IV. A MÁTYÁS-TANULMÁNY ÉS A SIRALMAS PANASZ.
IV.
A MÁTYÁS-TANULMÁNY ÉS A SIRALMAS PANASZ.
A MÁTYÁS-TANULMÁNY ÉS A SIRALMAS PANASZ.
A Mátyás király életéről való elmélkedések forrása, vázlatos ismertetése, czélzatos korszerűsége. Iratásának éve. A Vitéz Hadnagygyal összefüggése. A nemzeti királyság dicsőítése a gyűlölséges országgyűlés hazafiatlan gyalázkodása ellen, felállítása a Rákóczy, esetleg hősünk személyében. Mi a Siralmas Panasz? Sem királyi, sem nádori programm. A Zrínyi szerzőségének kérdése. Mi a korabeli hiedelemnek és későbbi hagyománynak alapja? A külső bizonyítékok hiánya és belső okok czáfolata. Személyi, nyelvi és stilusbeli érvek. Nem a Zrínyi műve.
ÉRTÉKÉRE a Vitéz Hadnagynál jelentéktelenebb, de felfogására eredetibb és szerkezetileg egységesebb Zrínyinek az a kisérlete, melyben a Mátyás király életéről való elmélkedéseit foglalja össze. Bonfini nyomán halad, annak a könyvéből veszi az anyagot, de érdemileg teljesen önállóan méltatja; az erkölcsi, állambölcseleti, kormányzati és hadművészeti elvek és követelések szempontjából nézi és itéli meg; szerkezetileg pedig az események történeti rendjének követése mellett is a bevezetés és befejezés lendületének erejével bizonyos művésziebb összhangba hozza.
Bevezetésében meggyőzően hangoztatja, hogy a nagy uralkodók és nagy történetírók egymással összefüggésben vannak, mert azok dicsőséges élete és vitéz pályája éleszti az írásra való kedvet és növeli a tehetséget: egy Nagy Sándor, egy Julius Cćsar mennyi fényes elmét ihletett és szólaltatott meg? S ha a magyarnak nincsenek ékes tollú történetírói, nem annyira az íráshoz való nemzeti restségének, mint annak tulajdoníthatjuk, hogy meghaltak a Mátyás királyok, mert sok száz esztendeig kell a természetnek fáradni, a míg oly embert alkothat, minő Mátyás volt. S mivel ezen az alkotmányán sokat fáradt, hihető, hogy meg is fáradt, másnak építésére való megnyugvása ez idő szerint inkább kivánható, hogysem remélhető.* Ezért veszi ő jegyzésbe, két hét alatt, a maga mulatságára, Mátyás királyi erkölcseit és dicséretre méltó dolgait, hogy alakját legalább elméjében támaszsza föl. Ezzel aztán reátér a Hunyady-ház eredetére és mondáira, Hunyady János ragyogó személyére, mert a magyarok ennél a szép karbunkulusnál, ennek a világosságánál látták meg Mátyást, ki az apja érdeméért lén király.* Majd ismerteti a választása körülményeit, különösen a fegyveres kéznek és erőhatalomnak befolyását, minélfogva példának nem kell épen tartanunk, mert nem jó volna, ha szabad országban ily módon kellene mindenkor királyt választani; de ha a magyar Mátyás királyra találhat, másszor is éljen a választás ilyen módjával.* Aztán el- vagy inkább megbeszéli életének és uralkodásának minden nevezetesebb mozzanatát: Frigyes támadását és legyőzését, Giskra megfékezését és megnyerését, Ali beütését és kiverését, Jajcza megvételét és Mohamed szultán megszaladását, Mátyás hálátlanságát Szilágyi Mihály iránt, annak mentségét és Isten büntetését a zworniki kudarczban; Erdély és Moldva zendülését és lecsillapításának módját, a cseh háború vallásos ürügyét és igazi okát, Vitéz Jánosnak és társainak elpártolását, Kázmér lengyel királyfi behívását és kimenekülését, Mátyás boroszlói hadviselésének mesterfogásait, Szabács megszállását és elfoglalását, Beatrixszal való házasságát, a Frigyessel való viszály újabb kitörését, a minek oka Bonfini szerint főleg az volt, hogy német és magyar fő sohasem lehet egy fő,* vagyis sohasem érthet egyet. És szembeállítja egymással a két uralkodó jellemét, megokolja a Mátyás hadjáratát, hibáztatja a tanácsban való szavazatát, megemlíti a velenczések berzenkedését és kemény megfenyítését; a törökök kedvezőtlen helyzetét, minélfogva Mátyásnak és Frigyesnek ellenök kellett volna egyesülten fegyvert fogni: de Isten dolga, hogy a két elme meg nem egyezhetett, a mint a németek és magyarok nem egyezhetnek meg sohasem. Majd rajzolja Mátyás belátását a politikában, sikerét a háborúban, személyes vakmerőségét a veszedelemben, parancsolni-tudását mindenekkel szemben. S befejezésében előadja halálának körülményeit és a nagy esemény csodajelenségeit, magasztalja érdemeit és védelmezi hibáit, különösen a borra és szerelemre való hajlandóságát, hiszen alig van király, a szentekről nem is szólva, ki ebben nem botlott: Dávid, Salamon, Nagy Sándor, Julius Cćsar és IV. Henrik, a navarrai. Mátyásnak hirtelen volt a haragja, de gyors a kegyelme is; a szerencséje pedig nagy, a szorgalmatossága véghetetlen, fáradsága untalan, bátorsága győzhetetlen, vigyázása megcsalhatatlan, miért dicsőségben élt és dicsőségben halt meg, neve, tisztessége örökké fenmarad!
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 136. l.
Ugyanott, 138. l.
Ugyanott, 162. l.
Ugyanott, 162. l.
)
56. A MÁTYÁS-TANULMÁNY KEZDŐSORAI.
(A múzeumi kéziratból.)*
Mátyás kyrály életéről való elmélkedések.
Az dütsőséges királyoknak életek és vitéz tselekedetei nem tsak csinálnak az íróknak kévánságot az ő ditséreteket irnia, de sőt nevelnek bennek ékessen szóllást. Az Nagy Sándor élete hány ékes beszédű historiairó elméket csinált, Julius császár vitéz serénységhe hány Panegiristát talált. Ezen szerint más fő királyoknakis, kinek kinek maga országában való magaviselése fő elméket az irásra indito(t). És noha a mi Magyar Nemzetünk mindenkoron inkább vitézségnek tselekedetiben gyönyörködött, hogysem a maga ditsősségének leírásában fáradozott volna: mindazonáltal sok vitéz királyinknak tündöklő neve köztünkis indított jó írókat, a kik elégségessek voltak a Magyar jó nevet örök feledékenségből dicsősségre és világra kihozni. Ha azért most ékessen iró historicusink nintsenek, nem tulaj-donithattyuk nemzetünk iráshoz való restségének annyira, mint annak, hogy megholtak Mátyás királyok, s ujak nintsenek, kik inditanának új elméket és nevezetes okokat adnának az ékessen való irásra; holot(t) annak a ditsősséges királynak halála után ha lettek volna másokis ollyanok, az mi gyönyörűséges pennánk, Istvánfink nem tsak siralommal töltötte volna meg és keserves panaszolkodásokkal históriáját, hanem talált volna más örvendetesb stylust, kivel Quintus Curciust, Liviust, Plutarchust ha meg nem győzte volna is, de bizony egyaránt járt volna vélek; mi sem siratnánk annyi veszedelmünket, ép volna országunk, s Buda közepe volna ha nem egész keresztyén-ségnek, legalább bizony Magyarországnak. De nem mindenik seculum-ban születik Fenix, és sok száz.
