I. A KORVISZONYOK.
I. A KORVISZONYOK.
A szülőföld hatása. Mária Terézia hálája a magyar nemzet iránt, czélzata és módszere. A nemzeti eszme nyelvi tekintetben. A németesítés eszközei Magyarországon és Ausztriában. Egykorú írók véleményei. A nemzeti megújhodás. Guadagni J. és a nemzeti eszme.
JÓ RÉGI rege a Tellus regéje, de maig sem veszített költői igazságából. Eszmei magva, hogy a szülő-földdel való érintkezés erőnket éleszti, ifjítja, gyarapítja, szívünket tüzeli, bátorítja, küzdésre edzi, – annyiszor nyert fényes és csattanós bebizonyítást Magyarország és a magyar irodalom történetében. Mert a magyar föld, mintha csak Gaea titkos igézetét és csoda-hatását örökölte volna, bűvös körében tartja s nem csak testileg élteti, de lelkileg is erősíti a maga fiait. Annyi század folyamán, örökös háborúban, küzdve némettel és göröggel, tatárral és törökkel, pártos villongások között emésztve önmagát, – ez a nemzet el nem fogyott de egyre szaporodott: pedig nincs a honnak talán egyetlen röge, melyet jó magyar vér nem áztatott és meg ne szentelt volna. Megáztatta és megszentelte: a diadal és dicsőség virágaival benövesztette. A magyar föld talán azért olyan vonzó, ereje talán azért olyan átalakító, hatása talán azért olyan bűvös? Idegenek telepedtek be, s a második és harmadik emberöltő már magyar, sőt hazafi; nemzeti büszkeségére és önfeláldozó honszeretetére nem rosszabb és méltatlanabb, mint a régi faj. Tűzzel a lelkében, mely a magyar föld ihletétől fogott lángot, szóval a vitahelyen és karddal a csatamezőn a szabadság eszméiért, az alkotmány jogaiért mindig kiszáll: erőszakos támadás és síma megkisértés veszedelmében mindig hű marad.
Talán soha sem volt a veszedelem válságosabb, mint Mária Terézia alatt, mikor az erőszak szünetelt, a megkísértés működött. Nem vitatjuk el, hogy a nagy királyasszony valóban szeretettel ragaszkodott ehhez a nemzethez, hiszen attól a pillanattól fogva, mikor az emlékezetes pozsonyi országgyűlésre családjával és udvarával oly hajókon érkezett, melyeken mindenütt magyar lobogó, magyar czímer és magyar színbe öltözött legénység hivalkodott, egész uralkodása alatt addig a pillanatig, mikor Fiume és a Temesi Bánság visszacsatolásának örömében lelkesedve írta, hogy Jó magyar asszony, szíve teli hálával e nemzet iránt, – annyiszor adott ez érzésének tüntető vallomást, s annyiszor tett e vallomása igaz voltáról elfeledhetetlen bizonyságot, hogy hinnünk kellene benne, ha vallásossága nem szólna is mellette, ha haldokló órájában nem is erősítette volna meg azt. Elbúcsúzva örökösétől, el többi gyermekeitől, utánok még a magyar kanczellárt, Esterházy grófot hívatta magához, azzal a megbízással eresztve el: mondja meg nemzetének, hogy utolsó perczéig hálával emlékezett meg róla.* Pedig olyan erős hittel, mint az övé volt, a halál előtt játszani merő képtelenség! S nem vitatjuk el, hogy az ország területi épségének helyreállítása a szepesi Kárpátoktól az Adriáig, a tengeren emelt annyi kikötője, a folyamok szabályozása, lápok lecsapolása, a jobbágyok sorsának enyhitése, törvénykezés és közigazgatás javitása, a tanulmányi bizottság és tanulmányi alap szervezése, az egyetem Budára helyezése és fejedelmi ellátása, az akadémiák alapítása, a népoktatás fölemelése és új püspökségek állítása, mind, de mind ékesen beszél az ő sok és elévülhetetlen érdeméről, az ő hálás szeretetéről. Ám e tények között hol van csak egyetlen egy is, mely akár az ország alkotmányának, akár a magyar nemzetiségnek erősítésére és öregbítésére szolgálna? Az a hála csak személyi és nem politikai hála volt. A Habsburgok egész uralmi czélzata, a szent római birodalmi hatalom és tekintély fentartása, az erős és egységes állam megalkotása összeütközött volna politikai elismerésével. S maga a királyasszony hogyan feledhette volna ezt a czélzatot, melyet családi örökűl kapott, néhány esztendő alatt, noha nagy volt is az örökösödési háború jelentősége és a magyar fegyverek érdeme? Sőt még ebben a háborúban is, melynek oly fölemelő és fenséges nyitánya volt a karok és rendek kitörő kiáltása: vitam et sangvinem, oly őszinte és teljes a lelkesedés lovagiassága, hogy még csak azt sem zúgták utána: sed avenam non, – megmaradt bizonyos tartózkodás a magyar iránt a hadvezetésre nézve.
