9. Magyar anyag és magyar művésziskola. – Beadvány a pozsonyi országgyűléshez és a királyhoz. – A törekvések meghiusulta.
9. Magyar anyag és magyar művésziskola. – Beadvány a pozsonyi országgyűléshez és a királyhoz. – A törekvések meghiusulta.
Ferenczy, ha hivatását nem is gondolta át mélyen, tudatos határozottsággal akarta a magyar művészetet megalapítani. Tisztán látta, ha csak egyoldalú szempontból is, vállalkozása nehézségeit s a megoldás lehető módját. Saját művészeti föladatát derék emberek képmásainak faragásában találta meg; művelődési föladatához, a magyar művészet megteremtéséhez kettőt tartott szükségesnek: magyar anyagot és magyar művészeti iskolát. Az anyagot néhány évi csüggedetlen munka után megtalálta; az iskola megalapításához egyidejűleg fogott, ez a törekvése azonban meddő maradt. Az a gondolat, hogy az ő művészi képessége elégséges-e e czélok kiküzdésére, eszébe sem jutott; szerencséjére, mert így kétely nem bénította elhatározása erejét.
Mikor ő Pesten letelepedett, itt már egy bizonyos fejlettségű szobrászati gyakorlatot talált. A Dunaiszkyak és Bauerek anyaga első sorban fa és puha homokkő volt, továbbá lágy ércz: ólom és ón, s csak a legritkább esetekben, ha költségkimélés számba sem jött, idegenből hozott márvány. Ferenczy, hogy diszítő színvonaláról művészire emelkedhessék a szobrászat, – a nemes anyag, a márvány általános használatát tartotta szükségesnek. Ezt oly fontosnak érezte, hogy mikor ismételt csalódásai után a dognácskai kő is használhatatlannak bizonyult, teljesen kétségbeesett. Meg volt győződve, hogy magyar márvány nélkül nagy föladata többi részét sem oldhatja meg. «Ekkor a legnagyobb alázatossággal kezdettem hódolni, – irta öcscsének – és azokból a képzelt aranyvárakból, nagy idea, nagy plánumokból: a magyar művészoskola s a t. nem maradt egyéb hátra, mint az elkezdett munkákat úgy a hogy elvégezni, annak utána vagy idegen földön, vagy más úton életem folytatni.»* A ruskiczai márvány végre megmentette e szomorú sorstól.
Öcscséhez, 1828 június 16-ikán. L. a 180-ik lapon.
A márványanyag azonban csak egyik föltétele volt a magyar művészet megalapításának; a másik, a megfelelő emberanyag megtalálása és kiképzése még nagyobb nehézséggel járt. Láttuk, hogy a Tudományos Gyűjtemény annak idején már Dunaiszkyt is fölszólította, hogy «némelly élő lelkes szobrokat is az iffjúságból magához hasonló mívészeknek képesítsen; tsak ez lévén egyedül való bizonyos útja módja a’ mívészség gyarapításának és tellyes honnyosításának».* Azonban ez a sírkőfaragó, épületdiszítő, templomfölszerelő gyáros nem volt alkalmas ifjú művészek nevelésére. A művészet a közönség szemében sem látszott nemesebb pályának s szinte büntetés számba mehetett, ha valaki fiát kőfaragó inasnak adta. Ferenczy három legénynyel dolgozott; az egyik közülök berlini fiú volt. Előtte azonban más eszmény lebegett; nagy műhely, hol a «mesteri műveket százolják», úgy mint Canova vagy Thorwaldsen műtermeiben; a hol, nem iparoslegények, hanem tanult, derék, törekvő magyar ifjak – «lelkes élő szobrok» – művészekké képeztessenek s a hol ő, a mester, tervez, tanít, segít a munkában, s egy egész nemzedéket nevel, mely megkezdett munkáját folytassa.