A tanulmány történeti értekezés, de nem oknyomozó, hanem elmélkedő, a mint a czíme jelzi. Az író benne a történeti tényeket és eseményeket, Mátyás életének és uralkodásának mozzanatait elemezi, bírálja, magyarázza, megokolja, a maga gondolataival és megjegyzéseivel új színbe, új megvilágításba helyezi. Fejtegetésében nem oly rendszeres és mélyreható, mint Machiavelli, hanem élénkebb és közvetlenebb nála, hangjának változatosságánál és alanyiságánál fogva. Mert a míg az ismert dolgok új szinében és új megvilágításában Mátyás alakját az ember, király és hadvezér összhangzatos egyéniségével és tüneményes nagyságával a maga-viseléséből, eljárásából, hadakozása módjából elénk rajzolja: addig személyes felfogásának, gondolkozásának és érzésének őszinte feltárásával önmagára és saját korára is érdekes sugarakat vet. A Mátyás lelki képe mellett az ő lelki képe is tisztán látható, annak a czéljai és törekvései ismertetésében a maga czéljai és óhajtásai is megszólalnak; például a magyar Mátyásért rajongva a nemzeti királyságért rajong, s bár elismeri, hogy a megválasztása erőszakos volt, egyenesen biztatja a nemzetet, hogy ha Mátyásra találhat, másszor is éljen a választásnak ilyen módjával; például a cseh háborúnak vallásos örve alatt való megindítását elitélve, a korabeli katholikus fejedelmeket itéli el, kik az eretnekség ellen fegyvert fognak, s korabeli katholikus papjainkat rójja meg, kik éjjel-nappal szegény országunkban buzgóság neve alatt lutheránusok és kálvinisták ellen szónokolnak, reájok hadakoznak és kiáltnak, nem mezítelen igazsággal és isteni tanítással, hanem haraggal és gyűlölséggel, sőt ha lehetne, tűzzel-vassal; holott Krisztus nem tanítja vala a fegyveres térítést és szent Péter a saját oltalmára sem fogott kardot;* például Vitéz Jánost a politikába avatkozása miatt kárhoztatva, a korabeli főpapságot kárhoztatja, mely főfeladatának tartja, hogy az ország kormányzásában való ártalmas szereplésével a világi urakat tapodhassa és gázolhassa; holott nem ez volt Szent-István szándéka, s a főpapság nagyravágyása csak a királyok szelidsége és hanyagsága miatt hatalmasodott el;* például a Mátyás elhibázott török politikájáról szólva, III. Ferdinánd rosz tanácsosai ellen fordúl, kik a királyt a törökök megtörése helyett a magyarok megrontására ösztönzik.* A múlt idő dicsőséges emlékeinek és gyarló tévedéseinek megbeszéléséből így csap át renddel-renddel a maga vágyának, türelmességnéek, panaszának és bizalmatlanságának megszólaltatásába; elmélkedéseinek tanulságai így lesznek kétszeresen érdekesek: önmagukban és vonatkozásaiknál fogva. S e vonatkozások akár az íróhoz, akár nemzedékéhez fűződnek, mindig korszerűek, és a tanulságok is kétségtelenül korszerűségre vallanak. Mátyás alakját ugyan föltámasztani, az ő királyi erkölcseire és dicséretes dolgaira emlékezni – mindig gyönyörűség, még ha hibáit nem hallgatjuk is el, a mint a mi írónk el nem hallgatja: de különös gyönyörűség lehetett akkor, a mikor az idő eseményeinek hatása alatt, az ő lelke megnyilatkozására és vigasztalására, kedélye hangulatánál fogva az ily tanulmány volt a legalkalmasabb.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 149–150. ll.
Ugyanott, 153. l.
Ugyanott, 169. l.
57. MÁTYÁS KIRÁLY KÉPE ZRÍNYI KORÁBÓL.
(Nürnbergi 1664-iki rézmetszet után.)
S mikor volt ez? Zrínyi csak annyit említ, hogy elmélkedéseit két hét alatt vette jegyzésbe; s a sietségnek nyomát el is árulja abban, hogy az átmeneteket nem mindég simítja össze, s a népkegy állhatatlanságának jellemzésében az idézetet Pietro Matteiből elfeledi kiírni.* De ez a két hét mikor esett? Nem mondja meg. Annyi kétségtelen, hogy a Vitéz Hadnagy iratása után, mert erre a munkájára a Mátyás-tanulmányban egyenesen hivatkozik. Nevezetesen a mikor a nagy király fegyelem-tartásáról beszél és a korabeli vitézlő rend fegyelmetlenségéről panaszol, szavát azzal szakítja félbe, hogy a kérdésről más tractatusában eleget szólt, azért egyszerűen oda utal.* Ez a tractatus a Vitéz Hadnagy, mert itt foglalkozik minduntalan a katonai fegyelem hiányával: a had rendetlenségével és rossz felszerelésével,* a falukon kóborlással és engedetlenséggel,* a szigorúság elől való szökdöséssel és ennek ellenszerével, a hadszervezeti bajok orvoslásával és a mérsékelt javítások behozatalával,* általában a rendtartás és fegyelmezés szükségével, mert nincs nemzetség, mely ezzel jobban csufolódnék és erre jobban reászorulna a magyarnál.* Később is a Vitéz Hadnagyot tractatusnak nevezi.* S a hivatkozáson kívül ennek a munkának tételeire többször támaszkodik. A mikor például a jajczai és zworniki futást szóba hozza, hogy mind a török császár, mind a magyar király vétkezett a hadi szabályok ellen, mert nem szerzett eleve hírt az ellenségről, csak röviden veti oda: mire valók voltak a kémek? Mivel fontos feladatukat és szolgálatukat a Vitéz Hadnagyban már úgyis tüzetesen kifejtette. S a mikor a hír hatásáról, Julian biboros szerepéről, Fabius Maximus halogatásáról, s a parancsolni-tudás mesterségéről emlékszik meg, hasonlóképen csak röviden, csak hivatkozásként teszi, mivel mindezekről a Vitéz Hadnagyban már ismételve bővebben nyilatkozott. Mostani szavai és példázásai csak ezekből a nyilatkozatokból világosodnak meg, általok érthetők és méltányolhatók teljesen. S a mikor a Mátyás hadviselésében a király serénységéről, az idő jó megválasztásáról, sokféle mesterségéről és fogásáról, mindenről való gondoskodásáról, a diversiója hasznáról, példájának hatásáról, a csatabeli helyéről és személyes bátorságáról, a hadi tanácsban való szavazatáról és életének szerencséjéről beszél, fejtegetése nem egyéb, mint a Vitéz Hadnagy elméleti tételeinek gyakorlati alkalmazása, vagyis Mátyás tulajdonságainak és dolgainak megítélésében azokat az elveket értékesíti, melyeket ott felállított. A Vitéz Hadnagy soraiból csendül meg újra az író kedvencz latin példabeszéde: «Non licet in bello bis peccare»; s a Hypocrates ismert velős mondása is: «Ars longa, vita brevis, occasio prćceps».
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 155. l.
Ugyanott, 177. l.
Ugyanott, 265. l.
Ugyanott, 272–274. ll.
Ugyanott, 308. l.
Ugyanott, 343. l.
Ugyanott, 96. l.
A két munka tehát sokképen egybevág, de a Mátyás-tanulmány egyenes hivatkozásából és egyezéseinek természetéből biztos, hogy a Vitéz Hadnagy után keletkezett; sőt tartalmának és hangulatának megfigyeléséből azt is megállapíthatjuk, hogy 1655-ben készült, a mint a Vitéz Hadnagy nagy szerkesztésének megbeszélésénél már előre jeleztük. S az a kérdés voltaképen, hogy ebben az esztendőben mikor? Hát kereken kijelenthetjük, hogy a gyűlölséges országgyűlés után.
Emlékezzünk csak. Ezen a gyűlésen történt, hogy Lippay a nádorságot minden áron meg akarta kaparítani, majd az az ország kormányában való hatalmaskodásával a világi urakat gázolta és taposta, a felbiztatott nádorjelölteket kijátszotta és elkeserítette, úgy hogy az urak mint az agyonütöttek jártak lator áruló érsek miatt; mert Lippay mesterkedéséből, az udvar és főpapság befolyásával, Wesselényi lőn a nádor, s ők semmi dolgukban nem mehettek elő egyedül csak a pap miatt; ezen a gyűlésen történt, hogy Zrínyi mellőzése következtében oly féktelenűl háborgott, mikép ragaszkodásában a haza földéhez és hűségében a királyhoz egyideig megingott, az erdélyi fejedelemhez költözködni és pártolni készen állt, s nem egyszer emlegette: «Bizony ma tenne koronát Rákóczy fejére, ha lehetne». Pedig a gyűlés elején, február havában, a királyi család betegeskedésének esélyeire nézve a fejedelemnek még nem merte érzelmeit kifejezni: Istentől, az időtől és a szerencsétől várta a dolgok fordulatát; később, a gyűlés végén, a nemzeti királyság felújításában megint nem lázadásra, hanem az uralkodóház kihalása esetében alkotmányos változásra számít. S ezen a gyűlésen történt, hogy a katholikus papság Lipót örökletes királysága érdekében az alkotmányos ellenzék, különösen a protestánsok ellen izgatott, sőt gyalázkodó alkalmi iratával a nemzet államfentartó erejét és koronája jövedelmét becsmérelte, s az esetleges nemzeti királyságot a köz- és magánérdek romlásának hirdette, s Mátyás uralkodásának tetteit hánytorgatta, hogy mindezzel szégyen-szemre a magyarnak arczába vághassa, mikép a magunk erejéből sem a végeket fizetni, sem az idegenek segítségét megnyerni, sem hadtudományunk hiányában sereget vezetni nem birnánk!