TOLDY FERENCZ: Mária Terézia. Egyetemi Emlékbeszéd. Buda, 1872. 30. l.
2. MÁRIA TERÉZIA.
Igen, a Mária Terézia czélzata a régi: csak a módszere új. A szives szeretetreméltóság, mely női bájjal egyesűl, a kényeztető kápráztatás, mely egyesek kitüntetésével osztályokat kötelez le, a síma bánás, mely a nyílt kíméletlenség helyébe lép. Mindez czéltudatos számítással, asszonyi aprólékossággal. Maga írja fiának, kiről azt reméli, hogy Magyarország helytartója lesz: a magyar nemzetnél minden elérhető, ha jól bánnak vele, ha szeretetet mutatnak iránta; maga vallja, hogy ez az elv mentette meg a monarchiát és családot, s ez most is hasznára válik.* Azért mindig híven követte. S a míg elődei erőszakos támadására a Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczy szabadságharcza volt a nemzet felelete: addig ő a jó bánással, a szeretet mutatásával szinte czélhoz ért; a nemességet kiforgatta nemzeti erkölcseiből, érzéseiből, magyar öltözetéből és nyelvéből; a mi annyival végzetesebb lehetett volna, mert a mi nemességünk nem csak rendi kiváltságait képviselte, maga volt a nemzet.
ALRRED V. ARNETH: Maria Theresias letzte Regierungszeit. 1763–1780. II. B. Wien, 1876. 514. l.
Toldy azt hozza föl a királyasszony mentségeűl, hogy abban az időben másutt se volt különben. Az európai népek fejedelmei úgy, mint a népek műveltjei a Niementől az Ebróig, a Themsétől a Dunáig a franczia irodalom és divat hatása alatt állottak. II. Frigyes a francziákat megverte és francziáúl írta leveleit, munkáit; Mária Terézia német ház gyermeke, s udvari és családi nyelve a franczia volt. Rákóczy Ferencz franczia nyelven adta emlékiratait. A nyelvi nemzetiség eszméje még nem ébredt meg.*
TOLDY FERENCZ: Mária Terézia. Egyetemi Emlékbeszéd. Buda, 1872. 26. l.
Mennyit nyom ez a francziára való hivatkozás? Könnyen megérthető. Bizony keveset. Hiszen az egész művelt világ, minden európai udvar diplomacziai nyelvnek fogadta el; s mint ilyent szokta meg és használta. Ám a mellett a nemzeti nyelvet el nem hanyagolták, sem meg nem vetették, bizonysága lehet, hogy már az idő szerint, a XVIII. század közepén a nemzeti nyelv, a nemzeti tudomány művelésére rég megalakult az olasz, a franczia, a német, az orosz akademia, mindenütt a fejedelmek aegise alatt: az olasz academia della Crusca már 1582-ben, a franczia 1625-ben, a német 1700-ban és az orosz 1725-ben. Mindez nem azt bizonyítja, hogy a nemzetiségi eszme nyelvi tekintetben még nem ébredett fel, sőt ellenkezőleg; a nemzetiségi eszme politikailag még nem hatott, hiszen az olasz, a német még nem is volt nemzet, egységes nemzet; de nyelvi tekintetben már élénken élt és lüktetett. Hiszen a mi jó bécsieink is a külföldiek példájára sürgölődtek a nemzeti nyelvért és nemzeti irodalomért; hiszen a mi BESSENYEI-nk is a külföld példájára hivatkozik, mikor a magyarságért olyan lelkesen fölszólal:
«Magyarúl nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudománynak szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranynyal tele volna, hogy semmit sem ér, mivel nincs bánya és bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, hogy kincseit belőle nem szedik! Mit tehet róla a magyar nyelv is, ha őtet fiai sem ékesíteni, sem magyarítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttök. Ha az anglusok soha sem kezdettek volna nyelvükön írni azon okból, hogy gyenge, nem volna most sem oly fényes, sem oly hatalmas, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részben, noha gyöngébb volt sokkal, mint a magyar.
