbensőbb, magára áll, mint leány s később tapasztalja, hogy magára áll, mint asszony. E szerint, ha a költő nagy gonddal rajzolja Káldory jellemét, mely sem nem valóban jó, de semmi esetre sem gonosz, ez is főkép csak Margit lelki sorsának illusztrálására szolgál.
A Káldory és Margit házasságának három első éve telik el boldog egyetértésben; de már kiábrándulásban, mert csalódva omlik össze férje iránti idelismusa, látva az új, nagyszerű időszakban részvétlenségét. Vegyük ehhez, hogy férje érti őt s lealjasítva érzi magát neje szemében. Gyermekök nem volt, a ki közelebb hozta volna őket s noha Margit szerette férjét s ez őt most még inkább, mint mikor elvette, még sem lehettek boldogok; «régi tapasztalás szerint, – mond Eötvös – melynél szomoruabb nincs a világon, két ember igen szeretheti egymás a nélkül, hogy azért boldog legyen.»
E hangulatban mennek Emsbe. A külső körülményeket, a mesterségesen gyártott poklot, melybe Margit beleképzeli magát, ismerjük. Egyszerre látja be, hogy férje, kit ideálnak nézett, közönséges ember; de annál jobban szereti, mert azt véli, hogy féltenie kell s Káldory abbeli törekvéseiben, hogy Dárdaynét és nejét távol tartsa a bizalmaskodásoktól, neje gyanuját megerősíti. Ezek a képzelt szenvedések ássák alá Margit lelki életét. «Bármint bántsanak valakit tárgyak és emberek: – mondja magyarázatul Eötvös – azon kínok, miket néha puszta képzelgés okoz, nagyobbak.» Így önmaga nyujtja át bizalmas óráiban azt a tőrt, melylyel Dárdayné sziven találhatja s ez a felindulás egy perczében, sokáig küzdve jobb érzelmeivel, végre meg is teszi. Mindez idő alatt Káldory és neje kölcsönösen a legrosszabb módot választják, hogy egymáshoz közeledjenek; sőt minden lépés érzelmeikben eltávolítja őket; egyszóval «rendkívüli események nélkül szép csendesen válnak szerencsétlenekké.» Ily körülmények közt Dárdayné azzal a sophismával nyugtatta meg magát, látva Káldoryék boldogtalanságát és testvére szerelmét, hogy a mit tesz Vilmosért, voltaképen Margitért teszi; legjobb, ha ő és Káldory elválnak s kiki boldog lesz más úton. Így Dárdayné megnyervén mindkét fél bizalmát, okos móddal növeli köztük az űrt s így adja Margitnak a tanácsot, hogy tegye Káldoryt szerelemféltővé. Margit meg is próbálta, de annyira túlozta szerepét, hogy férje átlátta a cselt; ellenben ártatlan kaczérkodása végzetes volt Vámosyval szemben s midőn észrevette az okozott bajt, még lelkiismeretét is megterhelte, hogy egy ember szivével könnyelmű játékot űzött.
Így utaznak Káldoryék Emsből hirtelen haza s Margit, már a jelzett okok miatt, anyjánál sem leli meg a szükséges részvétet és bizalmat. Szenvedéseinek csak Mariska tanuja, ki Andrissal boldog s meg sem érti egyszerű női és családanyai érzésében Margit bonyolult érzelmi életéből eredő kérdéseit, a ki szomoruan fejezi ki a regény fontos tanulságát: «Az ég csak nyugodt folyóban tükrözik, s vannak emberek, kik soha szerencsések nem lehetnek. De ha van szerencse a világon, az csak a tiedhez hasonló helyzetben találtatik fel.»
Ily hangulatban megy vissza Vérthalomról Pestre, hol végre egy szenvedélyes jelenetben meggyőződni vél, hogy férje nem szereti; ez pedig a magyarázatot elhalasztja. E hangulatában megy Margit Dárdaynéhoz, hol Vámosyval találkozik s egy másik szenvedélyes jelenetben Dárdayné végre megmutatja neki Káldory levelét. A többit ismerjük. Látható, hogy miként építi fel a költő e belső történetet; de ebben bármily sokoldalú is az indokolás, nincs mégsem az a vaskövetkezetesség, mely pl. Kemény Zsigmond lélekrajzait oly megdöbbentőkké és oly sötétekké, zordakká teszi. Így pl. Margitról alig fogja valaki elhinni, hogy kaczérkodás által fogja visszaszerezni akarni férje szerelmét s még kevésbbé, hogy tárgyul Vámosyt választja; ép oly kevéssé valószínű, hogy titkosan magánál falun elfogadja, mi titokban úgy is nehezen történhetnék; pedig e körülmények lényegesek, mert mindkettőn a regény fordulópontra jut; az utóbi éppen a katasztrófa okozója lesz.
Azonban, noha a regénynek e lélekrajz több mint két harmadát foglalja el, tulajdonképeni főtárgya, az erkölcsi eszme ezután következik Farkas Máté buzgólkodása folytán a grófné feltalálja eleszettnek hitt gyermekét Mariskában, ki, mint egy földész, Andris neje s két gyermek anyja, boldogan él. Ez az anyát öröm helyett új aggodalmakkal tölti el: vajon felfedezze-e leányának származását, bevigye-e a magas körbe, melyben Margit oly boldogtalan volt? «Szerette férjét; – mond betegségében láttuk, hogy férje viszonozza szerelmét, és mégis szerencsétlen volt, csak azért, mert a körben, hova őt születése állítá, idegennek érezte magát, mert a szívtelen világ, melyben élni kelle, nemesebb lelkének vágyaival s reményeivel ellentétben állt.»
Ez a főeszme, kétségtelenül ez. A nagy születés, fényes kör, műveltség nem ad boldogságot s az egyszerű kor józan megelégedése fölér az egyénre nézve a művelődés összes vívmányaival. És noha világos, hogy Margit hihetőleg nem lett volna a Mariska körében sem boldog; másfelől Farkas Máté helyesen mondja, hogy Mariska a Margit helyzetében más módon, de ép oly szerencsés volna: az anya épen azért, mert e más módot meg nem adhatja már, elhatározza, hogy szerény köréből nem ragadja ki második leányát, sőt föl sem fedi előtte származását.
Ez az eredmény Eötvös bölcselmi fölfogásának és élettapasztalatainak eredménye, melyre a Gondolatokban számos vonatkozás található. Míg politikai műveiben a haladás által hirdette az emberiség emelkedését; az érzelmek rajzában kételyt hirdet, hogy ez a boldogságot növelné vagy biztosítaná. Ebben megtaláljuk kulcsát annak is, hogy államszervzetét is az egyénre s ennek boldogulására kivánta alapítani. Ő az egyénért küzd az emberiségben, nem az emberiségért az emberiségben s ez a költő álláspontja. A nővérekben tehát ugyanoly aggodalommal kíséri az egyén életét a bonyolult műveltség által előállott érzelmi finomságok közt, mint A karthausiban; mert ha a tudás növeli az ismeretek összegét s a haladás egyetemes szinvonalát: épp oly arányban majdnem betegesen érzékenynyé is teszi a lelket s fogékonyabbá az érzelem betegségi tünetei és így a boldogtalanság iránt. Ebben áll Eötvös «kétely»-e; így csak természetes, hogy e szót is ő alkotta, melynek érzését annyira szivében hordta.
