3. A classicismus (1750–1850). – Canova és Thorwaldsen.*
3. A classicismus (1750–1850). – Canova és Thorwaldsen.*
Max Schmid: Kunstgeschichte des XIX. Jahrhunderts. I. Leipzig, 1904.
Carl L. Fernow: Römische Studien. Zürich, 1806. – P. A. Paravia: Notizie intorno alla vita di A. Canova. Roma, 1823. – L. Cicognara: Storia della scultura. Ed. II. Vol. VII. Prato, 1824. – Rosini: Saggio sulla vita e sulle opere di A. Canove. Pisa, 1825. – I. Albrizzi: Opere di scultura e di plastica di A. Canova. Pisa, 1821–1824. – A. G. Meyer: Canova. Bielefeld u. Leipzig, 1898.
L M. Thiele: Thorwaldsens Leben. Leipzig, 1825 – A. Rosenberg: Thorwaldsen. Bielefeld u. Leipzig, 1896. – I. Lange: Thorwaldsen’s Darstellung des Menschen. Berlin, 1894.
A XVIII. század közepétől a XIX-ik közepéig a művészetek történetének külön, egybefüggő korszaka húzódik. Egybefüggő, de nem egységes; egy iránynyal, egy törekvéssel nem jelölhető. Tán soha még század annyi változást nem látott a politikai, társadalmi és gazdasági viszonyokban, mint ez a kor; fényűző királyság, forradalmi rémuralom, hódító császárság és kegyes restauratio nyomon követik egymást; országok határai ide-oda tolódnak; egész osztályok pusztulnak el s új osztályok keletkeznek; a kor elején a nemesség tobzódik még s a végén a socialismus emeli föl fejét; a népek egymásra hatása sohasem volt élénkebb, mint ez időkben; csaták, törvények és technikai találmányok forgataga kavarja föl fenekestül a létező viszonyokat. S e viharos korszakban, míg egy új világ alakul ki, új művészetnek csirái is mutatkoznak, de azok csak később, a XIX. század második felében fejlődnek ki és jutnak uralomra. Ezen elszórt nyomok mellett az akkori művészet párhuzamos két fő iránya a multon alapszik: az antik világon a classicismus, a középkorin a romantika.
Az izgatott jelenben a csöndes multhoz való fordulás meglepő jelenség, s csak a történeti tudományok, a philologia, az archaeologia fölvirágzása teszi érthetővé. A művészet nagyrészt az elmélet útmutatásait követi; Winckelmannak és Quatremčre de Ouincynek nagyobb hatásuk van a művészetre, mint a lezajló világtörténeti eseményeknek. Csak kivételes esetekben kapcsolódik a művészet szorosan a jelenhez s akkor kivételes eredményt hoz is létre: David Marat halála. De azért sem a classicismus, sem a romanticismus nem valami merev dogmatikus irány; mindkettő simulékony és változó, s a kor fejlődésével együtt fejlődik.
A XVIII. században Francziaország művészete az uralkodó. Itt áll be a század derekán a visszahatás a rococo szeszélyes csapongásai ellen. A hanyatló nemesség szertelenségeivel szemben a meggazdagodott, művelt polgárság szelídebb ízlése jut uralomra. Megkezdődik a czopf korszaka. A polgári élet nyugodtsága, a családi érzelmek, a természet egyszerűsége vonzza a művészeket és az új közönséget. A rococo mámora alábbszállt s helyét csöndes báj és lágy sentimentalismus foglalja el. Rousseau a természet ős tisztaságát magasztalja; Saint Pierre Paul és Virginie egyszerű, érzékeny alakjait rajzolja tiszta, hajlékony körvonalakban, s a tropikus természet színes világába állítja be őket. Greuze álmatag lányai, polgárias családi jelenetei jellemzik a festészet ez irányú törekvéseit. Az építészet s a díszítő művészet elhagyják a rococónak formákat oldó csapongásait; az egyenest s a szelíden hajló tojásdad vonalat alkalmazzák; a tarka, naturalistikus dísz helyett az ókor finoman stilisált formáihoz térnek. Ez időszak egyszerűségre és naívságra törekvéséhez illik az antik világ egyszerűsége; irodalom és művészet egyre jobban megtelnek ókori motivumokkal; de a görög-római világot e kor a saját szemüvegén át lágynak és érzelmesnek látja, vagy olyanná alakítja át.* Egyszerűség kecsességgel vegyítve, naívság sentimentalismussal édesítve jellemzi a classicismus első szakaszát, a czopf uralmát.