Jegyezd meg magadnak e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá, a bölcseséget, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe nem húzta.»*
BESSENYEI GYÖRGY: Magyarság 1778. 3, 4, 6. ll.
Sőt épen Ausztriában a nemzeti nyelv pártolása már a kormánynak kitűzött czélja s a népnek buzgó kívánsága volt. Még III. Károly bocsátotta közre 1735-ben a Schulordnungot, mely meghagyja, hogy a jezsuita rend oly tanítókat válaszszon és alkalmazzon, kik németűl jól beszélnek és tisztán írnak, hogy azok a növendékeket, még ha a latin név- és igeragozásban és mondat-képzésben annyira haladtak is, a mint az új utasítás megköveteli, de míg egyszersmind németűl beszélni és írni meg nem tanították őket, addig a tulajdonképi első osztályba föl ne vegyék. A gymnasium felsőbb osztályaiban hasonlókép sürgeti a tisztább latinság mellett a német tanítást és német írásbeli gyakorlatot. A császári rendeletek is III. Károly és Mária Terézia idejében németűl kelnek.* Ime, ennyire megindúlt Ausztriában már a németnek, mint nemzeti nyelvnek művelése és ápolása. De a nagy királyasszony nemzeti törekvésének határa a Lajtha volt. A Lajthán túl a németet, a Lajthán innen a magyart kellett volna nemzeti törekvésűl ápolnia, ha csakugyan olyan jó magyar asszony, a mint hirdeti vala, nem csak személyi hálájára, de politikai elismerésére nézve is. Ő a németet mozdította elő otthon rendeletileg, itthon szép szerével.
MOLNÁR ALADÁR: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. I. k. Budapest, 1881. 201–204. ll.
3. III. KÁROLY.
Persze a németesedés nem egyszerre szakadt nyakunkba, mint a sebes zápor, csak lassan szivárgott, lassan áztatott el bennünket, mint a csöndes, huzamos őszi eső. Az udvar köréből indúlt meg, a nyugati határról, Bécs és Pozsony környékéről terjedezett tovább keletre, míg az ország minden részébe elhatott. A királyasszony jó bánása, szeretetmutatása idézte elő. Mert a hatalmas nemesség megejtésének ez a módja sokkal sikeresebbnek bizonyúlt, mint eladdig a nyílt és nyers erőszakosság, mely a kedélyeket inkább csak izgatta, elszilajította s megátalkodottabbakká tette. A büszke magyart, ki falusi udvarházában szabadságára terveket koholt, – mondja egy korabeli szellemes megfigyelő, – az udvarhoz vagy a városba csalogatták. Méltóságokkal, czímekkel s más örvek alatt alkalmat nyújtottak neki, hogy pénzét elverje, adósságba merűljön s végre javainak lezárolásával magát kegyelemre vagy kényszerre megadja. A megtévesztett magyar tisztességnek vette, ha a német nagy családok közűl, kik az udvar előtt nagyobb tekintélylyel bírtak s az egész monarchia kormányára több befolyást gyakoroltak, házasodhatott. Bécsből vitte feleségét, s e rokonság révén megkötötte magát. Neje bevezette házába az előkelő módot és mindenkép siettette javainak lezárását. Így az egész magyar főnemesség lassanként rokonságba jutott a bécsi némettel; s e rokonság okozta leginkább, hogy közte az úgynevezett «szép erkölcsök» meghonosodtak s általok elpuhult és az udvar alázatos rabja lett. Alig van immár kiváló magyar ház adósság nélkül, s adósságát a bécsi nemesség példájára még érdemnek tekinti. Az udvarnak, mely ilyeténkép a magyar nemesség leghatalmasabb részét pazarrá, kéjenczczé és tunyává tette, nincs többé oka fölkeléstől tartania; mert ez a tékozlás más lánczot is vont maga után, mely a magyart még erősebben az udvarhoz bilincselte. Többé nemcsak a tisztesség volt, melyért szolgálatot vállalt, már a fizetés is vonzotta, hogy felszaporodott igényeinek kielégítése végett valamit feláldozzon érte szabadságából. Az udvar azonban még más fogást is használt a magyar nemesi szellem gyöngítésére: annak kiváltságait olcsó árúba bocsátotta s a magyar birtokok vételét a németeknek megkönnyítette, vagy épen azokat, melyek a fiscusra szálltak, nekik adományozta. Sok német család tartozik már a leggazdagabb magyar házakhoz s emeli köztük az udvari befolyást. A két nemzet összevegyűl, erkölcsei, szokásai elegyűlnek; a magyar pedig annál közönyösebbé válik szabadsága iránt, minél többen osztoznak abban; annál közönyösebbé hazája iránt, minél kevesebb sajátosságot őríz az meg. Aztán a papi méltóságok betöltése is különösen hathatós eszköz a hatalmasabb családok lekötelezésére.*
Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. Zweite verbesserte Ausgabe. I. k. 322–324. ll.