S ha mindezekre emlékszünk, mindezek visszhangjára a Mátyás-tanulmány elmélkedéseiben könnyen reá ismerhetünk. Ez a visszhang már nyugodt és komoly, hősünk háborgó haragja már kiforrt és látása a helyzet megitélésében tisztult: de a gyűlésbeli keserű tanulságainak ize még kiérzik a papság türelmetlenségének ostorozásában és az érsek politikába avatkozásának kárhoztatásában. Mert látta a mi időnk, most is látja annak tartalmát, mondja Zrínyi felfogásának megokolásaként; és látja Lengyelország, melynek érseke első volt a svédnek meghódolni: Mikor? Bizonyára nem a mult században, az iró nem a Báthory István halála után való példára czéloz; mert a látja alak egyenesen a maga idejére utal: hanem 1655-ben, a X. Károly háborújában.* A svéd király ugyanis alig érkezett lengyel földre, már augusztus első felében Gnesent, az ország érsekének székhelyét 36,000 emberével elborította és elfoglalta;* s ebből a hódításból az érsek hódolásának hire hozzánk hamar eljuthatott. S ezen az alapon már most bizvást állíthatjuk, hogy a tanulmány az évnek őszén keletkezett. De az iró keserű tanulságainak íze még kiérzik a Ferdinánd rossz tanácsosainak megbélyegzésében és a Mátyás haragjáról szóló «német historicus» ellen való ingerültségében is. Minden szó, mely a magyart becsmérli vagy Mátyást bántja, az ő nemzeti érzését sérti. Kedélyének ebben a hangulatában támasztja vala fel Mátyás alakját elméjében, tanulmánya az ő honszerető lelkének megnyilatkozása és vigasztalása, a magyar Mátyásban a nemzeti király vitézségét és dicsőségét magasztalja, hiszen még annak megemlítéséről sem feledkeik meg, hogy Mátyás milyen méltóságosan és királyi módon vendégeli meg táborában a békére szorított királyokat, nem volt ott semminek híja, nem kellett ott sem futkosni, sem kölcsön kérni másoktól pohárszékeket, poharakat és egyebet.* Jól esik történeti ténynyel, példával mutogatnia, hogy Mátyásnak, a nemzeti királynak korában, a magyar koronának dús jövedelme, tündöklő ragyogása volt, udvara Mars iskolája levén, a hadi tudás, rendtartás és hadviselés virágzott, s a nemzetet uralkodójával az idegen népek félték és tisztelték. Természetes ennélfogva, hogy a nemzeti királyság felújítására áhítozott, hiszen egyenesen biztatja a magyart, hogy ha Mátyásra találhat, másszor is válaszsza meg, másszor is éljen az erőszak módjával; s természetes, hogy az új átalakulás esélyénél magára is gondolt, hiszen ha Mátyás az atyja érdeméért lőn király, miért ne lehetne ő a szigeti Zrínyi Miklós érdeménél fogva, a kit nagy eposában következetesen atyjának nevez vala: de mindabból, a mit az országgyűlés folyamán az erdélyi fejedelemről mondott és annak írt, nyilván következik, hogy a nemzeti királyság felújításánál ekkor első sorban mégis a Rákóczy személye forog eszében, kinek megválasztására nemcsak az apja, az öreg fejedelem érdeme, de a személyes sikere is elég ajánlatúl szolgálhatott volna! A Mátyás-tanulmány ekként a nemzeti királyság dicsőítése, nemes és hazafias válasz a mult gyűlölséges országgyűlés nemzetietlen rágalmaira.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 153. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, I. k. 469. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 160. l.
Hát akkor a Siralmas Panasz mi?
Válasz hasonlókép, egyenese és éles visszavágás a gyűlés udvari pártjának kufár alkalmi iratára és beszédére? Mert téved Szalay László abban az állításában, mintha az csak az iratra felelne;* hiszen ott szó sincs a vallás egységéről és érdekéről, az ausztriai fejedelmek hitbeli hűségéről és megmaradásáról; mindezt csupán a beszéd berekesztő szavai emlegetik;* a Siralmas Panasz pedig a vallásban való különbség vádjára is kiterjeszkedik, s fejtegetéseiben részletesen bizonyítgatja, hogy a katholikus hitegységet a papság csak a maga uraságának gyarapítására és a németség az ország alkotmányának elkobzására használná fel, a mint Cseh- és Morvaország története II. Ferdinánd alatt szomorúan példázza.* A Mátyás-tanulmány közvetve, a nemzeti királyság hatalmának és fényének ragyogó rajzával, történeti értekezés alakjában czáfol; a Siralmas Panasz közvetlenűl, politikai irányzattal harczol, az udvari politika állításait a nemzeti politika érveivel veri vissza: de lényegében mind a kettő ugyanazt a munkát végzi. Ezért föl kell vetnünk a kérdést: hogy Zrínyinek mi czélja lehetett avval, mikép egy-ugyanazon kérdésben két művel két választ adjon? Kanyaró Ferencz szerint az egyik a királyi, a másik a nádori programmja.* De hogy lehetne a Mátyás-tanulmány az ő királyi programmja, mikor annak irásakor első sorban és nyiltan az erdélyi fejedelem nemzeti királyságának gondolatával foglalkozik; a maga titkos vágya még a szive fenekén rejtezik, legföllebb a példázásából következtethető; mikor a Vitéz Hadnagyból oly tételeket értékesít benne, a melyeket még 1652 előtt állított föl, tehát akkor, a mikor a királyválasztás eshetősége még eszébe sem ötölhetett; a mely tételek alkalmasok voltak arra, hogy a nemzeti királyság dicsőítésében Mátyás hadviselésének megitélésénél irányelvekül szolgáljanak, de programmpontokul már keletkezésök idejénél fogva sem szerepelhettek? S hogy lehetne a Siralmas Panasz az ő nádori programmja, mikor annak foganásakor a nádorságra való minden reménye rendes, törvényes és alkotmányos viszonyok között füstbe oszolt? S hogyan adhatna Zrínyi szinte egy időben, ha nem is egyszerre, királyi és nádori programmot is, mikor annak szüksége még nem jött el és ennek ideje már elmúlt? Nem, Zrínyi ily czéltalan czélokat nem szolgált! Sem a még be nem látható, sem a már elszalasztott vadra nem lövöldözött: sem a királyságra idő előtt, sem a nádorságra idő után programmot nem adott. Sem egy-ugyanazon kérdésről, szinte egy időben, két nagy értekezést nem írt; sőt ez annyira ellenkezik az egyéniségével, eljárásával, hogy gyanút ébreszt a Siralmas Panasz iránt az ő szerzősége tekintetében.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 14. l.
KAZY FERENCZ: Historia regni Hungarić, II. k. (Nagy-Szombat, 1741.) 185. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 36–40. ll.
Ugyanott, 51. l.
)
58. A «SIRALMAS PANASZ» KEZDŐSORAI.
(A múzeumi kéziratából.)*
Siralmas panasz, melly GrofF Zriny Miklós által irattatott.
Kegyes Olvasó!
Oly figyelmességgel olvasd el ezt, hogy szivedben hasson az értelme, ugy veszed hasznát, a mint hogyha gyomrodban alá bocsátod, úgy érzed a bornakis ízit jobban: illyen újságot a két nap nem hallottál, csak vigyázz reá.
Úgy vagyon, hogy másnak hamissat és gonoszt nem kell kivánnunk s leginkább egész nemzetnek; de ha okot adnak mások vala-
miben, arra kétség nélkül kell felelnünk, és az tulajdon részünket oltalmaznunk. Ha magunkat tulajdonokkal oltalmazzuk gondossan, vallyon ki itélheti okossan, hogy azzal másnak gonoszt és hamissat kivánunk? Sőt másoknak javait nem irigyelvén, nekik jót akarunk. De bezzeg sok volna immár, ha másokra nézve, hogy őket meg ne bántsuk, magunkat elfelejtenénk, és nemzetünk, hazánk javainak szép szabadságit, törvényit, azoknak oltalmazását, elővételét hátra hadnánk: azt távul szemlélnénk, és foganatosán hozzá nem nyúlnánk; s vallyon van-é olly közönséges jó gyülekezet, tartomány, ország, ki ezt mivellye ki?