Barthélemy nagysikerű műve, Voyage du Jeune Anacharsis mutatja legjobban, milyennek képzelték ekkor az antik életet.
A forradalom vet ennek véget. A puha érzelgés ideje lejárt; helyébe a polgári és harczi erények s az erő tisztelete lépett. A nemesség s a gazdag polgárság szűk körei fölbomlottak, a salonok megszűntek, s a közönségbe be beléptek a nép nagy tömegei. Ezeknek más művészet kellett: határozott, kemény és világos. A classicismus ekkor mintáit a római köztársaság, majd a római császárság idejéből veszi. Napoleon proclamatiói, David festményei jellemzik a classicismus e második szakaszát, az empire idejét.
Napoleon bukása után a classicismus még tovább él, de a korral való kapcsolata megszűnik. A romanticismus, mely az előbbi két korszak alatt csak rejtve tengődött, most ki tudja fejezni az idők hangulatát és uralomra jut. A classicismus ellenben elszakad a nagy közönségtől és egy szűkebb, tanultabb körnek válik művészetévé. Életereje csökken, de formái nemesebbek és tisztúltabbak lesznek. Eddig Róma s a görög művészetnek késői korszakai nyújtottak mintákat; most Phidias s a Phidias előtti kor az ideál. A classicismus e harmadik és utolsó szakaszát hellenismus névvel jelölhetjük. Czopf, empire és hellenismus jelölik az antik nyomokon haladó művészet fejlődésének fokait.
Canova a czopf, Thorwaldsen a hellenizmus szobrásza. Canova (15. ábra) első nevezetesebb műve, Daedalus és Icarus (1779) meglepetés volt korára, s meglepetés ma is mindazoknak, kik őt későbbi, híres munkáiból ismerik. Üde realismusa szokatlan, sőt gyanus volt; némely kortársa avval vádolta a művészt, hogy gipszmodelljét természet után öntötte. Azt hitték, hogy a valószerűség ily fokát csak mechanikus úton állíthatni elő. A huszonkétéves szobrász ártatlanságában azt merte vélni, hogy a szobrászat a természetet utánozza; nem tudta, hogy az elmélet az antik szobrok minél hívebb követését parancsolja; a családjában hagyományos márványfaragás minden csínját-bínját ismerve, fiatalos hevében olyan élő, friss, impressionista szobrot alkotott, mely korát egy századdal megelőzte, s mely nekünk Rudin előzményeként tűnik föl.
15 CANOVA KÉPMÁSA. BENEDETTI METSZETE LAMPI FESTMÉNYE UTÁN.*
Canova képmása. (63. l.) Az Országos Képtár gyűjteményében levő metszet után. Lampi Johann Baptist festménye, mely után Benedetti M. metszete készült, ma a bécsi művészeti akadémia képtárában látható.
Sikere megnyitotta neki az utat Rómába, de ezzel elzárta őt az új művészettől. A római antik szobrok tömege ránehezedett fogékony lelkére; az elmélet Quatremčre de Quincy személyében elfordította a közönséges természet-től, s a görög módon megnemesített természetre utalta. Theseus és Minotaurus-a (1782) már lysipposi eszmények körülírása. Canova hajlékony egyénisége egyik végletből a másikba esett, legvalószerűbb munkája után közvetlen megalkotta legclassikusabb szobrát. Diadala most zavartalan és tökéletes volt, és egy kitűntető föladatot szerzett neki: XIV. Clemens (Ganganelli) pápa síremlékét.
A valószerűség s antik szellemű eszményítés szélsőségei közt való ingadozás után Canova e munkájában (1787) megtalálta egyensúlyát. A lefokozott valószerűség s az enyhített classicismus egybeolvasztásával új formavilágot alkotott, melylyel ki tudta fejezni nőies egyéniségét és korának sentimentalis hangulatát. Ez új formavilághoz főképen a barokkal való ellenkezés, a barokk túlzások bírálata révén jutott.
