VI.
VI.
Mindenki, a ki Eötvös életét és elveit ismeri, elismeri egyszersmind azt is, hogy a mívelődés őszintébb barátjára és a mívelődésben nagyobb hitet helyező férfira nem bizathatott volna a magyar közoktatás vezetése; de a kiről tudjuk, hogy erre az állásra hivatottsága érzetében vágyott is. Különösen három főelv az, mely őt állásában vezette: a nemzetiségekkel szemben az 1848-iki törvényben kimondott egyenjogúság elve, mely azonban nem állhat abban, a miben az már ellensége lesz a viszonosságnak, szabadságnak s a birodalom egységének; a vallásfelekezetekkel szemben a viszonosság, egyenjogúság s az országban létező összes vallásfelekezetek autonomiája, mint mely ép úgy a felekezeti élet, mint a szabad állam első feltétele; s a népneveléssel szemben az, hogy népünk értelmi emelésében fekszik e haza jövője; mert Európa e helyén más nemzetnek, mint valóban czivilizáltnak, helye nincs és hogy valamint hazánk alkotmányának alapja demokratikus, úgy összes közoktatásunk alapját a népnevelésben kell keresnünk.*
Eötvös miniszteri működéséről l. kivált Molnár Aladár: B. Eötvös közoktatásügyi minisztersége. 1867–70. (Havi Szemle. 1879. II–III.) cz. becses czikkeit.
Azonban éppen fenti elvéből kifolyóan, noha kivált első tapasztalatai után a népnevelés vált legfőbb gondjává, azonnal művelődésünk összes ágait felölelte; tehát a középoktatás kettős irányát (gymnasium és reáliskola), az egyetemi oktatást, melyet különösen kedvelt, a szakoktatás különböző nemeit, képzőművészeteket, múzeumot, képtárt s mellettök azon kényes kérdéseket is, minők a nemzetiségek és a vallások egyenlősége. Mindent ott kellett kezdenie, hol 48-ban elhagyta; midőn másrészt belső viszonyaink rendezetlensége, az ország politikai megalkotása egyenesen lehetetlenné tették a minden irányban követendő egységes tervet, rendszeres előhaladását. Senki jobban nem óhajtotta, hogy hazánk politikai szervezete közjogban, közigazgatásban legalább annyira haladjon, hogy ő teljesen szakjának szentelhesse idejét és senki sem tudhatta inkább mint ő, a mint nem egyszer mondta, hogy kénytelen a viszonyoknak engedve ecclectikus módon járni el s hogy a mit tesz, csak foltozgatás és előkészület.*
V. ö. Falk.: Kor és jellemrajzok. 232. és 235. lapon Eötvös leveleit.
Első sorban is a népoktatás ügyének az egész nemzetet meg akarta nyerni, mint társadalmat, s így bizonyos önkormányzati tevékenységet teremteni, hogy a kormány csak annyiba avatkozzék, a mennyit ez a társadalmi tevékenység már nem bír meg. Így bocsátotta ki tüstént 1867 július 3-ikán a népnevelési egyletek alakítására felhívását, megküldve a hozzá csatolt tervezettel együtt minden hatóságnak és számos egyes embernek is, azzal a czéllal, hogy az új társadalmi tevékenység mellett a közvéleményt előkészítse a népoktatási törvényre s megtudja, hogy mennyi bízható erre az öntevékenységre. Előre tudta, hogy, mint 1848-ban, e téren lesz legerősebb küzdelme a nemzetiségekkel, felekezetekkel s más különleges érdekekkel. Azonban ő, az önkormányzat és nemzeti tevékenység híve, nagyot csalódott. Egyrészről a nemzetnek, mely éppen a közoktatásban állami beavatkozásra várt, nem volt kedve az öntevékenységre; másfelől az egyházak mellékúton való támadást láttak benne; így az ország behálózása helyett csak alig tengő 20–24 egylet jött létre, melyek csak arra voltak jók, hogy belássa e kisérlet czéltalanságát s másrészről arra, hogy ezek, valamint Eötvös egész ez irányu működése, legalább erre az ügyre terelték a közfigyelmet; mert egyébként ezek az egyletek is pár évi fennállás után majdnem mind megszüntek.*
L. kiválót Makai Béla dr. Népnevelési egyesületek czímű érdekes és jellemző felolvasásában. Budapest, 1903. – V. ö. Eötvös feleletét Filónak az időelőttiségről. Budap. Közl. 1867. 172, 173. sz.
Erre czélzott, mintegy ebben is folytatva 1848-iki eszméjét, a Néptanítók Lapjának 1868 február 6-án hét hazai nyelven való megindítása is, mely a maga nemében unicum volt s ilyennek mondta 1873-ban a bécsi világkiállítás juryje is. Ezt minden tanító ingyen kapta meg az általa kivánt nyelven s már kezdetben 14.600 példányban jelent meg Környei János szerkesztésében, hetenként 1–1 1/2 íven; de a nemzetiségi képviselők támadásai (Miletics Szvetozár, Babes Vincze) s az ellenzék hasonló észrevételei miatt 1870 óta csak magyar nyelven adatta ki s havonként csak kétszer. E lappal czélja az általános néptanítói míveltség emelése volt; ezt a néptanítói képzés teljes elhanyagolt állapota tette szükségessé; hét nyelven való kiadásával pedig gyfelől a nemzetiségek érzékenységét akarta kimélni, másfelől a közös tartalom által közös ismereteket, sőt közös érzelmeket terjeszteni, a mellett hogy a kormány terveit megmagyaráztathatta.
A néptanítók helyzetének javítása volt másik főtörekvése, hogy ne legyenek kénytelenek idejök nagyobb részét az iskolán kívüli keresetre fodítani. Így 1868-ban a népnevelésre megszavazott összegből 1071 tanítónak, kik közül a legtöbbnek alig ment fizetése 100 frtra, 60, 80, 100 frtjával 86.316, 1869-ben 1069 tanítónak 73.390, 1870-ben 923 tanítónak 56.860 frt segélyt adott. Mindezzel egyszersmind a fenti czélon kívül a magyarság ügyének is használni kivált.
Eközben már 1867 őszére elkészült új népnevelési törvényjavaslata is és 1868 tavaszán új szövegezés alá kerülvén, a minisztertanácsban nem minden nehézség nélkül átment s június 3-ikán, Simonyi Lajos egy interpellatiójára adott felelet kapcsán, letette a ház asztalára, a hol akkor, valamint a bel- és külföldi sajtóban is, örömmel fogadták. Azonban közben felébredtek mindazok a féltékenységek és szűkkeblű partikularistikus érdekek, mint 1848-ban. Nem helyeselte az egész balközép, sőt a kormánypárt egy része sem; ellenezték a nemzetiségek, az egyházak; holott mindezek más államban lehetetlen engedményeket kaptak. Így történt, hogy az osztályokban letárgyaltatván, már-már elvetették s végre szeptember 28-ikán egy zárt ülésen azzal mentetett meg, hogy egy 25 tagú bizottságnak adták ki, mely a hitfelekezetek megbizottai s más szakférfiak meghallgatásával, Tisza elhalasztó indítványával szemben, részben egy új szöveget készített s ez némi módosítással deczember 8-ikára (LXVIII. t.-cz.) törvénynyé vált.