L. a 149-ik lapon.
Ehhez azonban az ő megrendelései, anyagi ereje, személyes példája és befolyása elégtelenek voltak; látta, hogy ilyest nálunk csak országos vagy fejedelmi segítség létesíthet. 1826 márczius 13-ikán elindult Budáról Pozsonyba, hogy az ott folyó országgyülésnek magát presentálja. Tervéről s benyomásairól három heti pozsonyi tartózkodás után ekkép számol be öcscsének:
«Minekutána egynehány napokat egész csendességbe itt töltöttem, várván, hogy mit mond már valaki, gróf Beckers József, a Palatinusnak titkos kamarása megszólított, hogy most volna az ideje, hogy valami plánumot vagy jelentést írásba fel tennék, mely az én környül állásimat röviden magába foglalná és a Palatinusnak bényújtanám és ő azt mind a két táblánál fel fogná olvastatni, meg lehet, hogy valami jó következése lenne. Ez a nemzet vagy diéta diáriumjába is be fogna tétetődni. Nékem tetszett az ajánlás, megírtam s a Palatinusnak benyújtottam, a ki is azt kegyesen elfogadta és a kinyomtatását megengedte és azon írással gróf Esterházy Józsefhez k. lovászmester és az efféle kinyomtatandó diétai dolgok censorához utasított, a ki is azt elolvasván, ezt mondotta, hogy semmi ennél előbb el nem végződik, mint ez és reá írta cum solatio legi et vidi C. Est. Annak utána még sokat beszélgetett és én igen megnyugodva elmentem; most ezen írás nyomtatás alatt van, az én igen nagy megelégedésemmel. A felolvastatás napját még nem tudom meghatározni, mely ugyan jobb részt tőlem függ, de a tisztelt gróf Esterházy javasolta, hogy jóvolna egy kicsit várakozásba lenni, mivel ő addig is akarna egynehány főbb mágnásokkal beszélni és akkor a dolog még könnyebben menne és a mostani diétai nagy bajok is egy kicsit szünnének, a melyről alább rövideden tudósítani foglak. Ha kérdenéd, kik vannak az én részemen? azt mondanám: megmásolhatatlanul, híven, mindenkor a primás Rudnay, gróf Brunszvik, a Palatinus és jóformán közönségesen minden mágnások; második classisba számláld Nagy Pált, soproni követet; harmadik: Vay, Széchenyi, Wesselényi és mindazok az opposition részről, a kik a hív, de barbarus hazai constitutio szeretetétől megvakíttatva, mint ők én nekem, úgy én is ő nekik harmadik classisuaknak látszom; annyit lehet tőlük remélni, hogyha a többi jót mond, ők ellene nem mondanak.
«Még szükséges előtted felfedeznem, kiváncsiságod nyugtatására, a beadott írásom foglalatját, a mint foly:
«Több örömem közé számlálom, hogy a Fs. Herczeg Ms. Rend és Státusokat egybe találom, és uj fortélyokat kereshetek a hazai virtus, erkölcs dicsősége és a nemzetem boldogsága előmozdítására, hogy őseink méltó fia, a maradék előtt pedig ment lehessek. Nem hiszem, hogy valaki a művészséget még elmaradhatónak lenni vélné, mert abból következne, hogy a világ mióltától fogva társaságos életre lépett, törvényeket oltárokat soknemű mód szerint rendelt és a mai egész Európa, felette hibázott; hogy mi midőn ezt elmellőzni akarnánk, valami vád alól mentek nem lehetnénk. – Nem czélom a sem, a nemzetet egy nagy institutumnak felállítására fellázasztani, sőt azt egészben szükségtelennek találom (ezt példákkal mutogattam). Többet tudnék még mondani a művészi tudomány szükséges elősegélésére, mint az akadémiák elmaradásáról is, ha nem félnék, hogy a dolgot el is hibázhatnám. De hát mi volna tenni való? – Egy hazaszerető maecenási szívet mindenkor feltartani, azt a környülállásokhoz képest előmozdítani és ha ez idő szerint a választás másra nem esne, engem pártfogás alá venni (itt előszámláltam azokat a meritumokat, melyet a haza mellett tettem, némely attestátumokba a Palatinusra provokálván). Ismét meg ismét sat.»
Az országgyűlésnek, mely még teljesen ósdi szellemben folyt, s melynek nagy jelentősége főleg abban van, hogy vele kezdődik ismét az alkotmányos élet folytonossága, művelődési kérdésekre nem igen volt érkezése. A világot látott Ferenczy csakugyan az egész ottani eszmekört, a szónokokat, a beszédeket elmaradottaknak, korlátoltaknak találja.