Ime, a németesedés folyamatának útja és eszköze. Míg előbb csak egyes családok: az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak és Czoborok, meg a hivatali személyek képezték Bécsben a magyar elemet: addig Mária Terézia alatt, a mint Marczali, a nagy királyasszony buzgó és szellemes védője is elismeri, az uralkodó pár kegyének reményében szinte az egész nemesség felköltözik, hogy a műveltségnek, befolyásnak, kitüntetésnek, emelkedésnek osztályosa legyen; másokat a katonai szolgálat, a kanczellárián való pörösködés visz oda; míg a köznemességet a magyar testőrség és a Terezianum hozza oly szoros összeköttetésbe az udvarral és királyasszonynyal, minőben Mátyás óta nem állt.*
MARCZALI HENRIK: Mária Terézia. Budapest, 1891. 217–218. ll.
Szinte halljuk az ellenvetést: Mária Terézia is asszony volt. Mutass egy asszonyt, a ki házasítani nem szeret: oszlopot emelek neki. Igaz, csakhogy Mária Terézia nem asszonyi kedveskedésből, hanem színes számításból teszi. S mire volt mindez? Annak a politikának támogatására, végrehajtására, sükerére, melyet épen az imént ismertettünk a Risbeck rajzában. Az a rajz a Mária Terézia nemességének rajza. Közvetlenségéről, hűségéről és igazságáról a korabeli magyar irodalom kezeskedik. Nem hivatkozunk Ányos Pálra, ki Ausztria megejtő eljárásáról szintén fölháborodva szól:
Ő csak itthonn űzi régi mesterségét,
Csalárd igéretit, szíves kegyességét:
Ekkoráig e két fortély oltalmában,
Csuda szerencsével hevert trónussában.»*
Csalárd igéretit, szíves kegyességét:
Ekkoráig e két fortély oltalmában,
Csuda szerencsével hevert trónussában.»*
ÁNYOS PÁL: Költeményei. Bővített új kiadás. 94. l.
Hiszen ő sokkal szenvedélyesebb és keseredettebb, semhogy tárgyias lehetne. De hivatkozunk Decsy Sámuelre, ki Bécsben él és teljesen azon módon ítél. Az ő véleménye szerint is a magyar főnemesek sokat ártottak és ártanak még mindig nemcsak az idegen városon való lakásukkal, de idegen nemzetbeli feleségükkel is, nemzeti nyelvök előmenetelének; mert ezek az asszonyok csak a magok cziczomázásában vesztegetik idejöket, sem a háztartás vezetéséhez, sem gyermekeik neveléséhez nem értenek. Házi mester vezeti a gazdálkodást, kinek kezében az erszény és a konyha; s míg maga meglépesedik, az uraság elszegényedik és adósságba vesz. Tanító neveli a gyermekeket, de több dolga van a szép szobalányokra, mint az «úrfiak» tanítására. A szép asszony, mint a syrén, veszedelem örvényébe ejti a férfiút; az idegen nemzetbeli asszony pedig idegen cselédséggel tölti meg a házat, kivált a hol Simon bíró hajtja a lovat; sőt urának magyar szívét is megzavarja, idegen erkölcsre kapatja, idegen bőrbe öltözteti, idegen nyelvre szoktatja; a mint fújja a sípot, szegény ura úgy járja a tánczot, jószágainak jövedelmeiből teli rakja a kincses ládáját s úgy bánik hazájával, mint a spanyolok Amerikával, a kik, Colbert mondása szerint, kitakarították onnan a sok aranyat és szemetet hagytak vissza. «A hol mind a méltóságos asszony, mind az udvari tisztek és cselédek idegen nemzetből valók,» – veti oda Decsy végűl igazán – «igen ritkán hangzik ottan a magyar szó, sőt még magának a méltóságos úrnak sincsen kedve a magyar tudományoknak gyarapítására.»*
DECSY SÁMUEL: Pannoniai Féniksz. Bécs, 1790. 76–78. ll.