Eötvöst e javaslatáért, mely e némileg foldozott alakjában is nagyszabású alkotás, főkép a következő támadások érték: titokban tartotta a ház elé beadásig, pedig sokoldalú megvitatása előnyös lett volna; a kik előbbi nézeteit ismerték, azt mondták, hogy más elveken alapul e javaslat, mint előbb kilásába helyezte s kivált ellentétben áll a felekezetek érdekeivel; végre, hogy a javaslat külföldi törvényeknek a hazai viszonyokhoz nem eléggé hozzáillesztett átvétele. Ezzel szemben azonban az az igaz, hogy Eötvös egészben az 1848-iki alapon állt; elveit megtartotta s meg különösen a 48-iki törvény azon elveit, melyek az akkori keserű vitában, mint a nemzet óhajai, Pázmándy Dénes javaslatára, a községi és felekezeti, meg az állami iskolára néze elfogadottak; továbbá azt az elvét, hogy az állam és vallás érdekei a végczélban ugyanazok; és ha nagy lelki küzdelmen ment át, míg javaslatát beadta; de aztán megingathatatlanul ragaszkodott alapelveihez s ezeket sikerült is a parlamenti vitában megmentenie. Így pl. az 1848-iki törvényből vette át azt is, hogy az 5%-os iskolaadót a felekezeti iskolát fentartóknak is fizetniök kell s Eötvös, előre látva a kitörendő vihart, előkészítette annak a javaslatnak elfogadását, melyet ebben az alakban aztán Csengery tett meg a házban, hogy a felekezeti iskolák fentartói, iskolájukhoz járulásuk erejéig, ezen adó alól felmentetnek. (19. §.)
E törvény végrehajtásával azonban nem sietett. Első sorban is a hitfelekezeteknek időt akart adni, hogy iskoláikat a törvény szerint rendezzék; más részről előbb a népoktatási statisztikát s ezzel kapcsolatban első jelentését akarta elkészíteni. E végre a községeknek táblázatokat és utasításokat küldetett szét 1869 májusában; a bejött adatok feldolgozását Keleti Károly, kereskedelmi minisztériumi osztálytanácsosra, mint a statisztikai osztály fejére bízta. De noha semmi sem lett volna ez adatoknál sürgetőbb, a felekezetek féltékenysége miatt csak másfél év alatt lehetett őket begyűjteni s így ő első miniszteri jelentésének első részét csak 1871 január 6-ikán adhatta be a háznak, melynek a részletes feldolgozást magában foglaló második részét már csak ívekben ismerhette, befejezését nem érte meg.* E műről mondá Eötvös: «E munkának mindazon tulajdonságai megvannak, melyek nálunk nem tetszenek; de nem bánom, ne ámítsuk a nemzetet szépelgésekkel; legjobb lelkiismeretünk szerint az általunk ismert valóság képét mutassuk elő, akár bosszankodjanak miatta, akár kárhoztassanak érte.» E műben a Következtetések cz. IV. ejezet egészen Eötvös műve, a mit stylusáról könnyű felismerni s végszava volt a népnevelés ügyében nemzetéhez.
Czíme: A vallás- és közokt. m. k. miniszternek az országgyűlés elé terjesztett Jelentése a népiskolai közoktatási állapotáról. Buda. 1870–71. Két rész. 4r. 96 és XXIV. 400 l. Egyet. könyvnyomda. E halogatás miatt számtalan támadás érte még halála után is; mert az 1868-iki törvény évenként beadandó jelentést kiván.
«Törekedtem, – mondja itt – hogy a létező állapotok leplezetlen előadása által a törvényhozás népnevelésünk hiányairól, melyeket főkép ő orvosolhat, bár szomorító, de teljes tudomást nyerjen, s ismerje azon akadályokat, melyek e téren haladásunknak útjában állnak és melyeket megfontolva arra a meggyőződésre jutunk, hogy azok a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközökkel még nem háríthatók el.»
48. EÖTVÖS JELENTÉSE A NÉPISKOLAI KÖZOKTATÁS ÁLLAPOTÁRÓL.
Hangsúlyozza, hogy nagy áldozatokra lesz szükségünk. A czélokat ezekben irja körül: legyen a népoktatás mind tökéletesebb és minél gyakorlatibb, mert csak ez győzi meg a szülőket az áldozatok szükségéről; legyen a népiskola öszes oktatásunk alapja s álljon az első helyen; népünk jövője kulturai kérdés; hozzunk összhangzást népnevelésünk és alkotmányunk szelleme közt; tegyük természetessé az átmenetet az oktaás legalsó és legfelső foka közt; válaszszuk a népoktatásban példányul Amerikát, a felső oktatásban Németországot; de haladjunk fokozatosan, mihez türelem és kitartás kell. Kiemeli az 1868-iki népoktatási törvény előnyeit, mely a közoktatásban az állam és társadalom közremunkálásán s nem a rideg közpnotosításon alapul; ezért hibásnak tartja azt a véleményt, hogy e törvény ellentétben áll a vallásfelekezetek érdekeivel, a mi e törvény végrehajtásában eddig a főakadály volt. A főteendők most a következők: iskolaépületek emelése, elegendő számú tanítóerő nyerése, utóbbi a tanítók jobb díjazása, tanítói nyugdíj, bennlakásos tanítóképezdék, női tanítóképezdék szervezése által; végre az 5%-os iskolaadó szabályozása.
Mindezek a kivánatok alapulnak azon a szomorú eredményen, hogy Magyarországban a tanköteleseknek körülbelül 50 és Erdélyben csak 40%-a jár iskolába; tehát majdnem fele oktatásban nem részesül. E mellett a Királyhágón innen 1367, Erdélyben 349 községben nincs iskola s a többi népesebb községben sincs elég. Még rosszabb a helyzet, ha a tanerőket vesszük tekintetbe; úgy, hogy szükség volna a meglevők mellé azonnal még 13.783 tanítóra és tanítónőre, mintegy 14.157 tanteremre és nyomban több mint 790 új iskolára.
