VII.
VII.
Német fordításai: Rabener «A házasság gúnyolása.» Olasz fordítása: «Ariosto Orlando Furiosoja». A fordítás birálata. Fekete mint fordító. Irói helye és jellege.
Német fordításai közül említendő Rabenernek «a házasság gúnyolása», melyet fiának Ránkba írt levelébe iktat, hogy vele a nejétől elvált gyermeket vigasztalja, és Blumauernek Herrenhut czélzattal írt «Egy valóságot kereső Embernek hite Ágazata». Azon munkák közül való, melyeket a czenzura eltiltott. A költő Blumauernek régi jó pajtása, barátja és az «Eneisnek» is kedvelője volt. Ismeri, hogy
Gúnyolt Éneisben juta Magyarokra,
Minthogy azt pennája szegény Szalkainak
Kiessen fordítá, bár fáradságinak
Jutalma buzgóktól tsak üldözés leve…
Minthogy azt pennája szegény Szalkainak
Kiessen fordítá, bár fáradságinak
Jutalma buzgóktól tsak üldözés leve…
A fordításról maga írja: «hogy egy úri embernél lévén, kit akkor Barátomnak és szívre nézve velem egyezőnek tartottam, ő reá kért vala, hogy tehát őket lekötelezzem, 24 óra altt kivánságának eleget is tettem; ha szabadabban kivántam volna fordíttani, amaz egy gondolatnak számos duplázásit nyelvünk sikeresebb rövidsége kevesebb igékre engedte volna vonni, mert ebben a szomszédokét meghaladja.» –
Utolsó fordítása az aradi Orczy Vásárhelyi könyvtárban található Ariosto Orlando Furiosojának öt első éneke, melynek teljes czíme: «Ariostó Lajosnak Orlandó Furiosoja vagyis Megdühösödött Orlandoja fordíttatott Magyarra Alethophilos régi káplártól az-az Galánthai Gróf Fekete János generális által.»
Gvadányihoz írt egyik levelében tudatja;
Most Ariostonak kezdettem fordítni
Remek Olandóját, de versem építni
Négy sorra kivánom, hogy Autorom módját
Kövessem, kit világ nyolczas stanczékban lát.
Haj szál hasogatók, így meg fogják tudni
Hogy Gyöngyössivel sem olly nehéz alkudni.
Remek Olandóját, de versem építni
Négy sorra kivánom, hogy Autorom módját
Kövessem, kit világ nyolczas stanczékban lát.
Haj szál hasogatók, így meg fogják tudni
Hogy Gyöngyössivel sem olly nehéz alkudni.
A fordítás néha ósdi és nehézkes, mégis erőteljes stanczákban gördűl, de némely helyen teljesen modern és a költői kifejezés nem oly homályos, mint egynémely új fordításé. Kiválóan jelesek a költői okoskodások, szillogizmusok, melyekben az eredetinek magaslatára emelkedik. Eredeti dolog és teljesen Feketére vall, hogy a rímelésben megtartja újításait. Míg a hosszú lélegzetű Pucellet, az Ars Amandit befejezte, ez töredéknek, «fordításai próbának» maradt. Míg azoknál barátai szavát vették, hogy bevégzi, itt semmiféle erkölcsi nógatás nem kényszerítette a befejezésre.
Kisérő szavai még most is okulásra várnak s igazán kár, hogy fordítása töredék maradt. Ez a munka lett volna az, mely őt teljesen kiragadja az ismeretlenség homályából.