S meg kell vizsgálnunk, hogy micsoda külső bizonyítékaink és micsoda belső okaink vannak, melyeknél fogva az irodalom ezt a Siralmas Panaszt az ő művének vallja? Van-e valami külső nyom, a mely Zrínyihez egyenesen visszavezet? Valami kétségtelen adat, valami elvitázhatatlan czélzás vagy hivatkozás egyéb irásaiban, barátaink és ismerőseink leveleiben vagy ebben a kérdéses műben? Ilyen hiteles tanúságra sehol sem akadunk. Nincsen más külső bizonyítékunk arra, hogy csakugyan az ő tollából került volna ki, mint a Siralmas Panasz másolatainak az a czímbeli állítása, hogy Groff Zrini Miklós irta.* De ez állításnak igazolásával, a maga eredetijének és eredetének kimutatásával egyikök sem számol be; az az állítás lehet egyszerűen a közvélemény kifejezése, lehet az első másoló magán-véleménye, melyet a többi átvesz és tovább terjeszt. Hiszen hősünk országszerte ismeretes volt, mint a nemzeti jogok független és merész védelmezője, a ki szóval és tollal szabadon, olykor vakmerően hirdette a haza igazát; a ki az országgyűlés folyamán is az alkotmány sérelmeiről vagy közállapotaink bajairól a királynak oly emlékiratot adott be, mely Klobusiczky szerint ugyancsak kemény volt;* a ki ép e tulajdonságainál fogva már ekkor oly hírben állt, hogy minden kiméletlenebb névtelen támadást az ő tolla termésének tartottak. Witnyédy István például 1656 augusztus 11-ikén azzal a megbizással fordul Mednyánszky Jónáshoz, hogy valami irást, melyet a közbeszéd szerint némelyek postán a nádortól vettek volna, szerezze meg és küldje el a bán számára, ki szeretettel való szolgálatja ajánlásával kéreti, hogy láttassa azt véle, mert őt is vádolják, mintha az ő munkája volna, holott az affélével, mint haszontalansággal, nem foglalkozik.* Ha ez már életében így volt, halála után természetesen még jobban felkapott, pedig a Siralmas Panasz másolatai, a Kaprinai István és gróf Sándor Móricz példánya elárulja, hogy jóval a Zrínyi halála után készültek, hiszen bennök az összefoglalásba, a Könyörgés erejébe, Az Afium utolsó harmada bele van illesztve.* Ez a dolog még inkább fölkelti a gyanút az ő szerzősége iránt. Mert merő képtelenség, hogy valamely iró korábbi művébe igtassa bele egy későbbi jelentékenyebb művének harmadát, mely egész lustrummal utóbb keletkezett. Szalay László a képtelenséget azzal oldotta meg és oszlatta el, hogy úgy magyarázta a dolgot, mikép az illető rész a Siralmas Panaszból ment át az Afiumba:* de már Kanyaró Ferencz teljesen tisztázta e felfogásnak téves voltát, a mikor reámutatott a betoldásnak arra a mondatára, mely az 1660-ban elesett Várad visszavételét sürgeti.* Mindezek következtében a másolatok czímbeli állítása, az egyetlen külső bizonyíték, sokkal erőtlenebb, hogy sem annak értékét tulajdoníthatnánk és hitelességében megbízhatnánk; pedig a ki a Siralmas Panaszt a Zrínyi alkotásának vette, csak ezen az alapon vehette; az ő szerzősége csak ezen az alapon terjedt el és honosodott meg az irodalomban, a hol nyomról-nyomra szállt minden megvizsgálás és megokolás nélkül. De érdekes és jellemző, hogy ennek ellenére Toldy Ferencz, a mikor Kazinczy Gáborral 1853-ban a Nemzeti Könyvtár köteteként Zrínyi összes munkáit közrebocsátja, a Siralmas Panasz nem veszi föl a gyűjteménybe; pedig róla föl nem tehetjük, hogy legalább az egyetemi könyvtárnak, melyet egy ideig igazgatott és annyiszor át meg át kutatott, Kaprinai-féle másolatát ne ismerte volna.* Csak Kanyaró Ferencz adja ki először, 1890-ben, s lelkesedésében Zrínyi ismeretlen munkájának nevezi, holott mind Szalay László,* mind Pauler Gyula idézi;* ő az első, a ki belső okokkal, a szöveget kisérő jegyzeteiben, törekszik bebizonyítani, hogy valóban a Zrínyi irásával van dolgunk.* S ebbeli törekvésében annyi igyekezettel és annyi ügyességgel mozog, hogy a kiadás első olvasásának hatása alatt magunk is nézetéhez csatlakoztunk:* de megéledt és fölkelt gyanúnk után minél tüzetesebben elemeztük a Siralmas Panaszt és minél behatóbban mérlegeltük az ő érveit, annál inkább meg kellett győződnünk annak igazságáról, hogy ez a nézet tarthatatlan. Azt hisszük, Kanyaró azért tévedt meg, hogy a másolatok czímbeli állításának hagyománya és benyomása alatt eleve elfogadta, hogy a művet Zrínyi írta; aztán minden iparkodása kizárólag ennek az igazolására irányult; az ellenmondó okokat és érveket nem megrostálni és tisztázni, hanem elsimítani és kimagyarázni volt a czélja.
A másolatok czíme és ajánlása ekként hangzik; «Siralmas Panasz, melly Groff Zrini (a Sándor-codexben Zrin˙) Miklós által irattatott. Kegyes Olvasó! Oly figyelmetességgel olvasd el ezt, hogy szivedben hasson az értelme, úgy veszed hasznát, a minthogy ha gyomrodban alábocsátod, úgy érzed a Bornakis izit iobban. Illyen ujságot a két nap nem hallottál, csak vigyáz reá…» Kaprinai-féle gyűjtemény, a budapesti egyetemi könyvtár birtokában, XXXIII. k. 142. l. Sándor-kódex a Nemzeti Múzeum tulajdonában, Quart. Hung. 991. 1. l.
Szilágyi Sándor közleménye: Történelmii Tár, 1891. évf. 173. l. Az emlékiratot Klobusiczky András lemásolta és az erdélyi fejedelemnek megküldötte: de sem az eredeti a bécsi titkos, sem a másolat az országos levéltárban nem található: ott KÁROLYI ÁRPÁD, itt NAGY GYULA hiában kereste.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 30. l.
Kaprinai-féle másolat, 181. l. Sándor-kódex, 74. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 14. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 65. l.
KAZINCZY GÁBOR és TOLDY FERENCZ: Zerinvári gróf Zrínyi Miklós öszves munkái, 420. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 14. l.
PAULER GYULA a Vasárnapi Ujságban, 1856. évf. 486. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 5. l.
BEÖTHY ZSOLT: Képes irodalomtörténet, I. k. 376. l.
59. WITNYÉDY ISTVÁN ALÁIRÁSA.
Elszórt érvei három csoportba foglalhatók: személyiek, nyelviek és stilusbeliek. Ám vegyük őket sorra, hogy mit érnek?
Zrínyi a Siralmas Panaszban, Kanyaró szerint, nem a maga személyében szól, hanem egy köznemes képébe öltözött, a ki nem volna más, mint az ő szolgája; így ép olyan rejtőzködéssel él, mint az 1653-iki nádorság-kereső emlékiratában.* Csakhogy ott a szolga egyenesen kijelenti, hogy a Zrínyi megbízottja, s ura szándékairól, érzéseiről és muraközi helyzetéről oly közvetlen bensőséggel nyilatkozik, s ura nevében oly határozott erélylyel beszél, fogadkozik és igér, hogy a rejtőzködés fátylán át is megérzik a hangon, mikép mindez nem a szolga, hanem a Zrínyi ajakáról fakad: itt az ilyen kijelentésnek vagy nyilatkozásnak semmi nyoma; a köznemes a maga hangjában és szerepében végig következetes marad. De nem. . . Vannak mégis bizonyos szólásai és elszólásai, melyek a főrangúságáról tanúskodnak, sőt nyilván a Zrínyi személyére utalnak. A mikor például a német hitegető beszédjére nézve azt mondja az olvasónak: «Vajha módosan hallhatnád», a kiadó szerint ezzel az iró járt-kelt voltára és nem közönséges származására mutat.* Mintha bizony a módosan szó módosságra, gazdagságra czélozna, a mivel a sok utazás és magas születés föltétlenül együtt járna; holott egyszerűen csak annyit jelent: ügyesen, okosan.* S a mikor a német abbeli szándékának, hogy a protestánsok kigyomlálásával az országgyűlési ellenzéket akarja kiirtani, említésében a köznemes így szól: mert ha némelyek találkoznánk is, a kik megszóllalnának, azokat is leültetnék, a kiadó erre a következetlen viszonyításra azt jegyzi meg, hogy a lapsus calami arra vall, mikép az iró főrangú és nem evangelikus.* Ám jó, vegyük a következetlen viszonyítást czélzatos elszólásnak, s a vonatkozást a katholikus hitűség kifejezésének, holott az az értelme sem lehetetlen, hogy ha a kigyomlálásnak ellenére mégis találkoznának némelyek, – a főrangúságot csak akkor lehetne belőle következtetni és megállapítani, ha az országgyűlésen csupán főrangúak ülnének s nem lennének ott köznemesek, a megyék és városok, meg a távollevő mágnások és özvegyek követei, kik közül főleg az előbbiek, a magistratusok küldöttei oltalmazták hathatósan az alkotmányosságot. Még kevesebbet bizonyít a németek kivitelének sürgetésében a köznemes amaz ujabb rossz viszonyítása vagy elszólása, mely pedig a kiadó szerint hasonlókép a szerző főúri eredetét árulja el, hogy legjobb lenne, ha mindjárt a hozott törvényczikkelyekkel az urak és magistratusok a végekre mennének és ott mindennek végire mennénk;* mert itt nemcsak urakról, hanem magistratusokról is szó van; s a szerző épen ezekhez tartozhatik, hiszen ez az állása minden nyilatkozatával összhangban áll. A legkevesebbet ér pedig a munkának az az ékes mondása, mely a hatalomra és vagyonra törekvő szerzeteseket «czifra kutyák»-nak nevezi,* noha benne a kiadó a főnemes gúnyjára ismer. Miért épen a főnemesére? Mi itt a főnemesi vonás? Olyan kérdések, melyeket könnyebb fölvetni, mint megoldani. Hiszen Zrínyi sem szerette, sőt Klobusiczky szerint gyűlölte a jezsuitákat;* de mégsem kutyázta a szerzeteseket, hiszen titkára, Forstall Márk, és jószágigazgatója Magliani Cosmus,* szerzetes pap. Az a gúny inkább a befolyása-vesztett, szegény köznemes elkeseredésének nyers kifakadása. Nincs a Siralmas Panaszban, nincs egyetlen érv, mely az irója járt-kelt voltáról, nem közönséges állásáról, főrangúságáról és főnemesi szólásáról tanuskodnék; ellenben az összefoglalásban, a könyörgés erejében van egy hely, a hol magát határozottan köznemesnek vallja: «mi alsó rendek és köz-statusbeliek,» úgymond, «kik sebekkel és más szenvedhetetlen terhekkel szintén rakottak vagyunk, a nagy inségben és nyomorúságokban elmerülésig uszunk, a főfő rendeket és magistratusokat mint édes atyáinkat kérjük, intsük és könyörögjünk nékiek alázatosan, hogy a kik mind Istentül rendeltettek erre s mind miáltalunk választattak ezekre a tisztekre, és gondunk viselésére, ily szörnyű állapotunkat e folyásban ne hagyják, benünket megútálván, koczkára ne vessenek».* De hát ez a kérés nem lehet-e a rejtőzködés hangja, a köznemes képébe öltözött embernek beszéde? Ha magában állna, lehetne; de azokkal összevetve, a miket fentebb kiemeltünk, nem. Mert teljes összhangban és következetességben áll velök. Az igazi köznemesnek, a sebekkel és terhekkel megrakott köznemesnek volt legtöbb oka a német hitegetésére figyelmeztető szavának okos meghallgatását szorgalmazni, az alkotmány védelmezése érdekében a protestánsok megmaradását kivánni, az ország elnyomásátul való aggodalmában a német katonaság kivitelét sürgetni, az elhatalmasodó és gazdagodó szerzetesek ellen elkeseredni; ez a köznemes, mint a megyék és városok követe, olykor mint a magistratusok tagja is, ott szerepelt és harczolt az országgyűlésen alkotmányunk mellett, ott működött törvények végrehajtásánál az országgyűlési bizottságokban az urakkal.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 5. l.