E jelentése mutatja továbbá, hogy 1868–70-ig 176 iskolaépületre 182.647 frt. segélyt adott; de éppen fontossága miatt 1870-ben elhatározta, hogy a beérkezett jelentések alapján egységes terv szerint osztja ki a segélyt. Szándéka volt továbbá a legszegényebb helyeken mintegy 250 mintanépiskolát létesíteni, jobban díjazott állami tanítókkal; meg akarta a felső népiskolát honosítani, még pedig Molnár Aladár terve szerint a vidékek foglalkozásának megfelelő gyakorlati tanfolyammal, hogy így a nép is hozzá nagyobb kedvet kapjon. Ennek volt eredménye, hogy Gorove földmívelési miniszter közreműködésével, 1870-ben a pótköltségvetés keretében az országgyűlés e czélra 100.000 frtot s ebből 25.000 frtot szaktanítók képzésére szavazott meg. Ebből Eötvös 25 ifjat küldött külföldre; a többiből Gyergyó-Szt-Miklóson, Csik-Szeredán, Sepsi-Szentgyörgyön, Dicső-Szentmártonban, Alvinczen, Szegeden, Kecskeméten, Szabadkán, Czegléden, Hódmező-Vásárhelyen, Balaton-Füreden s más helyeken akart 20 gazdasági felső népiskolát állítani ipari képzéssel kapcsolatban. Ezek mellett a Gönczy-féle népiskolai normaltervek, népiskolák építésére országos kölcsön felvétele, tanítók és tanítónők képzése, az iskolai adóról szóló törvényjavaslat, taneszközök és tanszerek előállítása, tanítóképezdék, továbbképző tanfolyamok a tanítók számára, a Gönczy elnöklete alatt 1868 óta működő tanügyi bizottság a tankönyvek terveinek elkészítésére, ezek alapján pályázatok hirdetése vagy megbízások adása, úgy hogy 1870-ig kilencz kézi- és vezérkönyv készült e módon, melyek magyar nyelven kívül még hat más hazai nyelven is megjelentek: ezek voltak e népoktatási tanügyi működés főbb mozzanatai, melyek ugyan részben csak tervek maradtak, de részben meg is valósította őket. Így állíttatott ki körülbelül tizféle taneszközt; tervezte olcsó ásvány- és kőzetgyűjtemények összeállítását a nemzeti múzeum által; 1868-ban 1000–2000–20.000 példányban taneszközöket osztatott ki; az 1869-iki államsorsjáték jövedelmét népoktatási czélokra megynervén, 200.000 frton taneszközöket osztatott ki; az 1869-iki államsorsjáték jövedelmét népoktatási czélokra megnyervén, 200.000 frton taneszközöket vett és osztatott ki az országban felekezeti különbség nélkül.
A legfőbb gondját azonban tanító- és tanítóképezdék felálállítása tette, tudva, hogy kellő tanerők nélkül a népoktatás emelése hiú törekvése marad. Képezdei tanerők nyerése végett 1868–70-ig 51 tanárjelöltet küldött külföldre s közülök 1870-ig 15-öt tanárul alkalmazott; már 1869 őszén négy tanítóképzőt (Buda, Csurgó, S.-Patak, Losoncz), 1870-ben nyolczat (Déva, Székely-Keresztur, Zilah, M.-Sziget, Léva, Znió-Váralja, Modor, Baja), ugyane két év alatt két nőtanító-képzőt (Buda, Kolozsvár) állított s minden előkészületet megtett, hogy 1871 őszén a 20 tanító- és 10 nőtanítóképő a törvény értelmében megnyilhasson, még pedig, mint ő tervezte, benlakással, a mit azonban az országgyűlés egyelőre mellőzött. Ugyane megnyilt képezdékkel kapcsolatban, hogy a tanítószükségen gyorsan segítsen, megfelelő biztosítékok mellett 1870 őszén egy éves tanítói tanfolyamokat nyitott meg; e mellett a régibb tanítók színvonala emelése végett számos néptanítót 1869-ben külföldre küldött ki, 1869/70-ben vándor paedagógiai tanfolyamokat a szünidei tanfolyamokat tartatott, melyeken ezernél több tanító vett részt.
Az óvódákról is már a népiskolai törvényjavaslatban kivánt gondoskodni; de ezek, mit nem tanintézetek, onnan kihagyatván, 1870-ben e rész átdolgozásával új javaslatot adott be a házhoz, melyben ezeket tanító jelleg nélkül, ápoló és gondozó intézetekül kivánta felállítani.*
Czéljairól és nehézségeiről l. 1870–71. évi Jelentés 24. s köv. l.
Ha Eötvös legfőbb gondját ezek szerint a népoktatás tette is, majdnem éppen annyit gondolt az oktatás felsőbb ágaival. Sőt reformjait 1867 szeptember 20-ikán egyenesen a középoktatás feletti tanácskozásokkal nyitotta meg s így jött létre az a terv, mely szerint a középiskola állt volna kilencz évből, két – egy hat évi gymnaziumi és egy három évi lyceumi – tagozattal, mely utóbbi, három, u. m. jogi, orvos-természettudományi és hittan-philologiai előkészítő szakra oszlott volna. E tervet egy szűkebb értekezlet, ennek véleménye alapján egy szerkesztő bizottság dolgozta ki s így 1868-ban kiadta az alsó hat osztály tantervét, melyből az első négy osztályé életbe is lépett. E terv egyszersmind a gymnasiumi hat osztályt szintén két tagozatra; 4 és 6 osztályúra osztotta s amazt reáliskolai szervezettel rendezte be; a görög nyelvet a hat osztályból kihagyta s teljesen a lyceumi osztályokra szorította. Azt mondja Molnár Aladár, hogy e tervben szintén Guizot hatása nyilvánult, kivel Eötvös 1836–37-ben Párisban sokat érintkezett, midőn ez közoktatási miniszter volt; azonban még inkább látható rajta a reformátusok pár évvel előbb kidolgozott tantervének hatása; de világos az, hogy a gymnasiumi kilencz évben főleg az akkori német tanügyi mozgalmak, Bunsen, Roscher nézetei s az egyetemi oktatás emelésére irányult törekvések érvényesültek; más részről a gymnasium négy alsó osztályának reáliskolai szervezetével nemcsak a kétfajta középiskolában a kölcsönös átlépést akarta könnyíteni; hanem a reális pályákra terelés is elősegíteni, mi nemzetünk ez irányú kevés hajlama miatt nagyon természetes törekvés volt.
Ez elvek szerint készült el 1869 őszén, az 1870 nyarán a házhoz benyújtott középiskolai törvényjavaslat, de már három fontos módosítással: t. i. a lyceumi szakon a trifurcatio kevésbbé volt benne merev; a nyolczosztályú gymnasiumot meghagyta, de a felső oktatásra menőkre nézve előkészítő osztályt rendelt; végre a felekezeti középiskoláktól az alkalmazkodást nem követelte. Ezeken kívül megszüntette benne az érettségit s helyébe a felső oktatásnál felvételi vizsgálatot szabott meg, ezzel akarván az egyenlő színvonalt s állami ellenőrzést az egész vonalon biztosítani; továbbá mindkét fajta középiskolához alsóbb fokon ipari, felsőbb fokon kereskedelmi szaktanfolyamokat adott, részint a hiányzó szakiskolák könnyebb berendezhetése végett, részint más gyakorlati szempontokból, minők társadalmi összeszokás, a tanulóknak e pályákra terelése; és végűl a nem állami iskoláknak megfelelő biztosítékok melletti segélyezését tervezte, hogy feladatuknak megfelelhessenek.
E tervekkel kapcsolatban a középiskolák számára új rendtartási és fegyelmi szabályokat dolgoztatott ki, a tanárok fizetését lényegesen emelte, a meglevő iskolákat taneszközökkel törekedett ellátni, új intézeteket alapított vagy némelyeket államivá tett, másokat kiegészített hat vagy nyolcz osztályúakká; több, még pedig első sorban főreáliskolát, részint tervezett, részint alapított, átalakított és állami kezelésbe véve kiegészített; számos algymnasium és alreáliskola felállítását kezdeményezte; Kolozsvárt és Brassóban kereskedelmi iskolát akart felállítani; több középiskola épületét kibővítette, rajziskolai tanfolyamokat létesített, előkészítette a középiskolai rajztanárképző felállítását; a budapesti két egyetem mellett tanárképzőt rendezett be s végre tervet dolgoztatott ki az egyetemmel kapcsolatban a kath. tanítószerzetek tanárainak szakszerű képzéséről.