S mind ennek mi lőn az eredménye?
Mária Terézia előtt, a XVIII. század első évtizedeiben a magyarság még oly általános, hogy a mikor Károlyi Sándor tiszántúli hadtestében, 1706-ban, az erdélyi császári tábornok német levelét elfogják, az összes 25–30,000 ember között nem találkozik egyetlen is, ki azt megérteni bírja, sem maga a vezér, sem mágnás főtisztjei: a gróf Csákyak, báró Perényiek, Sennyeiek, Palacsayak;* igen, a magyarság még oly általános, hogy az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, mint nádorok, országbírók és főispánok, még magyarúl leveleznek megyéikkel;* hogy a köznemesség társalgási nyelve országszerte a nemzeti, sőt néhány fölvidéki tót-vármegye kivételével a megyei gyűléseken és tanácskozásokon is az uralkodik, még a horvát Pozsega-, Verőcze- és Szerém-megyében is. Mária Terézia uralkodása alatt ellenben a főnemesség megfeledkezik nyelvéről, nemcsak családi köréből, de a közélet mezejéről is kiszorítja azt. A kapocs közte és hona között, mint Grünwald Béla találóan jegyzi meg, már nem nemzeti, csak közjogi.* A magyar mágnásnak már csak gazdasági és rendi érdekei vannak Magyarországon, a nemzetiek megszűntek. S a köznemesség készséges követője; úgy hogy egy útazó bizonysága szerint, már a királyasszony legelső éveiben a tiszavidéki nemesi házak asszonyai törni kezdik a német nyelvet, de kedvvel törik, mert általa műveltséget fitogtathatnak.* A felföldön ugyan, mely a XVII. század végén még meglehetősen magyar volt, a mint azt a magyar plebániák, helyi és személyi nevek, követi jelentések és községi irományok erősítik, – a tótság tömegessége miatt a tótosodás terjed el: de az általános divat a német. Sáros-Patakon, a mint Kazinczy említi, 1769-ben jelen meg az első német, a késmárki diák, az ő nevelőjök; soha eladdig ott németűl tudó diák nem volt, s a Kazinczy-fiúk német tanulása annyira felötlő, hogy a fiatalság tokos-oknak csúfolja őket. miatta.* A Vayak és Lónyayak még nem tudtak németűl: de ime a németség már elhatott a Hegyaljáig, melynek közelében a Rákóczi-vár emlékei és árnyai borongtak.
THALY KÁLMÁN: Irodalom s műveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885. 13. l.
GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 95. l.
GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 96. l.
TOLDY FERENCZ: Mária Terézia. Egyetemi Emlékbeszéd. Buda, 1872. 27. l.
KAZINCZY FERENCZ: Pályám emlékezete. Budapest, 1879. 16. l.
De mint Dćdalosnak szívében a mély tenger övezte krétai földön újra fölébredt hazája szeretete: úgy ébredett az meg BESSENYEI GYÖRGY és társai szívében is Bécs német törekvéseinek és érzéki ingereinek közepette. A magyar föld titkos igézete és csodahatása elkíséri és eléri őket az idegenben is, mint valamennyi jó fiát. «Nem véletlen,» – mondja Beöthy a maga mesteri Széchenyi-tanúlmányában, – «hogy valamennyiökben a nemzeti küldetés gondolata és buzgalma a külföldön, vagy legalább a bejárt nyugoti világ hatására ébredt és erősödött. A legkiválóbb szellemek, kiket sorsuk az idegen műveltséggel érintkezésbe hoz, nemcsak a kultura iránt gyúlnak lelkesedésre, hanem egyben-egyben magyar érzésök is lángot kap s e két lángból olvad össze pályájok szövétneke. A nemzeti művelődés agitatorai előbb tanítókból és papokból kerülnek, kik külföldi egyetemeken járnak, azután katonákból, kiket hadi élet és udvari szolgálat hínak idegenbe. A magyar irodalmat német akadémiákon járt papok alapítják meg: Apáczai Hollandban szánja el magát martyr pályára; Péczeli, irodalmi újjászületésünk e nemes chauvinje, Svájczban lelkesűl föl nemzeti hivatására. Hiába kecsegtetik és tartóztatják őket a szellemükhöz méltóbb idegenben, hazajőnek küzdeni a szívöknek kedvesebb otthonba. Azután Bessenyei, ki Bécsben ébredt nemzeti feladatának tudatára és munkájára, csapatával, mely nem mint a királyné, hanem mint az ébredő magyar géniusz gárdája lett halhatatlanná…»*
BEÖTHY ZSOLT: Széchenyi és a magyar költészet. Budapest, 1893. 16. l.
