9. Ferenczy álma. – A Hunyadi rajz. – Az 1820-iki ősz.
9. Ferenczy álma. – A Hunyadi rajz. – Az 1820-iki ősz.
A nádori ösztöndíj hire már elérkezett Magyarországba, s ott reményt és lelkesedést keltett. A hazulról jövő elismerés hallatára Ferenczyben fölbuzog a hazafiui érzés.
«Második July írott leveleket – írja szüleinek 1819 október 15-én, még Nápolyba utazása előtt – nagy kíváncsisággal olvasván hol szomorú, hol ismét vigasztaló dolgokra találtam, tudniillik előttem már előre képzelt erőtlenségeket s fogyatkozásikat tulajdon kézírással erősítvén, lehetetlen volt egy érzékeny szívnek könyvezés nélkül áltolvasni, de a levél folytába tovább olvasván, megértettem az én magamviseletével való megelégedéseket és a kedves hazafiaknak felőlem való képzelődéseket. Azt az egyet megvallom, hogy nagy dolog, a mibe fogtam és ha Mennyei gondviselés grádicsról grádicsra nem vezetett volna ide, egyszerre nem mertem volna fejemet reáadni, azt most is megesmérvén; hogy a tehetség kevesebb, mint az igyekezet, azért illik, hogy alázatos legyen a mi beszédünk hangja mindaddig, míg testünk a porvárosba vitetik és annak utána bejön az a bizonytalan idő rámája, a melyben a mi nevünk a köznép száján forog és a szemes utazó felkiáltva fogja mondani, ezek! ezek!! azok az emlékoszlopok, a melyet az ő kedves hazafiainak emelt Ferenczy.
«Én egy csendes álomba láttam magamat egy egész légiótól körülvéve, mindnyájan felséges tekintetbe, de a sok munkától fáradtan reszketve egészen egy fátyollal befedve kezdettek felém közelítni, nevemen és fioknak nevezni. Megbosszankodván felkiálték, ki nevez engemet, ki hív engemet fiának, én a rimaszombati Ferenczynek a fia vagyok. Egyik a többek közül felém hajolván s fejét a jobb vállára lecsüggesztve, mosolygó csendes hangon mondá: hát nem esméred-e a te őseidet? Érzésim egészen más rugóra találván, körülnézem újabban őket, hát megesmérem magát a nagy Hunyadit, Zrinyit, Horvát Ádámot, Gyöngyössit s másokat. Mindnyájan egy hangon felkiálták: Ne hagyj meghalni! En megigértem minden lehetőségeket elkövetni, csak magamat ezen szent árnyékokhoz háladatosnak mutathassam. Horvát Ádám és Hunyadi mindég közel állottak egymáshoz, gyakran egymással kezet fogtak és felőlem lassú hangon valamit beszélettek; némelyek kezdettek panaszolkodni, hogy az ő testek még temetetlen (Mátyási: A kis ítéletnap «S ők tán temetetlenek is ó s a t.»)* és az el nem temetett testék lelkének, hogy nem volna szabad az árnyékországba bemenni. Csokonay többet érzésivel és szemivel, mint szájával beszélt. Köszönte az ő én tőlem márványba faragott mellképit; azomba kezdettek eloszolni, kívántam kinek-kinek a caracterával és ábrázhúzásival megesmerkedni, hogy egy bizonytalan álorczát a késő világ ne csodáljon.
Ferenczy emlékezetből idézi családi költőjüket. A Kis itélet napja cz. költemény idevágó sorai:
»Hol hartza miatt a’ Sárkány-fogról termett embernek,
Soha meg nem siratható Magyarok is hevernek,
És talán temetetlen is . . «
Soha meg nem siratható Magyarok is hevernek,
És talán temetetlen is . . «
Mátyási József Verseinek Folytatása. Vátz, 1798. 309. 1.
«De majd sok is az effélékről …
«A mesterségbe és a mesterség fogásiba újabb-újabb praktikákra akadok, úgy, hogy a mely munkát a mult tavaszon agyagba egy nap elkészítettem, most fél nap elkészítem és még jobban.