Hasonló gondossággal vette kezébe a jogakadémiák ügyét. Így már 1867 nyarán ezek igazgatóival új tantervet állapított meg, rendezte a tanárok fizetését és kinevezését. De kivált a pesti egyetemen, fő gondja e tárgyán, gyökeres reformokat tervezett a törvényhozás útján. Addig is gondoskodás történt a demonstráló tanszékek felszereléséről; nyilvánosakká tette a szigorlatokat, tanszékeket állított vagy betöltött, rendezte a magántanári ügyet, új vegytani laboratoriumot építtetett, előkészítette az egyetemi intézetek épitése ügyét, az egyetem okleveleit a király engedélyével egyenlőkké tétette az ausztriaiakkal, ösztöndíjakat létesített s a tanárjelöltek számára külföldi ösztöndíjakat rendelt, szervezte a jog- és államtudományi vizsgáló bizottságokat, egyszersmind részletes javaslatot kért be az egyetem tanári karától az egész újraszervezés kérdésében.
E tekintetben első terve a theologiai kar elválasztása volt az egyetemtől; de midőn 1869 őszén Erdélyben ujra körutat tett, tervét megváltoztatta, sőt a protestánsok és görög-keletiek számára még két új theologiai fakultást akart a pesti egyetemen létesíteni s ez által a papi képzést az egész vonalon államivá tenni. Módunkban van 1870 április 29-ikén fiához írt leveléből e kérdésről nézetét egész kiterjedésében ismerni, ki ezt nem helyeselte s jobbnak tartotta volna a theologiát elválasztani az egyetemtől. Eötvös erre azt felelé, hogy e javaslatát a három theologiai karról nem állása kényszerűsége diktálta, mint fia hiszi. Ő ugyan a theologiát éppen oly tudománynak tartja, mint bármely mást; mert minden, mivel az emberi ész foglalkozik, tárgya a tudomnáynak és azok a nagy szellemi küzdelmek, melyeknek civilisatiónk jelen állását köszönjük, mint a theologia körében folytak le; de azért nem bánná az elkülönítést. A három theologiai fakultásra okai mások. Ugyanis, ha kizárná a theologiát az egyetemről, nem gátolhatná meg sem a püspöki szeminariumok felállítását, sem a louvaini egyetem mintájára kath. egyetem létesítését; e mellett elvesztene az egyetemi alap körülbelül 800.000 frtot, mi mind az ultramontanismus szolgálatára adatnék, s így itt is az történnék, mint Belgiumban a löweni egyetem megalapításával 1830 óta, mi a szabadságra nézven álunk még veszélyesebb volna mint amott lett; ellenben Németországon a theologiai karok az egyetemeken s kivált Bonnban, a hol két theologiai fakultás van, éppen ellenkező eredményekre vezettek s a szabadabb egyházi mozgalmak az egyetemekről indultak ki. Ehhez járul, hogy a theologia kizárásával a protestánsok, a görög-keletiek is hasonló intézeteket állítnának; a protestánsoknál verseny fog előállni Sopron, Debreczen, S.-Patak közt, a mi káros lesz; de még károsabb lesz az, ha elgondoljuk, hogy a román és szerb papokat nemzetellenes irányban fogják nevelni Balázsfalván és Karloviczon; holott mindez megszünik majd, mihelyt az egyetem lesz a theologiai oktatás színtere.
Ehhez az elvéhez, melyet ily kifejtés után fia is elfogadott, annyira ragaszkodott, hogy a papi képzés államosításáról külön törvényjavaslatát már 1869 őszén be akarta nyujtani; de utóbb együtt adta be az egyetemi törvényjavaslatba foglalva 1870 április havában. Azonban a javaslatnak ez a része nagy ellenzéssel találkozott, noha Eötvös a görög-keleti papjelöltek részére b. Sina Simontól egy külön ház adományozására nézve igéretet is nyert egy benlakásos intézet számára.
Egyetemi törvényjavaslata a teljes szabadság elvén nyugszik s úgy az egyes tanszékek, mint a fakultások szabadsága teljesen biztosítva van benne, talán a szükségesnél jobban is. Ily elvek vezették a kolozsvári egyetem felállításánál is, melyet két okból sürgetett: mert Kolozsvárt a jogakadémiában és orvos-sebészeti intézetben, a Karolina-kórházban, az Erdélyi Múzeum-egylet nagyszerű gyűjteményeiben és füvészkertjében minden előfeltétel megvolt az egyetem létesítéséhez; másfelől e nagy alkotáshoz akarta miniszteri működését kapcsolni; de mindez, noha előkészítette, csak halála után létesült. E mellett még két más egyetemet és felekezeti egyetemek létesülésének elősegítését állami felügyelet alatt legalább is távolabbi czélul tűzte ki.
A József-műegyetemet szintén teljesen újra szervezte, főleg az által, hogy már 1867 őszén az akkor Budán volt intézetet bérhelyiséggel kibővítette, szigorúbb szakrendszert létesített az oktatásban, könyvtárát használhatóvá tette, tanszékeket állított, növelte a taneszközök segélyösszegét, szabályozta a vizsgálatok, oklevelek kérdését, 1868 szeptemberében a tanárok fizetését, behozta a versenyvizsgálatokat, 1869-ben királyi beleegyezéssel az intézetet egyetemi rangra emelte s 1870-ben, szintén a tanszabadság elvei alapján, törvényjavaslatot terjesztett be róla.
Ezeken kívül a közoktatás egész ügyét országos érdekké kívánván tenni, egy nagy testület tevén gondolkozott, melyben néptanítók, középiskolai és egyetemi tanárok kerültek volna érintkezésbe. Ebből utóbb az állandó közoktatási tanács eszméje domborodott ki, s szervezésében csak halála gátolta meg. Az ügyek jobb vezetésére s az ország szükségei megismerésére czéloztak továbbá utazásai, érintkezései az emberekkel, helyi ismeretszerzése a viszonyok tanulmányozása által. Ily alkalmakkor kimeríthetetlen volt kérdezősködésben, felvilágosításban és pohárköszöntőkben vagy más hasonló alkalmakkor a mívelődés szükségének hangoztatásában. «Hetekig hallottam – írja Molnár Aladár – naponként néha hét-nyolczízben szólani e tárgyról, a nélkül hogy gondolatforrását kimerítette volna. Mint az igazi termékeny művész mindig új hangokat s azokkal új érzelmeket bír előidézni: ő is az egész lényét eltöltött eszmét mindig új fénynyel tudta az emberek lelkébe sugároztatni. Bárhol jelent meg, a legkülönbözőbb politikai párthoz tartozott embereket egyiránt felvillanyozta s fellelkesítette művelődési eszméi mellett. Ilyen utazásokat tett Aradra, többször Szegedre, Temesvárra, Kecskemétre, Czeglédre, Csurgóra, Hódmező-Vásárhelyre, 1869 őszén Erdélybe (Gy.-Fehérvárra, Enyedre, Balázsfalvára, Kolozsvárra, Tordára, M.-Vásárhelyre, Udvarhely-, Csik- és Háromszékbe, Brassóba, Szebenbe), hol utazása nagyszerű diadalúttá vált. Szerette a szívességet, útközben mégis többször panaszkodott, hogy attól fél, miként a fényes fogadtatás miatt nem bírja eléggé a dolgokat való szinükben megismerni. A merre járt, nyomban többnyire egy-egy iskola keletkezett.»
