6. Márványkeresés. Csetnek, Tiszolcz, Szászka, Moldava, Dognácska és Ruszkabánya.
6. Márványkeresés. Csetnek, Tiszolcz, Szászka, Moldava, Dognácska és Ruszkabánya.
Mikor Rudnay herczegprimás 1822-ben Ferenczytől az esztergomi templom lépcsőjére helyezendő két angyal modelljét kérte, hozzáfűzte, hogy azokat uradalmában található fehér márványból akarná készíttetni.* Ferenczynek az ötlet rokonszenves volt. Buzgó hazafi érzése örült a gondolatnak, hogy műveit hazai anyagból alkothatja; Canova is valószínűleg megerősítette ilyetén gondolkozásában. Az olasz mesternek egy régebbi osztrák tanítványa, Kiesling Leopold (1770–1827) kilencz évi római tartózkodása után hasonló szándékkal tért meg hazájába, s Tirolban és Stájerben csakugyan értékes márványbányákat nyitott meg. Ferenezy a primás ötletét nemcsak magáévá tette, hanem alapvető gondolattá mélyítette, s itthon tartózkodása első négy évét a magyar márvány fölkutatásának szentelte.
Öcscséhez Rómából, 1822 október 23-ikán.
Szerinte a magyar anyag a magyar szobrászat létkérdése. Fölfogása, lelkesedése átterjed mindenkire, a kivel érintkezik; mindnyájan élénk figyelemmel kisérik, s lelkes reménynyel várják kutatásai eredményét.
Láttuk, hogy szobrászunk 1824 őszén, rögtön hazaérkeztekor, Rimaszombatból átment Csetnekre, a markfalvai hegy márványát megvizsgálni. Bányászatban teljesen járatlan lévén, a markfalvai követ fehér szinénél fogva kitünőnek vélte s gyorsan lobogó lelkesedésében a legjobb carrarai márványhoz hasonlítá.* Csak a szállítás okozott neki gondot. Ugy gondolta, hogy a köveket Ároktőnél vagy Lucznánál viteti a Tiszára, onnét le a Ferencz-csatornán át a Dunára, azon föl Pestre.* Csetnekről Rimaszombaton át Esztergomba utazott, a primásnál presentálta magát és jelentette eredményeit. «A többek között», írja Rudnayról öcscsének, «midőn a márvány bajos vagy messzi helyéről panaszolkodtam, azt felelte, ha Amerikába volna is, csak magyar föld legyen, mégis kihoznánk. Máskülönben a kőszaggatást, hozatalát magára akarja vállalni, és én nekem szabad választást a lakásba engedett, és a márványt oda hordatja.»* Beköszöntvén a tél, nem gondolhatott többet bányászásra, s Budára ment telelni. «Nem kevés bajaim vagynak», írja február 9-ikén szüleinek, «a többek között az a markuskai márványhegy vagy három héttől fogva per alatt van és engem nem kevésbé hátráltat; gróf Andrássy pretendálja, hogy az nem a csetneki uradalomhoz tartozik, hanem néki tulajdona. Ilyen a magyar haza.» Ez az akadály tavaszra szerencsésen elsimult, s ő április 25-én kiindulhatott Budából. Három nap mulva – közben egy napot öcsesénél töltött Miskolczon – Csetnekre ér, a markuskai bányánál kis szalmakunyhót épít magának s teljes hévvel lát a munkához. Azonban csakhamar keserves kiábrándulás éri. «Nem a leg szerencsésebb ki menetellel ment a Csetnek vidékén Markfalvai márvány. Hillyába valók voltak egy holnapig való igyekezetem, a melly idő alatt 15, 20, ollykor 24 emberrel is dolgoztattam. Minél méllyebb mentem, annál kevesebbet igért, és a márványnak egy más nemébe általváltozott, melly Rómába (ha én most nem hibázok) Alabastro Orientale Név alatt esméretes; de azért én senkit ezen hegy dolgoztatásától nem ijesztek, más helyeken, más fortélyokkal próbálván, még succedálhat; én reám nézve pedig elkerülhetetlenné lett a szemem más felé fordítani.»* Az Iris czikkírója kissé másképen beszéli el az esetet. E szerint Ferenczy az első márványtömbből a tél folyamán tervezett munkáját, Pannonia mellképét kezdé faragni, midőn észrevette, hogy a kő rétegesen hasad. Bányász szakértők azt tanácsolták neki, vágjon aknát a hegybe, tán a mélyebb rétegek szemcsés természetűek; azonban neki ehhez sem elég költsége, sem egyéb segédeszköze nem volt.* Igy hát pünkösdre hazamenvén Rimaszombatba, onnét öcscse kiséretében elindult a Rima völgyén fölfelé, új márványt keresni. Utközben mindenütt tudakozódott, végre a «Tiszoczi vashámorba nyomába is akadott a fejér Márványnak leg nemesebb nemére».* Rögtön átment Selmeczre, a dolgot Révay kamara grófnak jelenteni.