»Csudálatos az én ő rólok való vélekedésem és szinte nehezem, hogy egy meghitt tapasztalt barátnak kebelibe le nem tehetem és tőle valami világosítást nem kaphatok. Sok beszélők, orátorok, még pedig az elsőek közül, ha feláll, fenhangon egy hosszas zavart beszédet összehabar, annak utána egyik, mint a másik kezdi erősíteni ezen közönséges kifejezésekkel: «mert a constitutio osztán törvényünk, a törvénytelenségből támadna a constitutio s jussaink sérelme. Már a sérelem törvénytelenség és így az én alázatos csekély gondolatom szerint a Mgos Personális Ts. Statusok és Rendek előtt a volna, hogy a törvényes dologba a törvény mellett megmaradjunk.» Annak utána boronálja holmi barbárus astutiákkal p. o. mert ki tudja, ki mondhatja, hogy majd ha ez így, majd ha az úgy, – nem pedig egy valódi tanult legislátornak definitumjával, melyet tulajdon géniusa dictál neki; a bölcs politika egészen ki van irtva közülök, a nemzetek java-jussa boldogsága emlékezetbe sem forog; a moralphilosofiának a faját sem esmérik; a világnak akkori és mostani sistémáira nem is ügyelnek, mint én legalább úgy gondolom, más volt akkor, más pedig most. – Nagy Pált mindenesetre kivedd, ő ritka ember ebbe az országba, ha annyi ereje nincs is, hogy ezeket a fejeket dominálhatná. Különben neki sok irigyei is vannak. »*
1826 április 4-ikén.
A tervezetnek a rendek elé való terjesztése egyre késett s Ferenczy elunván a várakozást, csakhamar elutazott a Bánátba, márványt keresni. Október havában visszatért Pozsonyba, ügyét azonban ekkor is elintézetlenül találta. Mi gátolta tárgyalását, nem tudjuk; az 1825–27-iki országgyűlés aktái között – melyeknek gravaminális sivárságát csak az Akadémia nagylelkű alapító levelei törik meg – semmi nyoma. Önszántából-e vagy mások tanácsára, Ferenczy elhatározta, hogy a nemzet helyett a királyhoz fordul, s elutazott Bécsbe, audientiára. Onnét értesíti öcscsét:
«Én octóber napján Budáról kiindultam Pozsonyba, a hol a Palatinus herczegsége Bécsbe lévén, egyik napról a másikra vártam, s valami három hetekig Pozsonyba mulattam, míg vele szembe jövén, igen nagy confusióba láttatott én nekem találni, mi okon azt én nem tudhatom, a mely énbennem is valami olyan bátortalanságot okozott, de mégis csak elmondottam jövetelem czélját, nevezetesen a márvány mivoltát, a melyen nemcsak, hogy nem láttatott valami részvétellel lenni, hanem még olvastam képéből valami oly keserűséget, hogy irigységnek ne mondjam, melyet talám az ő szerencsétlenebb és az isteni gondviselés után az én szerencsésebb életem öszvehasonlítása okozhatott s mintha jobb szerette volna, ha az a kő sohasem termett volna és hogy egy privátus embernek mennyire hatalmában van a fatumját regulázni és a halhatatlanságot, mintegy törvény szerint (ex jure), magáévá tenni (patere honoris sed cunctis viam. Phaed.), vagy ha elnyomódik is, csak egy fő polczról jöhető caballáknak kell hozzá járulni (vis et nequitia quid quid oppugnant ruit Phaed.). Ily környülállások közt megvallom, kezdettem balítéletekkel élni, elfojtván mély csendességgel mindent magamba, csak te előtted, mint testvérbarátomnak magam könnyebbségére feltettem el nem titkolni; – még azon Rómába vett jótéteményeket is rosszra magyarázni, mint olyan dolgokat, a kik engem vízre vihettek volna, ha mind magamra nem vigyázván, és a kedves mesterem Canovának sokszori tanácsára nem ügyeltem volna. Óh szegény herczeg! szegény Thorwaldsen, oh elfelejthetetlen Canova, megadja az isteni gondviselés énnékem érni, hogy én ti reátok emlékezhessem és titeket ítélhetlek és az igaz oldalról esmérhetlek. Én azomba Pozsonyba láttatván magamba kötelességemnek eleget tenni, Bécsbe jöttem, hogy az egész játékdarabnak végire érjek. Egyenest csak azon voltam, hogy a császár és királyunknál audiencziám legyen, melyet én a legelső lehető alkalmatossággal 30-ik novemberbe meg is kaptam. Az öszvejövetelünk igen kedves volt és nem minden jó reménység nélkül az elválásunk. Ő nekem valóba úgy látszott, mint a ki halálára számol és kevés napjait még jól tett dolgokkal akarná végezni. A márvány felől még semmit sem tudott. Folyó holnap 7-ikén meglehet ismét eleibe fogok menni, ha valami okon el nem múlik, legalább mi úgy maradtunk és fő szándékomat papiroson adom bé.»*
1826 deczember 2-ikán.