Ugyanott, 12. l.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár, II. k. 853. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 37. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 53. l.
Ugyanott, 61. l.
SZILÁGYI SÁNDOR közlése: Történelmi Tár, 1891. évf. 173. l.
Országos Levéltár: N. R. A. Fasciculus 139. Nro. 42.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 65–66. ll.
De bár minden jel az író köznemesi voltára mutat, tegyük föl mégis, hogy olyan sikeresen elrejtőzködött, mikép lehetetlen benne megismerni, sőt még csak gyanítani is a főnemest; azért nyomozzuk egyenesen azt, hogy lehetett-e Zrínyi? Mi bizonyít mellette? Hát először az, a kiadó érvelése szerint, hogy az ellenség-elpusztította falvainkra úgy hivatkozik, mint a melyekre az ifjúság is emlékszik.* Mert ez a megjegyzése egyenesen a Zrínyi ifjú korára vonatkoztatható. Mintha bizony 1655-ben, a Siralmas Panasz vitatott évében, a 35 esztendős Zrínyi még ifjúnak számítana; s mintha bizony, ha megengedjük; hogy annak számít, ekkor egész Magyarországon csak ő volna ifjú, a kire ez a megjegyzés egyes-egyedül vonatkozhatnék! Másodszor az, hogy a mikor országunk legfőbb és kulcsosabb városait: Budát, Kanizsát, Babocsát, Győrt, Szigetvárt, Esztergomot és Egert, melyeket Nándorfejérvár megadása után mind vagy a német vesztett el, vagy miatta vesztettünk el, egymásután felsorolja, Budát elsőnek említi és Egert Esztergom után nevezi meg, mint az Afium.* De ez a találkozás oly természetes, hogy az íróra semmi sem következtethető belőle. Mert bárki sorolja is fel abban az időben a török foglalásokat a magyar földön, kénytelen a legelsőn és legfontosabbon, Budán, a volt királyi székhelyen kezdeni; Esztergom neve meg önkénytelenül az Egerére emlékeztet. Ezenkívül az Afium felsorolása és megokolása egészen elüt a Siralmas Panaszétól. Mert Zrínyi nem hozza fel Nándorfejérvárt, melyet ő jó régiesen és magyarosan Landor-Fejérvárnak ír;* nem tulajdonítja vesztét sem véletlen feledékenységből, sem szándékos czélzattal, hogy a nemzet gyűlöletét a német iránt a végletekig felkorbácsolja, a németség árulásának;* hisz annyira ismeri a magyar hadi tényeket, hogy sohasem téved idézésökben, s annyira szereti a tisztességet, hogy még háborúban sem engedi meg a tisztességtelen cselt; hogyan engedné meg magának történetírásban a történethamisítást? Hát nem esik-e ilyen hibába, a mikor a húnokat magyaroknak s Attilát az első magyar királynak hirdeti?* Nem és nem! Mert Nándorfejérvár vesztének ez a feltüntetése a krónikák elbeszélésébe ütközik, az Attiláról és húnjairól szóló felfogása pedig a krónikák hagyományában gyökerezik s a nemzeti mondák élő hitéből táplálkozik. Az Afium a mellett veszteségeink miatt nem a németségre, hanem az idegenekre panaszol, mert a magyar is botlott ugyan sok helyen a vitézségben, de a derekas veszedelmek az idegenektől származtak; mert valaki, idegen jön országunkba, vagy nem ért, vagy nincs szerencséje a hadviseléshez.* Ily módon aztán nem vétkezik a történeti igazság ellen megint azzal, hogy Esztergom elestéért a németeket vádolja, holott Liscano és Salamanca spanyolokkal adák meg,* hogy Eger elárulását kizárólag a németeknek rójja fel, holott a cseh Terčka László, a magyar kapitány vezértársa követte el német, cseh és valon zsoldosokkal.* S az Afium Buda után Temesvárt és Lippát, Esztergom és Eger után Tatát és Pápát, Kosztajniczát, Székes-Fejérvárt, Erdődöt és Győrt, Klissát és Kanizsát hozza fel, tehát más a névsora, más a rendje és más a szempontja. Az Afium a nemzeti sereg mellett és idegen erő ellen érvel, s az idegen kapitányok és katonák bűnéből elesett várainkat jelentőségök szerint számlálja elő; a Siralmas Panasz ellenben a németséget akarja minél inkább eláztatni és meggyűlöltetni, s a várak felsorolásával a török hódítás terjeszkedésének útja szerint halad; az a maga bizonyításában alapos és következetes, ez teli történeti ferdítéssel vagy tudatlansággal. Ilyen tudatlanság még Babocsának az ország legfővebb és kulcsosabb várai közt említése. De épen ez az, a kiadó állításaként, a mi leginkább Zrínyire mutat, mert ez a vár Kanizsával együtt hathatósan védte az ő betörései ellenében a török határt.* Sőt épen ez az, a mi egyenesen ellene vall, mert Zrínyi legjobban tudta, hogy Babocsa milyen jelentéktelen palánk. Valahol az ország más felében, a hol e palánkot nem ismerték és nagynak vehették, megeshetett az ily tévedés; de ott a szomszédságban Zrínyi az ország legfővebb és kulcsosabb várai közt fel nem hozhatta; a mint hogy nem is hozta fel, csattanósan bizonyítja az Afium, mely róla mélyen hallgat Szigetvárral együtt, melyet nem a német vesztett el!
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 17. l.
Ugyanott, 17. l.
GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája, XII. 21.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 15. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi Miklós ismeretlen munkája, 70. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 87. 1
PETTHŐ GERGELY: Rövid magyar krónika. Kassa, 1729. 113. l.
Ugyanott, 142. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 17. l.
)
MAGYARORSZÁG TÉRKÉPE ZRÍNYI KORÁBÓL.
(De Wit 1648-iki amsterdami szines metszete után.)
)
60. MAGYARORSZÁG TÉRKÉPE ZRÍNYI KORÁBAN.
(Nürnbergi 1664-iki kiadás után.)
De vizsgáljuk a kiadó érveit tovább. Mi bizonyít még Zrínyi mellett? Hát az, hogy a Siralmas Panasz ép úgy a Cillei gyűlölségének tulajdonítja Hunyady László halálát, mint Zrínyi a Mátyás-tanulmányban; az ép úgy a gondatlanság példájaként emlegeti a Dobzse királyt, mint ez a második discursusában.* De hisz ezek történeti tények, a köztudalomba ment igazságok, szóval történeti közhelyek; sem a tudásukban, sem az idézésükben Zrínyinek olyan kiváltsága nincs, hogy csupán az ő tulajdonai lennének, egyedül ő beszélhetne róluk! Ulászló érintése mind a két helyen sokkal rövidebb, semhogy jellemző volna benne; a Siralmas Panasz tunya embernek,* a discursus a gondviseletlenség példájának mondja;* a megegyezés egyes-egyedül a Dobzse király kifejezésre szorítkozik: de ez a közszájon forog. «Ennek idejében hajla meg Magyar Országnak Coronája,» írja Petthő Gergely, «az ország is fölötte igen megromlott vala. Mert a mit az ennek előtte való királyok kerestek vala, ez lassan lassan mind el kezdené veszteni; kinek mikor valami nagy veszedelmet meg jelentettek az Urak, ezt szokta vala mondani: Dobse, erről osztán a Magyarok mind ez napiglan Dobse (László) királynak hívták».* A Hunyady Lászlóról való megemlékezés hoszszabb, de a történeti tényen kívül semmiben sem hasonlít egymáshoz. A Siralmas Panasz Ulricus németről, Zrínyi Cillei grófról beszél; az az áldozatot nagy jóindulatú, jámbor, emberséggel teljes iffiúnak mondja, ez szép plántának, az a pokolbeli maszlaggal teljes német gyűlölségének okát az ifjú népszerűségében találja, ez a Cillei gyűlölködő természetében;* annak semmi egyéb szava nincs, Zrínyi ellenben mily élénken szól a Cillei leveléről a szerb fejedelemhez, mily érzelmesen a király titkos indulatáról, csalódásáról, a magyaroknak adott hitéről, s legszentebb miszteriumokra való esküvéséről, mily fenséggel a királyi eskü szentségéről, mert a király az isten földi képmása, szava sacramentom, ha azért ember a képmást megmocskolja, nem vétkezik-e az eredeti ellen, nem indítja-e haragra Istent hazugságával?* Mindez milyen szellemes, hatásos, erős, milyen mély a gyűlölségről közbeszőtt aphorismusa, milyen ötletes a két golyóbisról, a két Hunyady-fiú fejéről való elmés szójátéka? A Siralmas Panasz nyolcz sornyi nehézkes megjegyzése határozottan más felfogásra, más észjárásra, más stilusra vall. És mit bizonyít Zrinyi mellett, hogy az író a rudimentákat az ő módjára használja, hogy az evangelikusok szabadság-szeretetének kiemelésénél a Pázmány vallomására, a jezsuiták viseletének jellemzésénél a szombati, asszony kifakadására hivatkozik, s némely mondásával a végbeliek pártjára kel:* hát Zrínyi csak egymaga tanulta a Rudimentákat, csak egymaga értesülhetett a Pázmány nyilatkozatáról? hiszen nyilvános vallomásról van szó, csak egymaga járt Nagy-Szombaton, egymaga sürgette a végbeliek rendes fizetését? Hiszen az országgyűlések törvényczikkekkel intézkedtek erről a nélkül, hogy a tagjai végbeli katonák lettek volna! És mit bizonyít Zrínyi mellett, hogy a Siralmas Panasz a török békére panaszol;* hiszen az egész nemzet elégedetlen volt véle; hogy a Zrínyi nevét úgy írja, a mint maga szokta: Groff Zrini Miklós,* hiszen akkor a Kaprinai-féle másolat czíme is tőle ered? Kiterjedt levelezése volt, az Adria Tengernek Syrenája közkézen forgott: csak akadhatott még széles e hazában valaki, a ki az ő nevét helyesen le tudta írni.*
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 24., 52. ll.