Kazinczyhoz. L. a 157-ik oldalon.
Ferenczy József Kazinczynak, 1824 november 8. – M.T. Akad. Könyvt.: M. Irod. Lev. 4-r. 27.
1824. november 14-ikén.
Döbrenteihez, 1825 június 12. – Magy. Tud. Ak. Könyvt.: M. Irod. Lev. 4-rét 55. (92-ik levél).
Iris, 1826. 96. sz.
Döbrenteihez, június 12-ikén. Id. levél.
Az engedelmet a bányászásra azonnal megkapta; visszautazott Csetnekre, ott abbanhagyatta a munkát és június 3-ikán Tiszolczon kezdett el dolgoztatni. Tiz nap alatt öt-hat emberrel nyolcz olyan darabot kiforgatott, a melynek legkisebbje két mázsát, a nagyobbja 20, 25 mázsát nyomhatna.* Csetneki csalódása nem tette kétkedővé, s boldog fölindulással írja Döbrenteinek: «Mond meg nékik (közös ismerőseiknek), hogy Mennykövek voltunk a’ hegyekbe, és hogy a’ Természet nem akarta magát meg győzötnek adni, csak azért, hogy az utolsó győzödelmi Triumph annál nagyobb legyen, ollyan helyre szorított, hol a mi dicsősségünk el maradhatatlan, és ha virtussal, érdemmel nem is, de Matériálénkkal a’ Fidias ‘s Praxitelesekhez hasonlók vagyunk.»* A kő szállítása sem nehéz innét; «két Pósta Járásnyira jó uton a Garam vizére szállíthatódik s így Pestre le uszhat. »* Első nap ráakadott «a középszerű szemű márványérre s ennek mellette van az a nagyobb szemű is, úgy hogy ugyanazon bányából egyszerre nagy és középszerű márványt lehet ásatni».* A márvány kifogástalan fehér, jól törik, szemcsés szerkezetű. Ferenczy vágyait teljesedni látja, s azt hiszi, sorsa a magyar földön biztosítva van.
U. o.
U. o.
U. o.
Öcscsének, 1825 június 12-ikén.
Egész nyarát kőfejtéssel töltötte, s éjjelente boldogan aludt szalmaviskójában. Márványai között járva, képzeletében már százolta a mesteri műveket, s íme, mikor az első darabot alaposabban faragni kezdi, rájön, hogy a csillogó fehér márvány csak csalóka réteg, mely durva használhatatlan kőmagvat zár körül. Kétségbeesik, de nem mer szólni senkinek. Hisz az egész ország – azt a kört, mely iránta érdeklődött, bátran nevezhetjük az egész országnak – örült már az új kincsnek. Rettegett, mit fognak gondolni, ha sikertelensége ismét nyilvánvalóvá lesz? Abbanhagyatta a munkát, s talán selmeczi bányaértők tanácsára, leutazott Krassó-Szörény megyébe, Szászkára és Moldovára, a hol, mint neki mondák, a márvány nagy bőségben lelhető az érczbányák körül. Szászkán «a hivatalos tisztekkel is beszéllettem ott létem oka felöl, a kik is engem egyenest utba utasítottak. Számtalan a mennyisége vagy kiterjedése itt az efféle fejér márványkőnek és a hol jobbnak láttam, megfurtuk és puskaporral beleszakítottunk, és ott látszott, hogy nem oly jó minemüségű, mint a tiszolczi, és nagyságára nézve is kevéssel igért többet. 4-dikbe (t. i. október 4-ikén) Moldavába mentem, ez hasonlókép igen bővölkedik vele, különben gyönyörű szép vidék, fél óra járás a Dunától, jó kész csinált utja egész a folyóig és ott jó könnyen rakodható partja. Felette tetszett volna ott czélomat elérni, és azért egy egész hetet ott töltöttem, az egész vidéket össze meg össze jártam, két helyet fel is nyittattam; az egyik bizonynyal nagy darabokat adna, ha békasóval nem volna vegyes, a másiknak nagysága kétséges és valamennyire nagyobb szemű, mint én kivánnám».* Szóval ez a kísérlete is kárba veszett. Késő ősz volt már s ő eredmény nélkül, szomorúan tért vissza Budára. A második tél is márvány nélkül találta.