Fordítói munkásságának jellemzésére elég fölemlítenünk, hogy ő a «szabad fordítás» híve, ámde nem annak, melyet Rajnis és Péczeli hirdettek, hanem annak, melyet csak Kazinczy után kivántak, vagy mint Döbrentei mondta: «Shaksperet fordítva, mindig azt kérdezte magától, vajjon Shakspere, ha magyarul írt volna, hogy mondta volna ezt vagy amazt», azaz ugyanazt, mit Fekete «Az Orleáni szűz» elöljáró beszédében hirdet. Bacsányival és Kazinczyval szemben – kik «ugyanazon rendet», «mindennek pontos lefordítását», «az originál tökéletes megőrzését», «a görögöt görögösen, a deákot deákosan, a németet németesen» követelték, Feketét meggyőződése ellenkező elvhez vezette, mely eredményezte, hogy fordítása, bár nyelve sokszor régies, ósdi, mégis erőteljes és egyéni. Gondoskodott arról, hogy fordításai oly rostán menjenek át, oly emberek javítsák, a kikről meg volt győződve, hogy a magyar népnyelvet tökéletesen birják. Mátyási, Gvadányi nyelvérzéke megmentette munkáit a galliczizmusok, germanizmusok, latinizmusok és italizmusoktól, saját józan ízlése a cziczomától és költői sallangtól. Innen ered, hogy valamint költeményei, úgy fordításai még ma is élvezhetők és kiadásra méltó munkák. –
Mint író, nem szegődött semmiféle irányhoz. Haladt a maga útján, nem vonta senki sem magához, csak a józen ízlés és annak hirdetője. Nem választott irányt, a magáéba bele nevelődött. A franczia nevelés vitte még a tesőrök fellépése előtt a franczia verselésre és ott érdemesen működött. Ezzel szívta magába a franczia szellemet, az érzelmek széles festését, a filozofiai elmerengést fenség nélkül nagy erővel, a gúnyt akkori irodalmunkban páratlan kiméletlenséggel és sok igazsággal, a könnyed prózát sima és kellemes elmésséggel. Van indulata, szenvedélye és egyénisége, kiválóan erős, néha kirivó alanyisága, a természet és a természetfölötti iránt is érzéke. Nem oly szolgái s egyáltalában nem utánzó mint Bessenyei. Mindenekelőtt józan, rendszeresen tanult fő, melynek Voltaire személyes oktatásán kívül a világirodalom legjelesebbjei voltak mesterei. Izlése fejlettebb sok író kortársánál és ebben csakis tapasztalatait követi s nem esküszik a mester szavára. Nincs oly csodás nyelvérzéke mint Báróczynak és ezért meghajol Gvadányi, Mátyási, Aranka nyelvi utasításai, Gyöngyösi, Faludy, Benyiczky mintái előtt s ezek tanítása és tanulásából ered költeményeinek népies színezete. Sokszor nyers, de mindig természetes. Nagy irodalmi fogyatkozásai egyúttal egyéniségei is. Vannak művészi szabályai, melyeket eltanult, s bár szereti Gyöngyösi metrumát, Faludy, Benyiczky és a nép dallamait, maga is alkot magának formát gondolatai számára. Széles tudású ember, mit bölcselmi lirája és négy nyelvből készült fordítása bizonyítanak legjobban. Verseinek némely hosszadalmasságát és pongyolaságát kárpótolja a szellemnek, az észnek és az ötleteknek egy-egy szikrázó villanata. Szereti a világosságot s nem burkolja el érzelmeit, gondolatait szóáradatba, hanem egyenesen, magyarosan mondja ki azokat. Van írói bátorsága, hogy veszélyes műveit titkon vagy nyilvánosan is terjeszti, s ha lehetséges, a rostát nevetve kijátszsza.
Mindenekelőtt lelkes magyar érzülete válik ki, melyet nem tagad meg franczia műveiben sem, de el nem mulasztja s hathatósabban cselekszi mint Bessenyei, hogy a nemzetit az egyetemessel összhangba hozza, még akkor is, hogyha a nemzet hibáit kell kitárnia, sebeit föltépnie. Politikai eszméit az irodalomban érvényesíti és rajta van, hogy belőle minden deákost, hamist, negédest, idegent, ingadozót kiszorítson, nem vakságból, mert alaposan ismerte a klasszikus szellemet, sőt ez hatott is pozisére, hanem éleslátásból, mivel a nemzet nagysága annak korlátlan magyarosságában gyökeredzik.
Működése forradalmi és mégis majdnem nyomtalanul veszett el egy század alatt. Eszméi tovább lappangtak a czenzura szigora miatt, mint sok más kortársának elvei és ezek olyanok voltak, melyek úttörői a XIX. század diadalra jutott demokratikus eszméinek mint azt maga is remélte.
67. ZÁRÓKÉP.