Ugyanott, 52. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 138. l.
PETTHŐ GERGELY: Rövid magyar krónika, 89. l.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 24. l. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 138. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 139. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 38., 46., 59., 61. 11.
Ugyanott, 11. l.
Ugyanott, 48. l.
LIPPAY például rendesen Zrininek írja 1660 július 2-, 9-, 11-én kelt leveleiben. Orsz. Ltár.
Ime, nincs a Siralmas Panaszban, nincs egyetlen érv, mely valóban, föltétlenül, kétségtelen biztossággal az ő szerzőségéről tenne tanúságot; ellenben olyan van, a vastag történeti ferdítés vagy tudatlanság, a Hunyady László haláláról való nehézkes megemlékezés, mely egyenesen, határozottan és meggyőzően ellene szól. De azért lássuk: mit mond a nyelve és stilusa?
Mert a nyelvében nehány szavat és alakot, a stilusában egy pár fogást és kifejezést a kiadó a Zrínyi ismertető jegyének, elvitathatlan sajátságának állít. Ilyen a renddel az egymásután értelmében, a hajdú gyalog és a katona lovas jelentéssel:* de hisz akkor Földváry Ferencz, II. Rákóczy György, erdélyi fejedelem kapitihája nem volt más, mint Zrínyi Miklós, mert Betkás agával ura kivánsága szerint mindeneket renddel megbeszélt a Konstantinápolyon kívül eső kertjében;* Félegyházi Tamás, Pázmány Péter és Pósaházi János csak az ő más és más álneve, mert valamennyi ép olyaténkép él ezzel a szóval.* S a gyalogot hajdúnak, a lovast katonának hívja a régi irodalom általában.* Aztán ilyen a mai hiszen kötőszó helyett a hiszem, mert Zrínyi rendesen ily ódon alakjában használja:* de ép így használja Szenczi Molnár Albert, Telegdy Miklós és Keresztúri Pál;* ilyen a közönséges ész és észvesztő helyett az ékezetlen esz és eszvesztő;* de ép így írja Basilius, Pázmány és Matkó,* tehát ép így használatos az ország legkülönbözőbb vidékein; ilyen végre a keresztén és keresztény szóalakok együttes alkalmazása, a mi Zrínyi tollára mutat.* Sőt ellenkezőleg, ő tájszólása szerint rendesen a köröszt, körösztén és körösztény alakokkal él, az e-ző alakok nála csak kivételesen fordulnak elő.* Egyik alak, egyik szó sem az ő kizárólagos sajátja, hanem az ő korának és irodalmának közös tulajdona; sőt a Siralmas Panasz következetes e-ző hangárnyalása Muraközön kívül az ország más vidékére utal bennünket. Ilyen a rak igének tölt értelemben való szereplése,* de a régibb századokban közönségesen így szerepelt; akkor az ember rakva vala ragadozással, méreggel, bűnnel, poklossággal, Molnár Albert, Balásfi Tamás, Lépes Bálint egyiránt így írják;* a fölöttébb megtöltött puskáról szóló mondás meg közmondás volt; s mint ilyen, közszájon forgott és belekerült a Kis-Viczai Péter gyűjteményébe: A felettébb megtöltött puska hamar elszakadoz. Van azonban a stilusának egy-két vonása, mely Zrínyi írásmódjára emlékeztet, mint a «fonnyadt irígység és irígy fonnyadtság», «csak kereskednek, s így találják meg, a mint keresik» szójátékos fordulatok felbukkanása, egy helyütt a gondolat következtetésének elhallgatása, másutt az ellenvetés czáfolata végett való felhozása:* de hát az iskolából és irodalomból ezeket a stilusbeli fogásokat csupán Zrínyi sajátíthatta el? Nem az ő megfigyelésének és leleményének kifejezésmódjai ezek, hanem a stilisztikai tanítás szabályainak és példáinak alkalmazásai. Bizonyító erejök csak akkor volna, ha kizárólag a Zrínyi műveiben fordulnának elő.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 17., 41. ll.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, I. k. 218. l.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár, II. k. 1407. l.
Ugyanott: I. k. 1252. l.; II. k. 139. l.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 11. l.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár, I. k. 1448. l.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 10., 19. ll.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár, I. k. 706. l.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 30. l.
SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós, II. k. 216. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 12. l.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár, II. k. 1663. l. III. k. 31. l.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 10., 36., 44., 60. ll.
Ellenben rakva a Siralmas Panasz oly tulajdonságokkal, oly állításokkal, oly elvekkel, a melyek a legélesebben a Zrínyi szerzősége ellen tanúskodnak, mert annyira ellenkeznek mindazzal, a miként ír és gondolkozik, a mit tanít és cselekszik, hogy lehetetlen neki tulajdonítanunk. Nyelvének a hangszíne, határozott és következetes e-ző természete, a mint kiemeltük, más vidék szülöttére, nem a Muraköz hősére mutat; stilusának jellege, a szóhalmozásnak, szenvelgésnek és czikornyának keresése, mely sok helyen a gondolatot szinte elnyomja, merőben különbözik a Zrínyi hathatós beszédétől; más író tollára, nem az övére vall. Egy és ugyanazon fogalomra nem a találó kifejezést keresi meg, hanem egyszerre egész csomó szavat vág oda, nem árnyalás, nem fokozás, általában nem a nyomatékosabb szólás végett, hanem egyszerűen áradozásból. Így lesz a különben eszes munka nem egyszer szapora szavú, de kevés savú. A mikor például arról panaszkodik, hogy az udvar sok aprólékos kegye és kitüntetése az urakat elidegenítette nemzetünktől, ekként fejezi ki: elfogta, foglalta, ragadta, holditotta, forditotta sziveket a saját vérektől.* A mikor például azt említi, hogy a pasquillus hamisságára sokan hajlanak a magyarok közül, így folytatja: főképen a magyarok gyűlölői, ellenkezői, alattomban rágói, marói, minden gonosz kivánói.* S a mikor azt akarja megértetni, hogy a németek mennyi kárunkra vannak, ekként magyarázza: ha szegény országunk szólhatna, nyilván kiterjesztené bezzeg előnkben nagy könyvezéssel, zokogással, jajgatással és sírással.* S ekként int az egyetértésre: Miért nem szeretjük egymást inkább oly híven, mint jó fiak apjokat, jó leányok anyjokat, jó atyafiak egymást szokták.* S ekként óv a némettől: Ne higy a németnek és semmi hizelkedő édes beszédinek, s hizelkedésinek, hazugságinak!* A nemzetet így biztatja: A régi magyarok gerjedező, lángodozó, merész és győzhetetlen sziveiben öltözzél!* S a mikor a fő-főrendeket hazafiságra serkenti, azért teszi, hogy szegény eldülő s romlandó országunknak s birodalmunknak mindenek felett való böcsűjére, jobb rendelésére, megtartására, építésére és nevelésére felindíttassanak.*
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 10. l.
Ugyanott, 14. l.
Ugyanott, 25. l.
Ugyanott, 25. l.
Ugyanott, 35. l.
Ugyanott, 69. l.
Ugyanott, 71. l.