4. B. ORCZY LŐRINCZ ARCZKÉPE.
BESSENYEI, mint igazi levente, mint egy szép Meleager, kiből «igen emberséges és szemérmes magyar szív» tündököl ki, érkezik Bécsbe, de parlagi neveléssel. Nem hoz oda egyebet, mint az ép testet, a melyben ép lélek lobog, hogy a maga és nemzete elmaradottságának fölismerésekor egyszerre izgató lángra gyúljon. Hosszú és álló tizenegy esztendeig tanúl és tanít, ragyogó és vezető példaként az önművelésben, ki éjjel riadva felszökik: Lucanushoz és Catohoz űl. S társai álmodozva, reménykedve, tervezve, vitatkozva össze-összegyűlnek a Török-házban, a Bessenyei szállásán, és serényen haladnak az úttörő nyomán, hirdetik az ígét, melyet szent lobogója hord: «minden nemzet csak a saját anyanyelvének kiművelésével emelkedhetik magasra!» A hazafiúság oly kötelesség nekik, mely alól a világon semminemű ok, idő, dolog, alkalmatosság fel nem szabadíthatja őket; a hazafiúság legelső nyilatkozása pedig az anyanyelv kultusza. «Melyik nyelvnek is lehetne» – kérdi Bessenyei – «több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a franczia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poetaságra, éneklésre, régi történetek előbeszéllésére, dícsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg.» Mintha csak a Mária Terézia németesedő nemességének szólna, mintha egyenest ellene érvelne: úgy megárad szíve a magyarság magasztalásától. Mintha hazafias fájdalommal harsogna a nemzeti korcsokra: ti feleditek, mellőzitek, megvetitek (mert «magunk láttatunk nyelvünket megtiltani») a magyart, ezt a szép és zengzetes nyelvet, melynek csak művelés kell és semmi egyéb. Pedig nincs nemzeti haladás, nemzeti tudomány, nemzeti hatalom nemzeti nyelv nélkűl! Az anyanyelv művelése elválaszthatatlanúl összefügg az egész nemzeti élettel, nemcsak természetes kifejezése ennek, de egyetlen föltétele is! Senki hatalmasabban és sikeresebben nem hangoztatta és nem bizonyította ezt az igazságot, mint Bessenyei és gárdája. Jelszavok, nappali fáradságok és töredelmök, éjjeli gondjok és álmatlanságok hazafias indítéka, hogy mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzetet újsággal, még pedig a maga nyelvével.* S a franczia irodalom új eszméit hirdetik a magyar közönségnek az édes anyanyelven: s a nemzet, ha késve is, mozgásba indúl, tűzre gyúl.
BESSENYEI GYÖRGY: Magyarság 1778. 7, 8, 12. ll.
BESSENYEI GYÖRGY.
(Cserna Károly rajza az Akadémia birtokában levő eredetiről.)
A gyuladozó tűz, mint a pásztortűz ég és be-bevilágít a nemzetietlenség nagy elborulásának éjszakájába. Néhány virrasztó csak, ki ébren álmodik, néhány író csak, a ki fel-fellobbantja a tüzet
Jó reménynyel, vak reménynyel:
Hogyha megvirradna már:
De a hajnal csak nem pirkad,
S a mit láttunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!
Hogyha megvirradna már:
De a hajnal csak nem pirkad,
S a mit láttunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!
Nem, nem bolygó fény: sokasodó és serkengető sugár, mely a jövendő hajnalt sejteti. A ki-kilobbanó fény egymásnak felel, vígaszúl és biztatásúl: a magyar föld titkos igézete és csodahatása éleszti tovább és szaporítja mindig. A kik eddig csak a magok örömére és lelki szükségére áldoztak a honszerető múzsa oltárán, RÁDAY és ORCZY, a régi faj képviselői, nyíltan, a nemzet előtt áldoznak; majd kilépnek mások is, idegen törzs sarjai, az elborúlás nyomasztó homályából, a nemzeti küldetés érzetével, a magyarság rajongásával.