«Kezeiket csókolván ajánlom a kegyelmes Isten gondviselésére s maradok egy igaz fiúi tiszteletnek oszlopa.»
Talán ez álom hatása alatt kezdett Ferenczy a Hunyadiak történetéről gondolkozni, mely nemsokára az Igaz fiúi hűség oszlopa czímű rajzának tárgyát adta. Ez 1820 tavaszán készült el. «Több mostani munkáim között – úgymond – készítettem egy rajzot, a melynek foglalatja ez, a mint még eszembe juta a Horváth Ádám munkájából.
«Hunyadi János sok viszontagsági után a Drakula fia csalárdsága által a fogságba ese, melyet hallván Mátyás és László, elutaztak az atyjok meglátására.
«Hunyady egy ily véletlen látogatáson felette megilletődve, fogadá őket; egyik megölelé nagy kegyességgel, a másik testvérjére borulva láttatik, mintha nem merne az atyjának szemibe nézni. – Röviden írva azon szempillantásba, midőn Hunyadi mondotta: Hát eljöttél fiam s a t.
«Az egyik részibe a fogháznak vagyon még egy török szolga, a kezibe egy fáklyát tartván; úgy tetszik az ábrázatjába, mintha ez is részt venne ezen szomorú játékba.
«Ezen itt megírt rajz azok előtt, a kik csak látták, nagy helybenhagyást talált és sok jó barátim unszorlásából a Palatinusnak küldöttem; hogyha énnekem igaz valódi maecenásommá leve, távollétembe is tudná meg az én mesterségbe tett lépésimet, az én haza és hazafiúi szeretetemet, midőn oly hazafiakról teszek emlékezetet, a kik érdemesek volnának egy nálamnál helyesebb kéz művjeire. Édes reménység, hogy én az én kötelességemnek eleget tettem.»*
Szülőihez 1820 április 19-ikén.
József nádor e rajzot a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta; onnét a Magyar Történeti Képcsarnok gyüjteményébe került. Czíme: Igaz fiui hűség oszlopa. A czím alá Ferenczy Horváth Ádám sorait írta, emlékezetből:
Hát eljöttél fiam? S ifjú gyengeséged
Meg nem tartóztata?
Erre köteles-e fiui hűséged?
Mely nagy gyönyörűség nékem látni téged!»*
Meg nem tartóztata?
Erre köteles-e fiui hűséged?
Mely nagy gyönyörűség nékem látni téged!»*
E sorok helyesen:
«S hát eljöttél? Fiam! és várt kegyességed
Meg nem gátolhatta ifjú gyermekséged,
Melly nagy édes Fiam! fiui hűséged!
Mely nagy gyönyörüség nékem látni téged’.»
Meg nem gátolhatta ifjú gyermekséged,
Melly nagy édes Fiam! fiui hűséged!
Mely nagy gyönyörüség nékem látni téged’.»
Horváth Ádám: Hunnias vagy Magyar Hunyadi. Győr 1787. Negyedik könyv, 132. l.
A domborművet ábrázoló sepia-rajz rendkivül kezdetleges, s érthetetlen, mikép találhatott az csak valakinél is helybenhagyást. Pedig a nádornál is teljes elismerést aratott. »A palatinus nagy megelégedést mutatott, hogy a Magyar Saruba, a Mesterségek néző piaczára kezdünk hágni!»*
Szüleinek, 1820. november 1-én.
1820 őszét még Thorwaldsen nélkül élvezheti Ferenczy, künn Róma páratlan környékén, a sabin hegyek zuhogó patakjai s az albanói hegyek csöndes tavai mellett. Itt «a képfaragás mesterségbe és a históriák s más egyéb könyvek olvasásába foganatos lépéseket tehettem, eljutni a czélra, egy oly nemes és szabad nemzet tagjának magamat nevezni.»* Ekkor kezdett egy nagyobb, önálló szobormű gondolatával foglalkozni.
Szülőihez, 1820 november 1-én.