Terveit csakugyan írásba foglalta s úgy adta be. Elunván azonban «az udvartól vagy a császártól való válaszra várakozni»,* visszajött Budára. Itt kapta meg a feleletet, «a mely oly formán hangzott, hogy világosabban írjon».* Valószínű, hogy beadványából tényleg nem lehetett tisztán megérteni szándékát. Volt ő benne valami sajátságos fellengés, valami «messze phantasirozás», mely beszédben vagy írás közben gyakran erőt vett rajta. Mutatkozik ez már Bécsből írt lakatoslegénykori levelei némelyikén, s később is elégszer elhatalmasodik rajta. Ilyenkor homályossá válik gondolatfűzése, nem mondja határozottan mit akar, s szavai dagályából csak valami nagy, határozatlan fölindulás érzik. Költői hangulat lehet ez, melynek chaosa még nem tud alkotásban kikristályosodni. Ugy látszik, ilyen volt diétai és királyi beadványa is. A cabinetiroda azonban nem szokott az ilyetén írásművekhez és prózai világosságot kért tőle. Ferenczy azt hitte, – s tán joggal is – hogy ha akarták volna, mégis megérthették volna; látta, hogy sem az országgyűlés, sem a király nem hajlandó nagyobbszerű támogatására, s öcscsének már fölindulás nélkül, kedves egyszerűséggel írja: «Hát én csak abba hagytam, hanem a márvány felhozataljáról gondolkoztam».*
Öcscsének, 1827 szeptember 23-ikán.
Öcscsének, 1827 szeptember 23-ikán.
U. o.
Ferenczyt egyelőre a márványkeresés, azután fölhalmozódott munkáinak gyors kifaragása foglalta el; a művésziskolára csak mellékesen gondolhatott. Néhány év múlva tér vissza rá Teleki Józseffel folytatott beszélgetésében. A grófhoz tulajdonképen azért ment, hogy öcscsének, Ferenczy Józsefnek a sárospataki református papi állásra való meghivatását jelentse. Teleki «csak úgy-úgy felelt és úgy tetszett, mintha már felőle tudott volna. Végre a beszéd rólam és dolgaimra fordult, reám, a ki ezelőtt csak kevés minutummal esett sebem éreztem. Nem tudtam mást, mint komoly kifejezésekkel élni és éreztetni aztat, hogy azok az idők várandók vagy jövendők, a melybe a Ferenczy lélek feltámad; hogy ezt a művészséget egy becsületes ember sem akarja Magyarországon tanulni; ha jelenti is magát valaki, csak olyan, a kinek se apja, s se anyja, még származását se tudjuk, minden oskola s nevelés nélkül, talán valami csizmadia hajtotta már el valahol, s hogy valami rosszabb ne legyen, művésznek áll s a t. Nekem volt és van egy jó, egy nagy gondolkozású atyám, micsoda utakon vezetett azzá, a mivé külső országokon vetettem, azok a beszédek, oktatások, azok a levelek, Bécs … Róma … egy oly atya s hazafi előtt a legmélyebb tisztelettel leborulok, mert szemébe úgy se nézhetnék. – Vette észre, hogy messze fantasirozok és annyi esze van, hogy értett is, és azon komolysággal, a melylyel én végeztem, ezt mondá: no hiszen a testvére most Patakra megy, ő azokba egy oly nagy oskola mellett sokat tehet. Alig kivárva beszédjét: egyetlen egy reményem; ő is azt az atyát esmérte. Csokonai elkészült, Kövi, Virág s mások is elkészülhetnek, az érdem bért remélhet, a nevendék ifjú benne tükrözhet és a köztünk megforduló szemes utas háládatosokra emlékezhet. Annyira ment a beszéd, hogy mindjárt stipendiumot igért annak, a ki tanulja».*
Öcscsének, 1830 márczius 17-ikén.
Ferenczy József azonban, mint sárospataki prédikátor, alig tehetett valamit a művésziskola érdekében és tudtunkkal egyetlen tanítványt sem szerzett bátyjának. A terv dugába dőlt, a hazai művészet fejlődésének kétségtelen kárára. Mert ha Ferenczy iskolája nem is ért volna föl egy még olyan kezdetleges akadémiával sem, ha az ő művészeti képzettsége nem is volt elégséges arra, hogy jó szobrászokat neveljen, – tehetségeket fölismerhetett, maga köré gyűjthetett volna, s megindította volna a művészeti élet folytonosságát. A mint később, rimaszombati magányában, a tamásfalvi kőfaragólegényben meglátta Izsó Miklós tehetségét, s a fejlődés útjára segítette őt.