Öcscsének, 1825 október 21-ikén.
Törekvéseit s kétségbeesését nem szabad teljesen mai szempontból megítélni. Ma már, a közlekedő eszközök fejlettsége s az ország gazdasági gyarapodása folytán, talán képzelhető volna magyar szobrászat abban az esetben is, ha anyagát idegenből kellene hozatni. Hogy ez azonban milyen jelentékeny akadály, mutatja épen a mai állapot. Alig akad szobrászunk, a ki márványfaragáshoz értene; mintáikat Olaszországba küldik, s onnét térnek haza a kész szobrok; szobrok, melyeket az alkotó művész keze nem is érintett! Az anyag bősége ma is fontos tényezője a művészet fejlődésének. S akkoriban nyers anyagot nagy mennyiségben idegenből szállítani a költség miatt szinte lehetetlen volt; e pénzetlen földön csak a vizi utakon hozható hazai anyag tette volna lehetővé a szobrászat meghonosodását. Hogy Ferenczy egyelőre bronzra nem, csak márványra gondol, s ehhez köti a szobrászat létesülését, könnyen érthető. Rómában márványszobrok közt élt s ezt tartotta a művészet igazi anyagának. Kudarcza rendkívül leverte; az volt a meggyőződése, hogy ki kell vándorolnia, ha márványt nem talál, mert czélját, a magyar művészet megalapítását, el nem érheti. Csak egy ösztönszerű érzés tartotta benne a lelket. Hitt a magyar márványban. Naív bizodalommal erősítgette: a természet, mely minden kincsével fölruházta ez országot, nem lehet oly kegyetlen, hogy a művészet anyagát, a márványt megtagadta volna tőle.
Bánátban jártában megismerkedett egy Fiedler nevű drezdai bányásztiszttel, ki már tizennégy hónapja tanulmányúton volt Magyar- és Erdélyországban. Több excursiót tettek együtt, s így jól megértethette vele, minő márványt keres. Elválásukkor megkérte, «hogy még hátralevő útjába, ha valami olyasra akadna, mustrát belőle hazafelé való utazásába neki hozna.»* Ez deczember végén meg is történt. A márványminta új reményt kelt Ferenczyben. «Fejérsége igen szép: a cristallisatiójába van valami a mi nekem esmeretlen. A hely a hol találtatik Dognácska a Bánátba.»*
Öcscsének, 1826 február 25-ikén.
U. o.
Tavaszszal tehát ismét leutazott a Bánátba. Dognácskán, a kamarai czinkbányában, a keresett márványt megtalálja óriási, szinte kimeríthetetlen mennyiségben. Vagy 600 mázsát fejtet, s boldogan tér vissza Budára. Örömében az új márványt jobbnak tartja a carrarainál. Őszinte lelkesedését híven osztják barátai. Az Iris Sz. jegyű czikkírójával a hajóhidon találkozik, neki is elmondja végre elkövetkezett sikerét; ez lelkesült hangon ír róla lapjában:
«Ő távozott, s én mindinkább növekvő meghatottsággal néztem utána. A nap megbarnította arczát, keze szinte olyan volt, mint a cserzett bőr, s midőn jobbját bucsúra nyujtá, éreztem, hogy az durva és telve csomókkal, – a márványtömbök kifejtésénél bizonyára ép úgy kellett dolgoznia, mint napszámosai utólsójának.–Nem vagyok érzelgős; érettebb kor és világtapasztalat korábbi ifjuságom sentimentalismusát ironiára változtatta, és az emberek túlzott érzelgősségét mintegy ösztönszerüleg gúnyolom, azonban itt – itt egy lelkesült, a belső szózatban gyermekien bizó geniust láttam, a mint bátorságával és kitartásával legyőzi az akadályokat, melyeket törekvései ellen a külvilág támaszt. Ez meghatott, mert nagy.» *
Iris. 1826. Nro 74. (Augusztus 1-én).
Július végén Ferenczy elutazott Tiszolczra, hogy ott szürke és vöröses márványt bányászszék, talapzatok vagy más díszítő czélok számára. Ott marad a nyár egész folyamán, s csak október 1-én tér vissza Rimaszombaton át Budára. «A mi a tiszolczi állapotomat illeti, – írja öcscsének, – csak az, hogy a munkát ott megszüntettem mindaddig, mig reménylem deczemberben erre a vidékre jövök; hanem visszahagytam egy műhely építésére való plánumot, egy esztergályozó masina modelljével és hasonlókép egy fürészmalom modelljével kicsinybe, hogy addig is rajta dolgozzanak; a hely fog lenni az u. n. Eklézsia rétjén, a Rima árka mellett, mivel a masinákat a víz fogja hajtani.»*
1826 október 1-én.