Maga a művelődés ügye iránti lelkesedés, melyről annyi jóslata szól, vezette őt abban, hogy minden jelentékenyebbnek hitt embert felkarolt, minden kezdő tehetséget, ha tudomást szerzett róla, pártolt s minden helyesnek talált nézetet vagy eszmét elfogadott ellenfeleitől vagy bármily társadalmi állásban álló embertől. Elfogadta tehát a sajtótól is, mely annyiszor támadta s melynek támadásai oly mélyen sebezték; de a melyre azért hivatalos nyomást vagy befolyást sohasem kívánt gyakorolni, még akkor sem, ha tehette.
A nemzet általános haladásának fokozása czéljából kiterjesztette figyelmét a képőművészetekre, a nemzeti múzeumra s a könyvtárügyre is. Az elsőre nézve nagyszabású tette volt az Esterházy-képtár megvásárlása 1870 decz. 26-ikán (1871: IX. t.-cz.); terve volt továbbá ösztöndíjak s más eszközök, legkivált egy képzőművészeti tanács alakítása által emelni a művészetet. A nemzeti múzeumnak új szervezetet adott, könyvtárát rendeztette a müncheni kir. könyvtár mintája szerint. Egy nagy nemzeti könyvtár eszméje is foglalkoztatta a budapesti három nagy könyvtár (akadémiai, múzeumi és egyetemi) egyesítésével; de kivihetetlensége miatt utóbb letett róla.
De talán mind e működésénél nagyobb megelégedéssel gondolt arra, mit a vallások egyenlősége érdekében tett s itt különösen a zsidók emanczipáczióját értjük, a mit 1839 óta egész meggyőződéssel sürgetett. Midőn 1867 deczember 23-ikán javaslata a főrendeknél is átment, örömmel emeli ki, hogy csak négyen szavaztak ellene; úgy hogy ő ez alkalommal hallgatott és hallgathatott, mert az egyenlőségről szóló elveket elmondták helyette mások; noha meg van győződve, hogy a legtöbbet csak a közvélemény hatalma szólaltatot meg mellette. Utóbb, 1868 deczember 13-ikán kezdve az ú. n. zsidó-congressust tartotta meg a zsidók vallási belügyeinek rendezése végett. E mellett 1868-ban büszkén írhatta, hogy a deczember 10-ikén befejezett ülésszak alatt a zsidók emanczipációján kívül törvényt alkottatott a görög-keleti egyház újjászervezéséről, a protestáns és katholikus egyházak teljes jogegyenlőségéről, a mellett hogy népnevelési törvénye is ez évből való. «Jó törvények – teszi hozzá – még magokban véve nem elégítik ki a népek szükségeit, s bármi helyesek azon elvek, melyek népnevelési és interconfessionális törvényeimben foglaltattak, sok időre s munkára lesz szükség, míg e törvények gyümölcseiket megteremhetik. De annyi bizonyos, hogy törvényeimben egy szebb jövő alapjait raktam le s evvel beérheti egy ember, főleg koromban. Nincs ezen fontos kérdések között egy, melyet harmincz év óta nem dolgoztam; sok idő ez és sok keserű emléket hagyott maga után; de hogy mindamellett e kérdések megoldását elértem, sőt hogy azok minden általam felállított elvek szerént, sőt általam javasoltatott és keresztülvitt törvényekben oldattak meg, ez oly ritka szerencse, melyért az isteni gondviselésnek nem mondhatok elég hálát.»
Egészben véve azonban mi, kik e miniszteri működés közelebbi tanúi nem voltunk s az adatokon kivül a kortársak itéletét olvassuk, azt találjuk, hogy ez éppen a tevékenység és kitartás kérdésében nem mindenben kedvező Eötvös működésére. Azt mondják, hogy hiányzott a gyakorlati államférfiút jellemezni kellő erélye; befolyásoknak, sőt benyomásoknak is könnyen engedett s néha még jelentős elvi intézkedésein is változtatott és jó szíve nagyon is engedékenynyé tette. Így ellentmondásokba is keveredett s ingadozása miatt késett oly dolgok megvalósításával, melyeket könnyű lett volna végrehajtani, míg ő még mindig a meggyőződést kereste s tanulmányt tanulmányra tett vagy tétetett. Pedig másrészről őt főbb eszméihez való törhetetlen ragaszkodása jellemzi, melyek erőt az eszmékben vetett hit adott s ezért, mint maga is megvallja, nem szerette, ha következetlenséggel vádolták. Erre nézve nemcsak az áll, hogy oly eszméihez ragaszkodott, melyek végig kisérték egész életét s mindannyiszor, a hányszor alkalma nyilt, hangoztatta őket; hanem ragaszkodott magában megállapított terveihez is, melyeket mint miniszter kezdeményezett, ragaszkodott a végletekig menő kihtartással és határozottsággal.