S ezek az idézetek nem kivételes jelenségek, hanem az ilyesmik szinte minden lapon bokrostul tarkáznak: a Siralmas Panasz a pleonazmus jegyében született és növekedett meg; de ez a pleonazmus nem a bőbeszédű ember egyszerű szóhalmazása, mert majd a szenvelgéssel, majd a czikornyával egyesül, minélfogva ízléstelensége még erősebben kirí. S valjon ez a stilus a Zrínyi irása volna? Nem és nem! Ime, a mikor a siralmasan panaszkodó a nagy-vezekényi csata áldozatairól, az Esterházy-testvérekről megemlékszik, így kiált:
«Oh, sirjatok ezen minden szemek és záporeső gyanánt adjátok ki sürü könyveteket, a szivbeli fájdalmak jeleit, mert a merő irigység, pokolbul származott lelkek és eszközök ragadták el a ti dicsőségteket.»*
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 22. l.
S a mikor a miatt kesereg, hogy szegény édes hazánknak fő bajnoki, vitéz kapitányi, hadnagyi, tizedesi, és erősen, vigan, gyakran és merészen vagdalkozó, maga-oltalmazó katonái s hadai minden erejeket csak arra fordítják ugyan, hogy országunkkal jót tegyenek, azt oltalmazzák, kiért véreket is kiontani, életeket felszentelni nem restellik, az ellenséget megostorozzák, de kevesen vannak, mert reájok nincsen gondviselés, nincsen tisztességek, mert némely gondviselőinket, nem tudhatni mi, úgy megmaszlagította, hogy a külsőknek csaknem nyalják ajakokat és homlokokat, miféléinket pedig mint ellenségeket gyűlölik; – e bevezető szövevényes mondatgombolyag után ekként ízetlenkedik:
«Oh, rendetlen maszlagban megzabált, külsők szerdékénél (és kovászánál) megnősztett, és elegyitett hamis fiaink. Mire jutottak szegény nemzetünknek tagjai?! Im, majd fattyainkká teszik magokat, s úgy vannak hozzánk, ha lehetne, elnyelnének s vesztenének bennünket ok nélkül. Egy gyülölségnek rosz izibül pironkodjanak az olyanok, s izetlen gyomrotokat töltsétek meg izetlen bűzzel, talán szátok izi megjün»...*
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 47. l.
)
61. A «SIRALMAS PANASZ» BEFEJEZŐ SORAI.
(A budapesti egyetemi könyvtár kéziratából.)*
de mindenkoron az igaz okosságot kövessék, s ne csak kívánságokat; hogy az álmosok vigyázókká legyenek; az részegesek a józanságot kövessék, szeressék; az igen vendégeskedők a mértékletességet tartsák meg; a rút életű(e)k tiszta életben foglallyák magokat, mértékletessen éllye-nek; azok, kiknek maradékjok nincsenek és kivánnyák, hogy legyen, és az áhitatosság gyülölők, az Isteni tiszteletben igen foglalatoskod-gyanak. Végre hogy azok, a kik nem szeretik az illyen oktatást, azt igen is fogadgyák, szivekben béplántállyák, és tellyesen megtartani igyekezzenek; siessenek minden jókban nevelkedni, hogy birodalmunk segítségére alkalmatossak, s hasznossak legyenek minnyájan.
De leginkább a főfő rendekben kivántatik ennek foganattya, hogy szegény eldülő s romlandó országunknak s birodalmunknak mindenek felett való böcsűjére, jobb rendelésére, megtartására, építésére és nevelésére felindittassunk; és hogy mindezeknek gyümölcses meg-tellyesitésére nagyobb áhitatossággal, buzgóbb szivekkel az Mindenható Ur Istentűl szerencsét és segítséget kérjenek.
Induljanak tehát, gerjedgyenek fel; semmi uttal el ne mulassák! Ugy légyen meg! Ha mindezek s mások is nem serkentnek, gyújtnak fell bennünket nagyobb gondviselésre, tehát előttünk a veszedelmünket szemeinkkel látván, nyilván kész akarattal megyünk a veszedelemre és romlásra; nem különben, mint a nagy háborúban és tengeri habok között lévő hajós, ki hajójában túnyassága és röstsége miatt álmodozván, vesztiben hadgya hajóját, vastag gondolatlansága által magha oka elmerülésének, melly éktelenségnél nagyobb gyalázat és szégyen nem lehet az ég alatt.
S valjon ez a stilus a Zrínyi írása volna? Ebben a szóbugyogásban, ebben az értelmetlenséggel határos zagyvalékban az ő hatalmas szelleme nyilatkoznék meg? Nem és nem!
S a mikor a siralmasan panaszkodó azon méltatlankodik, hogy a nemzet a veszedelmekből való megszabadulására az alkalmas módot nem ragadja meg, ekként hömpölyög beszédének árja:
«Oh, édesden tápláló Magyarország, ha szólhatnál, nem siránkoznál-é panaszkodnál-é? nem feddenéd-é, meg lakosidat, hogy hozzád ily háládatlanok: hogy bőséges jótéteményidért (édes földünk! tejjel mézzel folyó édes mezeink, hegyeink és völgyeink!) kedves ajándékidért és jótartásidért kivánt oltalommal nincsenek?... Vizek! hogy nem zúgtok?! magyar földünkben és annak sok templomiban feküvő régi szent jámborok s maradéktikat szerető Istenfélő eleink! hogy fel nem támadtok? s hogy nem dorgáljátok meg mostani lakosit országunknak? kik régi törvényteket, és reánk hagyott szép szokástokat nemhogy megtartanák s oltalmaznák, de azon vannak, hogy elrontsák, eltörüljék földünk határárul azokat, kik azon incselkednek, hogy tületek maradéktiknak hagyott országot, s annak földét, annak lakó helyeit idegenyre eresszék és hagyják. Kicsoda ez? Átkozott! oh, átkozott az az ember! Kimondhatatlan, kigondolhatatlan minden átkok alá vettessék még a legkisebb tagja is annak, a ki azon incselkedik; igaz saját földünk meghasadjon, ketté nyiljék, bészíjja, elnyelje az olyan embert, ki sajátunktól meg akar fosztani bennünket, ki idegennek lábai alá akar vetni, hogy azok rajtunk tapodjanak, tagoljanak, nyomorgassanak, minden inséggel illessenek bennünket!»...*
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 68. l.
Valjon ez a stilus a Zrínyi írása volna? A keserves felfohászkodásnak ez az átokba csavarodása az ő jajveszékelése? Nem és nem! Ő sohasem szenveleg, sohasem puffog, sohasem átkozódik a maga műveiben. A Siralmas Panasz egész stilusa kiáltó czáfolatul szolgál az ő szerzőségére. Nem árulja el, hogy kitől ered, hanem azt nyilván mutatja, hogy Zrínyitől nem eredhet. Szóhalmozása a század ügyvédi stilusára, jajjongása és átkozódása a protestáns papok hangjára emlékeztet; a kettőnek sajátos keveréke. De a szerző protestáns pap létére nem hivatkozhatnék országgyűlési szerepére, nem a törvények végrehajtásánál való közreműködésére; s ügyvédi állásában nem bélyegezné meg prókátorainkat, hogy ott, a hol leginkább kellene, fel nem tátják torkukat.* Sőt azt sem lehet róla biztosan megállapítani, hogy katholikus vagy evangelikus volt-e? Mert a protestánsok kigyomlálására vonatkozó mondása bármely felekezeti voltára egyképen értelmezhető; s a reformál igének olyatén használata, hogy a morva protestáns rendeket elsőben vallásukban reformálták, vagyis a katholiczizmusra térítették, aztán alkotmányukat kobozták el,* a legkevésbbé sem kezeskedik az ő katholikusságáról, hiszen a középkori latinságban a reformare annyit is jelent, hogy helyreállítani; s ebben a jelentésében egészen helyesen alkalmazza a szót. Pedig hogy ő csakugyan ebben a jelentésében használja, kitetszik ama helyéből, mely a német katonák erődítéseiről emlékszik meg: «Végházainkban vannak, úgymond, némely nyomorult kemencze- és kőfalőrző, maga hányóvető landsknechtek, építnek ugyan és reformálják a bástyákat néhol; de azt is nem jobban a török ellen, mint mi ellenünk.* S a lutheránus Révay Kata, Ostrosith Mátyás felesége, a katholikus Wesselényi Ferencz, a nádor, a katholiczizmusra térést egyiránt reformatiónak mondják.* Annyi bizonyos, hogy katholikus embertől az evangelikusoknak az a lelkes védelmezése, a pápista papságnak és szerzetességnek az a heves támadása, mely a művön végig vonul, kissé sok volna; ennélfogva mégis valószinűnek látszik, hogy a szerző oly sebekkel és más szenvedhetetlen terhekkel rakott protestáns köznemes, a ki a régi idő szokása szerint jogi és theologiai tanulmányokat végzett. Bizonyos csak annyi, bizonyos a Siralmas Panasz nyelvéből és stilusából, hogy nem Zrínyi volt. S bizonyos még sok másból. Az iró például élesen kikel az urak ellen, kik külső nemzetekből házasodnak és isten büntetéseként magtalanok maradnak.* Valjon beszélhet-e így Zrínyi Miklós, kinek szépapja, a szigeti hős, nagyapja, György gróf, és maga is külső nemzetek közül, az örökös tartományokból nősülnek?* S valjon csúfolódhatik-e az úrhatnám, a «Simon biró» asszonyokkal ő, kinek második felesége, Bethlen Miklós szerint, a csáktornyai vár életét és rendjét egészen megváltoztatta, a régi magyar mód helyett a német szokást vezette be ide?* Nem és nem!