Januárban csakugyan visszament Tiszolczra, a munkát folytatni. Budán nem dolgozhatott, mert e harmadik tél is márvány nélkül érte. A Dognácskán bányászott darabokat ugyanis költség vagy szállító alkalmatosság híján nem tudta eddig Budára hozatni. E tél is eltelt a nélkül, hogy gipszterveit márványban megvalósíthatta volna.
Végre 1827 nyarán, a mint öcscsével tudatja, «magam hajón lementem Palánkáig, sok viszontagságok között valami 26 darab márványt a Dunához vitettem, az alatt az embereim a bánátusi posványos levegőtől mind lebetegedtek; én mégis fogadott emberekkel a követ a hajóba béraktam és ökröket fogatván eleibe, útnak indultam. Az embereim mind rosszabb rosszabbúl lettek s magam is lebetegedtem; a kormányosom meg is halt a hajóba. Pancsován kényteleníttettem kikötni és magam cúra alá adni. Kilencz nap mulva tökéletes egészségbe kocsin, 26-ik august útnak eredtem Zemlinen keresztül. Kamenicz, Marczibány kies jószágába jutottam, a mely Pétervártól egy fertály óra járásra vagyon. Itt mulattam két hétig, a hol tökéletesen meg is erősödtem. A hajót egészen másra bizván, 17-ik 7bris Budán megérkeztem, és a hajót mindennap vártam, míg 21-ikbe az is megérkezett. »*
1827 szeptember 23-ikán.
Annyi küzdelem után végre munkához láthatott. A Viziváros 62-ik számú házában ütötte föl műhelyét, a márványt oda hordatta, s elkezdett dolgozni. « 1827-ik esztendőben a’ sanyarú késő ősz vége felé érkezett meg fáradt vándorlónk kincseivel Budára, rendbe szedte legottan művszobáját egy a’ Duna partján álló épületben, ‘s a’ gypsben már régen készen álló munkák legottan márvány testet kezdettek váltani. A művész Ferenczyt nagy kődarabjai között látva, egy valóságos gyönyör ébresztő tekintet volt. Az égi örömek boldogító érzései között emelkedett szíve, azon gondolatokban, hogy ő a holt kődaraboknak majd alakot, és úgy mondva életet fog adni.»*
Petrózai Trattner Károly: Ferenczi magyar szobrász’ műtereme. Tud. Gyüjt. 1828. XII. k. 127. l.
Három legénynyel dolgozott műhelyében, jó haszonvehető emberekkel. A munka haladt, de nem minden fatalitás nélkül. A kinagyolásnál még csak hagyján, hanem mikor a részletek finomabb megmunkálására került a sor, rémülten vette észre, hogy ismét csalódott. A dognácskai kő rendkívüli keménysége, piszkos szürke színe napról-napra jobban kedvét szegte. Hangulatát híven tolmácsolja öcscséhez intézett levele:
«Fordult a világ kereke; azzal együtt az én állapotom is, azolta, hogy tégedet lelkem felét nem tudósítottalak, melyet te veled jól megértetni úgy látok legjobbnak, ha mint biographiai fragmentumot elődbe adok.