De ha a kortársak e nem éppen kedvező itéletét olvassuk az ő gyakorlati működése eredményeiről, méltó és kell is figyelembe venni az ő hasonló nyilatkozatait kortársairól s a viszonyokról, melyekkel küzdött. Előttünk van egy halom levél, melyeket fiához írt Heidelbergbe s fiának szintén egy csomó válasza, melyek együtt mély bepillantást engednek akkori lelki életébe,* mondjuk, lelki szenvedéseibe, melyeket talán mélyebben érzett mint kellett volna. «Ismertem egy angol asszonyt, – mond 1867 október 21-ikén – ki mikor a hajóra lépett, tengerbajba esett s így utazott minden két évben egyszer Indiába férjéhez s innen Londonban nevelt gyermekeihez. Ha politikai pályámra gondolok, mindig ezen asszonyság, lady Erskis jut eszembe. Életem nagy része az undor érzete között folyt le s valószinűleg így lesz végső napjaimig.» Mindjárt minisztersége kezdetén egyik támadás a másik után érte, elsősorban a katholikusok részéről az autonomia, a népnevelési egyletek s a gymnásiumok tervezett reformja miatt; de utóbb is keserítette száz más: a pesti egyetemi ifjúság duhajkodása, a naponkénti rendetlenségek, 1868 január 22-ikén a lipótvárosi bazilika kupolájának beomlása, a közoktatási miniszter eszközeinek szegényessége, a hazában a míveltség iránti kevés érdeklődés és vágyakozás, e mellett mégis nagy elbizottság és a magyarnak egyetlen érdeklődése, a politizálás, («a magyar ember – mond 1868 január 23-ikán – kitünőleg politikus állat; de fájdalom, nem is más, s úgy látszik, a hadakozás s politizáláson kívül nem is bír más képességgel») továbbá a mindenben való lassúság, («ölöm magamat s nem mozdul semmi helyéből; – írja 1868 június 30-ikán – minden ember úgy cselekszik, mintha halhatatlannak született volna s egy elveszett év nem is érdemelné, hogy említsük»); majd az 1869-ik év elején az általános választások, melyekben ő a szabadság czége alatt a pénz és brutalitás szerepét látja; utóbb az újonnan megalakult ház és képe, melyben a baloldalt négy vezér szerint megosztva szemléli; majd az keseríti, hogy Buoncompagni Olaszországból figyelmezteti Bolyai Jánosnak a parallelákról szóló nagyszerű felfedezésre, a legnagyobbra a XIX. században, miről itthon senki sem tud; majd 1870 márcziusában a 48-as honvédek ellátása feletti vita, melyet szerinte az ellenzék botorul kiván kiaknázni és még annyi sok egyéb. Ezért panaszai, reflexiói nem kevesbednek. Ugyancsak 1867 deczember 2-ikáról a következő jellemző nyilatkozatot olvassuk fiához: «A nyugalom egymaga még nem boldogít. Leheverni kényelmesen pamlagon, szobájában, minden kellemetlenség nélkül, még nem nagy élvezet. Jól esik az is, ha elfáradtunk s most én is fáradt vagyok; de még koromban is a nyugalom maga sokára nem elégíthet ki. De pihenni egy magas tetőn, honnan határtalan kilátás nyílik; vagy pihenni a hajó fedélzetén, mely bágyadt vitorlákkal tovább halad s míg semmi idegen zaj nem bánt, míg minden zavaró érintkezéstől mentek vagyunk, végetlen tért látni magunk alatt, egy dicső látkört fogni fel egy tekintettel, vagy míg magunk nem mozdulunk érezni, hogy haladunk: – ez már a legfőbb gyönyör s ilyent csak a tudományos foglalatosság adhat. A legszebb, a legháládatosabb s az, mely szabad férfihoz legméltóbb. És ezért örülök, hogy ezt választád magadnak s azon pályán jársz, melyet én, ha hajlamaimat körülszabtam volna, soha nem hagytam volna el. Mi itt a lehetőleg kellemetlenül élünk; hála Istennek, a Mi alatt nem családom, de politikai barátaim értendők. Küzdeni naponkint az értelmetlenség ellen, fáradni, hogy azoknak szabadságát biztosítsuk, kik arra ész és kedélyi tulajdonaik miatt képtelenek; azzal vesztegetni idejét, hogy oly dolgokat magyarázgat meg, melyeken a XIX. század második felében senkinek nem kellene kételkedni: oly foglalatosság, melynél a Danaidák hordójának töltögetése nem sokkal kellemetlenebb lehetett. Vannak pillanatok, melyekben néha oly érzés fog el, mintha egy nagy követ látnék magam előtt, melyet fel kellene emeltetnem s melynek felemelésére sem saját erőm nem elégséges, sem másnak segítségére nem számíthatok; mert ha itt-ott akad is egy, honnan vegyem az embereket, kiknek segedelmével az egész ország közoktatási rendszerét megváltoztatnám. De végre is ben vagyunk s ki vagy legalább kifelé kell gázolnunk s abban keresni vigasztalásunkat, hogyha nem tettünk is semmit, legalább megtettünk mindent, mi helyzetünkben lehetséges volt. Vannak helyzetek, melyekben fáradságunk jutalma nem a siker, hanem csak azon meggyőződés, hogy kötelességünket teljesítettük, habár a sikernek reménye nélkül is.»
B. Eötvös Loránd ugyanis a tudományos pályát, s utóbb épen a physikát választván fő szakjául, 1867 október elején Heidelbergbe ment az egyetemre s ott, továbbá Königsbergben (egy semestert 1869 nyarán) összesen három évet töltött 1870 őszéig, közben több utat is téve Svájczba, Németország több városába, Tirolba s a szünidő egy részét mindig a Svábhegyen, szüleinél töltve.
Hasonló nyilatkozatot nem egyet tartalmaznak e levelek, újra olvassuk bennök a nagy kő fölemeléséről is a hasonlatot; valamint szintén nem egyet arról a megnyutató érzésről, hogy fia a tudományos pályát választotta. Ezzel kezdetben nem volt kibékülve, politikai szerepet szánt neki; de fia 1868 őszén, a szünidő alkalmából, határozottan a tudományos pályát választván, ebbe most nemcsak belenyugodott, hanem valódi lelki gyönyört érzett rajta, mely évekkel mind nagyobb lett. Különösen 1870-ben panaszai szaporodnak s mindinkább veszni érzi hitét, hogy valóban használni bir. «Nincs más örömöm, mint bennetek – írja 1870 márczius 11-ikén fiának – és csakugyan van örömökre szükségem, mert jelen helyzetem több mint kellemetlen. Napjaim küzdelmek között fogynak; mert egyről meg vagyok győződve és ez az, hogyha fáradozásaim a magyar nemzet speczialis érdekeit nem mozdítják is elé, legalább nem lesznek elveszve általában véve a civilisatio érdekében.»
Ezekből láthatók, kerülve a többi hasonló idézetet, hogy mint miniszter, mélyen érezte helyzete nehézségeit s örömei csakugyan gyérek voltak, mint az egykoruak is mondják. Ily öröm volt, midőn 1870 április havában letehette a ház asztalára nyolcz törvényjavaslatát s e mellett most már valamivel gyorsabban öt főreáliskolát építhetett és rendezhetett be, újra szervezhette a műegyetemet, új egyetemi szabályzatot készíttethetett a budapesti egyetem számára, szakiskolákat, tanító és tanítónőképezdéket állíthatott s végre Kolozsvárt előkészítette az új egyetem felállítását.
Ezeken kívül jó szívéről, hivatalának felfogásáról egész csomó jellemző adatot olvasunk Falknál és másoknál. Mily érdekesek azok a levelek, melyeket akkor ír, midőn a királynét a főváros rajongó szeretetétől kísérve egyik intézetből a másikba vezette; mily jellemző egyszerűsége, melylyel megakadályozta miniszteri szobája berendezését; vagy midőn az aktacsomókhoz egy-egy gondolatot mellékelt külön papiron, mikor kedveltebb hivatalnokaihoz átküldötte őket, vagy néha tanácskozás alkalmával hozzájok csúsztatta a hirtelen szülemlett gondolatot egy-egy darabka papirra leírva; vagy mikor egy tollvonással egy alapítványi írnok özvegye nyugdíját 18 forintról 180 forintra egészítette ki; vagy midőn szegény tanítókat kihallgatott, szegény egyetemi hallgatókat elhelyezett, tehetséges árva fiukat felkarolt.