Ugyanott, 24. l.
Ugyanott, 39. l.
Ugyanott, 19. l.
SZILÁGYI SÁNDOR közlése: Történelmi Tár, 1889. évf. 155. l. S Országos Levéltár: Wesselényi-iratok, 8. csomó.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája, 63. l.
A szigeti hős második felesége, Rosenberg Éva, György gróf első neje gr. Arco Anna, a második gr. Stubenberg Zsófia s hősünk második felesége b. Löbl Mária-Zsófia.
GRÓF BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k. 325. l.
S az iró például a magyart egyedül annyi ellenségünk ellen elégtelennek és szövetségét valamely idegen állammal szükségesnek vallja; boldogságunkra azt az eljárást ajánlja, hogy ha a keresztyén hatalom igazságainkban és törvényeinkben bennünket fölöttébb nyomna, a törökhöz hajoljunk, ha meg ez háborgatna, a keresztyént vegyük segítségül,* vagyis a németet a törökkel és a törököt a némettel üssük, mint néhai való jó Martinuzzi, a ravasz barát tanította.
KANYARÓ FERENCZ: id. m. 29–30. ll.
Valjon beszélhet-e így Zrínyi Miklós, a ki minden művében a törökök kiverésére a magyart elégségesnek tartja s az országot felszabadítani a nemzet erejével akarja; a ki minden cselekedetében élete legfőbb czéljaként a törököt rontja, mint örök ellenséget még a békében is zaklatja; a ki egész jellemében az egyenesség és határozottság embere, minél fogva szemében a politikai bölcseség eszményképe nem lehet a kútmászó vagy kéményseprő, ki két felől kezeivel és lábaival megtámaszkodván, felkapaszkodik? Nem és nem! Zrínyi nem beszélhet így sem szívből, sem színből, hisz minden szava és tette, az egész pályája megczáfolja. Olvassátok a nádorságkereső emlékiratát: egyetlen tényt el nem ferdít, egyetlen önmagával ellenmondó állítást meg nem koczkáztat, pedig a szolgája képében szól. S a Siralmas Panaszban kész volna a történetet meghamisítani, csakhogy a német iránt való gyűlöletet a végletekig felizgassa? Nem kellett azt izgatni! S kész volna az ősei és maga házasságát megbélyegezni, a nemzetet hazug politikával ámítani, csakhogy magáról a figyelmet elterelje? Nem lehet ezt elképzelni!
A kétkulacsosságnak ez a politikája, a kútmászó és kéményseprő kapaszkodásának eszményképül hirdetése csak az erdélyi fejedelemség kapcsolt részeinek vidékén, a felsőmagyarországi vármegyékben, hol a német, török és magyar uralom összeért, lehetett leginkább helyén és mutatkozhatott különös bölcseségnek a védekezésre.
A Siralmas Panasz minden valószinűség szerint itt, Felső-Magyarországon keletkezett. Ide utal mindjárt nyelvének némely oly szava és szólama, mely Zrínyi előtt ismeretlen és főleg a kapcsolt részek vidékén járatos; ilyen a praesta, mely egyedül a Matkó sárospataki Bányász-csákányában fordul elő;* ilyen a megdúl a felülhalad jelentésében, melyet egyedül a nagykárolyi Károlyiak codexe ismer;* ilyen a kordéra vetni; mely a Pósaházi és Sámbár sárospataki vitatkozásaiban szerepel;* s a Simon biró, mely a hagyomány szerint Miskolczról ered, mert Szirmay följegyzéseként itt él vala az a készséges ember, ki felesége minden asszonyi dolgát maga végezte.* Igaz, hogy a két utóbbi kifejezés, valamint a mordály szó már egyebütt is megvan, de a régi irók közül szinte kizárólag olyanoknál, a kik Erdélyben, a kapcsolt részeken vagy Felső-Magyarországon működtek,* így valószinűnek látszik, hogy a Siralmas Panaszban a prćstával és megdúllal egy vidékről valók, nemkülönben a kiadó-kiemelte szavak is. A kapcsolt részek vidékére utal az erdélyiek emlegetése. A mikor a munka azon panaszolkodik, hogy a magyarokat a magok oltalmazásában a sok királyi parancs és tilalom akadályozta meg, mert ha maguktól háborgatták az ellenséget, mindjárt felség-sértőknek kiáltották őket, bizonyságul azt hozza fel, hogy az erdélyieket most is pártütőknek és árulóknak tartják, a miért maguk gondoskodnak magukról. «Csak egyébiránt is – úgymond – országainknak régi törvényi és dicséretes szokási mellett megmaradhatnánk.»* S a mikor azt rójja meg, hogy az ország bajainak intézésére a magyarok nem igen gyűlnek össze és nem igen tanácskoznak, példaként az erdélyiekre hivatkozik, kik minden esztendőben legalább egyszer ország szerint összegyűlnek mind az urak a fejedelemmel, s mind az alatta valók, és úgy tanácskoznak és végeznek; innen van Erdély előmenetele a magaszerzette frigyében.* Hol volt ez a példázás közelebb és érthetőbb, mint a kapcsolt részek vidékén, a felső-magyarországi vármegyékben? Ide utal világosan a munka ama helye, mely a németek mesterkedését részletezi. «A dunamelléki magyarokat – úgymond, – magokhoz kapcsolják nagy hazugsággal és álnok színmutató kedvezéssel, azonban a tiszamellyékieket és erdélyieket gyűlöltetik és utáltatják, üldöztetik, hogy így egymást fogyassák.»* Miért hallgatna épen csak a felső-magyarországiakról, ha nem azért, mivel az iró köztök lakik és nekik érvel, előttük pedig a magok állapota ismeretes? Ide utal a bányavárosok termése, a sok vert pénz, s veretlen arany, ezüst, réz Bécsbe vitelének felhánytorgatása, hogy a németeknek ettől kövér az ajakuk, a Habsburgok ezzel jutnak a római királyságra és birodalomra, e nélkül bizonytalan, ha oly könnyen felhágnának-e a sasok oly nagy magasra vagy nem?* Zrínyi sohasem szól a bányavárosok kizsákmányolásáról; ez a felső-magyarországi ember fájó sebe; csak ő, a ki a dolgot alaposan ismeri, támadhat fel ily keményen ellene! Ide utal végre a könyörgés erejének az a szólásmódja, hogy a mikor a szorosabb magyar királyságot, és pedig a régi Pannóniát érinti, mindig távol-mutató névmással, mint azt az országot emlegeti;* a minek csak akkor van meg a szabatos vonatkozása és helyes értelme, ha a Siralmas Panasz a kapcsolt részek vidékén keletkezett.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár. II. k. 1331. l.
Ugyanott, I. k. 543 l.
Ugyanott, II. k. 364. l. I. k. 237. l.
ERDÉLYI JÁNOS: Magyar Közmondások Könyve. Pest, 1851. 350. l.
Magyar Nyelvtörténeti Szótár. I. k. II. k. 870. l.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi ismeretlen munkája. 18. l.
Ugyanott, 26–27. ll.
KANYARÓ FERENCZ: Zrínyi Miklós ismeretlen munkája. 25. l.
Ugyanott, 27–28. ll.
Ugyanott, 67–69. ll.
S ha számba vesszük, hogy országos tanácskozásaink gyér voltáról panaszkodik, s az erdélyiek dicséretes szokásával, az évenkénti országgyűléssel hozakodik elő, az utólsó pozsonyi gyűlés védelmi intézkedéseire pedig úgy hivatkozik, mint a melyekre talán már nem is emlékeznek*; határozottan következtethetjük, hogy nem 1655-ben, közvetlenűl a pozsonyi gyűlés után, hanem legalább egy esztendő múlva, 1656-ban keletkezhetett! Nem tudjuk ugyan megmondani, hogy ki a szerzője, de nyelvéből, stilusából, történeti ferdítéseiből vagy botlásaiból, erkölcsi és politikai elveiből bizonyos, hogy Zrínyi nem lehet, hogy az nem a Muraközön élt, hanem valahol Felső-Magyarországon. S ha eszünkbe jut már most, hogy Zrínyi 1656 augusztusában Witnyédy révén Mednyánszky Jónással, az erdélyi fejedelem ügyvivőjével, Felső-Magyarországon kerestet egy irást,* melyet némelyek az ő munkájának mondanak: lehetetlen reá nem gondolnunk és reá nem mutatnunk, hogy, íme, minden valószinűség szerint a Siralmas Panasz ez az irás, mert számos vonatkozása Felső-Magyarországra mutat és keletkezése épen ebbe az évbe esik. A Siralmas Panaszt tehát, mely különben eszes és merész munka a maga érvelésében, hangjának keserűségében, a német ellen való sötét gyűlöletesség fokozásában és élességében az országos állapotok ép oly megkapó, mint megdöbbentő rajzával, – az ő alkotásai közül végkép ki kell törülnünk; azonban derék és eszes kiadója csalódásának mentségére lehet, hogy hősünknek tulajdonították már életében s az ő neve alatt terjesztették holta után. A régiek kósza hiréből hagyomány támadt és a hagyomány szállt és szállt tovább a mi napjainkig.
Ugyanott, 40. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 30. l.
62. ZRÍNYI KORABELI ZÁRÓDÍSZ.