«29-ik márcziustól dolgozgaték még az Ürményi József mellképén, minél előbb ment a munka, annál nagyobb-nagyobb kedvetlenségek támadtak bennem, ezzel a csaknem a képfaragásra alkalmatlan materiával. Szinte szégyenlettem magamba magamat, hogy jobban belélátni nem tudtam, csak a reménység lobogott bennem: még egy lehető triumf. Mások azomba ezt, mint profánusok nem vették észre, csak magamba vérzett a szívem. Azomba összeszedém magamat, hozzám vettem egy hű segítőmet, a ki már egész télen nálam dolgozgatott és kocsin harmadik May. lementünk a Banátba Dognácska vidékére, hogy ott legalább a legjobb, legalkalmatosabb követ kikeressük, kinagyoljuk sat., mindég még jól titkolván ezen segítő előtt is az elrejtett fájdalmat. Magam némely excursiókat tettem Dognácska vidékén, ha talán más oldalról attakirozni lehetne, hogy legalább az az érczhez hasonló keménysége nem volna. De haszontalan. Ekkor a legnagyobb alázatossággal kezdettem hódolni és azokból a képzelt aranyvárakból, nagy idea, nagy plánumokból: a magyar művészoskola sat. nem maradt egyéb hátra, mint az elkezdett munkákat úgy, a hogy elvégezni, annak utána vagy idegen földön vagy más uton életem folytatni. Pünkösd előtt pénteken a hítt segítőmnek mindent kimagyarázgatok, hogyan vigye az nem jelenlétembe dolgát, másoktól búcsút veszek és mintha a Bánátust utolszor látnám, nem egyenesen Temesvárnak, hanem Fejértemplom, Orsova, Mehádia, Karánsebes, Lugoson keresztül Temesvár; annyival is inkább, hogy már olyast hallottam, mintha azon vidéken is ezen kő találkozna. Még Dognácskán vagy ketten rámkötötték magukat, hogy ők is szeretnék azon vidékeket látni, vigyem el magammal, így hárman voltunk. Innep következvén, még a segítőmet is elvittem negyediknek, kellemetes volt utunk. Szombaton délután Palánkán hajóra ültünk és hétfőn Orsovára érkeztünk, ezen útba megeveztük az islasi dunaesést, a hol a Duna egész szélességibe egy kősziklán esik le; az egész út kősziklafalak között egész Orsováig a Dunaszorosa, a hol a Duna szélessége alig lesz több 80 lépésnél és nagy sebességgel foly. Orsovába érkezvén, kértem a helybeli főtisztet, a ki egy major volt, hogy a Török-Orsovába való általmenetelt engedje meg: de ő tanácsolá, hogy ne mennék által, mivel az oroszok csak három órára volnának és mi jól lehet neutrálisok vagyunk, mégis minden idegen embert, mint spiont úgy néznek, így ez el is marada; másnap menénk a mehádiai fördőkbe, igen románczos vidék, szép épületekkel ékes. Meg is fördénk az ú. n. Herkules fördőjébe, ezen a fördőnél van a kősziklába kifaragva egy Herkules, bassorilievba, régi római munka, magossága valami három láb és jó oskolából. A vendégek többnyire moldaviai és oláhországi bojárokból állott, a kik a háború félelmétül ide vonták magukat. Csak egy nap itt mulatván, Karánsebesbe mentünk, mindég vigan lévén társaimmal együtt, csak én a kocsizörgés közt szempillantatokat nyerhettem, a fő czélról gondolkozni vagy aggódni. Karánsebesbe búcsút veszek tőlök, mivel itt az út válik; és elmennek, én pedig Temesvár helyett azon vidékre, a mely tán az életembeli nyugalmamat rejti. Ruskicza kis bányászhelység, a hegyet megnézem, jónak találom, vissza el Dognácskára, a munkát félbehagyatom, a segítőmet, szerszámot kocsimba veszem és ezen helyre s elkezdetem, az első nap vagy négy büstenek valót már nyertünk, egyiket a segítőm, másikat magam kinagyoljuk, a kis kocsimba felteszem és magam egyedül Budára visszajövök és a Beckers és Marczibányiné büsztjét el is kezdettem és már jól előre is ment. Ez az a kő, a mely talám életembe kezembe sohasem volt. Fehér, egész tiszta, kellemetes munkáju, csak az elefántcsonttal hasonlíthatnám. A bányába mi történt azóta, azt még nem tudom, ha találtak-e nagy darabokat, a berlini fiúnak tudósítását várom.
«Ezen szó: micsoda az emberi élet – bármely régi s közönséges is, de sok tárgyakba s fogásokba aplikálható; én reám nézve úgy látszik, hogy az a csillag, a mely Bécsbe, Rómába vezérlett, még mindenkor hű és az égbül való esés még későbben lesz.«*
1828 június 16-ikán.
Sejtelme valónak bizonyult. Csillaga hű maradt hozzá, és annyi viszontagság után végre csakugyan elérte czélját. A ruskiczai fehér márvány, gyakori eres volta mellett is szobrászatra alkalmas, könnyen faragható, s nagy darabokban is találtatik.* A szállítás ugyan még sok gondot okoz neki; különösen a nagyobb darabok fölhozatala minduntalan megakad, azonban bámulatos kitartása ez akadályokon is győzedelmeskedik. A kőfejtés sok idejét veszi el; ezentúl is majd minden nyarát a bányában tölti; de szobrásznak öröm a márványban tobzódnia. Ferenczy föladata első részét megoldotta: megtalálta anyagát. Existentiája e részből végre igazán fundálva vagyon. Az égből való esés – csak későbben következik.
A bánya máig is használatban van, sőt a legutolsó években nagyon föllendült. Márványát leginkább decoratív munkákra használják.