De Eötvös ez évek alatt nemcsak szakminiszter volt; a közpolitika majdnem több idejét vette igénybe s Andrássy valahányszor Bécsbe ment, rendesen Eötvös helyettesítette és ő volt megbizottja. Eötvös Andrássyt eltérő tulajdonai daczára is rendkívül szerette s csodálta, hogy mennyit bír kivinni, a miből ő sokat az elmélet és logika szempontjából nem helyeselt. «Ennek az Andrássynak – mondá – bűvös hatalma van fölöttem is, neki minden sikerül.» De másfelől Andrássy is nagy tisztelettel viseltetett Eötvös tudománya s logikája iránt és őt kormánya államférfiának tekintette. Igy természetes, hogy oly vitákban, minő a hevesi ügy (1867 október 30-ikától november 2-ikáig), az államadóssági törvény (1867 deczember 7-ikén és 11-ikén), a honvédkérdés (1868), a véderő törvényjavaslat (1868 augusztus 5-ikén), a nemzetiségi törvény (1868 november 25-ikén), a törvényhatóságok rendezése (1869 május 26-ikán), a bírói hatalomról szóló javaslat (1869 január 24-ikén), a dalmát fölkelés (1869 november 8-ikán és 29-ikén) s továbbá a közjog számos kérdésében ő a miniszterium egyik legnevezetesebb szónoka volt. E mellett működése, kivált a porosz-franczia háború időszakában nagy fontosságú volt az egész monarchiára mint olyannak, ki a francziák javára a beavatkozást Andrássyval együtt leginkább ellenezte és a határozott semlegesség kimondását helyeselte, a mi, mint tudjuk, sikerült is. Ebben az időben éppen ezért a legnagyobb örömmel vállalkozott itthon Andrássy helyettesítésére; mert fontosnak tartotta hazánkra és Ausztriára, hogy Andrássy állandóan Bécsben legyen. Ez évből Budapestről és Karlsbadból több levele ismert Andrássyhoz, melyekben állandóan a poroszokkal való békés viszony szükségét hangsúlyozza, mint a mely már csak a szláv kérdés miatt is egyedül helyes hazánkra nézve.* S valóban a németek méltán nevezték őt halálakor egyik legjobb barátjuknak.
V. ö. különösen Kónyi Manó: Beust és Andrássy 1870- és 1871-ben. Budapesti Szemle. LXII. I. és 200. l.
A miniszter és politikus mellett természetesen háttérbe szorult ez évek alatt az író. Ez az írói működés kivált számos szónoklatában áll s e mellett mindössze pár művét adta ki újabb kiadásban, köztük a Reformot, Emlékbeszédeit (1868), továbbá Költeményeit (Székely Bertalan és Keleti G. rajzaival, 4. r. 73. l. 1868), s A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra művét, melynek kivált II. kötetén nagy gonddal javított betegsége alatt is ez lett volna kezdete összes művei új kiadásának; de e két kötettel megszakadt.* Egyéb műveinek 1871-ik évi kiadása (A karthausi. 1871. 6-ik kiadás, Emlékbeszédei. 1871. 2-ik kiadás), már halála utánra esik. Élete vége felé nagy lelkesedéssel készült Montalembert felett tartandó akadémiai beszédére, kivel ismeretségben és levelezésben állt, s e tárgyban kiterjedt levelezést folytatott Doupanloup-pal, Dollingerrel, melylyel kapcsolatban – mint Molnár Aladár írja – a katholikus autonomiára s a vallásszabadságra vonatkozó eszméit is ki akarta fejteni. Utolsó karslbadi tartózkodása alatt már kész is volt tervével, de betegsége a befejezést meggátolta; azonban hogy miként gondolkozott e kérdésekről, beszédei s más iratai eléggé mutatják. Ő az államban a vallások valóságos egyenlőségének és ebben a teljes viszonosság elvének volt híve s ezt általános, határozott törvénynyel kivánta biztosítani; másfelől «a szabad egyház a szabad államban» volt elve s e szerint az autonomiában látta az egyesek vallásukhoz ragaszkodásának legjobb biztosítékát s az állam legjobb támaszát; tehát abban, ha «a haza polgárai saját egyházaik körében éppen oly szabadoknak érzik magokat, mint az államban és e két szabadságban nem az egymással való ellentétet, hanem a közös szabadság biztosítását látják».*
Czím: Eötvös József B. Összes munkái. Pest. Ráth Mór. I–II. köt. A XIX. sz. uralkodó eszméinek befolyása az államra. Második kiadás. 1870–71. VIII. 540. és VI, 744. l. «Valóságos lelki örömömre szolgál, – mondá a javítások alatt Ráthnak – hogy 20 év rázkódásai és keserűséggel telt tapasztalatai után is minden sort aláirhatok, melyet akkor közzétettem. Reform. 1871. 36-ik sz.
L. 1868 június 24-iki beszédében, hol egészen A XIX. század uralkodó eszméiben kifejtett elvét ismétli s utóbb 1870 február 17-ikén és 23-ikán tartott beszédeiben s végre 1867. júliusában Simorhoz intézett nyilt levelében, mely akkor kath. körökben méltó feltünést keltett. L. reá Simor válaszát 1867. szeptember 8-ikán. Mindez külön füzetben is megjelent 1867-ben. 46. l.
49. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF BACON-RÓL ÍRT JELLEMRAJZÁNAK EREDETI KÉZIRATA.
Talán ezekből a végső évekből valók Pusztalak czímű novellája, a Magyar élet és A XIX. század bárói czímű befejezetlen művei is és a Bacon-ról irt jellemrajza,* melyeket először a költő Összes művei-nek legújabb kiadása tesz közzé (VII. és XII.), melyet azonban, ránk legalább, azt a benyomást teszik, mintha valamivel korábbi, A nővérek-et követő vagy megelőző évekből valók volnának. De ezt csak leveleink olvasása fogja valószínűleg felvilágosítni. A pusztalak egy kedves idylli rajz, de nem különös becsű. A XIX. század bárói az 1840-iki váltótörvény hatása alatt keletkezett pénzarisztokracziát akarta volna szembeállítni a születési arisztokracziával; de csak a kezdet maradt ránk, melyből itélve az egészet A nővérek modorában irta volna.
Dixon Will. Hepworth «Personal History of Lord Bacon» czímű művének ismertetése.