Pápai síremlékre az antik szobrászat nem nyújthatott követendő példát. Ellenben ott állott a barokk emlékek egész sora, typikus elrendezésével, az alakok színpadi szenvedélyességével, a ruhák viharos lobogásával. Canova az elrendezés typusát megtartotta, de az alakok s az öltözetek mozgalmasságát nyugalomra váltotta. A barokk mesterséges viharzása után szélcsönd: ez az új Canova művészetében, ez az, a mi korát annyira elragadta. A pápa kézmozdulatában van még valami a mult idők nagy gestusából; de a Mérséklet lágyan hajló, a koporsóra szinte erőtlenül hulló tagjai, a Szelídség nyugodt elmerülése, az ókorias öltözetek szelíden omló hajtékai: az új idők hangulatának, a czopf édeskés érzelmességének kifejezői. S Canova ezen az úton haladt tovább. Művészetének legjellemzőbb termékei mind olvatag, kecses, fiatal testek: érzelgős Geniusok és Amorok, finom Psychék és Venusok, kissé affectált, de bájos Tánczosnők és Gratiák. A. test vonalai enyhén hajlanak, s különösen a síremlékek lágy mélabújában érvényesülnek. A napoleoni idők ridegebb fuvallata Canovát is megérintette, azonban munkái, melyekben férfi erő s férfi szenvedély ábrázolását kísérlette meg, nem sikerültek. Ő mindvégig az érzelmes báj, a szelíd, nyugodt kecsesség szobrásza maradt.
Winckelmann jelszava az antik szobrászat nemes egyszerűségéről és csöndes nagyságáról úgy tűnik föl nekünk, mintha az a hanyatló barokk alantas keresettségének és zajos nagyzásának ellentéteképen volna fogalmazva. Canova is csak ez ellentét szempontjából fordul az antik művészethez; az egyszerűséget s a csöndet meg is valósítja, a nemességre s a nagyságra legalább törekszik. De az antik és a barokk között csak a formáknak ezen hogy úgy mondjuk tartalmi ellentétét látja meg; az absolut formai ellentétet nem veszi észre. Az antik szobrászat egyik fő jellemvonását, a tisztán formai problémák keresését és megoldását, nem tudja átérteni. A barokk mozgalmas festőiségével szemben csak a mozgalmasság csillapítására törekszik; a festői helyébe azonban nem teszi a szobrászat. Nincs semmi érzéke a szobrászat autonomiája iránt; a tömegek egyensúlyozása, a kő jellemének érvényesülése nem érdekli. Szédítő márványtechnikájával szemben megtörik a kő ellenállása; az anyagot legyőzi a technika és természetével ellenkező formákba szorítja. Thorwaldsen joggal mondhatja, hogy a Venus és Adonis úgy van szerkesztve, mint egy szélmalom, s Fernow, a római németek művészeti kritikusa, joggal gáncsolja, hogy e szobrok fölületén nincsenek síkok, hogy a márvány nemessége az aprólékos kezelés, a túlcsiszolás s a sárgás viaszozás alatt teljesen elvész. Canova művészetének ez legsebezhetőbb pontja, s ha kortársai túlnyomó része mértéktelen elragadtatásában vak is volt e nagy hiánynyal szemben, csakugyan e ponton támadja meg őt a művészet továbbfejlődésével kialakuló ellenzék.
A mint Canova művészetét a barokkal való szembeszállás, úgy jellemzi Thorwaldsen működését a Canova elleni oppositio.
A mit a világhírű öregebb mester erős subjectív érzéssel, de a szobrászat sajátos törvényei megsértésével teremtett, az ifjabb művész szinte egyenkint megragadja, és szobrászati értelemben oldja meg. Thorwaldsen (16. ábra) első műve, a Jason (1801) férfias megjelenésével, tömegeinek szobrászati egyensúlyozásával, fölületeinek kőszerű szélességével és határozottságával – tiltakozás Canova Perseusának (1800) nőiessége, lebegése, olvadó határozatlansága ellen. S így megy ez tovább, Hebe ellen Hebe, Venus ellen Venus. Thorwaldsen teljesen megérti a régibb görög szobrászat formai nagyszerűségét s szinte a szoborszerűség canonjait alakítja ki.
E nagy előnyével szemben azonban nagy hátrányok állanak. Thorwaldsen pompásan oldja meg a szobrok kő architecturáját, de művészete evvel úgyszólván kimerül. A valószerűség iránt semmi fogékonysága: testeinek fölszíne halott, arczai merevek, sehol az élet meleg lüktetése. Eljárása is ezt bizonyítja; csak a szobor vázlata érdekli; ha ez kész, a kimunkálást, gyakran a nagy modell készítését is tanítványokra bízza. Szobrai olyanok, mintha elhalt görög szobroknak alvilági schemái volnának; formáik épek, tökéletesek, de elszállt belőlük a vér s az élet.