5. RÁDAY GEDEON ALÁIRÁSA.
6. RAJNIS JÓZSEF ALÁIRÁSA.
Ime, itt van RAJNIS JÓZSEF, ez a kőszegi hiencz. Születésére, nevére, nyelvére német, a mi kiejtésén mindig megérzik; de szent meggyőződése, hogy nem születés teszi az igaz magyart, hanem a szív, mely becsüli és szereti azt a nemzetet, melyhez születésénél fogva az örök Gondviselés kapcsolta.* A deákos iskola első munkása, gyönge költő, de erős próza-író, ki a görög és római alakokkal nyelvünk hasonlíthatatlan szépségeit törekszik igazolni.
RAJNIS JÓZSEF: Virgilius Georgikonja. Pest, 1814. A Kondé előszavában. 6. l.
7. RÁDAY GEDEON ARCZKÉPE.
«Nem a végre koptattam írótollamat,» – mondja nemes fölhevülésében – «hogy egy bizonyos törvényt hirdetnék, a melyet követvén a magyar poeták, füleinket gyönyörködtethessék. Sokkal magasabb czélra arányzok. Szeretem édes hazámat, s ugyanazért a magyar nyelvet is szeretem; jól tudván, mely szorosan legyen öszvekapcsolva akármely hazának szerencséje a maga tulajdon nyelvével. Bizonyítják ezt az elmúlt dolgokra emlékeztető könyvek, bizonyítják sok szomorú eseteket beszéllő romladékok, bizonyítják egynehány hatalmas népeknek megnyomorúlt maradéki. Nyelvökkel együtt virágzott szerencséjök, nyelvökkel együtt elfogyatkozott.»*
RAJNIS JÓZSEF: A magyar Helikonra vezető kalauz. Pozsony, 1781. 69. l.
S itt van DUGONICS ANDRÁS, a maga romlott nevével, de romlatlan arany szívével. Az első magyar regényíró, ki verses elbeszélésekkel indúl irodalmi pályafutására, de regényekkel szerzi koszorúja legszebb leveleit. S bennök nem csak mulattató olvasmánynyal szolgál: de Toldy szerint a közép-nemességnél és népnél legtisztábban fönmaradott gondolkozás- érzés- és kifejezésmód behozatalával az irodalomba, azt hasznosan megtermékenyítette és soha nem hallgató intést adott társainak, hogy azon polus, mely felé az irodalom hajóját kormányozni kell, nem más, mint a nemzeti valóság.* Magyar egészen az elfogultságig, a türelmetlenségig. Magyar tárgyat választ, magyar életet rajzol, már a mint ő hiszi, a magyar erkölcsök, szokások, viseletek, intézmények jellemzésével, legörömestebb a múlt századok nemzetiesebb idejében. A magyar ősi múltja, hadverő dicsősége érdekli és foglalkoztatja leginkább, Árpád, Zsolt, Taksony fejedelmek korában, mert ott talál igazi, hamisítatlan magyarságot érzésben, gondolkozásban, viseletben, törekvésben, s ezt akarja velünk megismertetni, ezzel akar bennünket tanítani és lelkesíteni hazafiasságra. S e czélja kivitelére nem riad vissza semmi fáradságtól, nem semmi nehézségtől: belemerűl a hazai és idegen kútfők tanúlmányába, a hősi mondák és vallásos legendák hagyományaiba, az évkönyvek és krónikák elbeszéléseibe, hogy egy-egy jegyzet alakjában legalább közölje, a mi a nemzet becsületére és hírére válik. Nem azt nézi, nem azt veszi ki, a mi a tudomány érveivel bizonyítható; hanem azt, a mi különös, a mi csodálatos. Rajongó fajszeretete csábítja, csapongó képzelete ragadja, hogy a különös és csodálatos alapon aztán oly következtetéseket tegyen, melyek nagyzó önérzettel és káprázatos dicsőséggel tölthetik el a magyar ember fejét, de vajmi kevés positiv ismerettel! S még élesebb és szembeszökőbb a jó öreg e magyar elfogúltsága az idegen nemzetiségek iránt való türelmetlenségének tükörében. Még az csak hagyján, hogy a cselszövő, a gazember nála rendszerint idegen: Etelká-ban a tót Liska, az Arany Pereczek-ben a német Schelmajer; de leleményessége a nemzetiségek nevének magyarázásában már legalább is megmosolyogni való. Minden, a mi fényes, minden, a mi nemes: – magyar; minden, a mi bélyeges, minden, a mi nemtelen – idegen. Hadd lássa a korcs idő s a németesedő ivadék, hogy világ végéig nincs párja a magyarnak, kinek valamennyi elnevezése ragyogó dicsőséget jelent! S ez a nemzeti elfogúltság nála már nem is érzés, hanem vallás, kiengesztelve és megszentelve félszázados munkásság önzetlen fáradozásával és őszinte következetességével.
TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története. Pest, 1867. 382. l.
S ez az ő hazafi-lángjok a magyarság érdekében terjedezett, ez az ő hihetetlen álmok a virradásról betelt: csakugyan hasadott a hajnal. S egyszerre még olyanok is, kik megőrízték ugyan keblökben a nemzeti érzést, de a műveltség fejében elfeledkeztek a nemzeti féltékenységről riadva tértek magukhoz és magokba: mint TELEKI JÓZSEF gróf, ki a kegyetlen fergeteg lecsendesedésével szégyenkezve és bűnbánva ismeri be, hogy a haza romlásának, melytől annyira iszonyodtak, magok voltak eszközei;* s mint KAZINCZY FERENCZ, ki – bár lelke idoleuma a nemzetiség – a német nyelvet mégis szerette és támogatta irodalmi kincseiért; ki most, részegültségök kijózanodásával örvendezve ujjong, hogy az aqua tofana, melylyel Mária Terézia korában néhány boldogtalan udvari tanácsos itatta őket, a nemzeti tüzet el nem olthatta egészen, mert férfiaink és asszonyaink ismét «gyönyörködve beszélnek azon a nyelven, a melyen Etele és Etelka beszélt s nemes elpirulással vallják meg, hogy megcsalódtak, midőn megromlott ízlésök ennél a kedves hangzásúnál szebbnek tartotta azt a döröngő zordon nyelvet, a mely semmire sem alkalmasabb a despotai parancsolásnál».
SZÉPHALMY VINCZE: Orpheus. Kassa, 1790. II. k. 16, 21. ll.
És a hazafi-láng mind erősebben lobog tovább, az új író-nemzedék tagjaiban mind hatalmasabb érzéssel. A sok közűl legyen csak egyetlen példa, a legfényesebb és legnemesebb, VITKOVICS MIHÁLY, a ki hű szerb létére a legtüzesebb magyar. Versei, levelei, estélyei mind egy szent eszmének, a magyarság eszméjének hódolnak, mert hazájának, míg utolsót lehell, élni is halni is főgyönyörűsége, földi mennyországa, és «ha – írja – még ezeknél is van mi, kedvesebb az nekem».* Egész élte nem egyéb, mint Aradi nótájának igazolása:
VITKOVICS MIHÁLY: Prózai művei. Budapest, 1879. 224. l.
«Áldja meg az Isten,
A ki tud magyarúl.»*
A ki tud magyarúl.»*
VITKOVICS MIHÁLY: Költeményei. Budapest, 1879. 16. l.
8. KAZINCZY FERENCZ FIATALKORI ARCZKÉPE.
9. GRÓF TELEKI JÓZSEF ALÁIRÁSA.
10. VITKOVICS MIHÁLY ALÁIRÁSA.
Voltak jók és nemesek a Mária Terézia nyomasztó idejében is, a régi és új fajból egyaránt, a magyar föld igaz fiai, kikben ennek titkos igézete élt és hazaszeretetűl lobogott: de közöttük senki sincs tüzes magyarságára derekabb, nemzeti hatására nézve elismertebb, mint gróf GVADÁNYI JÓZSEF, messze ágazott családjának és a magyar földnek nem utolsó dicsősége, a nemzet géniuszának érdemes ébresztője; mint Beöthy jellemzően mondja: a hódító magyarság emelő képe, midőn szívével, szellemével meghódolt bűvös erejének, s meghóditani segített a közönybe merült, idegenbe tévedt magyar nemzetet.*
BEÖTHY ZSOLT: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. XXII. k. Budapest, 1888. 16. l.
11. MÁRIA TERÉZIA.