E működésből különösen a Reform újabb kiadásáról s az Emlékbeszédek-ről kell röviden megemlékeznünk. A Reform kiadásának oka a következő volt. Kossuth töbek közt a váczi választókhoz nyilt levelet intézett, melyben a király és hazánk függetlenségének összeférhetetlenségét fejtegette s ezért Eger városa neki bizalmat szavazott. Ekkor a kormány megrendelte Hevesmegyénél e határozat megsemmisítését; de a megye védelmébe vette a várost, mire a kormány ennek végrehajtására királyi biztost küldött a megyére s ezt 1867 október 20-ikán a belügyminiszter bejelentette a háznak. Ekkor Almásy Sándor október 31-ikén a kormány vád alá helyezését, Tisza Kálmán pedig az eljárás helytelenítését indítványozta. Erre Eötvös hosszas beszédben fejtette ki, hogy a parlamentáris kormányzás elve a megyei hatóság oly magyarázatával, minőt neki Hevesmegye s most az ellenzék ad, nem fér össze s így nem egyezik meg az 1848-iki alkotmány lényegével sem, sőt ez az országgyűlés jogának megszorítására vezet s a legnagyobb veszélyt rejti magában. Midőn tehát egyrészről a megyei intézmény szükségét s az önkormányzat lényegét már ismert elvei szerint hangoztatta, egyszersmind e túlkapás ellen a kormány eljárását védte. Az e tárgy felett folyt vitában Perczel Mór és Bónis Sámuel a többek közt azt állították, hogy Eötvös egykori czentralistikus és mai nézetei közt ellentét van; erre november 2-ikán azt felelte, hogy noha nézetet változtatni nem bűn, «ép e kérdésre nézve azt meri állítani, hogy a mi a megyék állását és a törvényhozáshoz és a kormányhoz való correlatiójukat illeti, nézetei azon percztől, melyben e kérdésről először szólott, azaz 1843 óta, éppen nem változtak». Röviden ismételve politikai főbb elveit; egyszersmind kijelentette, hogy Reform czímű művét saját költségén újra kinyomatja s szolgál vele mindazoknak, kik meg akarnak győződni róla, hogy az 1843-ban haerezisnek tekintett elveit most az ország «véghetetlen többsége elismeri». Így jelent meg 1868 januárjában változatlanul e mű második kiadása, 1867 deczember 24-ikén kelt előszóval, mely e kiadás történetéről számol be.
Emlékbeszédei nehányáról, melyek most Magyar írók és államférfiak – B. Eötvös József emlékbeszédei (Pest, 1866 Ráth Mór. 333. l.) czím alatt jelentek meg egy díszes kötetben, a magok helyén már volt szó. Az elsőt Kölcsey felett 1839 november 24-ikén mondta el, mint tanítvány a mester felett; azután időrendben következtek a Kőrösi Csoma Sándor (1843 október 8-ikán), gr. Dessewffy József (1844 deczember 26-ikán), Vörösmarty Mihály (1858 deczember 20-ikán), Kazinczy Ferencz (1859 október 27-ikén), gr. Széchenyi István (1860 október 13-ikán), Reguly Antal (1863 július 13-ikán), Szalay László (1865 deczember 11-ikén), gr. Dessewffy Emil (1876 január 28-ikán) felettiek. Ezek teszik a kötet fő tartalmát.
Mindez alkalmakkor Eötvös a kor legjelentékenyebb irodalmi és politikai szereplőiről szólván, az akadémiai szószékről a nemzethez beszélt s szónoklati visszhangjai voltak a nemzet érzelmeinek, reményeinek vagy bánatának. Csak az akkori lapokat, fenmaradt adatokat kell olvasnunk, hogy arról a hatásról fogalmat nyerjünk, melylyel a nemzet e beszédek legtöbbjét fogadta. A mai olvasó pusztán az emlékbeszédekből semmi ilyesről határozott tudatot szerezni nem fog és nem is szerezhet.
E beszédeket tehát egy részről úgy kell felfogni, mint Eötvös hangulatának, gondolatainak, érzelmeinek, más oldalú tükreit, emlyekben más módon ad számot hitéről, reményeiről, az eszmékben vtett meggyőződéséről; másrészről mint kora hangulatának kifejezőit. Ha úgy tekintjük őket, mint a hogy az emlékbeszédeket ma fogjuk fel, t. i. mint az író életének, működésének összesűrített rajzát s jellemének arczképszerű megalkotását, miként tehát mindezek összegét, elsimítva ugyan az érdességeket, mint az arczképfestő teszi, de a részletek kidolgozása helyett annál jobban a fővonásokra irányozva a figyelmet: akkor e beszédeket aligha helyesen olvassuk s kiindulásunk hibás. Ezek első sorban hangulati és érzelmi képek. Eötvös a kor szempontjára helyezkedett, mely a veszteséget siratta s az emléket valóban fölépítette a halottnak; fölépítette annak az eszmének kiemelése által, melyben az illető munkált, szenvedett, sikereket ért el. Belőle a kegyelet és nem a birálat szól, gyakran nem túlzás nélkül, mi itt könnyen megmagyarázható; mert e beszédekben a veszteség fájdalma s nem a történelem szigorú itélete nyilatkozik meg.
Az is természetes, hogy a beszédek értéke éppen e miatt különböző. Leglelkesebb és érzelmeinkre leghatóbb, midőn ifjúkori megindulással s lelkesedéssel szól Kölcseyről, vagy utóbb a hazaszeretet eszméjének rajzolásába merül Kőrösiről, vagy midőn a nemzetiség eszméjét állítja fel, mint élő tiltakozást az 1849–59-iki erőszak ellen a Kazinczyról tartott emlékbeszédében. Egyikben sem leljük meg az író pontos jellemzését, mely a szónoklati stylban művészetté válik, a minthogy erre talán nem is törekedett; de megleljük a kort mozgató s az író által képviselt eszme meleg és lélekemelő kidomborítását. Szorosabban véve jellemrjazot csak Reguly és kivált Szalay feletti emlékbeszédeiben ad s főkép ez az utóbbi nemcsak legkiválóbb emlékbeszéde, hanem egyszersmind az 1848 előtti eszmeharczok gyönyörű képe, az emlékezet élénkségével és meghatottságával festve, melyből plasztikailag emelték ki Szalay alakja és működése, s az egész beszéd még érezteti minden sorában a szeretett barát elvesztése miatti fájdalmát, azt, a mit röviden így fejezett ki 1865 márczius 14-ikén Vécsey Tamásnak* írt levelében: «mióta Szalay meghalt, elhagyottabbnak érzem magamat».* Nem lehet azt sem elhallgatni, hogy nem mindenik emlékbeszédét tartotta egyenlő kedvvel. Szemmel látható, hogy sem Dessewffy, sem Széchenyi nem birták egész lelkesedését; Vörösmartyról is kevésbbé sikerült beszédet mondott; de mindenikben ott leljük az érzés és reflexio mély emberét, ki gondolataival meghódít, érzelmeivel meghat és nemes meggyőződésével fölemel.
Vécsey Tamás egyet. tanár ugyanis előbb Mária leányának tanítója, azután fia nevelője volt 1859–64-ig s mint ilyet Eötvös kiválóan szerette és becsülte. Ennek legszebb tanui hozzá írt levelei. «Azon barátság, melylyel Ön iránt viseltetem, nem változott – írja 1866 április 3-ikán – s most, mint mindig, mélyen lekötelezve érzem magamat Ön iránt, kinek fiamra oly jótékony hatása volt.
V. ö. Szalayról levelét Bánó Józsefhez, (1864. okt. 12.) melyben éppen elhagyottságáról szól.
50. A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ELNÖKSÉGE ÉS IGAZGATÓ-TANÁCSA 1865-BEN.
E kötet tartalma még Kisfaludy Sándor díszünnepén 1844-ben, a Kisfaludy-társaság és az akadémiai elnöki székeiből, az erdélyi múzeum megnyitásán, a magyar orvosok és természetvizsgálók s a magyar írók segély-egylete, díszülésein tartott beszédei, melyek mintegy tanui annak a fáradhatatlan tevékenységnek, melylyel ez intézmények életében részt vett s őket virágzásra juttatta vagy emelte.