Canova subjectív művész; kifejezi egész kora hangulatát, ki önnön egyéniségét. Ez a kor s ez egyéniség puha, nőies, kissé affectált: ez csökkenti alanyiságának a későbbi korokra is érvényes értékét. Formavilága nem szobrászati; nagy alakjai is gyakran olyanok, mintha nem kőben és nagyban, hanem kis porczellánfiguráknak volnának gondolva. Ez fosztja meg szobrászati jelentőségétől. De egy egész korszak jellemző művésze: ez az ő történeti érdeke; alakjai élnek, testei húsból és vérből válók, s ez a valószerűség menti meg művészetét.
Thorwaldsen objectív művész; egyéni érzések érzékítésére nem is törekszik. Korhangulatot nem fejez ki, hisz ő a classicismustól már elfordult nemzedék gyermeke, csak egy classikus műveltségű közönség művésze, s jogosultságát már a ronnanticismus hullámai ostromolják. Történeti fontossága nincsen; a fölület élettelensége csökkenti művészeti értékét. De elsőrendű szerkesztő tehetség; a tiszta szobrászati formák világában él, s férfias határozottsággal jelzi azt az utat, melyről a szobrászatnak büntetlenűl letérnie nem lehet. Ez az ő szobrászati jelentősége.
16 THORWALDSEN KÉPMÁSA. KŐNYOMAT.*
Thorwaldsen képmása. (67. l.) A kőnyomat Ferenczy tulajdonában volt; művészi hagyatékával a Szépművészeti Múzeumba került.
A tizenkilenczedik század első negyedét e két ember egymás mellett töltötte Rómában. Gyakorta kellett érintkezniök, hivatalosan és nem hivatalosan, s érintkezésük mindig – legalább forma szerint – barátságos volt. A barátságos forma azonban alig tudta áthidalni a szakadékot, mely úgy egyéniségöket, mint művészetöket egymástól elválasztotta. Canova derült, finom, végtelenül megnyerő modorú világfi volt; telve lelkesedéssel és a déli vérmérséklet hevével; jelentős szerepe volt a politikában, és széleskörű érdeklődésével a társaságok kedvelt embere lőn. Jószívűsége, bőkezű adakozása alig ismert határt. Thorwaldsen zárkózott, hypochonder s kissé önző természetű volt; a szobrászaton kívül alig érdekelte valami; műveletlensége és rideg modora sokakat elriasztott tőle, s közel csak kevesen férkőzhettek hozzá. Canova rögtön elismerte Thorwaldsen tehetségét; a Jasonban egy új és nagyszerű stílt talált. Thorwaldsen ellenben keményen bírálgatta ellenfelét, s annak halála után egyszer így nyilatkozott «Canova nem volt irányomban nyilt. Rendesen, ha egy új munka mintájával elkészült, meghítt, hogy azt szemügyre vegyem; véleményemet akarta hallani. Ha akkor aztán megjegyzéseket tettem, mint például: a draperiának ez vagy az a hajtéka inkább így fekhetnék; s megmutattam hogy hogyan – igazat adott nekem, megköszönte, átölelt és megcsókolt ugyan, de soha sem változtatott munkáján. Udvariasságból (!) én is gyakran kértem őt, hogy jőjjön és nézze meg, mit csinálok; ő megtette ugyan, de sohasem mondott mást; mint hogy minden kitűnő és úgy van, a hogy lennie kell!»*
Thiele i. m. I. kötet 95. 1.
Az ellentét így ki-kibukkant, de a két művész igyekezett azt az ildomosság alá rejteni. Annál élesebb ellentétben állottak egymással híveik. Canováé volt a többség; övé voltak az olaszok, a francziák, és a nagy közönség általában. Köszönhette ezt egyrészt művészete laikusabb természetének, másrészt személyes varázsának és közéleti fényes szerepének. Thorwaldsen községe leginkább németekből és dánokból állott; ebből a körből, Fernowtól származik az egyetlen irodalmi (s nagyrészt jogos és okadatolt) támadás Canova ellen. A harcz folytonos volt; Róma társasköreinek húsz éven át kedves vitatárgya: ki a nagyobb szobrász, Canova-e vagy Thorwaldsen?
